Szent István első vértanú
„Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt” A szentek történetében sokszor találkozunk azzal a ténnyel, hogy a hit érdekében vagy a magunk igazát bizonyítva mások tanúságtételét kell igénybe venni. A Szentírás sok helyen említi a tanúbizonyságot az isteni igazságok bizonyítására. Urunk Jézus is hivatkozik arra, hogy két vagy három tanú egybecsengő bizonysága tökéletesen elég a kétségek eloszlatására. Jézus mennybemenetele után is sokszor igénybe kellett venni mások tanúságtételét. Jézus születésének ünnepét sok szép ünnepünk. követi Ezek az ünnepek mind felfoghatók úgy is, hogy egy-egy tanúságtevőt ünnepel bennük az Egyház. Mindegyik bizonyító erejű Jézus istenségével, isteni küldetésével kapcsolatosan. Mi most azt bizonyítjuk velük, hogy Jézus Isten és az általa adott parancs, a szeretet gyakorlása mindennapi kötelességünk. Szent István vértanú a zsidók főtanácsa elé került. Azt akarták rábizonyítani, hogy tagadja az Istent, Mózest és az egész Törvényt. Ha ez rábizonyul, azonnal meg lehet kövezni. A fiatal szerpap azonban nyugodtan, angyali arccal sorra vette Isten ószövetségi kinyilatkoztatását, helyesen, pontosan idézte Mózes könyveit, és hosszú-hosszú fejtegetésben tanúságot tett Isten igazságairól. Arra is rámutatott, hogy a nép királyaival és papjaival együtt elhagyta az igaz Istent: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek, amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok”. (ApCsel 7,51-53) Istvánt nem ijesztette meg a fogcsikorgató düh, mert még egy igazságot ki kellett mondania: „Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. (55-56) Mire a főtanács, fülét befogva rárohant és kicipelték a megkövező helyre, ahol a másik nagy tanúságtételt is tökéletesen befejezte. Nagyon fiatalon már azzal került az apostolok látóterébe, hogy alkalmasnak látták őt hat ifjú társával együtt az ideges öregek türelmes kiszolgálására a napi ebédosztásnál. Az önzetlen szeretetgyakorlás ugyanis Isten és az Egyház szemében éppen olyan fontos, mint az igazság ismerete és tanítása. A rá zuhogó kegyetlen kőzápor közben erre is koronát érdemelt, amikor így szólt: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Amikor pedig térdre esett, fennhangon ezt kiáltotta: Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (59-60)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése