Antonio Spadaro olasz jezsuita Ferenc pápa egyházreformjáról

„Az egyház reformja Ferenc pápa szerint. Az ignáci gyökerek” címmel jelent meg Antonio Spadaro SJ cikke a La Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat legutóbbi, októberi számában. Az alábbiakban a főszerkesztő írásának összefoglalását adjuk közre a Vatikáni Rádió nyomán.

Spadaro, aki szinódusi atya is, hangsúlyozza: „Ferenc pápa jezsuita pápa, és az egyház reformjának eszméje nála megfelel a Szent Ignác-i szemléletnek.” A reform tehát egy „valóban spirituális eljárás, amely megváltoztatja a struktúrát”. Nem véletlen tehát, hogy Bergoglio számára a nagy szellemi ihletők egyike a jezsuita Szent Fáber Péter, akit a francia jezsuita teológus, Michel de Certeau egyszerűen csak „reformált papnak” nevez.

„Ferenc pápa – írja Spadaro – személyében is a Lelkigyakorlatok gyümölcse, és az egyház reformjáról alkotott látásmódja az élet reformjában gyökerezik, ami szintén a Lelkigyakorlatok gyümölcse. Másik oldalról a reformálónak mint jezsuitának önmagát ki kell üresítenie, vagyis nem önmagát kell a központba helyeznie, hanem az Urat, mert hiszen egyfajta megalázkodásra, kiüresedésre kapott meghívást. Ferenc pápa számára a reform önmaga kiüresítésében áll. Ha nem így lenne, akkor a reform puszta ötlet lenne, egy eszményi terv, a saját vágyak gyümölcse, melyek, még ha jók is, a változás ki tudja hányadik ideológiáját jelentenék!” (Loyolai Szent Ignác a reformáció korában élt, kortársa volt Luthernek és Kálvinnak. A protestáns reformáció teológiai módszerével szemben ő egy személyes utat kezdett, önmaga megváltoztatását, saját maga megreformálást. Így az óhajtott reformfolyamat mindig csak egy belső spirituális út inkarnációja, megtestesülése, külső megjelenése lesz, bizonyos szempontból mintegy annak a mellékterméke.)

Ferenc pápának nincs programja. Egy spirituális és imádságos tapasztalat alapján halad előre, melyet párbeszéd és tanácskozás révén oszt meg másokkal. Ezt az eljárásmódot nevezik megkülönböztetésnek: Isten akaratának megkülönböztetése a hétköznapokban. A reformátor feladata ennek megfelelően abban áll, hogy kezdeményezze és kísérje ezeket a történelmi folyamatokat. Bergoglio számára a reformálás azt jelenti, hogy nyitott folyamatot indít, nem zárja le a kérdéseket, és nem is szerez hatalmi tereket. A megkülönböztetésnek ezzel a sajátos lelkületével küldi Ignác első társait, hogy nézzenek szembe a reformáció kihívásával. Mindazonáltal a bejárandó föld számára teljesen nyitott, nem egy szellemi úti térkép: utat járva haladunk. Vagyis a terv a valóságban egy spirituálisan megélt tapasztalat, mely fokozatosan ölt formát, és konkrét fogalmakban és tettekben testesül meg. Bergoglio reformszándéka nemcsak egy adminisztratív rendelkezés, hanem nyilvánvalóan a folyamatok elindítása és kísérése – ezek közül egyesek villámgyorsak, míg mások rendkívül lassúak.

Ferenc pápa számára tehát fontosabb a folyamatok elindítása, mint a térnyerés. Ennek nyilvánvaló jele az egyház számára a kettős családszinódus, melyet Ferenc pápa egy folyamatként gondolt el. Spadaro elemzése szerint Bergoglio a megkülönböztetés állandó dinamikájában él, ami megnyitja őt a jövő felé. Az egyház reformjának jövője sem egy terv, hanem a lélek gyakorlata, mely nem csak fehéren-feketén lát, mint ahogy azok látnak, akik mindig összecsapást akarnak. Egyébként Ferenc pápa úgy véli, hogy nem kell félni a konfliktusoktól sem, melyek néhányszor megráznak és megfélemlítenek bennünket. Ferenc pápa szerint „meg kell simogatni” a konfliktusokat, és harmonizálni kell az ellentmondásokat. Ezzel egyidőben a pápa tudatában van annak, az egyház reformja kiterjedt és mély változást igényel, különösen a lelkipásztorok megváltozását. Ily módon ebből a benső mély igényből fakad, méghozzá a Jézus Társasága missziójaként, hogy a klérust, a papságot formálja és pásztorokat neveljen.

Spadaro atya megközelítése szerint az egyház reformja üdvös feszültséget teremt a Szentlélek és az intézmény között. Az egyházon belüli dialektikus feszültség jelen van Ferenc pápa beszédeiben a Szentlélek és az intézmény között, oly módon, hogy meggátolja az egyház befelé fordulását, aminek létezését Szent II. János Pál pápa is megállapította, és ami mindig nagy kísértés. Érdemes megjegyezni ezt az üdvös feszültséget az egyház mint Isten zarándok népe (Lumen gentium) és a hierarchikus anyaszentegyház Szent Ignác-i fogalma között. Az egyház reformja – zárul az elemzés – alapjában véve ez: oly módon jár el, hogy a hierarchikus Anyaszentegyház legyen mindig Isten hűséges zarándok népe.