Apostolok Cselekedetei 20.

Apostolok Cselekedetei

4.19: „Péter és János azonban azt felelték nekik: Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre?” Az apostolok válasza tökéletes. Az ott ülők lényegében istenhívők voltak, akik ugyan az Ószövetség szintjén, de Isten mindenen felül való fenségét vallották. Hivatalosan elítélték Jézust, mivel Isten Fiának mondta magát, védve a saját álláspontjukat, de ezzel a válasszal nem tudnak mit kezdeni. Az apostolok hite és meggyőződése szerint Jézus Isten Fia, ha neki engedelmeskednek, ők Istennek engedelmeskednek. Nem szabad tehát ettől eltérniük.
4,20: „Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk”. Jézus életének és tanításának tanúsítására kaptak küldetést mennybe távozó Uruktól. Ezt feltétlenül teljesíteniük kell. De maga a ténysorozat is erre az álláspontra kötelezné őket külön parancs nélkül is, hiszen az igazságot önmagáért is mondani, tanúsítani kell.
4,21: „Azok újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt”. Nem tudjuk, miben állt az előbbi és eme utóbbi fenyegetés, de feltételezhető, hogy az ilyenkor szokásos legenyhébb egy- híján-negyven botütésre, régi magyar szakkifejezéssel deresre húzásra céloztak. Ezt ott helyben szokták végrehajtani. A negyven botütés volt a kiszabható legnagyobb ütésszám. Ha a végrehajtó elszámolta az ütéseket, a negyven felüli ütést ráverték kíméletlenül, ezért biztonság kedvéért inkább eggyel kevesebbet sújtottak oda. Az a tény, hogy Jézusban hisznek a tanítványai, törvény szerint nem volt büntethető. A nép is úgy gondolkodott: a volt bénát Isten segítségével gyógyították meg, és ezt tanúsította minden jelenlévő.
4,22: „Hiszen több, mint negyven éves volt az, akivel a gyógyulásnak ez a csodajele történt"Ha nem lettek volna más tanúk, a meggyógyult férfi szavát is el kellett volna fogadni döntő bizonyítéknak, mert felnőtt, tehát harminc évesnél idősebb volt.
4,23: „Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének”. A két apostol tehát visszakapta szabadságát, eltávozhattak a kihallgatásról. Ez a közeg már nem volt hivatalos fórum Krisztus tanítványainak, mert nem tartoztak az ószövetségi törvény alá, így a törvény képviselői idegenek voltak számukra, ezért szerepel a szövegben így: visszamentek övéikhez, vagyis Krisztus tanítványaihoz. Mindenről pontosan beszámoltak a közösségnek. Mondhatjuk ezt nyugodtan úgy is: az Egyháznak. Ők is megerősödhettek ebben a tudatban, hogy Isten Egyháza már nem a főtanács képviselte közösség, hiszen Jézus új szövetséget kötött az emberekkel. Márpedig, mint a végrendeletek esetében, az utóbbi keltezésű az érvényes. Jézus ki is hangsúlyozta a bort saját vérévé változtatva, hogy új és örök szövetséget köt immár az összes emberrel.
4,24: „Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: Urunk, te vagy az, aki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van”. Az eget és földet teremtő Istent szólítják, tehát Jézus Krisztus Atyját. Mivel a héberben nincs olyan fogalom, mint a görögben a koszmosz, két szóval fejezik ki a világmindenséget. Az Újszövetségben tehát ugyanaz a Teremtő és Gondviselő az Úr, csak a népe változott meg. A keresztények ezt jól magyarázzák, nem eben különböznek Isten régi népétől. Ez egyben a folytonosságot is jelenti a két szövetség között. Ugyanazzal kezdik tudatos önállóságukat, mint amivel az ószövetségi Szentírás indul: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1)