A karácsony

A karácsonyt sokan, sokféleképpen ismerik. Nekem kisfiúként, szerzetes-növendékként, kispapként, káplánként és plébánosként mindig ugyanazt jelentette: a betlehemi kis Jézus születését. Amikor kisfiú voltam, nem emlékszem, hogy angyal hozta dúsan feldíszített fenyőfa jelentette volna a karácsonyt. A bátyám és köztem öt év különbség volt. Amikor ő nyolc évesen meghalt, a negyedik szülött bátyám és köztem kilencévnyi korkülönbség miatt gyerekes összetartás már nem jöhetett létre. Tudtam, hogy a karácsonyfa erdőn nőtt fenyő, amit minden családban egy felnőtt férfi kutat fel az erdő szálfái között. Lemetszi, hazahozza, és ez kerül karácsonykor az asztalra dísznek. Jelzi a családnak, hogy nagy ünnep van, Betlehemben megszületett a kis Jézus. Ajándékot mindig rejtett a fa alja, de olyat, amit új ruhaként hordanom lehetett az ünnepen és utána is. A csodálatos játék nem az volt, amit fa alá lehetett rejteni. Játszani igazán azt jelentette, hogy barátaimmal együtt a szabadban lelhettünk. Rengeteg közös játékot ismertünk. Karácsonykor a Lizola remek csúszkálást kínált. Harminc-negyven kis szán sorakozott fel a domb tetején, aztán a rajtuk ülő kisebb-nagyobb ifjak sorban ellökték magukat a nyugvóponttól, és viharzottunk lefelé egyre sebesebben. Ez volt a karácsonyi játék! Maga az ünnep pedig a kis Jézus születésén érzett gyermeki öröm volt. Tisztán. Szépen. Gyermekded hittel átélve. Mert a kis babák születése a családok körében gyakori örömöt jelentett. A kis Jézus pedig minden kisgyerek családtagja volt. Tehát mindenki örült neki, hogy megszületett. Erre a nagy élményre közös erővel készült a családom. December elején, a sötét hajnalokon megpezsdültek az udvarok. Felnőttek viharlámpával egyik kezükben, másik kezükben gyerek-tenyeret szorongatva indultak a templom felé. Külön szenzáció volt, ha a kis Jézus karácsony előtt több héttel küldött már havat. Abban utat törni: micsoda szenzáció! A templomdombra felérve a felső utcára kanyarodtunk mi, tüskeváriak. Mert akkor a híres segesdi kővár déli bástyája a várdombra épült, nem meredek völgy szélére, e miatt széles tüskeerdő védte az ellenség rohamaitól. Büszkék is voltunk erre: a mi utcánk nem Tüskevár utca volt, hanem így büszkén: Tüskevár. – A templomot mi a Felső utcán közelítettük meg. Ablakaiból a gyertyák derengő fénye sugárzott felénk. Pontosan hajnali hatkor beharangoztak a hajnali misére. Csengőszó, felbúg az orgona, zeng az ének: „Harmatozzatok égi magasok, Téged vár epedve, a halandók lelke. Jöjj el, édes Üdvözítőnk!” Ez az én számomra a legszebb hívogató ének volt. Teljes meggyőződéssel énekelte mindenki, mert valóban Őt vártuk. És biztosak voltunk abban, hogy karácsonykor el is jön. Másként, mint a földi vendégek szoktak megérkezni, de hát Ő a kis Jézus! A kis Jézus érkezése az éjféli misében történt. Ez a titokzatos csoda a felnőttek hitéből épült bennem Jézuska-csodává. Csöppnyi emberkeként hallgattam a felnőttek beszélgetését: megyünk majd az éjféli misére. Ez a karácsony titokzatos pontja. Mert a kis Jézus pontosan éjfélkor született. Én meg csak vágyódtam, de sosem vittek el. Aludnod kell most még. Majd ha nagyobb leszel, te is jöhetsz. Éveken át el is aludtam, mire édesanyámék elindultak az éjféli misére. A nagy titokra. Talán öt-hat éves lehettem, amikor végre én is részt vehettem a titokzatos eseményen. A templom zsúfolásig megtelt. Nemcsak a csillagfényes égbolt alatt, de heves hóviharok idején is sereglett szülőfalum népe. Még a távol eső majorokból is bejöttek az ott lakók. Ez a karácsonyi nagy élmény az óta is bennem él. Titokzatosan éltet.