Apostolok Cselekedetei 22.

Apostolok Cselekedetei

 
4,32: „A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt”. Érdekes hebraizmust olvasunk ebben a szövegben: „a hívek sokasága”. Mit jelent ez? Rengetegen voltak már akkor is? Igaz, napról napra szaporodott a számuk, de a sokaság kifejezés biztosan nem illett még rájuk. A héber nyelvben ez a szó a mindenkit, az összest is jelenti: a hívek sokasága tehát=minden keresztény hívő. Ez kényes problémát jelent több mai hívőnek a bor átváltoztatásának szövegében. A latin szöveget a zsinat utánig ezzel a fordítással mondtuk: amely értetek és sokakért kiontatik (qui pro vobis et pro multis effundetur). Itt jobb ragaszkodni a sokaságnak minden kiérttel való fordításához, mert katolikus dogma, hogy Jézus mindenkiért meghalt, nemcsak azokért, akik ténylegesen üdvözülnek. A hívek tehát szívesen megosztották vagyonuk termését a rászorulókkal. Mint majd a későbbiekben kifejezetten szó lesz róla, ingatlanjaikat, szántóföldjeiket is eladták és a közösség javára fordították az árát.
4,33: „Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban”. Az ismételten rájuk szállt Szentlélek kegyelmével megsokszorozta természetes erőiket. Isten szolgálatában ezt különösen figyelembe kell venni, hiszen a cselekvés célja is természetfeletti, nem is lehetne eredményt elérni az üdvözítés terén. Az akkori világban csak a zsidó vallás tanította a világvégi feltámadást és a boldog örökéletet. De még a zsidók egy része is kétségbe vonta a lélek halál utáni életét is, a feltámadást pedig kereken elutasította. Ezek voltak a szaddúceusok. Az apostolok egyik fontos küldetése pedig éppen az Úr feltámadásának hirdetése volt. Ezzel összekötődött a hívek boldog feltámadása is: „Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy halottaiból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel! Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló ami igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban föltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje. Mert amint egy ember által lett a halál, úgy egy ember által lett a halottak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni”. (1Kor 15,12-22) A katolikus keresztény tanításnak tehát alappillére lett a krisztusi feltámadásba vetett hit, vele együtt minden ember feltámadása. A feltámadást követően lesz majd végítélet, amely után ki-ki egész emberként, tehát testestül-lelkestül vonul a megérdemelt helyére: „És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre”. (Mt 25,46)
4,34-35: „Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott dolgok árát elhozták, és az apostolok lábaihoz tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt”. Ez bizony a szeretet parancsának hősies teljesítése volt. A ház is, a földek is a családok biztos életviteléhez voltak szükségesek. Aki tehát erről le tudott mondani, az hatalmas hittel bízta magát és családját a Gondviselésre. Később az apostolok arra figyeltek föl, hogy ebben a lemondásban nagy szerepe van annak a hitnek, hogy igen rövid időn belül elérkezik a nagy parousia, Krisztus második eljövetele, és csak átmenetileg lesznek anyagi támogatás nélkül. Az apostolok ezért józan megfontolásra szólították fel a híveket: „Urunk, Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja közel volna”. (2Tessz 2,1-2) A józan felfogáshoz az is hozzátartozik, hogy az eladott föld árából egyszer tud jótékonykodni, ha megtartja, műveli, családját is eltartja  belőle, és folyamatosan lesz mit adni a rászorulóknak
4,36-37: „Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia -, mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához”. Levita=Lévi, Jákob harmadik fiának törzséből való.Ezt a törzset választotta Isten az Ószövetség megkötése után, hogy Isten különleges szolgálatára álljon. Ebből a törzsből származott Mózes és a bátyja, Áron. Áron lett az első főpap, fiai pedig a papok. A törzs többi családjának a férfitagjai pedig levita megjelöléssel paptestvéreik segítői voltak az istentiszteleteken. Ők látták el az énekes szolgálatot is. Ezen kívül ők szedték szét a szentsátort és cipelték a vándorútakon. Mivel Isten volt az örökségük, ezért a honfoglaláskor nem kaptak szállásbirtokot. A honfoglalás befejeztével odajárultak Lévi nagycsaládjainak fejei Eleazár pap elé és Józsue, Nun fia elé, s így szóltak hozzájuk Silóban, Kánaán földjén: Az Úr meg parancsolta Mózes által, hogy adjatok nekünk városokat lakásra, s körülöttük legelőket állataink táplálására… Összesen tehát negyvennyolc városuk volt a levitáknak Izrael fiainak birtokai között, mindegyiket a körülöttük lévő legelőkkel együtt adták oda az egyes nemzetségeknek”. (MTörv 21,1-2.41-42) Költözködniük szabad volt. Így kerülhetett Ciprus szigetére Barnabás családja. Saját földjét adta el. Az akkori szokás szerint az apostolok nem vették kezükbe az adományt, hanem lábuk elé tették le. A megbecsülés azonban megillette őt is ezért a nagylelkűségért.