Nagyböjt 4. hét péntek
Az emberi megismerés az érzékelésen és az értelem
tevékenységén alapul. Amikor azonban a megismerés egy személyre irányul,
kevésnek bizonyul az ész és az érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz,
hogy a személyt mint személyt, és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A
kortársak, például a názáretiek úgy vélték, ismerik Jézust: eredetét,
családját, életének folyását. Ez az ismeret azonban nem vitte őket közelebb
hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályozta, hogy higgyenek benne. A
különféle tudományok, az orvostudomány, a pszichológia, az antropológia vagy a
szociológia mind-mind az emberrel foglalkozik, de egyik sem az önálló, a
megismételhetetlen és végtelen értékű személyt látja benne.
Csak a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra,
hogy a személyek között a teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik
olyan nehéznek, ha csak úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több
ezer kilométer távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban
mindjárt más a helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen
azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek,
mintha az ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti
az idegenek iránt tanúsított szeretetünket is, és megmutatja, hogy nem Isten
szeretetével szeretünk, hanem csak saját szűkös szívünkkel.
Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes
bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a
megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a
földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és
tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy
képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté
merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli,
elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan,
végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése