Augusztus 2.
Porciunkula
népünk ajkán porcinkula,
purcinkula, porcinkulabúcsú, Porcinkulai Szent Ferenc a franciskánus rend
három ágának: a ferencrendieknek, minoritáknak és kapucinusoknak, továbbá a
velük kegyelmi közösségben élő harmadrendnek legnagyobb ünnepe.
Akik a rend történetét ismerik, jól tudják, hogy a S.
Maria degli
Angeli titulusára szentelt kis kápolnát, a Monte Subasio kamalduli
remetéinek ajándékát Szent Ferenc mindennél jobban
szerette. Ez volt az első rend, vagyis a férfiág bölcsője. Itt lett
apáca Szent Klára, a női ág, vagyis a második rend társalapítója. Itt
halt meg Ferenc testvér.*
A kései legenda szerint, amelyről a Fioretti,
sőt a Speculum Perfectionis, de még a mi, XIV. századból származó Jókai
(Ehrendfeld)-kódexünk is még hallgat, egyszer Jézus és Mária jelent meg a
kápolnában Ferencnek. Felszólították, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. A Poverello
azt kérte, hogy mindenki, aki ezt a templomocskát meglátogatja, teljes búcsút
nyerjen. A kérést Krisztus helybenhagyta és Ferencet a pápához utasította. III.
Honorius teljesítette Ferenc kérelmét és augusztus
elsejének delétől másnap alkonyatig minden esztendőben teljes búcsút engedélyezett azoknak,
akik a kápolnában megszabott
feltételek mellett ájtatoskodnak.
Porcinkula
előtt*
az Egyház csak egyetlen teljes búcsút ismert. Ez volt az Indulgentia de
Terra Sancta,
amelyet csak az nyerhetett el, aki valamelyik keresztesháborúban részt vett,
vagy a Szentföldre indulókat támogatta. Az idők folyamán a Porcinkula-kiváltságot a Szentszék
a világ minden
franciskánus templomára kiterjesztette. A föltételek: gyónás, áldozás, a
templom meglátogatása és hat Miatyánk, hat Üdvözlégy, hat Dicsőség elvégzése a
pápa szándékára. Ez egy időszakon belül többször is elismételhető és a
purgatóriumban szenvedő lelkekért is felajánlható.*
A Porcinkuláról
1514 táján már a Lobkowitz-kódex is szól,* de a magyar kultuszról csak a
barokk időktől kezdve vannak jelentősebb ismereteink, amikor Szent Ferenc
tiszteletére kordaviselő közösségek, kordás társulatok (confraternitas
cordigerorum) alakultak, így Pozsony (1630), Gyöngyös (1639), Szeged
(1653), Szakolca (1653), Galgócz (Hlohovec, 1659), Hradistye
(1659), Fülek (1665), Kassa (1667), Kecskemét (1690), Sebes
(Šebastovce, 1690), Jászberény (1701) városában.*
Ezek nem egészen azonosak az ősi harmadrenddel, amelynek szabályai szerint már
a középkorban számos begina-, szesztra-közösségünk élt.*
A XVIII. században hazánkban ez is újjászületik és terjedni kezd: Komárom
(1724), Győr (1745), Szombathely (1763).*
A kordaviselők számára írt Len Kötelecske*
így fejtegeti a korda, vagyis vezeklő öv viselésének értelmét:
Jelenti azokat a köteleket, kikkel a mi Üdvözítőnk a
kertben megfogattatván megkötöztetett Jerusálembe vitetett, azután Pilátus
házában kegyetlenül oszlophoz kötöztetett. Azért akik a Kordát éjjel és nappal
testeken hordozzák, emlékezetet tésznek, hogy a Megváltónk nemcsak az oszlophoz
kötöztetett, sőt egész étszakán is tartani méltóztatott: Azért aki reggel magát
ezzel fölövedzi, reprezentálja és jelenti Krisztus Urunknak az oszlophoz való
kötözését. Estve pedig mikor alunni mégyen és ágyára készül, jelenti Krisztus
Urunknak megoldozását, minekutána kegyetlenül megostoroztatott volna, és nagy
lankadt fáradtságát, mikor az oszlopnál földre esett volna…
Mélséges alázatosságnak jeleit, mert megövedzvén magát
ezzel, nagy bűnösnek és Isten törvénye megszegőjének vallja magát, az Isten
előtt megismérvén szántszándékkal kötözi, hatalmába adván, kezében vetvén önnön
magát, kegyelmet keres, hogy jövendőben megkötött kezekkel és lábokkal a külső
sötétségre (az Isten igazságától megitéltetvén) ne vettetnék.
