APOSTOLOK CSELEKEDETEI 48.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI
ApCsel 16,11-15 

Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött:Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam. És erővel rá is vett minket.
Pál apostoli körútján sok kisázsiai városkába ellátogatott. Ezen a vidéken nem is akart hosszasan tartózkodni, mert a közeli Ázsia nevű római tartományba húzta őket a szívük. Kétszer is megkísérelték az oda indulást, de a Szentlélek megtiltotta nekik, de fontosnak tartotta, hogy Filippibe látogassanak. Ott még zsinagóga sem volt, mert Lukács, az Apostolok Cselekedetei című mű írója nem említi. Szerették volna a lakosságnak felajánlani missziós szolgálatukat. Ezért a zsidók szent napján, szombaton kisétáltak a városkapun a folyóhoz. Az ott fürdő és pihenő emberekkel, férfiakkal és nőkkel beszédbe elegyedtek. A leglelkesebb hallgató egy asszony volt, akiről Lukács így emlékezik meg: „Volt a hallgatóságban egy Tiatíra városából való, Lídia nevű, istenfélő bíborárus asszony. Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira. Egész háza népével együtt megkeresztelkedett”(14-15) Ezekhez a hívekhez írta meg Pál azt a Jézusról szóló néhány sort, amit érdemes lenne megtanulni: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,5-11)