Van-e vallásgyakorlás hit nélkül és hit vallásgyakorlás nélkül?

Nemrég indította el „Osztó-Pontok” sorozatát az Útkeresés Háza, melynek keretében minden alkalommal egy pap és egy pszichológus beszélget életünk alapkérdéseiről. December 1-jén a Párbeszéd Házában Forrai Tamás SJ és Goda Gyula pszichológus témája a vallásgyakorlás és a hit kapcsolata volt.

Zsúfolásig megtöltötték a Párbeszéd Háza Vogl Gáspár termét, akik elfogadták az Útkeresés Háza (a belső utat keresők lelkigyakorlatos háza) meghívását, hogy Forrai Tamás SJ jezsuita provinciális és Goda Gyula pszichológus, pszichoterapeuta vezetésével válaszokat keressenek a beszélgetés címeként megfogalmazott kérdésre: Van-e vallásgyakorlás hit nélkül és hit vallásgyakorlás nélkül?

Az eszmecserét a vallás és a hit fogalmának meghatározásával kezdve személyes tapasztalataik alapján arról beszéltek az előadók, hogyan lesz a hitből elkötelezett vallásosság, miért van eleve kudarcra ítélve a „magam módján vagyok vallásos” beállítottság, miért fontos a vallásgyakorlásban a közösség, hogyan éljük meg azt az egyházban, illetve hogyan fejlődhetünk a hitben. Forrai Tamás és Goda Gyula megfogalmazták víziójukat a vallásgyakorlás és a hitélmény jövőjéről, végül egy-egy irányt mutató gondolatot is megfogalmaztak a közönségnek.

Forrai Tamás elmondta, számára a vallás alaptapasztalat, gyermekként belenőtt a családban. Hitre ébredését éppen ennek a gyakorlatnak a kritikája eredményezte. Családja vallásgyakorlása ugyanis „kipipálás jellegű” volt – fogalmazott. A hitben való elmélyülés személyes döntésekhez vezet, saját úttá válik. A jezsuita provinciális szerint a vallás közösségi aspektusa nagyon lényeges, a közösség számunkra identitást adó, stabilizáló tényező. Az egység, a transzcendens, a jó megtapasztalása teljessé teszi, új értelemet ad az életnek, de el kell hogy vezessen a közösségi vallásgyakorláshoz, mert különben „à la carte” lelkiséggé válik – hangsúlyozta Forrai Tamás. Hozzátette: a közösség kontrollt ad, hiányában az ember önmaga körül forog, keresése sehova nem vezető úttá válik. Ma választásként áll az ember előtt, melyik valláshoz, egyházhoz csatlakozik, illetve hogy saját vallásán belül is választhat, miben szeretne mélyebben elköteleződni. Ez akkor jelent problémát, ha az ember váltogatja közösségeit. A jezsuita provinciális szerint a fogyasztói mentalitással megélt hit elköteleződés nélkül egy idő után a spiritualitás kiüresedéséhez vezet.

A hitben való fejlődés első lépése, amikor a gyermeki hitből – addig vagyok Istennél, amíg nekem jó – eljut az ember a felnőtt hitre, a nehézségek idején is kitart Isten mellett. Amikor eljön a lelki szárazság, sötétség ideje, akkor is ott tud maradni Isten mellett. S bár a „de miért?” kérdések ismétlődnek, már egyre több tapasztalata van, a pillanatnyi nehézségben, a döntéshelyzetben Isten adta lehetőséget lát. Így válnak ugródeszkává a mélypontok. Tudatosítani kell, hogy nem időre megy a dolog, és fel kell mérni, hová kell eljutni. Találjuk meg annak a bátorságát, hogy vezessen az Isten – fogalmazta meg Forrai Tamás útmutatásul.

A jövőbe tekintve a jezsuita provinciális Karl Rahnert idézte: a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni. Nem lesz szétválasztható a vallás és a spiritualitás. A vallásgyakorlat a fej és a szív munkája lesz. Kevesebb, de erős közösség, mély spiritualitással, megélt felelősségvállalással – ez a jövő.

Goda Gyula szerint a hit a remélt dolgokban való bizalom, kapcsolat „a fennvalóval”, ami a vallásgyakorlás nélkül „maszlag”. Az ember életéből kell kiderülnie, miben hisz. „Nem tuti szál, sok munka van vele” – fogalmazott a pszichológus. A vallásgyakorlat adja a hit megélésének kereteit, módját. Az ismétlődések révén egyre jobban be tudja gyakorolni ezt az ember, ezáltal hite is elmélyül. Hogyan lehet tanulni? – vetette fel a kérdést a pszichológus. A hitelesség megfogja az embert, fontosak a példaképek, akiket követni lehet. Jól meg kell fontolni, kit választ az ember – legyen az lelkivezető, mester vagy házastárs –, de ezt újabb lépésnek, az elköteleződésnek kell követnie. Ha valaki nem kötelezi el magát, elkerüli azt, hogy bármi is számonkérhető legyen rajta. Szükséges az állandó őszinte szembenézés, hányadán állunk magunkkal, a másikkal, Istennel – hangsúlyozta Goda Gyula a szentmisével, az egyházzal szemben felhozott kritikára reagálva. Milyen az egyház? – tette fel a kérdést. Abból áll, ami a környezete, mi együtt alkotjuk. Ha már annál kicsit jobb, őriz és mutat, teljesíti, amire hivatva van. Az ember hajlamos elfeledkezni a közösségi alázatról, holott alaptétel: a másik nem gonosz és nem korlátolt, és mi sem vagyunk tökéletesek.

A hitben való fejlődés kapcsán Goda Gyula a Mindenható vezetéséről beszélt: „Isten sokat dolgozik közben. Ha figyelem, ha merek kérdezni tőle, megkapom a válaszokat.” A vallásgyakorlás kezdetén kiindulhat az ember abból, ami segít neki, a későbbiekben azonban fontos azt elmélyíteni, felfedezni az egyházunk kínálta rítusokat. A pszichológus Rózsa Huba bibliatudós professzort idézte: addig érdemes olvasni a Szentírást, míg ellentmondásra nem bukkanunk benne, ha ezt megvizsgáljuk, mélyebb összefüggésre találunk. Ha nem kenjük el az ellentmondásokat, mélyebb igazságra jutunk. Hitünk fejlődésének dinamikája néha ijesztő: ha távol vagyunk tőle, sok jelet küld Isten, ha közel vagyunk hozzá, jönnek a próbatételek. Isten következetes vezető, felméri, hol tartunk – hangsúlyozta Goda Gyula. Pszichológusi tapasztalatára támaszkodva figyelmeztetett: különböző „bevésettségeink” rabságunkat jelentik. Az ezekkel való munka a szembenézéssel kezdődik, és feldolgozásuk évekig is eltarthat.

Úgy vélte, a jövő hitében nagy szerepet kell hogy kapjon a test. Az embernek integrált hitélményre van szüksége, amiben együtt van jelen az érzés, a cselekedet és a gondolkodás. Végül Goda Gyula ezt fogalmazta meg üzenetként: „Merd meglátni olykor a nehezet, légy bátor, hogy szabad lehess!”