Évközi 18 hét kedd

Évközi 18 hét kedd     
Szám 12, 1-13, Mt 14, 22-36
„Valóban Isten Fia vagy!”

Jézus az első kenyérszaporítással vendégül látott és jóllakatott tízezer embert. Ez a csoda is ugyanazt a célt szolgálta, mint Jézus minden ilyen rendkívüli ajándéka: az igazságot és a szeretetet igyekezett helyreállítani, mint a teremtés alapját, amelyet a sátán és a gyenge emberek szorgalmasan romboltak. Az igazság üzenete csodáiban: Isten valóban és uralkodik mindenen, és elküldte Fiát, hogy erről tanúságot tegyen; a szeretet mondanivalója: csak azért érdemes élni, hogy az ember mások javát szolgálja, mert Isten szemében csak ez az érték, amit jutalmaz. Ebben a hatalmas csodában is ez a kettős cél valósult meg, mégpedig két irányban is: előmozdítani tízezer ember lelkében az istenkereső hitet, és tizenkét tanítványában végleg megerősíteni a hit fontos mozzanatát: A Názáreti Jézus valóban Isten Fia. A nép kereste a Jézussal való találkozást, azért figyelték, merre indul a hajó, és igyekeztek a parton hamarabb odaérni. A hosszúra nyúlt hittanóra nem volt terhes számukra, estig maradtak. Kíváncsian figyelték Jézus mozdulatait, a kiszámolt csoportok letelepítését, az öt pici kenyérkét az apostolok kétkedésével egyetértve: Mi ez ennyinek? Aztán a jézusi hálaimát, áldást és a véget érni nem akaró osztást a „még kérek” jelzéseire. A tizenkét kosár maradék és a „jóllaktam” kellően alapozta a hitet: a Názáreti Jézus Mózessel vetekedő küldötte Istennek. A szeretete, pedig valami istenien nagy és szép. A tanítványokra, pedig még komolyabban hatottak a történések. Amit a kezdet erősen megkérdőjelezett: „Nem kell elmenniük, adjatok nekik ti enni”, aztán Jézus tőlük kéri a nagy jótétemény alapját szolgáló apró öt kenyeret, a jóllakott tömeg hálás tekintete, főként, pedig Jézus égbe szárnyaló imája, arcán, szemén fénylő bizalma, végül a tizenkét kosár maradék, mind erős lépcső volt az istenfiúság hitéhez. Talán egész éjjel ezzel a ténnyel foglalkozott értelmük az ellenszélben és a hajócskát folyton visszatessékelő kemény játékban is. Amikor pedig pitymallott már, és látták, hogy még csak a tenger közepén tartanak, jött az őket is megrázó nagy élmény: a tó tükrén sétál utánuk valaki. Zömmel halászok voltak, mielőtt Jézus kiválasztotta őket. A vizet nagyon jól ismerték. Tudták, hogy hajó nélkül a mély vízen felül maradni csak úgy lehet, ha az ember belefekszik a vízbe, és erős kar- és lábmozgatással biztosítja a felszín közelében maradást és haladást. Ember lábon ilyet el nem ér! Ha nem ember, hanem halott szelleme, akkor kísértet, őket ijesztgeti, netán veszélyezteti is. Ezért kezdtek félelmükben kiabálni (vö. 26) „Jézus azonban mindjárt szólt nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (27) Ez az én vagyok, sokszor elhangzik bizonytalankodók megnyugtatására, különösen gyerekek esetében. A hang jellege ismerős a fülnek, elűzi a riasztó félelmet. Itt is ez döntött az ijedt felnőttek vigasztalására, hiszen már régóta ismerték Jézus hangját, de eddig is éreztek benne a jelen idős megjelölésen túl is valamit abból, amire Mózes térdre esett a pusztában: Én vagyok, aki VAN, aki nem lett, nem volt, nem lesz, nem változik a múló idővel: aki mindig jelen van: VAN. Ők is leborulnak a csónak aljára, és kimondják rendíthetetlen hitüket: „Valóban Isten Fia vagy” (32) Ebben a borzasztó világban észrevesszük-e Jézus jelentkezéseit? Hittel vizsgáljuk-e üzeneteit? Ki merjük-e mondani hitetlen beszédek ellenére is: valóban Isten Fia vagy?