Az emberiség nagy része kézzel dolgozik.
Ahhoz is kell némi bölcsesség, szakmai felkészülés, hogy a munkáját megfelelően, célszerűen, nem időt húzva végezze el és jó legyen az eredmény. Az a bölcsesség, amelyet Isten dolgainak megismerése és elsajátítása követel, keveseknek jut osztályrészül. Ezt akarja elénk tárni az Ószövetség Bibliájában időben a legkésőbb működött Sirák fia.„Az írástudó szabad idejében szerzi bölcsességét, aki ment a nehéz munkától, és eljut a bölcsességre. Hogy legyen bölcs, aki az eke szarvát tartja, vagy aki kezében az ostort suhogtatja, aki ökröket hajt, s csak velük dolgozik, aki egyre csak borjukról beszélget, vagy akár boronáláson járatja az eszét, és hogy a hizlalást be tudja fejezni. Épp ilyen elfoglalt a kézműves, s a művész, hiszen éjjel-nappal megvan a munkája. Aki pecsétgyűrűt metsz vagy színeket kever, s igyekszik a képet hűen visszaadni, azon igyekszik, hogy jól befejezhesse művét. Így van a kovács is: Üllője mellett ül, s vizsgálja a nyers vasat. Közben a tűz heve pörköli a bőrét, s küzdenie kell a forró kemencével. A kalapács zaja süketíti fülét, mégis a mintadarabra szegezi a szemét, s a munkáján járatja az eszét, műve díszítésén töri a fejét. A fazekas is munkája mellett ül, s közben a lábával hajtja a korongot. Gondosan végzi a munkáját, s ki van számítva minden mozdulata. Az anyagot saját karjával formálja, miután lábával rugalmassá tette. Gondosan ügyel a máz készítésére, s közben a kemence fűtésére gondol. Ezek mind a kezükben bíznak, a maga szakmájában mindegyikük bölcs. Nem lehet nélkülük várost építeni, sem letelepedni, sem vándorként élni. De a népgyűlésre nem hívják meg őket, s vezető szerepük nincs a közösségben. Nincsen számukra hely a bírói székben, mivel nem értenek a törvénykezéshez. Műveltséggel, ítélőképességgel nem dicsekednek, s nincsen jártasságuk a bölcs mondásokban. Mégis támaszai az egész világnak.
„Fiam, a halottért ontsad könnyeidet, énekeld el a siratóéneket; ahogy az jár neki, temesd el tetemét, és ne rejtőzz el, amikor temetik. Sírj keservesen, jajgass fájdalmadban, és tartsd meg érte a gyászt, ahogy megilleti, egy napig, kettőig, nehogy megszóljanak. Aztán hagyd fájdalmadat, s keress vigasztalást, mert a szomorúság a halálhoz vezet, és a kedvetlenség megtöri az erőt. A temetés után vesd le a fájdalmat, mert örökös gyászban nem lehet élni. Ne engedd át szíved a szomorúságnak, utasítsd el, s gondolj a saját végedre. Ne felejtsd el soha: nincsen visszatérés. Mit használnál neki? Magadnak meg ártasz. Gondold meg: Ami az én sorsom, az lesz a tied is, tegnap rám, holnap rád kerül a sor. Ha pihen a halott, pihenjen emléke, vigasztalódj meg, ha már elszállt a lelke” (Sir 38,16-23) Katolikus keresztények kicsit idegenkedünk a zsidók bölcsének megnyilatkozásától. Maga a temetési gyász, az akkori szertartás kellékei, a nagy tiszteletnek és a tettetés nélküli, hálás szeretetnek a megnyilvánulásai. Mi is átérezzük a bennünket ért fájdalmakat. Vidékenként változó erővel illik hangosan felsikoltani a halott özvegyének: Nem tudok nálad nélkül élni. Pedig tudja a gyászoló közösség, hogy tud nála nélkül élni, kell is élnie, a családfő helyett dupla erővel kell dolgoznia, hogy el tudja látni a családját, mert az élőknek élniük kell, a temetés után mindenkinek végig kell járnia a Gondviselés által kitűzött utat. A halott feladatait át kell vállalniuk az élőknek. Az én szülőfalumban nem voltak ilyen megnyilatkozó sikoltások, a plébániáimon sem hallottam ilyet soha, de megértettem a helyi szokásokat. A keresztények más lelkülettel állnak a koporsó mellé, mint az ószövetségi szent nép tagjai. Ők azt tudták a mózesi könyvekből, hogy Éva és Ádám vétke miatt bezárult az emberek elől a mennyország. Az istenfélő, a törvényt tisztelő és megtartó zsidó halott sem léphetett be oda. Az ilyenek lelke a pokol tornácára került, a szenvedtető helyen gyötrődő elkárhozottaktól teljesen elkülönítve élt a lelkük és várták a Megváltó eljövetelét. Ábrahám idejétől kezdődően ez biztosan azt jelentette, hogy akik később érkeztek a Megváltó eljövetelét váró időben, tudtak jó híreket adni, ami megkönnyítette az ottlét időtlen egyhangúságát. Mózes elmagyarázhatta nekik Izrael történetét, amit látott a világ teremtésének történetéből a Sínai hegyen. Friss hírekkel szolgált Józsue, Mózes egykori szolgája, halála után pedig ő vezette népüket Kánaán elfoglalásakor. Vagy ezután két évszázaddal Dávid király, aki már örömmel újságolhatta, hogy Isten egy korabeli prófétával megüzente neki, hogy a Megváltó az ő leszármazottja lesz. Négy évszázad múlva Mikeás prófétától megtudhatták, hogy a Megváltó a júdeai Betlehemben születik. Aztán a négy nagy és a tizenkét kis próféta jövendöléseit hallgathatták, majd ezek beteljesüléseit a később érkezőktől. Aztán micsoda izgalom keletkezhetett odalenn, amikor az öreg Simeon termett közöttük és elmondta a kis Jézus bemutatásakor elnyert kitüntetését, hogy ő kivehette Mária kezéből és énekelhetett az addig Betlehemben észrevétlenül élő Megváltónak. Majd harminc év múlva Keresztelő Szent János hozta a saját élményeit. Három év múlva angyal jelent meg, és bejelentette, hogy a Megváltó Jézus három apostola kíséretében várja az Ószövetség bezárása és az Újszövetség megkötése előtt Mózest és Illést. Kitüntető, személyes, ismerkedő találkozóra hívja őket a kijelölt hegytetőre, a Táborra. A fényes felhőből szól a Mennyei Atya: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”(Mt 17,5) „S íme, megjelent nekik (Jézusnak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak) Mózes és Illés, és beszélgettek vele”(4) Ezzel mintegy beteljesül egy ősi mondás: „Quod in Veteri Testamento latebat, in Novo Testamento patébat” Ami az Ószövetségben rejtett volt, az Újban kitárult. A katolikusok ezzel búcsúznak a ravatal mellett: Ez itt csak halottunk teste. Hitt Jézusban és megkeresztelkedett, lelke Vele élhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése