Urunk színeváltozása

Urunk színeváltozása     
„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”

Az egész Ószövetség Jézusról szól. Ezeket a tanúskodásokat Jézusnak a saját tanítványai meggyőzésére is hatékonyan fel kellett használnia, hogy pontosan értsék meg, szenvedésének és kereszthalálának botránya miatt el ne veszítsék a hitüket, hiszen ez a hit az alapja az üdvösségünknek. Jeruzsálemtől Emmauszig gyalogol két elkeseredett tanítványával, és végig magyarázza, hogy ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe. (Lk 24,26) Jézus számított erre a gondra tanítványai körében. Még inkább akarta, hogy a későbbi nemzedékek hitét alaposan előkészítse. Ezért művelt rengeteg csodát életében, ezért hívta tanúnak magát a Mennyei Atyát is. Kétszer is hallották az Ő tanúságtételét: keresztelése után a Jordán partján álló Jézus felett mondta ki az égből tanúskodását az Atya, (Mk 1,11) másodszor pedig a Tábor hegyi színeváltozáskor. Az első tanúskodásra azért volt szükség, hogy Jézus előhírnöke, Keresztelő János teljes bizonyossággal tudja az atyai megnyilatkozásból, hogy ez a Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.(vö. Jn 1,29). A második tanúságra pedig maga Jézus hivatkozik: „Én vagyok, aki tanúságot teszek magamról, és tanúságot tesz rólam az, aki küldött engem, az Atya”. (Jn 8,18) Amikor Péter apostol pontosan megfogalmazta, hogy kicsoda Jézus: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”,(Mt 16,16), Jézus azonnal jóváhagyja ezt a tanúságot, majd elmondja, hogy neki mennyit kell szenvednie, hogy a megváltást beteljesítse. Ezt már egyetlen apostol sem akarja hallani. Jézus ezért viszi magával a Tábor hegyére Pétert, Jakabot és Jánost, hogy ott olyan élményben részesüljenek, ami végképpen megerősíti hitüket, hogy Jézus megváltói küldetéséhez hozzátartozik a szenvedés és a halál. Csak utána jöhet a megdicsőülés: a feltámadás és a mennybe menetel. Amikor felballagtak a hegytetőre, látták a Mesterüket velük együtt fáradni, izzadni. Ott fenn aztán jött a hirtelen átalakulás: „színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár”. (Mt 17,2) és íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek és beszéltek az ő haláláról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni”(Lk 9,30-31) Mózes tizenhárom, Illés nyolc évszázada volt halott. Amit a Megváltóról a földön tudtak, azt sokszor felelevenítették a pokol tornácán egymás között. A Megváltó földön él már, hallhatták Szent Józseftől, Keresztelő Szent Jánostól, amikor ők is odaértek. Mind a ketten nagyon szerették volna Istent színről színre látni és nem láthatták. Most megkapták a kegyelmet, hogy a Második Isteni Személyt úgy láthatták meg a hegytetőn, hogy isteni fényben ragyogott az embersége. És miről beszélgettek? A jövendő szenvedéséről. Boldogok voltak mégis, mert így megtudták, hogy a jövendő mennyei boldogságot, ahol majd a Szentháromságot isteni fenségükben láthatják, ennek a Jézusnak jóvoltából, aki most emberként isteni fényben ragyog. Nekünk sem könnyű megértenünk, hogy a feltámadt Krisztus miért szenved bennünk, mostani híveiben is. Az Atya most is tanúskodik. „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” (Mt 17,5) a történelem felhőiben szól, de biztos vigaszt mond: aki Fiammal együtt szenvedni is tud, az vele együtt meg is dicsőül. Fohászkodjunk: engedd, Uram, ezt átéreznünk!