Fehérvasárnap

Meglepődtem, amikor szent II. János Pál pápa elrendelte, hogy a régi Fehérvasárnap, később húsvét 2. vasárnapja ezen túl  minden évben az irgalmasság vasárnapja legyen.

A húsvét az öröm ünnepe volt Jézus Krisztus halálból történt föltámadása óta. Ez az egyetlen ünnepe volt a kereszténységnek, amit Egyházunk nem a hónapok számmal jelölt napjához kötött (mint a három és fél évszázaddal később bevezetett karácsonyt minden évben december 25-höz rögzítette), hanem Jézus halálát a hét pénteki napján, a feltámadást pedig az utána következő vasárnapon ünnepelte. Hivatalos liturgikus rendelkezés minden évben így jelölte ki az az évi húsvéti vasárnapot: „Húsvét ünnepe a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap legyen” A Szentséges Atya miért jelölte ki az isteni szeretet nagy győzelme után az első vasárnapot az isteni irgalmasság ünneplésére? Mert Isten örömre, boldogságra teremtette az embert. Súlyos lázadását, az ősbűnt és a többi megszámlálhatatlan isten bántását az embernek az igazságos Isten nem hagyhatta kellő büntetés nélkül. A bűnbocsánatot viszont senki nem tudta kiérdemelni, csak olyan valaki, aki tagja az emberi közösségnek, hogy érvényes legyen az egyik tagjának engesztelő halála az egész emberi nem javára. A megsértett személy Isten, ezért követelmény volt a megbántás kiengesztelésénél az is, hogy, aki meghal az emberi fajért, egyenrangú személy legyen, nem más, ne csupán ember. Ilyen a világtörténelem folyamán egyetlen személy volt: Jézus Krisztus, az Atyaisten egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett. Aki vállalta, hogy emberi teste a mérhetetlen csillagvilág ősmintája lesz, emberi lelke pedig ugyancsak ősminta lesz az angyalok szellemiségének és az emberi lelkeknek. Vállalta, hogy a vétkes emberért emberi életét tizenhat-tizennyolc órás kegyetlen szenvedéssel és kereszthalállal megváltja, ezzel a vétkes embert Isten kedves gyermekévé változtatja a keresztségben, üdvösségre neveli az Eukarisztiával. Mivel tudta, hogy az ember újra meg újra a sátán kísértéseire fog hallgatni és a saját gyarlóságai is bűnre csábítják, megalapította számára a bűnbocsánat szentségét. Az embernek vádolniuk kell magukat a bűneikről, meg kell bánniuk azokat és feloldozást kell kérniük, Isten pedig egy pappá szentelt embertestvérével azonnal feloldoztatja őket bűneik kötelékéből úgy, hogy azokkal soha többé ne legyenek vádolhatók sem a halált követő külön ítéleten, sem a világ végén bekövetkező közös végítéleten. Áldozás előtt meg kell hallgatnunk a miséző pap felénk áradó biztatását: „Íme,az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, aztán alázatos örömmel válaszolni: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”A szolgálatot végző pap felmutatja az Oltáriszentséget: „Krisztus Teste!” Mi pedig boldogan valljuk meg hitünket „Ámen!” „Így van” Vendégem az én Istenem, mert Ő örökké irgalmas hozzám.