A Purgatórium és idő szerént való büntetések
leszállításának, sőt az örök kárhozattól való megoltalmazásnak is jele: mert
hogyha Jerikó városában régenten amaz ablakon kifüggő karmazin színű sinór
Ráháb asszonyt egész házanépével megoltalmazta a haláltul és minden
veszedelemtül, (Jósue 2.) sokkal
inkább ez a szent kordaöv, mivel a Krisztus Urunknak véres szenvedésének, az
egész emberi nemzet váltásának jelei: ágyékát ezzel övedzvén, megoltalmazza
őket az őrök haláltól, az purgatóriumnak kínjától afelől megmondott búcsúk
által. Midőn szent gyónása után maga ájtatossága szerént cselekszik, azokat
elnyeri.
A három Csomó jelenti a Szentháromságot, kihez
ragaszkodnunk köll, az hit, reménység és szeretet által. A Szeplőtelen Szűz
Máriát is, mivel a menybéli Atyaistennek leánya, a Fiúistennek anyja és a
Szentlélek mátkája. Innét e három csomók képzik és juttatják eszünkbe a
Boldogasszonynak három kiváltképpen való nagy szívfájdalmát. Először: midőn
hallotta, hogy éjtszakán az ő szerelmes Fia megfogattatott, kegyetlenül
megkötöztetett, azután mikor keservesen a büntetésnek helyére követte volna.
Másodszor: mikor a keresztfán függeni és keservesen meghalni szemlélte.
Harmadszor: mikor a keresztfáról levévén csókolgatta, s koporsóba tévén,
viszont elhagyta, keservesen siratván és nagy keserű fájdalomban, egész
föltámadásig maradott. Az ő kedvesének mirrha kötését (Cant. I.) szívét általjáró fájdalomnak tőrével
együtt (Luca. 2.) hordozta. Innét nem ok nélkül mindenik Miatyánkhoz az
angyali Üdvözlet adatik (mint följebb megmondatott) a Boldogságos Szűz Máriának
szívében égő fájdalmaknak emlékezetiért, némelyek pedig a kordaövet öt kötéssel
és csomókkal hordozzák Krisztus Urunk öt mély sebeinek emlékezetire. Megértvén
tehát a kordában e titkos dolgokat foglaltatni, senki ne restellje, se nem
szemérmeteskedjék azt hordozni, nemcsak belső, de láthatóképpen is;
mindazonáltal kinek-kinek ájtatosságára és szabadakaratjára hagyatik.
Bővebb adataink is vannak a kordás közösségek
(confraternitas seraphica) Sopron és környékén való virágzásáról. Német
anyatársulatok: Sopron, Rákos, Nyék, Keresztúr. Magyarok: Fertőszentmiklós,
Iván, Lövő, Nagycenk. Valamennyinek több leánytársulata is volt. A tagok tartoztak
az övet ruhájuk alatt állandóan viselni. A szegényeknek nem kellett érte
fizetniök.*
A beöltözés külföldi analógiákból következtetve, ünnepélyes lehetett.*
Erről hazai följegyzések egyelőre nem ismeretesek.
A soproni társulat újholdvasárnap misén és a
Szentháromság-szobor körül körmeneten vett részt. Élén egy szőrzsákba öltözött,
vándorbottal járó tag haladt, jelképezve a földi vándorutat a mennyei haza
felé. Szintén szőrzsákba öltözött tag vitte Szent Ferenc szobrát, utánuk a
szerzetesek, a pap az Oltáriszentséggel, meg a hívek.
A Porcinkula búcsúkiváltságát néhány franciskánus
kolostor-, illetőleg templombeli barokk ábrázolásunk (Esztergom, Szabadka,
Eger, Rozsnyó, Szendrő) is megörökítette. Szabadkán a Szentháromság
előtt Mária és Ferenc hódol. Az Atya kordát ereszt le a Szűzanya segítségével
Ferenc és Páduai Szent Antal kezén át a purgatórium tüzében szenvedő lelkek
számára. Pozsonyi templomuk Szent János-kápolnáját a hívek holtak
kápolnájának nevezik, az 1591-ben odahelyezett oltárképről, amelyen Ferenc a
kordájával menti ki a lelkeket a tisztítótűzből. Az érsekújvári kolostor
társalgójában Ferenc a kordával, Domonkos pedig az olvasóval köti át, vagyis
oltalmazza a világot. Fülek (Filakovo) kolostori képén Jézus a kordát
Ferencnek és Klárának nyújtja. Ők juttatják el a hívekhez.
Porcinkula ünnepét választotta titulusul Nyírbátor
minorita temploma (1717), legújabban pedig Káptalanfüred.
A Porcinkula-hagyományt a jozefinista szellem
elsorvasztotta*,
a hazai ferencesek is alig törődtek vele. Orosz István Fiorettitől ihletett
önéletrajzában olvassuk,* hogy a múlt század nyolcvanas
éveiben saját buzgóságából hogyan támasztotta föl a jászberényi kultuszt.
