A szerzetesség: az élet krisztusi megújítása és reformmozgalom

A reformáció kezdetének 500. évfordulójára emlékezünk. Arra a mozgalomra, amelyet katolikusok és protestánsok is – egyéb vonásai mellett – szerzetesellenes törekvésként tartanak számon.

Vajon valóban ilyen fekete-fehér volna a kép? Mit jelent a szerzetesek életformája, ha komolyan vesszük a keresztény egységkeresést? Hogyan lesz egy elkötelezett református bencés szerzetessé?

Egy másik évforduló segít választ találnunk e kérdésekre: az Egyházak Ökumenikus Tanácsa kezdeményezésére, a korszerű tanúságtétel lelkiségi alapjait keresve, épp harminc éve találkozott egy boszniai szerb ortodox monostorban néhány protestáns, katolikus és ortodox szerzetes, hogy megosszák egymással a közösségeikben szerzett tapasztalataikat, mindenekelőtt azt, hogy életük Jézus megtérésre sürgető felhívásában gyökerezik. E megtérésből egyszerre fakad a lemondással járó önfegyelem (amely nélkül nincs életszentség), ugyanakkor igenlő válasz Isten hívására az Ő országába. A lemondás tehát nem a világ elítélése, hanem új élet: a Krisztusban elérkező Isten országa fényében a keresztények, „akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.” (1Kor 7,31)

A reformátorok olykor teológiai, gyakrabban gyakorlati alapon támadták a szerzetességet, s miközben Luther is így tesz, éppen azt a kincset szeretné megvédeni, amit a szerzetes a lemondással óv: „Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének” (Szent Benedek Regulája 4,21). Csakhogy Luther – a korabeli mentális és életállapotok közepette – a szerzetesi szabályzatokban (mint megtartandó törvényekben) a csak hit általi megigazulás akadályát látja. Kálvin – aki szintén hevesen támadja a szerzetességet – igen nagyra értékeli a tisztaságra, szegénységre és engedelmességre törekvő keresztény életet, a szerzetesi életformát elsősorban tehát nem teológiai alapon utasítja el, hanem a fogadalmak – valóban túlságosan gyakorta tapasztalható – hiteltelen megvalósítása miatt. A reformátorok célja éppen az, hogy az egyházban egyetlen, mindenkire nézve eligazító mérce legyen: az evangélium, s ez kizárja a különféle (pl. „világi”, szerzetesi) életformák eltérő fokmérőit. A reformáció különös erővel kiáltotta az egyháznak azt, hogy a Krisztusban megigazult ember a kereszt hordozásával és a szeretettel szentelődhet meg.

Szűcs Ferenc kiváló református teológus írja: „A reformációban kétségtelenül radikális tradíciószakadás történt a szerzetesség, illetve a monasztikus életforma megítélése terén, bár a folyamatosság sem szűnt meg egészen, hiszen néhány kolostor munkája folytatódott a reformáció után is”; a szerzetesi hagyomány később pedig szórványosan újraszövődik, „amikor a protestáns egyházak is szembesülnek azzal, hogy a pietasnak és a magas katechetikai igényességnek az általános elvárásai nem teljesültek.” (Szűcs F. 119. 128.) Főként a 19. századtól tehát új és protestáns szerzetesközösségek alapításának lehetünk tanúi, említhetjük például a metodista bencés monostort, az evangélikus ferenceseket, vagy az episzkopális kármelitákat. Karl Barth, a 20. század kiemelkedő jelentőségű református teológusa így fogalmaz: „A szerzetesélet azért állhat fenn minden korban és minden helyzetben, mert az Úr maga akarja, alapítja meg és alakítja ezt az életformát, és mert a szerzetesélet mindig nyitott az újra, és kész arra, hogy Isten szabad kegyelméből éljen, és engedelmeskedjék az ő szabad rendelkezésének.” (idézi Bianchi, E., 347.)

Enzo Bianchi, az olaszországi Bose ökumenikus szerzetesközösségének alapítója úgy látja, hogy a szerzetesség egységformáló ereje – azon túl, hogy egyetemes emberi jelenségről van szó – a kiengesztelődött együttélésben van. Mégpedig olyan megbékélt együttélésben, amely az egyházszakadások előtti időkből ered, s amelynek születését Krisztus elkötelezett követése, az életszentség keresése sürgette, a Lélek ihletésére vállalt közösségi keretek között. Ez a radikális, „a megtérésnek, a forrásokhoz és az evangéliumhoz való visszatérésnek szentelt élet” a maga mélyebb engedelmességével és hűségével folytonos megújulásban tartja a szerzetest és közösségét egyaránt. „Vajon a reform e dinamizmusa nem felel-e meg annak a dinamizmusnak, amely a reformáció egyházainak is sajátja?” – teszi fel a témánk szempontjából talán legfontosabb kérdést Bianchi (344-346.).

Mindennek gyönyörű példáját láthattuk Magyarországon, amikor Toókos János testvér Szent Günter napján a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban, ünnepélyes keretek között életre szólóan elkötelezte magát a bencés életforma mellett. Az esemény különlegessége, hogy János testvér református, és felekezeti hovatartozásának megtartásával lett egy katolikus szerzetesközösség tagja.

Az alábbiakban a vele készített interjút olvashatják:

– Hogyan indult el azon az úton, melynek ma ünnepélyes állomásához érkeztünk?

– 2003-ban kerültem Pápára tanítani, onnan sokat kirándultunk Bakonybélbe. 2007-ben kértem fel lelki vezetésre Anzelm testvért, és 2010-ben költöztem be a Monostorba.

– Mit jelent a gyakorlatban az, hogy Ön református?

– A Pápai Református Gyülekezet tagja vagyok, rendszeresen részt veszek a gyülekezet istentiszteletein. Református teológiai tanulmányokat folytatok, és szeretek református prédikációkat olvasni. A monostorban a Szentírás napi olvasása, a zsoltárimádság mind olyan dolgok, amelyek a protestáns és a katolikus keresztyénség közös kincsei.

– Az örökfogadalommal véglegesen, haláláig elköteleződik a bencés szerzetesi élet és közösség mellett. Mit jelent az Ön számára ez az elköteleződés?

– Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! – mondja a 83. zsoltár. Az elköteleződés azt jelenti, hogy ebben a boldogságban lehet részem minden nap. Isten kegyelméből igent tudtam mondani az Ő hívására.

– Mit jelent az Ön számára az ökumené?

– A felekezetek közötti békesség, annak az egységnek a keresése, munkálása, amiért az Úr Jézus Krisztus imádkozott. Nekem ez a gyakorlatban főleg a monostorban valósul meg, ahol együtt tudok imádkozni, fizikai és szellemi munkát végezni a katolikus testvérekkel és a más felekezetű vendégekkel.