Évközi 14. hét Hétfő

Évközi 14. hét Hétfő           
Ter 28,10-22a; Mt 9,18-26
„Fogott tehát egy ott heverő követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen”

Jákobnak menekülnie kellett apja házából. Bátyja, Ézsau haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy öccse megfosztotta az elsőszülöttségi áldástól, és minden kegyelemtől, amelyet az jelentett volna számára. Kesergését sajnálta apja, de visszavonni Isten áldását nem lehetett. Fia könyörgött: „Nem tartottál fönn nekem valami áldást? Izsák azt felelte: Uraddá tettem őt, minden testvérét az ő szolgálata alá vetettem, gabonával és borral őt láttam el. Ezek után mit tehetnék még veled, fiam? Ézsau megkérdezte apját: Csak ez az egy áldásod van, atyám? Könyörgöm, áldj meg engem is! Mivel nagyon jajgatott és sírt, Izsák megszánta és azt mondta neki: A zsíros földektől távol lesz lakásod, és távol az ég fentről jövő harmatától. Kardod által fogsz élni, s szolgálsz az öcsédnek, de eljön az idő, mikor nekifeszülsz, s lerázod igáját nyakadról” (Ter 27, 26-40) Izsák ezekről valószínűleg semmit sem tudott. Viszont ismerte bátyja erőszakos természetét, ezért édesanyja útravalójával kezében elmenekült az ő bátyjához, Lábánhoz. A fiatalabbik volt otthon, nem járt vadászni, mint a bátyja, aki kóborlásai közt kénytelen volt a szabadban éjszakázni. Valami sziklás területre ért, amikor bealkonyodott. Fáradt is volt, félt is, hogy Ézsau követi és végez vele. Ebben a lelkiállapotban még nem merte komolyan venni az áldás ígéreteit, de azért bizalommal tekintett körül a sivár helyen. A megszokott puha párna helyett egy hosszúkás követ fektetett le a földre vánkosnak. Elaludt. Isten meg akarta nyugtatni áldásának birtokosát, hogy az ő oltalma veszi körül, nincsen egyedül, elhagyatottan, ezért tárta fel az egyszerű pusztai embernek érthető módon a föld és az ég kapcsolatát. A létra ugyan csak a padlásig szokott érni akkoriban, most azonban támasz nélkül felért az égig. Tele volt le s följáró angyallal. Rokonlelkek, gondolhatta megnyugodva. Vigyáznak rám. De a legnagyobb meglepetése az volt, hogy a mindenható, örökkön élő Isten, aki nagyapjának sokszor megjelent emberalakban, íme a létra tetején könyököl, és nagyon barátságosan szól hozzá: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene! A földet, amelyen alszol, neked és utódaidnak fogom adni. Annyi utódod lesz, mint a föld porszeme. Nem hagylak el, amíg nem teljesítem mindazt, amit mondtam” (13-15) Milyen csodálatosan figyelmes a mi Istenünk! Nemcsak a jövő leírhatatlanul nagy kegyeit adja, hanem megszeppenten menekülő választottját közvetlenül körülveszi angyalainak tömegével, sőt saját jelenlétének átélésével is. Másnap reggel felébredve nem egy tűnő álomkép emléke örvendezteti, hanem a legnagyszerűbb valóság. Isten valóban olyan, amilyennek nagyapja leírta neki gyerekkorában. Nem élettelen bábu, mint a pogányok bálványai, hanem élő, csodálatosan szép és mindenható. Ad is gyorsan egy új nevet ennek a gyönyörű helynek: Bétel: Isten háza. A mai ember tagadja, vagy kineveti a földön túli világ gondolatát is. Isten Jézus által sokféle részletkérdést felfedett, amely pontosabban érzékelteti a túlvilágot, mégis bele kell nyugodnunk, hogy a szem nem látta, fül nem hallotta állapot, hely is, amelyet Isten készített az Őt szeretőknek.(1Kor 2, 9 Az örök örömök hely van és ránk vár.