Advent 4. hét hétfő
Szerelmünk, aki örök szeretettel szeretett bennünket,
a mi emberi testünket vette fel. Senki nem lett és nem lehet emberré értünk,
csak ő, az élő Isten örökkévaló Fia. Már itt áll a házunk falánál... Nemsokára
benéz a teremtés rácsos ablakán a mi emberi világunkba, és tekintetével épp
minket: engem és téged keres. Ó, édességes, szentséges, egyetlen Megtestesülés!
Hogyan lehetséges, hogy az keres bennünket, akinek senki és semmi sem hiányzik
a boldogságához? Hogyan lehetséges, hogy az jön el hozzánk, aki mindent betölt
jelenlétével? Miként lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át minket
keresve, ő, aki átlátja a mélységeket és a kerubok fölött trónol?
Ha nekünk lenne csupán szükségünk az ő jelenlétére,
akkor is eljönne hozzánk, de lám, ő maga is szomjazik a mi szeretetünkre,
hiszen nemcsak Istennek és Úrnak nevezi magát, hanem Vőlegénynek. Már szól is
hozzánk a szerelem kifejezhetetlen gyöngédségének hangján: „Nézd, elmúlt a
tél...” – nem a természetben, hanem a kegyelemben, hiszen éppen attól szép a mi
Karácsonyunk, hogy a benső tavasz a tél közepén bontakozik ki.
„Ó, Napkelet, örök fény sugara, igazság napja, jöjj
el, s világosíts meg minket, kik sötétben ülünk, a halál árnyékában!” Ó, Jézus
Krisztus, felkelő Napunk és Világosságunk! Ha Te nem világítasz, lelki
sötétségben s a halál árnyékában ülünk, ha a Te igazságod nem ragyog, csak
ködben tévelygünk, ha a Te szereteted melege nem sugárzik, fázunk, és erőt vesz
rajtuk a csüggedés. Te vagy a Fény a Fényből, Világosság a Világosságból, aki
az isteni örök fényesség sugarát hoztad el a földre. Benned felragyogott nekünk
az Atya örök terve, és feltündöklött a beteljesülés fénye. Ne engedd, hogy a
megigazulatlanság alvilági árnyai között bolyongjunk s lelkünk a halál
hatalmában maradjon, hanem világosítsd meg szívünk sötétségét, adj bátorságot,
hogy viszonozzuk szerelmes közeledésed, jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése