Apostolok Cselekedetei 25.

Apostolok Cselekedetei

 
5,10: „Nyomban összeesett a lábainál és meghalt. Az ifjak pedig beléptek, halva találták, erre kivitték és eltemették a férje mellé”.  A zsidóknál szokás volt a halottat a halál napján eltemetni. Ebben az esetben istenítéletről lévén szó, senki nem aggodalmaskodott, hogy netán tetszhalott lehetne a házaspár.
5,11: „Ekkor nagy félelem fogta el az egész egyházat és mindazokat, akik ezeket hallották”.  A megdöbbenés leírhatatlan volt. Mindenki ismerte a 8. parancsolatot, tudták, hogy hazudni nem szabad, de tapasztalatból azt is ismerték, hogy az emberek időnként kisebbet-nagyobbat mégis hazudnak, füllentenek, és semmi érzékelhető következménye nincsen. Miért keletkezett  itt ennyire szigorú, két gyors halált követelő ítélet egy ilyen emberi hiúságból elkövetett hazugságra? A szövegből arra következtethetünk, hogy a keresztényeknek szembesülniük kellett azzal, hogy nekik komolyan kell venniük Isten 8. parancsát is, annál is inkább, mert övék az Isten országa, vagyis bennük él Isten szellemisége, az igazság és a szeretet világa. Ez nem tűri el a hazugságot. Ennek híre futott a településen, akik szimpatizáltak a kereszténységgel, Isten követelményeit elevenen megtapasztalták: be akarok lépni egy isteni közösségbe, ott nagy kegyelmi előnyök várnak rám, de ehhez előfeltétel, hogy kilépjek a sátán országából, amely a hazugság és gyűlölet világa.
5,12: „Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában”. Az előbbi eset nemcsak, hogy nem vette el kedvét a jóakaratú istenkeresőknek, hanem az újabb csodák láttán lelkesen belátták, hogy a keresztények élete valóban Istenhez viszi közel a megtérőket. Salamon tornáca távolabb esett a templom áldozati udvarától, nem kellett attól tartani, hogy az új keresztények netán még fontos értéknek tartsák a Jézus keresztáldozatát előkészítő ószövetségi áldozatokat. Meg az is vezethette az apostolok megfontolását, hogy ott a férfiak mellett az asszonyok is jelen lehettek.
5,13: „Mások közül senki, sem mert közéjük elegyedni, de a nép nagyra becsülte őket”. Akkor még nem üldözték ugyan a keresztényeket, tehát nem a sorsvállalás veszélye miatt maradtak tőlük távolabb a zsidók, hanem tiszteletben tartották, hogy ők egy új közösségbe tartoznak, és abba előbb meghívást kell kapniuk, meg kell ismerni tanításukat és meg kell keresztelkedni.
5,14: „Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága egyre növekedett.”  Áradt a kegyelem. Elevenen tapasztalhatták az apostolok, hogy Jézus szavai mennyire helytállóak: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”. (Jn 12,32)
5,15: „A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől”. Íme, mire képes az eleven hit! Jézus ereje nemcsak kezük érintésében hatott, hanem árnyékuk érintése is gyógyító hatású volt. Talán nem is merték minden beteghez behívni a főapostolt. Az is lehetséges, hogy nem minden betegnek volt elég hite Jézusban, azért nem gyógyult meg az árnyék elvonultával.5,16: „Sőt, Jeruzsálem szomszédos városainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tisztátalan lelkektől megszállottakat, s ezek mind meggyógyultak”. Péter még nem mozdult ki Jeruzsálemből. Még nem érezte sem ő, sem a többiek, hogy Jézus parancsa szerint „Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47) kell hirdetni az evangéliumot. Talán elégnek tűnt a fővárosban jelentkező ember. De a vidék odajött, jelezte igényét Jézusra.