Évközi 25. hét hétfő
Már az iskolában is a figyelemmel, a figyelem
minőségével van a legtöbb baj, és később a munkánk végzésében, az emberi
kapcsolatainkban is: nem úgy figyelünk, ahogy kellene, ahogy az adott helyzet,
egy elkészítendő munkadarab, egy irodalmi szöveg vagy éppen egy technikai
eszköz szakszerű használata megköveteli. Ahogy szülőnk, nevelőnk megköveteli,
ahogy házastársunk és gyermekünk, barátunk és ismerősünk nem követeli, de
igényli, várja, szomjazza. Csodálkozunk, hogy Istenre és az ő igéjére nem jól
figyelünk? És azután őt hibáztatjuk, ha ahelyett, hogy még kapnánk, azt is
elveszítjük, amit elidegeníthetetlen tulajdonunknak hittünk.
Istenhez és az ő igéjéhez csak az a mélységes,
egzisztenciális figyelem méltó, amely védtelenül és kiszolgáltatottan áll az
Ige előtt, és Sámuellel mondja: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”, és a
zsoltárossal vallja: „Íme, miként a szolgák szeme az ő uruknak kezére, s miként
a szolgálók szeme asszonyuk kezére, úgy tekint a mi szemünk Urunkra,
Istenünkre.” Ennek a figyelemnek a középpontjában Isten akarata áll, és abból a
meggyőződésből fakad, hogy ő jobban szeret engem, mint én magam, és pontosan
tudja, mi válik az én igazi javamra. Aki megtanul így figyelni, annak ahhoz is
lesz elegendő ereje, hogy ha Isten igéje felszólítja arra, hogy megszakítson
egy bűnös kapcsolatot, akkor még aznap megteszi, éspedig végérvényesen. Ha
Isten igéje felszólítja arra, hogy vegye fel mindennap a keresztjét, és úgy
kövesse Jézust, akkor többé nem panaszkodik fűnek-fának, hanem csendben és
békességesen, az Úrral egyesülve hordozza keresztjét. Ha arra szólítja fel,
hogy éljen békességben mindenkivel, akivel csak lehet, akkor elmegy bocsánatot
kérni haragosától, és igyekszik rendbe hozni megromlott emberi kapcsolatait...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése