Rimini Meeting – a jövő főszereplőinek elvárásai és reményei

A vasárnapi szentmisét Francesco Lambiasi püspök mutatta be, mely után a jelenlévők helyszíni közvetítés révén kapcsolódhattak be a Szent Péter téren tartott Úrangyala imádságba. A Szentatya szavait lelkes taps követte a meeting nagyelőadójában is. Varga János, a bécsi Pázmáneum rektora tájékoztat.

Francesco Lambiasi, Rimini püspöke szentbeszédében az önmagából kilépő Egyházról beszélt, s így fogalmazott: „Hinni azt jelenti, hogy Jézus személyéhez hasonulunk, hogy kovász lehessünk, amely megkeleszti a társadalom tésztáját, só, amely az egész életnek ízt ad. Nem önmagunkkal való foglalkozás, hanem misszió. Ahogy Ferenc pápa »sulykolja«: lépjünk ki, és ajánljuk fel mindenkinek az Evangélium örömét!”

A főpásztor elmondta: „mindenki megbotránkozott Jézuson, amikor kijelentette: a mennyből szállt alá, teste étel, vére ital; egyedül Péter vallja meg Jézus lényegét: Ő Isten arca. Egy arc, amelyre mi rávetítjük önzésünk hosszú árnyékát, a hatalom, a birtoklás, a valaminek tűnés olthatatlan vágyából fakadóan.

Jézus a teljesen más, aki azért jött, hogy helyesen gondolkodjunk Istenről, mert Istent soha senki nem látta, csak Ő. Jézus nem fér a sémáinkba, mert a mennyből jött, mert nem a mi, nem e világ terméke. Ő az, akit szívünk keres, és Ő a válasz a végtelen kérdésre, amely minden ember szívében ott van.

A hit a Jézussal való találkozás tapasztalata és annak személytől személyig történő átadása” – fejezte be beszédét Rimini püspöke. Ezután a jelenlévők helyszíni közvetítés révén kapcsolódhattak be a római Szent Péter téren tartott Úrangyala imádságba; a Szentatya szavait lelkes taps követte a Meeting nagyelőadójában is.

Fiatalok 3.0 – a jövő főszereplőinek elvárásai és reményei címmel beszélgettek felnőttek és a legújabb nemzedék tagjai a munka világáról. Többek között elhangzott: saját identitásunkat építeni azt jelenti: gondolunk a jövőre. Egy pozitív holnap csak a tények realitására épülhet.

Az ember: hiánylény – filozófusok reflektáltak a témára: Eugenio Mazzarella, Carlo Sini, Costantino Esposito. Többek között elhangzott: a hiány tudata segíthet az egymással való párbeszédben, mert egy közös emberi alap, míg az ideológiák mindig tagadni akarják ezt az alapvető adottságot.

Meghatva egy tekintettől címmel José Manuel Almuzara építész, az Antoni Gaudí boldoggá avatásáért alakult egyesület elnöke és Etsuro Sotoo szobrász beszélgettek, aki a Sagrada Familia-templom építési munkálataiban működött közre, és közben megtért, felvette a katolikus vallást.

Kérdések és kihívások mindannyiunkban Isten szeretetének keresése kapcsán címmel Maria Angela Bertelli Thaiföldön szolgáló olasz misszionárius nővér és Timothy Shriver, a Nemzetközi Speciális Olimpia Szövetség elnöke tettek tanúságot. Maria Angela nővér az Angyalok Háza nevű intézményt vezeti, ahol fogyatékkal született, elhagyott, félig vagy teljesen árva gyermekekről gondoskodik, keresztény lelkiséggel. Mindez a buddhista vallásúak számára idegen és érthetetlen. Ugyan a nővér nem kéri senkitől, hogy váljon kereszténnyé, de sokak számára vonzó a kereszténység újdonsága, ahol helye van a gyengeségnek is.

Timothy Shriver, a meggyilkolt John Kennedy unokája beszélt az általa végzett munkáról. A Speciális Olimpia nem azonos a Paralimpiával. Itt szellemileg sérült személyek versenyeznek: 170 országból több mint 4 millió atléta. Egyébként a világ lakosságának 2%-a szellemi sérültséggel él. A „fogyatékos” kifejezés csak részben írja le emberségüket – mondja Timothy Shriver –, ez a társadalom által kitalált szó, nem egy állapot. El kell hagyjuk a sérülékenységünket vagy az attól való félelmeinket. Nem kell félnünk – zárja szavait Shriver –, mert Isten a szépségben és a gyengeségben is jelen van.

Vasárnap két program is foglalkozott a keresztényüldözéssel: Egy ok élni és meghalni – a jelen vértanúi és Új üldöztetés – keresztények a célkeresztben címmel. Douglas Al-Bazi plébános Irakban. 2007-ben elrabolták, kilenc napon át fogva tartották és kínozták, majd megláncolva otthagyták, négy napig volt víz nélkül – meséli –, de nem tartja magát hősnek. Jézus megmondta, hogy hordozzuk a magunk keresztjét. A legfontosabb követni Őt, bizakodni, felvállalni. Ha az egész Közel-Keletet lerombolják, az utolsó szavunk akkor is az lesz, hogy „Jézus megváltott minket!” Douglas atya attól tart, előbb-utóbb megölik, de nem annyira maga miatt aggódik, hanem a népéért. „Amit kérek: imádkozzatok a népünkért, segítsetek, legyetek a hangunk!”

Ibrahim Alsabagh ferences szerzetes-pap Aleppóban plébános, temploma 50 méterre van a dzsihadisták állásától. „Káosz van, és minden hiányzik, az alapvető élelmiszerek, a víz, gyógyszerek, de főleg a biztonság – kezdi megrendült és megrendítő beszámolóját. Az emberek pedig a méltóságuktól vannak megfosztva, ami a legnagyobb szenvedést jelenti.”

„Mit lehet tenni ebben a rettenetes helyzetben? – folytatja. – A válasz egyszerű és kreatív, a hitből fakad: azt tesszük, amit Jézus tett. Tőle tanulunk a kereszthordozásban: ima és megbocsájtás. Nem tudjuk, mikor lesz vége és hogy alakul, de nem magunkat akarjuk menteni, nem is csak jót tenni, segíteni – azt is kell –, hanem Krisztusról tanúságot tenni a keresztet hordozva szeretettel, a másik üdvösségére gondolva. Szenvedéseinket értük, az üdvösségükért ajánljuk fel, azokért akik üldöznek minket. Egy asszony panaszkodott – meséli –, hogy miért jön ide egyre több idegen, régen ez keresztény negyed volt. Talán az Úr engedi meg, hogy Jézus jó illatát ők is megérezzék – válaszoltam neki –, hogy tanúságot tehessünk közöttük. Ez nem egy nehézség, hanem egy feladat.

Aleppo, Szíria és az egész térség olyan, mint egy forrásban lévő fazék leves. Ott kereszténynek lenni nagy dolog, mert mi vagyunk a só a levesben. A kereszténység az első időktől fogva oda elültetett olajfa, amelyet nincs jogunk átültetni máshová. Gondoljunk bele, ha minden keresztény elmenekülne, milyen nehéz lenne ott újra meghonosítani a kereszténységet. Maradunk, még jobban szeretünk, még jobban imádkozunk, még jobban megbocsájtunk. Hittel, reménnyel, szeretettel folytatjuk a keresztutat. A keresztény élet nem délutáni séta, hanem a keskeny úton való haladás bárhol a világon. Az ok a feltámadás. Ezért maradunk, és tesszük, amit tudunk, örömmel, békével, megosztva azt – mindenkiért. A sok hiány ellenére tele vagyunk hálával. A feltámadt Jézus jelen van Aleppóban is.”

Ibrahim atya orvos, ápoló, sofőr és csak utána pap, de azt mondja, jól van ez így. Segítenie kell, ahogy csak tud, s ez is hozzá tartozik az Istennek szenteltséghez, amit egy példával illusztrál: segíteni próbált egy idős embernek, aki ezt nem akarta elfogadni. „Atya, piszkos lesz a habitusa!” – mondta. Mire ő: „Ez a habitus arra készült, hogy bepiszkolódjon, ha kell!” Ez a keresztény hivatásunk – teszi hozzá.