Ferenc pápa a püspökökhöz a családok világtalálkozóján: Bátorítsátok a családi életre a fiatalokat

Ferenc pápa szeptember 27-én reggel szálláshelye, a philadelphiai Tours-i Szent Márton-szeminárium kápolnájában találkozott a Családok VIII. Világtalálkozója háromszáz püspök vendégével, köztük Bíró László családreferens püspökkel és Böcskei László nagyváradi megyéspüspökkel.

A pápa megosztotta a főpásztorokkal reggeli élményét a pedofília áldozataival való találkozójáról. „Belevésődött a szívembe mindazon kiskorúak szenvedése és fájdalma, akikkel papok éltek vissza szexuálisan. Állandóan gyötör a szégyen azok miatt, akiknek a feladata volt ezeknek a kicsiknek a gondozása, és most a megbecstelenítésükkel súlyos károkat okoztak. Mélységesen sajnálom, maga az Isten is sír. Ezeket a bűntetteket többé nem tarthatjuk titokban. Elkötelezem magam az egyház féltékeny megőrzésében, hogy védelmezzem a kicsiket, és megígérem, hogy minden felelősnek számot kell adnia róla. Ti, ők, a túlélők az irgalom szolgáivá alakultak. Alázattal illesse őket és családjaikat a hálaadásunk óriási bátorságukért, hogy szolgálják Krisztus csatáját a kiskorúakkal való szexuális visszaélés ellen.”

Spanyol nyelvű beszédében a pápa a családról alkotott lelkipásztori megfontolásait osztotta meg a püspökökkel. A család az egyház számára nem aggodalom forrása, hanem Isten áldásának örömteli megerősítése a teremtés főművében. Az egyház teremtéssel kötött szövetségének alapvető helye a család, mert Isten a teremtés utolsó napját megáldotta családdal.

Korunk mély átalakuláson megy keresztül, mely ránehezedik a családi kötelékek társadalmi és sajnos a jogi kultúrájára is. A keresztény pedig nem mentes ezektől a hatásoktól. Korábban olyan társadalmi környezetben éltünk, amelyben a polgári intézmények és a keresztény szentség szoros és kölcsönös rokonszenvet mutatva támogatták egymást. Most már nincs így. A helyzet hasonlítható a kicsi boltok és a nagy bevásárlóközpontok képéhez. Régen a kicsi boltokban, ugyan szerény választékban, de mindent meg lehetett találni az egyén és a család számára is. Az eladók és a vevők között volt ismeretség, kölcsönös bizalom, közelség. Az utóbbi évtizedekben egy másik típus alakult ki, a kereskedelmi központoké. Úgy tűnik, a világ mára egyetlen nagy bevásárlóközponttá vált, ahol a verseny uralkodik, nem adnak többé hitelre, nem lehet bízni a másikban.

Nincs többé személyes kapcsolat. A jelenkor kultúrája arra ösztönöz, hogy ne kötődj senkihez és semmihez, ne bízz senkiben. A legfontosabb szabály, hogy kövesd az utolsó irányzatot, és így van még vallási síkon is. Az egyetlen fontos és meghatározó a fogyasztás. Fogyasztani kapcsolatokat, barátságokat és vallásokat. A következmények nem számítanak. A kapcsolatok, a kötelékek így puszta „közvetítői” a szükségleteinknek. Ez az arctalan viselkedés olyan kultúrát teremt, mely leselejtez mindent, ami nem hasznos. A társadalmunkból egy roppant tágas multikulturális üvegkirakatot csináltunk, néhány fogyasztó gusztusa szerint, miközben nagyon sokan vannak azok, akik az uraik asztaláról lehulló morzsákból táplálkoznak (Mt 15,27).

Óriási a kulturális sérülés, a mélységes magány, melyekbe tömegek kényszerülnek. Követik a „lájkolást”, a „nekem tetszik” világát, és bármiféle társadalmi háló „követőivé” lesznek, de leszünk mi is, és így követjük a kortárs társadalom ajánlotta utakat. Vajon elítélhetjük-e ezért a fiataljainkat, akik ebben a világban nőttek fel? – tette fel a kérdést a pápa. Miért hallgassák ők papjaiktól, hogy „régen ez jobb volt”, hogy „ha ez így megy, hol végezzük?”. Nem ez a helyes út. Nekünk, pásztoroknak inkább kísérni kell őket, gondozni, nevelni, mert a világnak szüksége van pasztorális megtérésre!

Az evangélium nem egy fogyasztásra váró termék. A mai „lebutító” kultúra, miközben fogyasztásra ösztönöz, lebeszéli a fiatalokat a döntésről, akiket éppen emiatt egy tudattalan félelem, szorongás tölt el. Lebénulnak a legszebb és legmagasztosabb helyzetekben. Ezért halasztják el a házasságokat, az ideális körülményekre várakozva. Közben múlik az élet, anélkül hogy igazán megélték volna. Ferenc pápa utalt a Kongresszusban mondott beszédére, hogy a jelen kultúra arra ösztönzi a fiatalokat, hogy ne alapítsanak családot, mert egyfelől hiányoznak a hozzá szükséges anyagiak, másfelől pedig kényelmesebb így élni. Ez ma kísértése: Ne alapíts családot!

Ezzel szemben nekünk, pásztoroknak minden erőnkkel lelkesíteni kell az embereket, hogy jöjjenek létre családok az Isten áldásának megfelelően. Ne a jelen helyzet körülményeinek ócsárlásával foglalkozzunk, hanem őszintén hívjuk arra a fiatalokat, hogy bátran döntsenek a házasság és a család javára. Fel kell őket lelkesíteni, hogy vállalják a termékenység és az élet kockázatát!

Egy olyan kereszténység, mely nem cselekszik sokat, de végtelen sokat magyarázkodik, zsákutcába kerül. A püspök valóban örömhírről beszéljen. A családok lesznek azok, melyek átalakítják ezt a világot és a történelmet. A pásztornak őrködnie kell a bárányok álma, élete és növekedése felett. Ne féljen a személyes kapcsolatoktól, álljon mellettük. Ferenc pápa a püspökök kettős feladatáról is szólt. Először is éljenek Istennel személyes, családias kapcsolatban, amit leginkább az imádságon keresztül töltenek be. Aztán bátran prédikáljanak, hirdessék az ország örömét. A pápa utalt a korai egyház tapasztalatára, hogy amikor az apostolok nem győzték az egyre növekvő munkát, diakónusokat választottak maguk mellé.

Beszéde végén Ferenc pápa azt kérte a családok világtalálkozója háromszáz püspök vendégétől, hogy fejlesszék és erősítsék a kapcsolatot az egyház és a családok között. És egy kéréssel fordult az amerikai püspökökhöz: „Kubában az ottani püspökök rám bízták a Cobre-i Szűzanya egy képét, hogy adjam itt az Államokban egy kubai közösségnek. Titeket kérlek, hogy találjatok egy ilyen közösséget.”