SZENT KARPOSZ, PAPÜLOSZ és AGATHONIKÉ
vértanúk
+Pergamon, valószínűleg 161 és 169 között.
Feltehetően abban az időben, amikor a szmirnai Szent
Polikárp (lásd: A szentek élete, 108. o.) elszenvedte a vértanúságot,
Pergamonban, a pogányság kisázsiai fellegvárában (vö. Jel 2,13) a gurdoszi
Karposz püspököt és a tiatirai Papülosz diákonust ítélték halálra keresztény
hitük miatt. Vértanúságuknak két régi leírása maradt ránk, ezek azonban
semmilyen életrajzi közlést nem tartalmaznak.
A Karposz és Papülosz vértanúságáról szóló tudósítást
(a hőslelkű Agathoniké önként csatlakozott hozzájuk) így foglalhatjuk össze:
Amikor Asia provincia prokonzula Pergamonban volt,
keresztény hitük miatt elébe vezették Karposzt és Papüloszt. A prokonzul a
bírói székbe ült, és megkezdte a kihallgatást: ,,Hogy hívnak?'' Karposz így
válaszolt: ,,Fő nevem ,keresztény'. Ha azonban világi nevemet is tudni akarod:
Karposz.'' A prokonzul: ,,Ismered a felséges császárok parancsát, hogy
tisztelnünk kell a mindenséget átható isteneket. Azt tanácsolom ezért, hogy
lépj elő és áldozz nekik.'' Karposz azonban szembeszegült azzal a kívánsággal,
hogy hitét megtagadja, s ezt végül így magyarázta meg a prokonzulnak: ,,Hagyj
fel a tisztelettel, amellyel elhalmozod őket (az istenek szobrait)! Nem tudnak
mozdulni, és teljesen védtelenek, ha kutyák és hollók bepiszkítják őket.''
Amikor a prokonzul látta, hogy rábeszélése eredménytelen, a kezénél fogva
felfüggesztette Karposzt, és vaskarmokkal tépette. A szent hitvalló azonban
utolsó erejével is hangosan kiáltotta: ,,Keresztény vagyok!'' Rövid időn belül
annyira meggyötörték, hogy már hangot sem tudott kiadni.
A prokonzul ekkor ott hagyta és Papüloszhoz fordult.
Arra a kérdésre, hogy vannak-e gyermekei, így válaszolt: ,,Igen, sokan, Isten
kegyelméből. Minden tartományban és minden városban vannak gyermekeim
Istenben.'' Nyilván vándorprédikátor volt, és tevékenysége közben sok hívő
lelki atyja lett. Eredménytelen párbeszéd után a prokonzul befejezésül nyersen
megkérdezte Papülosztól: ,,Áldozol? Vagy mit tudsz ellene felhozni?'' Papülosz
így válaszolt: ,,Ifjúságom óta szolgálok Istennek, bálványoknak sohasem
áldoztam. Keresztény vagyok, többet nem is kell tudnod rólam. Ennél nagyobbat
és szebbet nem tudok mondani.'' Erre őt is felfüggesztették és vaskarmokkal kínozták,
s eközben három hóhérpár váltotta egymást. Egy hangot sem adott, állhatatosan
viselte el kínzói dühét.
A megkínzottak állhatatosságának láttán a prokonzul
megparancsolta, hogy égessék el őket elevenen. Mindkettőjüket eloldozták a
kínzócölöptől, és az amfiteátrumba kellett vonszolniuk magukat. Ott elsőként
Papüloszt szegezték egy karóhoz, és meggyújtották a máglyát. A fellobogó tűzben
csakhamar kiadta lelkét. Ezután Karposzra került a sor. Amikor őt is
leszögezték, csak mosolygott magában. A körülállók magukon kívül voltak, és
megkérdezték tőle: ,,Mit jelent ez? Miért nevetsz?'' Így válaszolt: ,,Látom az
Úr dicsőségét, és kiváltképpen örülök, hogy megszabadulok tőletek, s nincs
részem gonoszságtokban.'' Krisztus vele volt a szent vértanúval kínjai között,
és megajándékozta annak boldogító megtapasztalásával, hogy végső küzdelmében
szélesre tárultak számára a mennyország kapui. Amikor aztán magasra csaptak a
máglya lángjai, Karposz hangosan felkiáltott: ,,Úr Jézus Krisztus, te tudod,
hogy a te nevedért viseljük el mindezt!'' És: ,,Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus,
Isten Fia, hogy engem bűnöst, mindezek részesét méltóvá tettél magadhoz!''
Imádságát bevégezve Karposz visszaadta lelkét a mennyei Atya kezébe.
Ezután pedig valami egészen szokatlan dolog történt:
Agathoniké, aki ott állt -- érzékei által vagy lélekben, ki tudná megmondani?
--, hasonlóképpen megtapasztalta ,,az Úr dicsőségét'', amelyet Karposz
pillantott meg, és ebben annak jelét látta, hogy ő is a vértanúságra hivatott.
,,Ez a vendégség nekem készült -- kiáltotta fennhangon -; együtt kell
ünnepelnem ezen a dicsőséges ünnepi lakomán!'' A vértanúság és a belőle fakadó
mennyei dicsőség csábító lakomának tűnt számára. Maga Jézus is gyakran beszélt
a mennyei vendégségről (vö. Mt 8,11; Lk 14,15 skk), kereszthalálát pedig a
kehely kiivásának mondta (Mk 10, 38).
Agathonikét tüstént elfogták, és a nézők
közbekiáltásaira, hogy mégiscsak érezzen részvétet a fia iránt, akit árván hagy
magára, így válaszolt: ,,Van Istene! Ő elég hatalmas ahhoz, hogy segítsen rajta.
Ő viseli gondját mindennek. Én pedig készen vagyok!'' Amikor magasba emelték a
cölöpön, és már égette a tűz, hangosan felkiáltott: ,,Uram! Uram! Uram! Segíts
nekem! Benned van a menedékem!''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése