PELLETIER SZENT MÁRIA-EUFRÁZIA
apáca, rendalapító
*Noirmoutier, 1796. július 31. +Angers, 1868. április
24.
A 19. század rendalapítónőinek többsége a nemességből
vagy a paraszti környezetből származik. Mária-Eufrázia a kivételek közé tartozik:
családja apai és anyai részről egyaránt polgári származású volt. Mint vendée-i
földijeik nagyobb része, jámbor és jótékonykodó emberek voltak, szilárdan
gyökereztek keresztény hagyományaikban. A vendée-i Sallans-ban laktak, amikor
kitört a forradalom. A katolikus hit melletti nyílt kiállásuk miatt arra
kényszerültek, hogy félrevonuljanak Noirmoutier szigetére. Itt született
Róza-Virginia 1796. július 31-én. 1810 végén a család visszatért Sallans-ba,
Róza-Virginiát pedig Tours- ba küldték az ,,Association chrétienne''
(Keresztény Társulat) nevelőintézetébe. A leány már évek óta táplálta magában a
szerzetesélet iránti vágyat; kívánsága egyre határozottabb formában vonzotta a
Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei (Soeurs de Notre-Dame de la Charité) közé, akik
Tours-ban menhelyet tartottak fenn. Ez a 17. században Eudes Szent János (lásd:
A szentek élete, 467. o.) által alapított kongregáció mindenekelőtt a bűnbánó
nők, bűnbeesettek és árvák közötti apostolkodásnak szentelte magát.
Róza-Virginia terve környezetében élénk ellenállásra talált. Időközben
elvesztette a szüleit; gyámja minden formában megtagadta a szerzetbe lépéshez
az engedélyt. 1814 őszén végre mégis engedett azzal a feltétellel, hogy nem
tesz fogadalmat nagykorúsága előtt.
1814-ben Róza-Virginia belépett ,,A keresztény
Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei''-hez, 1815. szeptember 6-án
beöltözött, majd 1817. szeptember 9-én ,,Szent Eufráziáról nevezett Mária''
néven fogadalmat tett. Az a ház, amelybe belépett, nem tartozott a legjobbak közé:
a kevés, többnyire idős nővér teljesen a forradalom bénító ijedtségének a
hatása alatt élt. Az utánpótlás hiányzott, a bűnbánók közti apostolkodás pedig
nagyon nehéznek mutatkozott, mert csak kevés képzett munkatársuk volt.
Mária-Eufrázia nővért csakhamar újoncmesternővé nevezték ki, és mint ilyen erős
tekintélyt szerzett, amely a belőle áradó természetfölötti kisugárzáson
nyugodott. Mélységes alázatossága ellenére természetes és természetfölötti
adottságai gyorsan az egész közösség középpontjává tették. Már 1825. május
26-án - - nem tekintve fiatalságát, a szükséges felmentéssel -- főnöknővé
választották.
Erőteljes vérmérséklete az addig hiányzó életerővel
töltötte el a menhelyet; a ház vonzóereje megnőtt, és sok fiatal lány kérte
felvételét a kongregációba. Mária-Eufráziát felkarolta és támogatta a papság és
a város művelt lakossága. Egyik első önálló létesítménye a Magdolnák szemlélődő
életet élő közössége volt; a bűnbánókból toborozta őket. Hasonló jellegű
korábbi kísérletei, amelyeket más menhelyeken valósított meg, csak nagyon
mérsékelt eredményekkel jártak. Mária- Eufrázia anya megértette: ha célhoz akar
jutni, a legnagyobb mértékű követelményt kell velük szemben támasztania. A
Magdolnákat, akik a Kármel regulája szerint éltek, teljesen elválasztotta a
többi háztól; a siker teljes lett. Még előkelőbb családokból való, feddhetetlen
életű fiatal lányok is beléptek a Magdolnákhoz.
