Amoris laetitia – II. rész: A szeretet öröme
Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.
Ferenc
pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása igen
terjedelmes dokumentum, ezért egyszeri, gyors feldolgozása lehetetlen. Sokan
megelégednek azzal, hogy a legvitatottabb kérdéseket tartalmazó kiemelt
mondatokon rágódjanak, ám ezzel pontosan az egyház szándékát tévesztik szem
elől: a konkrét és külsődleges kérdések nem megválaszolhatók egy alsó tagozatos
szintjére szabott kiskátéval, a helyes vízióhoz a teljes evangélium üzenet nagy
összefüggésrendszerében kell gondolkodni.
A
Katolikus Egyház Katekizmusában ott vannak a tételmondatok, most sokkal inkább
azt kell szemügyre vennünk, hol van a szeretet forrása, hogyan tud növekedni,
mit tudunk tenni kiteljesedéséért.
Ez mindennek
az alfája és ómegája, ez tudja hordozni a házastársi szövetséget és hűséget, a
gyermekvállalásra való nyitottságot és készséget, a család életét és folytonos
megújulását. A dokumentum vége felé a pápa meg is jegyzi: hűségesnek kell lenni
az evangéliumhoz, nem engedhetünk a relativizmusnak, ugyanakkor „napjainkban a
bukások pasztorációjánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok
megerősítésére” (307). Ennek alapja pedig csakis a szeretet örömének
(újra)felfedezése lehet, amely nélkül még a legigazabb szó is üresen kong, csak
„pengő érc és zengő cimbalom” (vö. 1Kor 13,1).
Ezért
a jelen buzdítás nem arra íródott, hogy gyorsan átfussunk rajta, és sommás
ítéleteket alkossunk mellette vagy ellene. „Az általános, elsietett olvasat”
(7) semmi esetre sem felel meg a szöveg céljának. „Jobban lehet majd értékelni
akár a családok, akár a családpasztorációban munkálkodók részéről, hogyha
türelmesen mélyítik el, egyik részt a másik után, vagy ha minden konkrét
élethelyzetben kikeresik belőle azt, amire szükségük van” (uo.).
Nem
egy kommentátor megjegyzi, hogy ezt a dokumentumot a plébániai
családcsoportokban, felnőttkatekéziseken, legjobb esetben a személyes reflexiót
és a közösségi megosztást összekapcsoló módon kell feldolgoznunk. Nem tankönyv
ez, nem is törvénygyűjtemény, hanem szó szerint exhortatio: fedezzük
fel Isten szépséges üzenetét, és érzékenyen, bizalommal és nyitottsággal,
hűséggel és kreativitással próbáljuk meg alkalmazni életünk adottságaira, arra
a valóságra, amely itt és most körülölel bennünket. A stílus, a nyelvezet és a
terjedelem mind-mind egy ilyen „felhasználói magatartás” irányába mutat.
A
buzdítás másik szembeszökő jellemzője a szinódusi folyamat sajátosságainak
tükröződése: „A [szinódusi] atyák felszólalásai, amelyeket szüntelen
figyelemmel hallgattam, értékes poliédernek [sokszögtest] tűnt számomra,
amelyet sok jogos aggodalom s őszinte és komoly kérdés alkotott” (4). A téma
annyira eleven, összetett, hogy a vizsgálata során felmerülő szempontok sem
hozhatók egy síkra, sokdimenziós téma ez, amihez egy hasonlóképpen sokrétegű
dokumentum illik. Ezért járul a szövegben a szinódusi megfontolásokhoz még több
olyan elem, amely irányt szabhat „az eszmélkedésnek, a párbeszédnek és a
lelkipásztori gyakorlatnak, ugyanakkor bátorságot, ösztönzést és segítséget
nyújt a családoknak elköteleződésük és nehézségeik terén” (uo.). Ezt az
poliéderjelleget erősíti a pápa állásfoglalása, miszerint nem minden kérdést
kell a tanítóhivatalnak központosított (és globalizált) módon megoldania, a
helyi egyházaknak is megvan a maguk feladata, hogy meghatározott kérdésekre
felelős válaszokat adjanak (vö. 3).
Ez a
nyitottság az, amit még érdemes szem előtt tartanunk, mielőtt a szöveg
elemzésébe kezdenénk. „A viták palettája, amelyekkel a tömegtájékoztatási eszközökben
vagy a publikációkban, vagy éppenséggel az egyházi szolgálattevők körében
találkozunk, a mindent megváltoztatás fékevesztett, kellő reflexiót vagy alapot
nélkülöző vágyától egészen addig a magatartásig tart, amely úgy véli, mindent
megoldhat általános útmutatásokkal vagy néhány teológiai megfontolásból levont
túlzó következtetéssekkel” (2).
Lassú, elmélkedő olvasás, érzékeny elmélkedés és a Szentlélek fényébe
helyezkedés – erre hív minket az Amoris laetitia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése