Hová vezet a meditáció? – Jálics Ferenc jezsuita járt a Párbeszéd Házában

„Miért érdemes meditálni? Hová vezet a meditáció?” címmel október 11-én Sajgó Szabolcs beszélgetett a budapesti Párbeszéd Házában Jálics Ferenc jezsuita szerzetessel, a szemlélődő meditációs lelkigyakorlatok egyik irányzatának kidolgozójával.

Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte a hallgatóságot a Jezsuita Szigeten, és bemutatta az épületegyüttest azoknak, akik először jártak a jezsuiták budapesti központjában; majd elmondta, először Luxemburgban találkozott Jálics Ferenccel, élete, hivatáskeresése egy fontos fordulópontján – akkor és később is, élete több fontos pillanatában segített neki Jálics atya és a szemlélődő ima; „ez a fő üzenet, ami miatt itt a földön is ülnek…” – mutatott körbe a zsúfolásig telt termen.

Jálics atya beszélt arról, hogy az ötven éve gyakorolt meditáció hogyan mélyítette el az Istennel való kapcsolatát; nem gondolkodás vagy szövegek ismétlése, hanem „az antennák kinyitása” révén. Az idős jezsuita beszélt édesanyjáról, aki minden este odaült egyenként mind a tíz gyerekéhez, és mindegyikükkel mély beszélgetést folytatott, nagy odafigyeléssel.

A meditáció felé fordulása kapcsán elmesélte, a noviciátustól kezdve naponta egy órát imádkozott, ami fokozatosan egyszerűsödött, a csend, a jelenlét egyre fontosabb szerepet kapott; úgy látta: a beszéd inkább hátráltatja. Ez az egyszerű, természetes folyamat vezette a meditáció felé. Megtapasztalta, a csendben Isten jelenléte erősödik, nem kell „magyarázni” neki; érezhetővé válik, hogy ez az élet középpontja, és ez nagy szabadságot ad.

Hová vezet a meditáció? Isten jelenlétébe. Isten csendje azonosul az életünkkel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell olvasni a Szentírást, azonban a meditáció hatására az élet leegyszerűsödik, az Istennel való viszony kitisztul, megnyílik az ember szíve, hogy másoknak szolgáljon, és nagyobb tisztelettel forduljon az emberek felé.

Sajgó Szabolcs megemlítette, hogy Jálics atya mindig is különösen javasolta a szemlélődő imát azoknak, akik emberekkel foglalkoznak. Lelkivezetésben is az a legfontosabb, hogy „fel tudjuk venni a másik életét”, meg tudjuk hallgatni, magunkhoz engedni, hogy belülről érezzük, hol van – magyarázta Jálics Ferenc.

Sajgó Szabolcs kérésére beszélt a mindennapjairól, melyek a németországi Griesben telnek; elmondta, hamarosan belép a kilencvenedik évébe, már nem vezet lelkigyakorlatokat, de sok ember lelkivezetését vállalja továbbra is. A Nürnbergtől északra található lelkigyakorlatos házban egymást váltják a csoportok. Jálics atya 1978 óta él Németországban, a ’80-as évek elején indította el ott a szemlélődő lelkigyakorlatokat, amihez hamarosan új, tágasabb helyszínt kellett keresni. A provincia azt mondta, nem tudnak rá pénzt adni, és szerintük önkénteseket sem talál – mire ő felvilágosította őket, neki már van kettő… És volt egy gazdag jezsuita is – tette hozzá tréfálkozva Jálics atya. Valakitől hallotta, hogy a gazdag barátoktól nem pénzt kell kérni, hanem tanácsot; így is tett – és nem sokkal később kapott egy házat. Ennek a háznak a feleslegéből pedig még a magyar jezsuita lelkigyakorlatos házakat is tudják támogatni – derült ki Sajgó Szabolcs szavaiból.

A beszélgetésbe a Párbeszéd Háza vezetője bevonta a közönséget is, biztatta a jelenlévőket, tegyenek fel kérdéseket, illetve meséljenek arról, miért vannak itt. Jálics Ferenc válaszaiban ismételten hangsúlyozta: a csendet tekinti az útnak, mely elvisz az Istenhez; a kontemplatív imában bármit teszünk, az csak a csend felé vihet: „Figyelsz, és fölfedezed a csöndet.” Eleinte jönnek a gondolatok, „de ha figyelsz, és lassan fölfedezed: »Én itt vagyok«”.

Egy hozzászóló azt kérdezte, jön-e Magyarországra Jálics atya lelkigyakorlatot tartani, mire a válasz így hangzott: „Én most várom, hogy kicsit fiatalabb legyek… És akkor jövök!”

Sajgó Szabolcs utalt a szemlélődő meditációs lelkigyakorlat jezsuita gyökereire, Szent Ignác három imamódjára. Jálics Ferenc hozzátette: a tízparancsolat betartására törekvés és Jézus Krisztus megismerése mellett a rendalapító is említést tett a csend fontosságáról, azonban nem írta le, nem fejtette ki – ezért nem ültették át korábban a gyakorlatba; „még nem álltak készen rá”. Az első kettő (a tízparancsolat és Krisztus ismerete) jelenti az alapokat – jó, ha megvannak ezek, de ha valaki „a csöndbe megy, annál az alapok is elkezdenek mozogni”.

Jálics atya többször hangsúlyozta a támogató kiscsoport jelentőségét, és mindenkit bátorított ilyen – akár csak két-három fős – csoportok indítására, melyek tagjai otthon meditálnak, de hetente egyszer összejönnek megbeszélni a tapasztalatokat – ami még akkor is hasznos, ha ez a tapasztalat csak annyi, hogy „megint nem meditáltam”. A kiscsoport segít a kitartásban, még akkor is, ha a kudarcokat osztjuk meg egymással; a kiscsoport megerősít – ha egyedül vagyunk, könnyebben elvesztjük a kedvünket, az energiánkat. Egy hozzászóló elmondta, hogy ő a férjével alkot „kiscsoportot”; 1993 óta meditálnak, de úgy érzik, még az elején vannak, és még sok minden vár rájuk a csendben.

A kezdőknek Jálics Ferenc a napi félórás meditációt javasolta, melyet következetesen kell megvalósítani. Egy szó, egy rövid mondat, amit néhányszor elismétlünk, segíthet: „Szeretlek”, „Itt vagyok”, „Én Uram, én Istenem”. Hozzátartozik a kezdethez, hogy akadozik; ehhez kell a csoport, a többiek biztatása. Később jön csak el az az idő, amikor már egyedül is folytatjuk, mert már megtapasztaltuk, hogy megváltoztatja az életünket.

Végül Sajgó Szabolcs feltette a kérdést: mit visznek haza a jelenlévők? És jöttek a válaszok: sokan a megerősítést, hogy újra kell éleszteni a kiscsoportjaikat; volt, aki Jálics atya mosolyát; volt, aki a hálát, hogy újra láthatta Feri atyát, akinek a jelenléte mindig Istenre irányítja a figyelmét, és aki tud „átlátszó” lenni.

„Modern világunk meggyorsult ritmusával új életkörülményeket teremtett. A mai ember e nyugtalan és sokszor ideges környezet dacára szeretne az Istennel kapcsolatba kerülni. Ehhez megfelelő útmutatásra és vezetőre szorul. Az a benyomásom, hogy eddig ezt az istenkeresést leginkább tanulással, gondolkodással és a helyzet tudatosításával igyekeztek elérni. Ez szükséges volt, és továbbra is az lesz. De ugyanakkor égetően sürgős, hogy az imában a racionális sémákat túlszárnyalva nagyobb egyszerűségre jussunk el. Találkoztam emberekkel, akik saját igyekezetükkel eljutottak az imának sokkal egyszerűbb formájára, de vagy tiltottnak hitték ezt, vagy azt gondolták, hogy nem is ima. A modern élet sok gondolkodásra késztet. Az Istennel szemben valami kevésbé bonyolultra vágyunk. Úgy érezzük, hogy a közvetlenebb kapcsolat egyszerűbb imát igényel, amely szeretetet ébreszt, utunkat megvilágítja és békét ad szívünknek. Ilyen imát akarok tanítani.”

(Jálics Ferenc SJ: Tanuljunk imádkozni; Prugg Verlag, Eisenstadt, 1977.)

Jálics Ferenc 1927-ben született Budapesten, a Jézus Társasága tagja. Argentínában évekig dogmatikát és alapvető teológiát tanított. 1963-tól Argentínában, később az Egyesült Államokban tartott lelkigyakorlatokat. 1978-tól Németországban él. A szemlélődő meditációs lelkigyakorlatok egyik útjának kidolgozója; több teológiai, illetve lelkiségi könyv szerzője. Jelenleg Griesben (Németország) él az általa létrehozott lelkigyakorlatos házban.