A Pápai Ház szónokának első adventi prédikációja: Krisztus által szeressük az Egyházat

A Pápai Ház szónokára figyelnek - OSS_ROM

December 4-én pénteken délelőtt 9  órakor kezdődött az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában P. Raniero Cantalamessa kapucinus barát első adventi elmélkedése. A Pápai Ház hagyományos, Karácsonyra készülő rekollekcióján részt vett Ferenc pápa és vele együtt a római kúria bíborosai, püspökei, kongregációs titkárai, a római kúria és helynökség prelátusai, valamint a legfőbb  szerzetesrendek elöljárói.

Krisztus a népek világossága

A három prédikációból álló ádventi sorozat címe: „Krisztus a népek világossága”, melyet három lépésben fejt ki a szónok: „Az egyház, mint Krisztus teste és jegyese”, „Egyetemes hivatás a szentségre”, és végül „Tanítás Szűz Máriáról”.

A bevezetőben Cantalamessa atya elmondta, hogy a zsinat lezárásának ötvenéves évfordulója ihlette meg őt és ennek jegyében szól most és majd a következő nagyböjtben is erről a témáról. Nem doktrinális vagy pasztorális szempontból közelíti meg a témát, hanem annak a hit építését szolgáló spiritualitása felől.

Nem az egyház iránti szeretetből fogadjuk be Krisztust, hanem Krisztust szeretve fogadjuk el az egyházat!

„Szinte véletlenül bukkantam rá az első témára – tett vallomást a szónok – amikor latinul olvastam a konstitúció bekezdését: „Lumen gentium cum sit Christus”, vagyis „Krisztus a népek világossága”. Meg kell vallanom zavaromban, hogy soha nem törődtem ennek a kezdésnek a hatalmas következményeivel. Az egyházról szóló konstitúció címének véltem, gondolom, miként sokan mások és nem vettem észre, hogy a népek Világossága nem az egyház, hanem Krisztus. A cím pedig az a köszöntés, mellyel az agg Simeon üdvözli a gyermek Messiást, akit Mária és József visznek a templomba: „Világossága a  népeknek és Izrael népének dicsősége” (Lk 2,32). Ez a kezdőmondat a zsinat egész egyháztanának értelmezési kulcsa, egy Krisztus-központú egyháztan, mely előbb lelki és misztikus, aztán társadalmi és intézményi. A legelső helyre kell állítani ezt a zsinati egyháztant a mind hatékonyabb evangelizálás érdekében. Nem az egyház iránti szeretetből fogadjuk be Krisztust, hanem Krisztust szeretve fogadjuk el az egyházat!

Az alapvető kérdés nem az, hogy „Mi az egyház?”, hanem hogy „Ki a egyház?”

Cantalamessa atya Ratzinger bíboros egykori írásaira utalt, melyek a II. Vaticanum krisztológikus egyháztanát hangsúlyozták: „Ha valaki helyesen akarja érteni a Zsinatot, mindig ebből a kezdeti megállapításból kell kiindulnia”. „De a félreértések elkerülése végett hozzá kell tenni – folytatta a szónok – hogy ezt a spirituális és benső egyházértelmezést soha senki nem tagadta, de mint az új dolgokkal történni szokott, az új azzal a kockázattal járhat, hogy elhomályosítja a régit. Ez történt ez egyházi közösségek és Isten népe eszméivel is, a közösség és a hierarchia közötti szembenállás hátterében, a hangsúlyt egyre inkább az egyház tagjainak a közösségére helyezve, mint a tagoknak a Krisztussal való kapcsolatára. Ez talán előny és nyereség volt akkor, de most ötven évvel a zsinat után vissza kell térni az Újszövetség és az egyházatyák lelki és misztikus megközelítéséhez. Az alapvető kérdés nem az, hogy „Mi az egyház?”, hanem hogy „Ki a egyház?”

Az egyház Krisztus teste és jegyese

A Pápai Ház szónoka beszédének második gondolata „Az egyház Krisztus teste és jegyese” témakört elemezte. „Az egyház - mint „mennyei Jeruzsálem”, mint a „mi Anyánk” - Krisztus jegyese, aki szereti az egyházat és feláldozza magát érte. Az Isten Fia a magával egyesített emberi természetben halálával és föltámadásával legyőzve a halált, megváltotta és új teremtménnyé formálta át az embert. Az összes nemzetből meghívott testvéreit Lelke közlésével titokzatosan a saját testévé tette. Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal”.

Az egyház Krisztus teste, mert a jegyese Krisztus

Ugyancsak Ratzinger bíboros érdeme, utalt a szónok ismét a nagy teológusra, hogy összekapcsolta a test és a jegyes két egyházi képét: „Az egyház Krisztus teste, mert a jegyese Krisztus”. Más szavakkal kifejezve: az egyház szentpáli képének eredetében, mint Krisztus teste, nem annyira az emberi test részei összhangjának a sztoikus metaforája áll, hanem az egy-test jegyesi gondolata, amivé válik a férfi és a nő a házasságban. Illetve még inkább az eucharisztia képében, hiszen egy testet formálnak mindazok, aki ugyanabból a kenyérből esznek (1 Kor 10,17). Ez volt egyébként az egyház szentágostoni értelmezésének is a szíve: „Az egyház Krisztus teste, ami az Eucharisztia”. Ebből az eucharisztikus szemléletmódból fejlődik ki a későbbiekben a misztikus test egyházképe és ez a szemléletmód közelíti leginkább a katolikus egyháztant az ortodox egyház eucharisztikus egyházfelfogásához: „Az egyház és az Eucharisztia nélkül Krisztusnak nincs teste a világban”.

Az egyháztól a lélekig

Cantalamessa atya az adventi beszéde harmadik részében az egyházatyák egyik régi gondolatát értelmezte: „Ecclesia vel anima”. Vagyis az „egyház vagy  lélek”. Ennek az értelme: amit az egyházról általában mondanak, az annak minden tagjára is értendő. Mai módon megfogalmazva kérdést: Mit jelent a keresztény ember spirituális élete az „egyház, mint Krisztus teste és jegyese” felfogás konkrét megvalósításában?

Az ami számit, nem az én helyem az egyházban, hanem amit Krisztus betölt az én szívemben!

„Ha az egyház, a legbensőbb és legigazabb értelmében Krisztus teste, én magamban valósítom meg az egyházat, egy „egyházi lény” vagyok, amilyen mértékben megengedem Krisztusnak, hogy tegyen engem az ő testévé, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Az ami számit, nem az én helyem az egyházban, hanem amit Krisztus betölt az én szívemben! – mondta a szónok.

A valóságban mindez a keresztség révén valósul meg és a naponta magunkhoz vett Eucharisztia tesz bennünket Krisztus testévé, egészen személyes síkon, ahogy Henry de Lubac mondta: „Az Eucharisztia teszi az egyházat”. Ratzinger bíboros ezt úgy értelmezte, hogy „amiként a táplálkozás során a test asszimilál, azaz magába fogad egy idegen lényeget, úgy az én énem is Jézushoz asszimilálódik, aki hozzám hasonlóvá lett egy csere, a megtestesülés által, és így megtöri az egymástól elkülönülés folyamatát”.

Az efezusi levél hasonlata a házastársak testi egysége és a Krisztus test viszonylatában Cantalamessa atya szerint főként úgy értelmezhető, hogy nemcsak az emberré lett romolhatatlan Krisztus test lesz a miénk a szentáldozás révén, hanem Krisztus is megkapja a mi testünket és így mi is az ő testének a részévé válunk. Ilyen módon semmi nem marad az életemben, ami ne tartozna többé Krisztushoz. Krisztus így bennünk él a Lelke szerint.

Személyes találkozás a názáreti Jézussal

Elmélkedése befejező részében Cantalamessa atya az objektív szentségi Krisztus-kapcsolat mellett a személyes és egzisztenciális vonatkozást értelmezte, Ferenc pápa „Evangelii Gaudium” kezdetű enciklikája egyik gondolatára hivatkozva: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert „senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott”.

Itt egy lépést tehetünk előre a zsinat értelmezése vonatkozásában. A „személyes találkozás Krisztussal” katolikus értelemben idáig nem igazán lett otthonos, mert ezt inkább a szentségi találkozás jelentette. A kifejezés inkább homályosan utalt egyfajta protestáns értelmezésre. Nyilvánvalóan az említett felhívás nem akarja helyettesíteni a szentségi találkozást a személyessel, nem annak a helyére lép, hanem azt akarja, hogy a szentségi találkozás egy szabadon eldöntött találkozás legyen, ne pedig névleges, szokásos és jogi jellegű találkozás. Ha ugyanis az egyház Krisztus teste, akkor a személyes Krisztushoz kapcsolódás lesz az egyetlen útja annak, hogy egzisztenciálisan belépjünk abba és annak részét alkossuk. Ahogy az elmélkedés kezdetén mondtam: „Nem az egyház iránti szeretetből fogadjuk be Krisztust, hanem Krisztust szeretve fogadjuk el az egyházat! – zárta beszédét Raniero Cantalamessa atya, a Pápai Ház szónoka a római kúriának tartott első adventi prédikációjában.