RÓMAI SZENT ELEK

Szent Elek
 [július 17.]

Elek (Alexius) az a, azaz ‚nagyon’ és a lexis, azaz ‚beszéd’ szavakból származik, s azt jelenti, hogy ‚Isten igéjében nagyon erőteljes’.

Elek Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, kinek háromezer aranyövvel ékes, selyembe öltözött ifjú állt a szolgálatára. Euphemianus prefektus nagyon könyörületes ember lévén házában nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak, s buzgón szolgált nékik. Ő maga csak a kilencedik órában vett ételt magához más jámbor férfiakkal együtt, az Úrnak félelmében.

Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ez után fogadalmat tettek, hogy tisztaságban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután ragyogóan kitanulta a bölcsesség egész mesterségét és serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, Eljött a nászéjszaka, s midőn a hálószoba csöndjébe léptek, a szent ifjú istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízta, mondván: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!”

Ezután valamennyi pénzt magához véve a tengerhez sietett és titokban hajóra szállt. Laodiceába jutott, majd útját folytatva a szíriai Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra. Mihelyt megérkezett, amit csak magával hozott, szétosztotta a szegények között, hitvány ruhát öltött, és leült maga is a koldusok közé Isten Anyja Mária egyházának előcsarnokába. Az alamizsnából csak annyit tartott meg, amennyire szüksége volt, a többit más szegényeknek adta.

Euphemianus nagyon bánkódott fia eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldte szolgát, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.” Visszatérve a szolgák jelentik atyjának, hogy sehol sem találják. Anyja pedig eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Míg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”

Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, Isten szolgálatában. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be az Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, fölszállt az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az kisietett és bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta, de midőn tisztelni kezdték, az emberi dicsőség elől menekülve visszatért Laodiceába. Ott hajóra szállt, s a ciliciai Tharsusba akart eljutni, de Isten rendelésére a szél a római kikötőbe hajtotta a hajót. Látva ezt Elek, így szólt magában: „Atyám házában élek majd ismeretlenül, legalább nem leszek más terhére.”

Szembetalálkozott atyjával, amint az nagy kísérettől körülvéve éppen a palotából tért vissza. Utána kiáltott: „Isten szolgája, zarándok vagyok, fogadj be házadba, adj ennem az asztalodról lehulló morzsákból, hogy rajtad is, mint földi zarándokon, méltóztassék könyörülni az Úr!” Meghallotta ezt atyja, s a fia iránti szeretetből befogadta őt, külön lakhelyet adott neki, asztaláról etette, és saját szolgát rendelt mellé. Ó pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Tizenhét éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Ekkor megtudta a Szentlélek által, hogy életének elközelgett a végórája. Papiruszt és tintát kért, s egész életének sorát leírta.

Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket” (Mt 11,28). Ennek hallatára mindnyájan megrémültek, arcra borultak, s íme a hang ismét megszólalt: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzék Rómáért!” Midőn keresték, de nem találták sehol, újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, de azt mondta, hogy semmi ilyesmiről nem tud. Ekkor Arcadius és Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett, Elek szolgája pedig odalépett a ház urához, mondván: „Nézd meg, uram, nem a mi zarándokunk-e az! Ő valóban nagy türelmű ember.” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.

Kiment hát, és elmondta a császároknak és a főpapoknak. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, ez pedig itt a főpapi kormányzás egyetemes gondját, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást, ő pedig rögtön elengedte. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.

Euphemianus ezt hallván összezavarodott nagy fájdalmában, minden ereje elhagyta, elájult s a földre rogyott. Amikor kissé magához tért, megszaggatta ruháit, tépdesni kezdte haját, szakállát rángatta, ütötte-verte magát, s fia teste fölött így kiáltozott: „Jaj nekem, fiam! Miért szomorítottál így meg engem? Miért taszítottál ennyi éven át fájdalomba és keserűségbe? Jaj, én szerencsétlen, öregségem támaszát a ravatalon látom feküdni, s nem szól hozzám! Jaj nekem, miféle vigaszt találhatnék ezután!”

Anyja ezt hallván, mint a vadászhálót széttépő anyaoroszlán, ruháit megszaggatván rohant oda, haja kibomolva, szemét az égre emelte, s mikor a tömeg miatt nem tudott a testhez férkőzni, így kiáltott: „Adjatok utat, emberek, hadd lássam a fiamat! Hadd lássam lelkem vigaszát, kit keblemen tápláltam!” Amikor a testhez ért, ráborult és így kiáltozott: „Jaj nekem, fiam, szememnek fénye, miért tetted ezt, miért bántál velünk ilyen kegyetlenül! Láttad apádat, s engem, szerencsétlent, könnyeket ontani, és nem fedted föl magad előttünk; szolgád csúfot űztek belőled, s te tűrted.” És újra meg újra a testre borult, hol karjait tárta fölé, hol az angyali arcot simogatta kezével, és megcsókolva így kiáltott: „Sírjatok velem mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házamban volt, mégsem ismertem föl! Egyetlen fiam ő, és a szolgák becsmérelték és ütlegelték. Ó, jaj nekem, ki teszi szememet könnyek kútforrásává, hogy éjjel-nappal sirathassam lelkem fájdalmát!”

Jegyese gyászruhát öltött, s zokogva futott oda: „Jaj nekem – mondta –, ma lettem árva, ma lettem özvegy! Nincs kire ránézzek, nincs kire szemem emeljem. Összetört életem tüköre, odaveszett reménységem. Olyan fájdalom kezdődik, aminek sohasem lesz vége!” A tömeg ezt hallván forrón könnyezett.

Ekkor a pápa a császárokkal a testet illő tisztelettel koporsóba helyezte. A város közepére vitték, és bejelentették a népnek, hogy megtalálták az Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette a szentséges testet, rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg, bármi baja volt, meggyógyult, amint a testhez ért. A császárok pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a császárok aranyat és ezüstöt szórattak szét az utcákon, hogy a kapzsi tömeg figyelmét lekössék, és akadály nélkül vihessék a testet a templomba. De a nép levetkőzve kapzsiságát egyetemben igyekezett megérinteni a szent testet, és így csak nagy keservesen jutottak el Szent Bonifác vértanú templomához, ahol hét napon át, dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy tisztességgel helyezték el a szent testet. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július tizenhetedikén hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.