SZENT PAMPURI RICHÁRD

Szent Pampuri Richárd

hitvalló orvos

1897-1930

Két szerzetes rend is magáénak vallja: a Ferencesek Világi Rendje, illetve Istenes Szent János betegápoló rendje, az Irgalmas-rend. Erminio Filippo Pampuri, akit hazájában, Észak-Itáliában csak egyszerűen Fra Riccardo néven ismernek, 1897. augusztus 2-án született Trivolzioban, szüleinek tizedik gyermekeként, a Pávia közeli Trivolzio nevű falucskában. Mindössze három éves, amikor elveszíti édesanyját, és tíz, amikor édesapját. A nagyszülők házában nő fel, szeretetteljes, vallásos légkörben. Az iskolában magasan kiemelkedik tanulmányi eredményeivel. Keresztény szellemű ifjúsági szervezetek alapításában tevékenykedik. Az érettségi vizsgák után orvosi tanulmányokba kezd Páviában. Egyetemi évei alatt különféle egyletekben való tevékenységével szervezett harcot folytat a diáktársai körében egyre népszerűbbé váló pozitivista és materialista nézetek ellen. Hogy keresztény elkötelezettségét még inkább kifejezésre juttassa, belép Szt. Ferenc Harmad-rendjébe. A világháború az ő életébe is beleszól: kénytelen tanulmányait félbeszakítani, őt is besorozzák az olasz hadseregbe. Tábori kórházakban töltött három évig tartószolgálatát hősiesen végzi, noha maga is súlyosan megbetegszik; a mellhártyagyulladás következményei egész életén keresztül elkísérik. 1921-ben „Summa cum laude” eredménnyel fejezi be medicinai tanulmányait. Egy Milánó környéki kis faluban, Morimondóban, hat évig körzeti orvosként dolgozik. Kötelességeinek nagy buzgósággal, legjobb tudása szerint, önzetlenül és a szenvedők iránt tanúsított mély emberi együttérzéssel tesz eleget. Sokan nem is sejtik, akik reggeli fogadóóráin megjelennek, hogy az éjszakát egy szülő asszony ágyánál vagy éppen egy haldokló paciensénél virrasztotta át. Életében a pénz nem játszik szerepet: a szegényeket ingyen gyógyítja, sőt jövedelméből még juttat is nekik, szinte semmit nem tart meg belőle magának. Minden tettének mozgatórugója a hit, szigorú, szinte aszkétikus életmódját is ezzel magyarázhatjuk. A mindennapi szentmise és szentáldozás számára éppoly magától értetődő, mint tevékenysége az egyházközség ifjúságának a körében, vagy aktív részvétele a jótékonysági konferenciákon. Ő azonban még többre vágyik: életét egészen a betegek és a szegények szolgálatának akarja szentelni. Hat éves működése valóságos Istenáldás volt az egész környéknek. Naponta szentmisén vett részt, áldozott, bejárt a plébániára, amely a második otthona volt. Megalapította a Katolikus Akció ifjúsági csoportját, majd Szent X. Piusz tiszteletére alakult szövetséget. 1927-ben felvételét kéri Istenes Szent János Irgalmasrendjébe, melynek olasz neve – Fatebenefratelli – annyit tesz, mint „Tegyetek-jót-testvérek”. A noviciátus ideje alatt a rend bresciai kórházában dolgozik; segédápolói, takarítói és konyhai munkákat végez a legnagyobb alázattal és engedelmességgel, miközben derűsségét és kedvességét soha el nem veszíti. Első fogadalmának letétele után az ápolóképző iskolában rendtársait oktatja, valamint a fogászati ambulancián dolgozik. Kezdeményezésére szegények étkeztetésére is berendezkedik a kórház. A szeminárium fiatalságának körében is nagy népszerűségre tesz szert. Édesanyák kérik áldását kisgyermekeikre. Istenes Szent János írja egyik követőjének: „Sokat kell engedelmeskednetek, de még többet szenvednetek, és önmagatokat felőrölni a szegények és a betegek gyógyításában – és mindezt Isten szeretetéért”. Richárd testvér eszerint élt. Az emberfeletti munka valóban teljesen felőrölte az egészségét. Régi légúti megbetegedése mind gyakrabban jelentkezik, melyhez később a tuberkulózis tünetei is társulnak. Kórházi betegágya szinte zarándokhellyé válik, ahol még Pávia püspöke is felkeresi. Látogatóitól rendszerint e szavakkal búcsúzik: „Viszontlátásra a mennyben!”. Halála előtti utolsó szavai pedig ezek: „Boldog vagyok, mert hazatérek”. Még harminchárom éves sincs, amikor visszaadja lelkét szeretett Teremtőjének. Tüdőgyulladásban halt meg, a szentség hírében a milánói Szent József kórházban. Végső nyughelyét szülőfalujában, Trivolzióban, ma is sok gyógyulni vágyó keresi fel. A közben-járására történt számos imameghallgatás és csoda nyomán rohamosan nő tisztelőinek száma, akiknek kezdeményezésére II. János Pál pápa 1981. október 4.-én boldoggá, majd 1989-ben szentté avatja. Áldozatos életének példája, fényéből nem veszítve, a mai napig tündöklik.