SZENT II. HENRIK

SZENT II. HENRIK

*Abbach (Regensburg mellett?),973. május 6. +Grona (Göttingen mellett), 1024. július 13.

Szent Henrik császár, akit a német császárok közül egyedül avattak szentté, Szent István feleségének, Gizellának volt a testvére. Mint Civakodó Henrik bajor herceg legidősebb fia aligha számíthatott arra, hogy egyszer a birodalom császára lesz. Az Ottó császár és atyja, Henrik közötti ellentétek miatt ugyanis hosszú időn át még az is kérdéses volt, hogy megkaphatja-e a családi örökséget jelentő hercegséget, mivel atyjától a császár elvette.

A bajor herceget a hildesheimi katedrális iskolájában tanították, és -- --nyilvánvalóan II. Ottó császár utasítására -- a papságra készítették fel. Csak akkor került vissza hazájába, amikor a császár visszaadta atyjának a hercegséget. Tanulmányait Regensburgi Szent Wolfgang püspök irányítása alatt fejezte be. 995-ben, Civakodó Henrik halála után átvette a hercegség vezetését.

Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy a lehanyatlott kolostori életet a bencés regula szigorú szellemében megújítsa, és ezt -- az érintett kolostorok és a bajor püspökök gyakori tiltakozása ellenére -- végre is hajtotta. Császársága idején is nagy gondja volt az egész birodalom kolostoraira. Támogatása nélkül a clunyi reform nem terjedhetett volna el oly gyorsan és oly nagy területen a birodalomban.

Huszonkilenc éves volt Henrik herceg, amikor 1002-ben III. Ottó császár halálhírét hozták, akinek hívására éppen úton volt Itália felé, hogy seregével segítséget vigyen neki. Az utód személye körül viták támadtak. Henriknek azonban sikerült egymás után megnyernie a választó hercegeket, úgyhogy megválasztották és meg is koronázták. Ellenfelei nem hajtottak előtte fejet harc nélkül, de ő oly ügyesen nyerte meg egyiket a másik után, hogy néhány hónap leforgása alatt az egész birodalom elfogadta császárának. III. Ottó ábrándos külpolitikája után az ő higgadt, tárgyilagos politikája biztosítani tudta, hogy megmaradjon a birodalom egysége.

Hosszú éveken át a legégetőbb kérdés volt a keleti határon Chrobry Boleszláv lengyel herceg fegyveres terjeszkedésének megakadályozása. Határozott fellépéssel attól sem riadt vissza, hogy az akkor még pogány liutizekkel és redarokkal szövetséget kössön. Ezt a szövetséget a kortársak, főleg a papság élesen ellenezte, ugyanis egyik pontja szerint Henriknek le kellett mondania a szövetségesek területén történő katolikus misszionálásról. Ebben az esetben azonban nem volt más választása, hisz az egész ország érdekét szolgálta az egyháziak rosszallása ellenére is. De tudta, hogy kárpótlást kell adnia, ezért több nagy alapítást tett.

A szívós célratörés volt egyik legjellemzőbb vonása. Ez mutatkozott meg nyugat felé vezetett hadjárataiban is, melyekkel a birodalom határait megerősítette, illetve kiterjesztette. Örökösödési szerződést kötött a gyermektelen II. Rudolf burgundi királlyal, s ezzel Burgundia várományosa lett és megteremtette a feltételt ahhoz, hogy Burgundia később, II. Konrád uralma alatt végleg a birodalom része legyen. Hatalmát kiterjesztette Bázelra is, s a várost és annak főtemplomát gazdag ajándékokkal látta el. Itáliában három hadjáratot vezetett: 1004-ben, 1014-ben és 1021-ben. VIII. Benedek pápa 1014-ben Rómában császárrá koronázta.

Bármilyen áldásos volt is II. Henrik császár uralkodása a birodalom gyarapodását tekintve, az Egyház nem emiatt tiszteli a szentek sorában. Szentként azért tiszteljük, mert uralkodói hatalmával teljesen tiszteletben tartotta az Egyház jogait, és feltűnő volt személyes jámborsága és készsége a bűnbánatra. A templomokat és kolostorokat gazdagon megajándékozta. Különösen két nagy alapítás őrzi a nevét: a 981-ben feloszlatott merseburgi püspökség újjáalapítása és a bambergi püspökség megalapítása. Amellett, hogy az uralkodó nagyon reális politikus volt és a birodalom érdekeit állandóan szem előtt tartotta, egyházi alapításai mélységes hitében és egyházhűségében, valamint annak a feladatnak a felismerésében gyökereztek, amelyet szerinte az Egyháznak a világban be kell töltenie.

A merseburgi püspökség 1004-ben történt újjáalapítása megnyitotta az utat a szlávok misszionálása előtt. Nemcsak a korábban egyházi tulajdonban lévő birtokokat adta vissza a püspökségnek, hanem saját javaiból is gazdagon megajándékozta.

Legkedvesebb alapítása, a bambergi püspökség is missziós rendeltetésű volt. A terület ugyanis névlegesen már régen keresztény volt, azonban a püspöki székhely túl messze volt ahhoz, hogy a püspök igazán törődhessen a hívekkel. Henriknek hosszú tárgyalások során sikerült rávennie a würzburgi püspököt, hogy mondjon le a területről, és ezzel tegye lehetővé egy új püspökség alapítását. 1007. november 1- én végre sor kerülhetett a regnitzi püspökség megalapítására, melynek székhelye Bamberg lett. Henrik már három évvel korábban, 1004-ben megkezdte a katedrális építését Bambergben, amely valóban méltó volt arra, hogy püspöki templom legyen. A székesegyházat 1012. május 6-án szentelték fel a Boldogságos Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolfejedelmek, valamint Szent György és Szent Kilián tiszteletére. Sem előtte, sem utána nem volt püspökség, amely alapításakor olyan ajándékokat kapott volna, mint Bamberg. A birtokok, amelyek tulajdonába kerültek, olyan biztos alapokat jelentettek, hogy Bamberg a középkorban végig kiemelkedő szerepet játszott a német püspökségek között.

Bambergben két kolostor is Henriknek köszönheti a létrejöttét. A Szent István vértanú-templom fölszentelésekor, 1020-ban a császár személyesen fogadhatta Bambergben VIII. Benedek pápát, és a húsvétot a pápával együtt ünnepelhette a dómban. Ez volt Henrik uralkodásának egyik csúcspontja. Utolsó alapítólevelében, amellyel a fuldai kolostort alapította, ezt írta: ,,Kötelességünk, hogy az Istentől kapott javakat elsősorban Isten házainak felszerelésére fordítsuk.''

Mindezen uralkodói tevékenységét gyenge egészségű, törékeny emberi testben hajtotta végre Henrik. A források közelebbről nem nevezik meg a betegségét. Luxemburgi Kunigundával kötött házassága gyermektelen maradt. Az a későbbi korok jámbor elképzelése volt, hogy szándékosan és tudatosan vállalt József-házasságban éltek, és ezért igen nagy tisztelettel magasztalták őket. A történészek inkább arra hajlanak, hogy gyermektelensége a betegségével függ össze. Ez azonban életszentségét egyáltalán nem zavarja. Alázattal és belenyugvással hajolt meg Isten akarata előtt, és feleségével egyetértésben minden vagyonát az Egyházra hagyta, mert ,,Krisztust választotta örökösének'', ahogy a bambergi alapítólevélben írja.

Henrik 1024. július 13-án halt meg a Göttingen melletti gronai császári palotában, hosszú betegség után. Holttestét Bambergbe vitték, és a dómban temették el. Felesége, Kunigunda később mellette kapott nyugvóhelyet. A 15. század elején Tilman Riemenschneider faragta a császári szarkofágot, életéből vett jelenetekkel díszítve a sírt. És a szent császár sírjához még ma is zarándokolnak, nemcsak a németek, hanem a franciák is. III. Jenő pápa 1146. március 12-én szentté avatta, miután a nép már hosszú ideje tisztelte. Szent II. Henrik az egyetlen szent német uralkodó. A szentté avatással az Egyház elismerését is kifejezte azért, hogy Henrik minden erejével gyarapította birodalmát, ugyanakkor védelmezte és támogatta az Egyházat, s ezáltal személyében megvalósította a ,,szent birodalmat''.

Ünnepét 1631-ben vették fel a római naptárba, de nem önálló ünnepként, hanem csak megemlékezésként Szent Anaklét mellett. Önálló ünneppé 1668-ban lett, július 15-i dátummal. 1969-ben áthelyezték halála napjára, július 13-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Henriket elhalmoztad kegyelmeddel, és megadtad neki, hogy a földi királyság gondjai közepette az odafönt valókat keresse, kérünk, közbenjárására add meg, hogy kötelességeinket teljesítve siessünk országod felé!

Példája:

Az állapotbeli kötelességet kell elsősorban teljesíteni!