„Testvéreim! Mindazt, amit egykor megírtak, a mi
okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk
megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus
Jézus akarata szerint egyetértsetek, és egy szívvel és egy szájjal
magasztaljátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját! Karoljátok fel tehát
egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket, Isten dicsőségére! Állítom
ugyanis, hogy Krisztus is azért vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy
bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket.
A pogányok viszont irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Ezért
magasztallak téged a pogányok között, és dicsérem dallal a nevedet.” (Szent Pál
apostolnak a rómaikhoz írt leveléből 15,4-9) Ebből az apostoli útbaigazításból
szeretném kiemelni és végigelmélkedni az alábbi gondolati sort: „Egy szívvel és
egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját!”
Az elmélkedések előtt előkészítő gyakorlatokat szoktunk végezni. Azt ajánlom, hogy Beethoven: Az Úr dicsérete című gyönyörű kórusművét idézzük fel lélekben, míg a szöveget elolvassuk: „Kit áldva áldnak a végtelen mennyek, kit hírrel hirdet nap és éj. Nagy Úr, tenéked csak hódolva zenghet a kéklő ég, a tenger mély. A fény s az árny is csak általad élnek, Te Úr, te drága égi Láng. Ma hozzád szárnyal a szívbéli ének, és kér, hogy védj és gondolj ránk!”A világmindenség áldja az Istent: mérhetetlen a csillagvilág. Az ember legfejlettebb műszereivel sem tudja felmérni nagyságát. Felmerülhet a kérdés: miért alkotott Isten ilyen óriási távolságokat? Nyilván azért, hogy az eszmélődő ember, aki a dolgok végső okát keresi, rádöbbenjen: ennek alkotója csak végtelen lehet. A mindenség törvényei, amelyek szigorúan érvényesülnek mindenütt az univerzumban, ugyancsak arra vallanak, hogy kigondolójuk és elrendelőjük végtelen hatalom. Tapasztalatból nagyon jól ismerjük, hogy a parlamentek által hozott törvényeket hiába írja alá az államelnök, az emberek vagy megtartják, vagy nem. Gyönyörű a ragyogó égbolt, és elkápráztatóan szép a tavaszi rét millió virága, de a többi növény, az állatok csodálatos változatossága alakban, színben, mozgásban ugyanígy bámulatra indít. A festők, zenészek egy-egy témát tudnak csak belőle megragadni, kiemelni, megbámultatni velünk. Mindezek arról vallanak, hogy alkotójuk kimondhatatlanul szebb náluk. Annak elismerése, hogy Isten, mindenek alkotója és Ura, nekem is Uram: ez az imádás lényege. Édesapám gyönyörű tenorján szokta énekelni: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, és bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett: Hozzád emelkedik ma a föld szegény fia, és kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira” Amíg a mindenség értelem nélküli dolgai természetükkel, létükkel imádják Istent, az emberi értelem sok esetben ellenáll:„Csak az ember felejt el, akinek észt adál, akit legjobban szeretvén képedre alkotál.”Miért van ez így? Már az Ószövetség bölcse is elgondolkodott ezen a kérdésen. „Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, hogy mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét, és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből meg lehet ismerni azok teremtőjét. De ezek ellen még csak kevesebb a kifogás, mert ők talán csak tévednek, miközben Istent keresik, és meg akarják találni. Amikor ugyanis alkotásaival foglalkoznak s azokat vizsgálják, megejti őket azok látása, mert annyira szép, amit látni lehet. Ezeknek azonban még sincs mentségük, mert ha tudásban annyira vitték, hogy át tudták kutatni a világot, ennek urát ugyan miért nem tudták előbb megtalálni?” (Bölcs 13,1-9) Korunkban sokan nem tudják Istent megtalálni. Sokan megtagadták, vagy úgy élnek, mintha nem lenne Isten. Sok bűne között a kommunizmus legveszedelmesebb ártalma az volt, hogy elvette az emberek tekintélyes részének a hitét. „Mert hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek” (Zsid 11,6), aki tehát nem hisz, az elkárhozik, örökre boldogtalan szenvedővé lesz.
Az elmélkedések előtt előkészítő gyakorlatokat szoktunk végezni. Azt ajánlom, hogy Beethoven: Az Úr dicsérete című gyönyörű kórusművét idézzük fel lélekben, míg a szöveget elolvassuk: „Kit áldva áldnak a végtelen mennyek, kit hírrel hirdet nap és éj. Nagy Úr, tenéked csak hódolva zenghet a kéklő ég, a tenger mély. A fény s az árny is csak általad élnek, Te Úr, te drága égi Láng. Ma hozzád szárnyal a szívbéli ének, és kér, hogy védj és gondolj ránk!”A világmindenség áldja az Istent: mérhetetlen a csillagvilág. Az ember legfejlettebb műszereivel sem tudja felmérni nagyságát. Felmerülhet a kérdés: miért alkotott Isten ilyen óriási távolságokat? Nyilván azért, hogy az eszmélődő ember, aki a dolgok végső okát keresi, rádöbbenjen: ennek alkotója csak végtelen lehet. A mindenség törvényei, amelyek szigorúan érvényesülnek mindenütt az univerzumban, ugyancsak arra vallanak, hogy kigondolójuk és elrendelőjük végtelen hatalom. Tapasztalatból nagyon jól ismerjük, hogy a parlamentek által hozott törvényeket hiába írja alá az államelnök, az emberek vagy megtartják, vagy nem. Gyönyörű a ragyogó égbolt, és elkápráztatóan szép a tavaszi rét millió virága, de a többi növény, az állatok csodálatos változatossága alakban, színben, mozgásban ugyanígy bámulatra indít. A festők, zenészek egy-egy témát tudnak csak belőle megragadni, kiemelni, megbámultatni velünk. Mindezek arról vallanak, hogy alkotójuk kimondhatatlanul szebb náluk. Annak elismerése, hogy Isten, mindenek alkotója és Ura, nekem is Uram: ez az imádás lényege. Édesapám gyönyörű tenorján szokta énekelni: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, és bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett: Hozzád emelkedik ma a föld szegény fia, és kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira” Amíg a mindenség értelem nélküli dolgai természetükkel, létükkel imádják Istent, az emberi értelem sok esetben ellenáll:„Csak az ember felejt el, akinek észt adál, akit legjobban szeretvén képedre alkotál.”Miért van ez így? Már az Ószövetség bölcse is elgondolkodott ezen a kérdésen. „Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, hogy mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét, és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből meg lehet ismerni azok teremtőjét. De ezek ellen még csak kevesebb a kifogás, mert ők talán csak tévednek, miközben Istent keresik, és meg akarják találni. Amikor ugyanis alkotásaival foglalkoznak s azokat vizsgálják, megejti őket azok látása, mert annyira szép, amit látni lehet. Ezeknek azonban még sincs mentségük, mert ha tudásban annyira vitték, hogy át tudták kutatni a világot, ennek urát ugyan miért nem tudták előbb megtalálni?” (Bölcs 13,1-9) Korunkban sokan nem tudják Istent megtalálni. Sokan megtagadták, vagy úgy élnek, mintha nem lenne Isten. Sok bűne között a kommunizmus legveszedelmesebb ártalma az volt, hogy elvette az emberek tekintélyes részének a hitét. „Mert hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek” (Zsid 11,6), aki tehát nem hisz, az elkárhozik, örökre boldogtalan szenvedővé lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése