PIEROZZI SZENT ANTONIN

PIEROZZI SZENT ANTONIN 

domonkos érsek
*Firenze, 1389. március vége +Montugli, Firenze mellett, 1459. május 2. 

Firenze volt a 14. században Itáliának gazdaságilag legjobb helyzetben levő városa. Már régóta élénk kiviteli kereskedelmet folytatott gyapjúval és selyemmel, nemesfémekkel és fegyverekkel, cserébe pedig prémeket, gyapjút, valamint kelméket hozott be Itáliába. A firenzei piac az egész világon uralkodott, s még Genovát és Velencét is háttérbe szorította. Kereskedelmével karöltve bámulatosan fellendült a bankok kialakulása. Sok más mellett voltak itt bankházai a Badiknak, Peruzziaknak, mindenkit megelőzve azonban a Medicieknek, akik szerencsés spekulációikkal lassanként mindenkit túlszárnyaltak. A firenzei új piacon több mint hetven pénzváltóhelyiséget tartottak fenn, saját gályáik voltak, arany- és ezüstneműt, damasztot és finom gyapjúanyagot készítő üzemeikben pedig csupán ők maguk több mint harmincezer embert foglalkoztattak. Ezzel a gazdasági felemelkedéssel azonban megkezdődött az osztályeltolódás is, egyre nagyobb számban voltak bérmunkások, akiket a gazdasági élet minden akadozása súlyosan érintett. Mivel a szegénykérdés személyes-vallási megoldása már nem volt elegendő, a szegénység szociális kérdéssé vált. A nyilvános gondoskodás egymagában nem segíthetett a bajokon; az új helyzet problémáját alapjában kellett megragadni és megoldani.

Firenze volt akkoriban egyúttal minden új világnézet központja is, amelyeket szokás szerint reneszánszként jelölünk meg. Ez az életfelfogás meghozta a maga rossz kinövéseit is; a Mediciek gátlástalan zsarnokságát, a véres pártviszályokat, a szégyentelen uzsorát, a sokféle játékszenvedélyt, az erkölcsi züllöttséget és a teljes ziláltságot. Ezért az életeszményért való lelkesedés mámora a legszélesebb világi és egyházi köröket is magával ragadta.

Antonio Pierozzi, aki egy firenzei jegyző fia volt, rendkívüli jogi érzéket örökölt, s úgy látszik, atyja be is vezette a jog világának rejtelmeibe, mert 15 évesen kívülről tudta idézni Gratianus dekrétumainak bármelyikét. Termete azonban apró volt, ezért maradt rajta az Antalka, az Antonino név. Amikor 16 éves lett, jelentkezett a domonkos rendbe. Boldog Dominici János (lásd: A szentek élete, 847. o.) vette fel a Santa Maria Novella konventba, és a cortonai reformkolostorba[9] küldte, hogy ott kezdje meg a noviciátust. 1406 szeptemberében Antonint néhány társával Fiesoléba rendelték egy új kolostorba, hogy kezdje meg rendi tanulmányait.

A nyugati egyházszakadás pártokra osztotta a híveket, a szerzeteseket és a papságot is. Antonint, hogy eltávolítsák az ellenpápa, V. Sándor felségterületéről, Dominici János Cortonába küldte, ahol 1413-ban pappá szentelték. A következő évtől haláláig előbb a rendben, majd az érseki székben elöljáró volt, mert felettesei és rendtársai, majd maga a pápa is meggyőződött józan tudásáról és bölcs életszentségéről.

1421-ben Fiesoléba helyezték, ahol a következő évben megválasztották priornak, s hamarosan a toszkán reformtestvérek általános helynöke, azaz számukra a rendfőnök helyettese lett. 1424-ben a nápolyi rendtartomány reformkolostorait látogatta végig, majd visszatért előző munkaköréhez Fiesoléba. 1428-29-ben a nápolyi Szent Péter vértanú, 1430- ban a római Santa Maria sopra Minerva konventben működött.

1432-ben visszatért szülővárosába és az Alpoktól délre fekvő reformkolostorok helynöke lett. 1439-ben ő irányította a firenzei San Marco kolostor megnagyobbítását. Látta, s talán irányította Boldog Fra Angelico festői munkáját a kolostorban, ahol 1443-ban megnyittatta Európa első nyilvános könyvtárát is. Mindezen elfoglaltságok csak a felszíne Antonin életének; belső magvát szerzetesi kötelességeinek teljesítése, az imádság, a tudományos munka és a lelkek gondozása jelentette. Prédikált, gyóntatott és nagyon sokat írt. Írásaiban ránk maradt a szent tudós tanítása, mely a rendben és a világban tapasztalt problémák erkölcsi megoldását adja. Figyelme azonban nem elvont, világtól idegen, hanem látja a nyomorultakat: a munkanélküli városi népet, elsősorban Firenze nyomorúságát. S mert észrevette, hogy az egyéni irgalmasság már nem elegendő a bajok orvoslására, szervezett formába akarta önteni a segélynyújtást. Ezért gazdag firenzei urakból megalapította a Szent Márton Jótevői nevű társaságot, melynek tagjai kötelezték magukat a szegények felkeresésére és megsegítésére.

Végrendeletében minden vagyonát a szegényekre hagyta, ám mire meghalt, annyira szétosztotta mindenét, hogy négy dukátot tett ki egész ,,vagyona''. Egyszer megkérdezték tőle, hogyan tudja ennyi munka közben megőrizni derűjét és összeszedettségét. Így válaszolt: ,,A világnak semmiféle ügye vagy baja nem rabolhatja el belső békénket, ha a szívünkben mindig fenntartunk egy helyet, ahová mi magunk betérhetünk anélkül, hogy oda a világ lármája behatolhatna.''

Szent Antonin jelmondata így hangzott: ,,Csak egy igazi uralkodás van: Istennek szolgálni!'' Egész élete istenszolgálat volt, s ebből magától értetődően adódott számára a felebarát szolgálata. Amikor hetvenéves korában meghalt, tudták a firenzeiek, hogy kit vesztettek benne. A város vidám ünnepségeit, amelyeket éppen II. Pius pápa, az ismert humanista, Aeneas Silvius Piccolomini köszöntésére rendeztek, félbeszakították. Hat püspök vitte temetésekor koporsóját a San Marcóba, s maga a pápa is ott haladt a gyászmenetben. VI. Hadrián pápa 1523-ban avatta szentté. [9] A reneszánsz elvilágiasodása a kolostorokban is éreztette hatását.

A domonkos rend tagjai sem voltak kivételek, ezért Boldog Capuai Rajmund, aki Sziénai Szent Katalin gyóntatója s 1380--1390 között általános rendfőnök volt, reformot indított el, mely az eredeti domonkos regula megtartását tűzte ki célul. A rendfőnök feljogosította a reformot vállaló testvéreket, hogy elkülönüljenek a többiektől, és kivette őket a tartományfőnök joghatósága alól. Az ilyen szellemű kolostorokat nevezték ,,reformkolostornak''.