1883-ban néhány buzgó éltes asszony megkérte, menjen
el velük Jászberénybe a purcinkulai búcsúra, a barátok templomába. „Előttevaló
nap reggel elindultunk és már délre odaértünk egy bizonyos házhoz, akinél ők
szoktak megszállásolni, mert még akkor nekem nem volt ott ismerősöm.
Megpihentünk és délután öt órakor mondják, hogy menjünk a templomba, mert már
hat órakor megkezdődik az ájtatosság. Elmentünk és mikor odaértünk, elig vannak
húsz, vagy huszonöten. Én magamban mondom: Istenem, hát micsoda búcsújárás
lehet itt? Ilyen kevés nép!… nekem nagyon megtetszett ez a búcsú és azon törtem
a fejem, hogy tenném én ezt a búcsút híressé, naggyá. A nyári munka megszűnt,
bekövetkezett a tél, ráértem esténként olvasgatni, vagy írni. Elővettem Szent
Ferenc életét, azt végig olvastam. Megértettem belőle, hogy Szent Ferenc mindég
a nagy bűnösökért imádkozott és a szegény purgatóriombeli lelkekért és hogy a
római pápa előtte való nap hat órától kezdve másnap hat óráig engedett teljes
búcsút, aki meggyónik, megáldozik. Ezeket megértettem. Elhatároztam magamban,
hogy felfogom és virágzóvá teszem ezt a búcsút. Azonnal hozzáfogtam és minden
oltárhoz és minden szoborhoz, aki ott a barátoknál van, mindegyikhez külön új
imát és éneket készítettem. Mégpedig csudálatosképpen, mert esténként
készítettem. Sokszor megtörtént, hogy a kedves nőm sírva kért, hogy már
feküdjek le, mindjárt megvirrad. Igen, de én magamról megfeledkezvén, mert
másodmagammal voltam. Este mikor belefogtam, egy szerzetes mellém állt, ő
diktálta mindég, hogy mit írjak és csak mikor hajnalra harangoztak, akkor tűnt
el mellőlem. Hogy ki volt, azt én nem tudom. Azután én is lefeküdtem, de aludni
nem tudtam. A kedves nőmnek mondottam, hogy nem látott-e valamit. Ő azt
mondotta, hogy egy árnyékot látott az asztalnál, mást semmit. Elkészülvén a
szép ének, imafüzet és én azt letisztáztam. Következett a másik évben a
purcinkulabúcsú, augusztus másodika. Jászberénybe elmentem a búcsúra, de már
akkor nem az öregasszony végezte, hanem én fogtam fel és végeztem a
legpompásabban, úgyhogy mindenki csodálkozott rajta és nem győztem szabadulni.
Mind azt kérdezte, van-e olyan ének-, vagy imakönyv eladó. Én mondottam, hogy
majd a jövő ilyenkor kaphatnak. Úgy is lett. Kinyomattam és már a másik évben
ők várva várták. Mindenkinek jutott belőle. De már akkor több nép jött össze,
úgyhogy azután nemcsak a jászberényiek voltak, hanem az egész környékből,
községekből kereszttel, lobogóval jöttek a purcinkulai búcsúra. Három, vagy
négyezer lélek megjelent. Csak gyónók és áldozók voltak egy pár ezren. Én
mindég jelen voltam arra a napra, hacsak valami baj vissza nem tartott. De ha
már ott nem voltam, a nép meg volt szomorodva. Ők magok beszélgették el
egymásnak, hogy nekik akkor olyan, mintha búcsú nem volna. Igazán mondják, mert
én nékik olyan voltam, mint őrző angyalok. Most, 1912-dik évben is működtem
közöttük. Többen voltak most is egy négyezer léleknél. Most már hála Istennek,
az egész környék, város, falu népei sietnek a purcinkulai búcsúra Jászberénybe.
Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve mindörökké. Amen.”
A harmadrend a nagy franciskánus reform
(1897) óta hazánkban is újjászületett. Tagjai megtalálhatók a társadalom minden
rétegében. Legtöbb városunkban, falunkban a legújabb időkig virágzott
kisebb-nagyobb harmadrendi közösség, amelyet a legközelebbi ferencrendi
kolostor irányított. Érthető tehát, hogy a porciunkulabúcsú a barátok:
ferencesek, minoriták, kapcinusok minden templomát erre a napra szakrális
centrummá tette, ahova a harmadrendiek messze környékről elzarándokoltak,
mintegy hazatértek a kolostor egyességébe.
A kordás, illetőleg
harmadrendi társulatok már a barokk időktől kezdve a maguk falujának
templomában is iparkodtak a rendi szentek: Ferenc, Antal, Erzsébet, továbbá a
rend-kezdeményezte kultuszok: keresztút, betlehem oltárának, illetőleg
képmásának fölállításával franciskánus légkört teremteni. Együttes hatásuk a
ferences ihletésű népi jámborságban itt-ott most is él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése