A vándorlás motívuma a keresztény hit és önazonosság szempontjából

Az úton levés a legalapvetőbb bibliai tapasztalat. Az Ószövetségben az ősatyák vagy a választott nép többször útra kelnek, elköltöznek, vagyis egyes emberek, családok vagy olykor jelentős tömegek migránsokká válnak.

Ezekben a történetekben közös, hogy mindig a vándorlók a „hősök”, a „rossz fiúk” pedig azok, akik nem akarják befogadni őket. Isten is mindig világossá teszi, hogy melyik oldalon áll.

A Tórában, vagyis a Biblia első öt könyvében, amely zsidók, keresztények és muszlimok hitének közös forrása, a jelenkori vándorlásnak szinte valamennyi válfaja előfordul. Vannak, akik gazdasági okokból indulnak el, vannak, akiket más törzsek vagy népcsoportok kényszerítenek erre, vannak, akiket az éhínség hajt, vannak, akik az igazság miatt, az üldöztetés elől menekülnek. Vagy ott van József, akire ma azt mondanánk, emberkereskedelem áldozata lesz, hiszen akarat ellenére, anyagi haszonszerzés céljából kerül Egyiptomba.

A bibliai kivándorlók ősmintája Ábrahám, aki Isten parancsára indul útnak a családjával. Ábrámot, ahogy eredetileg hívták, Sárait, Ábrám feleségét és Lótot, Ábrám unokaöccsét Tanach, az apa vezette ki a káldeai Urból, a mai Dél-Irakból, hogy Háránban, a mai Törökország területén telepedjenek le (vö. Ter 11,27–32). Miután Háránban vagyonra és szolgákra tettek szert, Isten utasítását követve tovább indultak Kánaán földjére (Ter 12,1–5).

A kivándorlás parancsa isteni ígérettel párosult: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,2–3) Az első Kelemen-levél néven ismert ókeresztény irat szerint „Ábrahám engedelmessége következtében hagyta el földjét, rokonságát és atyai házát, hogy kevéske földet, a szegényes rokonságot és a kicsinyke házat elhagyva örökölje Isten ígéreteit.” (10,2. Ladocsi Gáspár fordítása)

Nem sokkal később éhínség miatt Ábrám és Sárai ismét útnak indult, és a szolgákkal együtt Egyiptomba költözött (Ter 12,10–16). Vándorlásuk azonban itt sem ért véget. Visszatértek Kánaánba, ahol, bár már jókora vagyonnal rendelkeztek, tovább folytatták félig nomád életmódjukat, és a nyájjal újabb és újabb legelőt kerestek (Ter 13,1–2.18). Amikor pedig Ábrahám élete végéhez ért, épp csak annyi földje volt, ahová a feleségét (Ter 23,17–20) és őt magát eltemessék (Ter 25,9–10).

Bartolo di Fredi: Ábrahám útnak indul, 1367
(Collegiata Santa Maria Assunta, San Gimignano)

Az Apostolok cselekedeteiben István diakónus a nagy beszédében azt állapítja meg Ábrahámról, hogy Isten „örökségképpen nem adott neki még egy talpalatnyi földet sem, de megígérte, hogy birtokul adja majd neki, és ha meghal, utódainak, jóllehet ekkor még nem volt gyermeke. Isten azt is megmondta, hogy utódai idegen földön hazátlanul bolyonganak majd” (ApCsel 7,5–6a).

A bolyongás valóban folyamatosan végigkíséri Ábrahám leszármazottainak életét. Az Egyiptomból való kivonulás, a pusztai vándorlás, később az újabb fogságba hurcolás és a szétszóratás, majd pedig Jeruzsálem pusztulása után ennek kiteljesedése és állandósulása a zsidók identitásának szerves részévé vált.

Az első keresztények, akik maguk zsidók voltak, ezt az alaphozzáállást örökítették át a születő egyházba is. Ezt képviseli Pál apostol, aki szerint a keresztények hazája az égben van (vö. Fil 3,20), vagy az első Péter-levél szerzője, aki címzettjeit mint „Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén szórványokban élő zarándokokat” (1Pét 1,1), illetve „mint idegeneket és zarándokokat” szólítja meg (1Pét 2,11).

A korai keresztények élethelyzetének különleges, átmeneti és helyhez nem kötött jellegét igen szépen foglalja össze a Diognétoszhoz írt levél: a keresztények „saját szülőhazájukban úgy élnek mint jövevények; mindenben részt vesznek mint polgárok; mindent eltűrnek mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik.” (5,5. Az imaórák liturgiájabeli fordítás)

Éppen ezért a keresztény ember saját identitásából fakadóan mélyebb, összetettebb kapcsolatot érez az úton lévő és elvándorló embertársai iránt. A keresztényeknek sokkal több a kötelességük a menekültek iránt, mint hogy enni adjanak az éhezőnek, italt a szomjazónak, ruhát a rongyoskodónak (vö. Mt 25,31–46). A vándorlókkal szemben erősebb szolidaritást, nagyobb megértést és mindenekelőtt több elfogadást kell vagy inkább kellene mutatnunk. Ne feledjük, hogy mi „Isten zarándok népe” vagyunk (vö. Lumen gentium), és hogy kóborló arám volt a mi atyánk (vö. MTörv 26,5).