Évközi 15 hét szombat

Évközi 15 hét szombat         
Kiv 12, 37-42; Mt 12, 14-21
„a farizeusok, pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogyan veszítsék el őt”

Jézus egyre nyíltabban ellenszegült a farizeusi gondolkodásnak. Mint Megváltó, vissza akarta állítani Isten eredeti tervét: Az embereknek egyetlen irányítója van, az Isten. Ezt az irányítást fogadja el mindenki, mert ennek az isteni akaratnak a célja az, hogy az emberek az igazságot és a szeretetet szolgálják, így egymás boldogságáért éljenek, dolgozzanak, ezzel kiérdemelve az örök boldogságot. A sátán célja az, hogy emberek vegyék át az irányítást, hazugsággal és a gyűlölettel mérgezzék a földi életet, veszítsék el a mennyországot, és a pokolba kerüljenek. A farizeusok is erre tettek kísérletet, amikor Isten erkölcsi világát a maguk elgondolása szerint kemény igává változtatták, annak viseléséhez nem adtak segítséget, Jézust, pedig egyre jobban gyűlölték szeretetéért és az igazság pontos követéséért. Amikor szombaton a kalász-szedés után Jézus megvédte tanítványait, a felborzolt kedélyű farizeusok utána mentek a zsinagógába. Ott tartózkodott egy elszáradt kezű ember. Elhangzott a kihívó kérdés: „szabad-e szombaton gyógyítani?” (Mt 12, 10) Jézus felelt egy tényleges baleset említésével: „Ki az az ember köztetek, akinek ha egyetlen juha van, és szombaton beleesik egy gödörbe, nem fogja, meg és nem húzza ki azt? Pedig mennyivel több az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton”. (11-12) Ezután rögtön meg is gyógyította az élettelen kezet. A logikus válaszra és a nyilván isteni tettre a farizeusok azonnal kimentek a zsinagógából és tanácskozni kezdtek, hogyan tudnák Jézust eltávolítani. Jézus is elment onnan. Nagy tömeg követte óriási lelkesedéssel és boldogan: végre felvilágosodtunk, hogy az emberiség nem nyomorra van teremtve, hanem szeretetre és boldogságra. Ha akad is nyomor, van újabb lehetőség a szeretetre, újabb boldogításra és az ebből fakadó boldogságtöbbletre. Ez az Isten üzenete a Názáreti Jézus által: „íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik, és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. Az ő nevében reménykednek a nemzetek”. (Iz 42, 1-4)(Mt 12, 18-21) Izajás prófétával, nyolcszáz évvel korábban üzente ezt az Úr. A farizeusok nyilván olvasták, hiszen gazdagok lévén, futotta pénzükből a drága Szentírás-tekercsekre. Barátaik, az írástudók is emlegethették nekik, hogy milyen szép világot csillantott fel a Lélek a Messiásban. Igaz, ők magukat tisztának, bűntelennek tartották, de örülniük kellett volna a jó hírnek, hogy a hitükben vagy erkölcseikben megroppantak is szentekké válhatnak a Messiás eljötttekor. Micsoda örömnek kellett volna sugározni azoknak a farizeusoknak arcáról, akik a kalászt tépdeső apostolok Mesterében felfedezhették volna tetteiből, igazság és szeretet-szolgálatából a megérkezett Messiást. Kétezer éve olvassuk ezeket a történeteket, láthatjuk a szentek életéből is Jézus világának csodálatos boldogságát. Látjuk a nyomort, most már tudjuk, hogy Jézus nélkül nem lesz boldog élet: ráébredtünk már, hogy hozzá kell fordulnunk? „Más kárán tanul az okos”, mi a sajátunkon sem okosodunk?