Irgalmasság Éve 7.

Európa nem sok áldozatot hozott a történelem során. Volt egy esemény, ami az újabb kilátásokat csak tovább nehezítette. A korszellem nagyot változott. Az emberek a vallásosság területén visszafordultak a pogányság felé. Az az időszak, amelyet középkornak nevezünk, megtestesítette a jámborságot, a római katolikus vallásosság világát. A megszületett gyermeket megkeresztelték, a családban mindenki Isten gyermeke volt. A köznapok kemény munkával teltek, de átjárta az imádság szelleme. Elsőáldozásra való készülést követte a bérmálás, a házasság szentségére való tudatos felkészülés ideje, majd a házasságkötés, az új családok dolgoztak, vasár és ünnepnap szentmisére ment a járni tudók közössége. A halottak a józan hit erejével az örök hazába költöztek. Ezt a becsületes keresztény katolikus életet azonban a XIV-XV. századtól kezdve felváltotta az elvilágiasodás szelleme. Elhomályosult az istenhit: az Isten elfáradt, felvonult a harmadik égbe pihenni. Aztán jött a nagyobb szellemi sötétség: nincs is Isten, legfeljebb olyan formában, mint a görög-római szellemiség idején. „Carpe diem!” Szedd le a nap örömvirágát! Élvezd ki minden vágyadat! A franciák jártak elől, ezért hívják ezt a gondolkodást „renaissance”-nak, a pogányság újjászületésének. Légy önző. Ne törődj az élet végi ítélettel. Ezt tanulta, gyakorolta Mátyás király és kora. Jöhetett Mohács előkészítése, új vallások könnyítései. Mi sem maradtunk ki ebből. A törökök egyre többet támadtak, jött a hódoltság, a szegénység, a kihalás. Ezt még egyszer ne legyen része népünk életének. Próbáljunk javítani, irgalmasan, szentül.