A nővérek száma olyan mértékben nőtt, hogy más
települések alapítására is kellett gondolnia. 1829 májusában azt a javaslatot
terjesztették a főnöknő anya elé, hogy Angers-ben alapítson menhelyet. A helyi
körülmények gondos vizsgálata alapján már júniusban meg is érkezett ide néhány
nővér kíséretében. Az első idők nagy anyagi nehézségeit sikerült csökkenteni
egy barátjának, de Neuville úrnak önzetlen segítségével, aki megingathatatlan
nagylelkűséggel egész vagyonát ennek az intézetnek áldozta. A legsürgősebb
kérdések megoldása után Mária-Eufrázia anya visszatért Tours-ba, mert főnöknői
hivatalának hatéves ideje a végéhez közeledett. 1831-ben az angers-i ház
főnöknőjévé nevezték ki; az ugyanis addig alig fejlődött valamit. Mihelyt
Mária-Eufrázia odament, megváltozott ez az állapot. A nővéreket, a bűnbánókat,
a Magdolnákat és az árva gyermekeket külön közösségekbe fogta össze; később még
más osztályokat is csatolt hozzájuk: a ,,megőrzötteket, a ,,megszabadultakat''
és a ,,beavatottakat''. Ez utóbbiak e kori bűnbánó nők voltak, akik vonzódtak a
szerzetesi élethez, de nem merték vállalni a Magdolnák szigorú életmódját.
Számos novícia áramlott hozzá. Egyikük, egy fiatal özvegy, Cesbron de la Roche vagyonával,
kapcsolataival és képességeivel felbecsülhetetlen támaszt jelentett a főnöknő
számára.
A Le Mans-i új alapítás 1833 áprilisában a főnöknőt
belesodorta első vitájába. Mindaddig a menhelyek teljesen függetlenek voltak
egymástól, s ez a helyzet súlyos hátrányokkal járt. Mária-Eufrázia anya
elhatározta, hogy az angers-i házat rendi szervezet központjává teszi, s a jövő
mutatja majd meg, hogy helyes volt-e ez az elgondolás. Ez a döntése először is
a többi menhely részéről támasztott nehézségeket; szemére vetették ugyanis,
hogy idegen jogokhoz akar nyúlni, a maga számára pedig tekintélyen alapuló
helyzetet kíván teremteni. Évekig tartó vitára került sor az eudista atyákkal,
s nézeteltérése támadt a tours-i érsekkel is. Eközben az angers-i püspök
támogatásával sikerült két új alapítást életre hívnia Poitiers-ban és
Grenobleban. 1834-ben egy új incidens a Le Mans-i ház elszakadásához vezetett.
A főnöknő anya Rómához fordult, a jámbor Carlo Odescalchi (1786--1841)
bíboroshoz, aki jóindulattal viseltetett iránta. Egy 1835. január 16-án kiadott
szentszéki dekrétum szerint Angers lett a központja a Jó Pásztor Szeretetéről
nevezett Miasszonyunk nővérei kongregációjának, amelynek védnökévé hamarosan
kinevezték Odescalchi bíborost. Az új alapítások tovább szaporodtak, és a
főnöknőt állandó utazásra kényszerítették, útjait azonban májbaja egyre
nehezebbé tette. A kongregáció 1841-ben már huszonhat házat számlált
Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Angliában és Itáliában.
A főnöknő anya utolsó éveit is beárnyékolta még egy
hosszan elnyúló vita. 1841-ben msgr. Angebault, egy makacs breton és megrögzött
gallikán lett Angers püspöke. Az a tudat, hogy egyházmegyéjében olyan
kongregációt kell megtűrnie, amelyet egy római bíboros vezet,
elviselhetetlennek tűnt számára; önmagát akarta általános szuperiorként
elismertetni. Szűnni nem akaró viszálykodás tört ki, mely még a főnöknő anya
halála után is folytatódott.
1845. április 14-én megjelent egy római dekrétum,
amely nem adott igazat a püspöknek. Ennek azután ideiglenesen nagyon hátrányos
következményei lettek a kongregáció utánpótlására nézve. A főnöknő azonban
folytatta utazásait és új alapításait. 1847 februárjában abban az örömben volt
része, hogy Párizsban találkozott Barat Szent Magdolna- Zsófiával (lásd: 285.
o.) és Boldog Javouhey Anna-Mária (lásd: 375. o.) anyával. 1852-ben a
kormányzat hivatalosan elismerte kongregációját. Az alapítások növekvő száma
miatt kongregációját öt tartományra osztotta, s mindegyiknek tartományi
főnöknője és saját noviciátusa lett. A házak száma most már ötvenháromra
emelkedett; közülük huszonnégy volt Franciaországon kívül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése