Apostolok Cselekedetei 11.

Apostolok Cselekedetei    

2,24: „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák”  Jézus engedelmesen vállalta a halált, hogy megváltsa az embereket.Az előző vers erre vonatkozik. Isten nemcsak első személyében tudta ezt előre, hanem maga az érintett második személy, a Fiú is, ahogyan a 40. zsoltárban olvashatjuk ezer évvel megtestesülése és megváltó halálának bekövetkezte előtt Dávid látomásából. Jézus maga kifejezetten tanítja, hogy mind a halála, mind feltámadása az Atya akaratából történik az Ő teljes és szabad egyetértésével: „Azért szeret engem az Atya, mert az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól”. (Jn 10,17-18) Jézus halála és feltámadása tehát Isten akarata szerint hol így van írva: az Atya feltámasztotta Jézust, hol úgy: Jézus feltámadt halottaiból, zavart okozhat egyeseknél, ki is a feltámadás oka? Minden isteni cselekedet, amely kifelé, a teremtmények felé irányul, a három isteni személy közös műve. Jézus emberi testének és lelkének újraegyesítése azaz feltámasztása nem a Szentháromság benső életéhez tartozik, tehát közös mű, ennélfogva tulajdoníthatjuk bármelyik isteni személynek. Egyébként Jézus testi halála alkalmával emberi testét csak emberlelke hagyta el, az istensége a megtestesüléskor a testből és lélekből álló emberséggel örökre elválaszthatatlanul egyesült, ezen tehát emberi halála semmit nem változtatott.
2,25: „mert Dávid róla mondja: Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak”. Dávid itt Jézus nevében beszél, mint próféta. Talán az emberi átlagos magatartást veszi figyelembe, hogy a halál kényszere megrettent sok-sok embert, mint amikor Hiszkija zsidó királynak megmondta Izajás próféta: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát,…, és sírt hangos sírással”. (Iz 38,1-3) Jézus a kereszten borzasztó szenvedései végén Atyja kezébe ajánlja távozó lelkét. (Lk 23,46) Teljes nyugalommal mondja: „Beteljesedett" (Jn 19,30)
2,26-27: „Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson”. Jézus Szíve iszonyú kínok közt vergődött tizennyolc órás szenvedése alatt, különösen az ostorozás, kereszt-hordozás, idegszúró szegezés és a kifeszítetten függés három órájában. Tudta előre, hogy a halál beállta után a katona lándzsával átszúrja majd és örökre lukas marad, mégis örvend ez a Szív, mert halálosan szereti az embereket, akikért ezeket a fizikai és lelki kínokat elviseli. Nyelve is ujjong, bár némaságra ítélte az Úr szenvedése idejére, s ha meg is szólalt, keserű igéket kellett mondania. De küldetése befejeztével már élvezi mindennek örömét: hiszen ezt az örömöt helyezte maga elé és úgy lépett fel a keresztfára (Zsid 12,2)Testi szeme már lecsukódott a halálban, de isteni mivoltában látta, hogy a fájdalom döbbenete ellenére milyen nagy szeretettel rohan Nikodémus és Arimateai József a temetés szomorú kötelességeit rendezni. Nem volt idő arra, hogy órákon át végezzék a minden zsidónak kijáró testápolást, kenetek használata is csak elnagyoltan volt lehetséges a sürgető sírba tétel miatt. Mégis ott szunnyadt ősapja, Dávid zsoltárverséből ez a sor a halott szívben: testem is békében nyugszik el. Megpihen a rengeteg szenvedés után, mert benne él a remény, sőt az isteni bizonyság, hogy harmadnapra visszatér belé az alvilágból szabaduló lélek, az isteni hatalom tökéletesen rendbe hozza a megnyomorított testet, átalakítja a feltámadás törvénye szerint, és újra élő emberként lép ki a sírból, ahová örök nyugalomra helyezték hitüket vesztett barátai. Ezt a hitet, hogy Dávid üzenete igaz: Nem engeded, hogy Szented rothadást lásson, ott a kereszt véres tövében csak az Istenszülő őrizte meg, aki Jézus istenségébe vetett hitét a holttestet ölelve is elevenen ápolta szíve mélyén.