Sirák Fiának Könyve 43.

Sirák fia a földi boldogságot így határozza meg

 
„Boldog az az ember, aki nem vétkezik szóval, és akit bűne miatt nem kínoz fájdalom. Boldog az az ember, akit nem vádol a szíve, és aki nem süllyed reménytelenségbe”(Sir 14,1-2) Az első megállapítás nyilván úgy hangzanék tökéletesen: boldog az az ember, aki nem vétkezett tettel, különösen olyan tettel, aminek maradandó  a hatása. Ami ugyanis maradandó következményekkel jár, az a tett állandóan vádolja az elkövetőt, és ahányszor látja a jóvátehetetlen kárt, felébred lelkében a vád: miattam szenved, vagy legalább sosem érezheti igazán jól magát. Ha nem is állandóan, de felébred benne az emlék és így  furdalja a lelkiismeret. Aki viszont még szóval sem bántott meg senkit, bocsánatot Istennél könnyebben kap az el nem hangzott sértés ügyében. Isten az anyagi javakat arra szánta, hogy érezze minden ember a jóságát. Önmagában már az igazi szeretet csodálatos jele, hogy amikor még létezett semmi sem a végtelen nagy isteni természeten kívül, nemcsak a Második és a Harmadik Isteni Személynek ajándékozta oda az abszolút egyszerű, darabolhatatlan isteni lényeget, hanem végtelen hatalmával az istenség végtelen lehetőségeit egy újabb jótétemény forrásává kívánta tenni: teremteni akart olyan lényeket, akiknek gazdagon ajándékozhatott létet a nemlét helyébe, és a létfenntartásukra mérhetetlen szellemi és anyagi létű új világot. Ez egy egészen új formája a végtelen szeretet osztogatásának csak azért, hogy legyenek lények, akik-amik addig nem léteztek, és boldogan élvezzék hosszabb-rövidebb ideig ezt az addig ismeretlen, bámulatos érzést, hogy lenni milyen csodálatosan jó, és aki ezt kigondolta, azt viszont szerethetjük: az  angyalok és az emberek megismeréssel és viszontszeretettel, az állat- és a növényvilág bámulatos gazdag forma- és színpompa világukkal. Az sem rontotta el teremtő jósága kedvét, hogy ezek között az új létformák között lesznek tiszavirágok,mint a magyar Tisza folyóból egyetlen nap felröppenő kis szárnyasok, amelyeket minden évben megcsodál az ember, és így jellemez: „Felhőzik a tiszavirág lelke, röpköd, míg a párját meg nem lelte, és amint a szerelembe kóstol: meghal mindjárt a legelső csóktól” (Tisza-parti nóta)