Szent Godrik hitvalló remete

Az Úr igéje elterjedt az egész vidéken.



2011.05.21. szombat



A bölcsesség erénye az az állandó jóra való készség, amellyel könnyen és gyorsan felismerjük, hogy milyen tetteinkkel tudjuk helyesen szolgálni örök üdvösségünket. Ez a lelki készség már szerepelt a pogányok gondolatvilágában is. Nem nevezték erénynek és nem az örök üdvösség elnyerésére irányult, de mint szellemi erő, legendás alak élt az okos pogányok tudatában. Tőle remélték, hogy segíti az embert abban, hogy felismerje, az életben hogyan kell boldogulnia, a boldogságot milyen viselkedéssel tudja legkönnyebben elérni. Magában foglalt bizonyos világszemléletet, erkölcsi szabályokat, később Egyiptomban vallásos vonatkozásokat is. A görögöknél a VI. századtól fogva inkább spekulatív jelleget öltött és filozófiává alakult. Akkor még kezdetlegesek voltak a technika és a természettudományok, ezekkel is ebben a gondolatkörben foglalkoztak. Ez lett az ókor humanizmusa. A Szentírásban is megtaláljuk a bölcsességet, mint Isten igéjét. Ott természetesen nem azt jelenti, hogy a bölcsesség fejlődése egy bizonyos szakaszában humanizmussá változik. Ha behatóan vizsgáljuk a bibliai bölcsességet, úgy találjuk, hogy Isten mindent célravezetően teremtett, tehát bölcsen. Isten maga bölcs végtelenül. Az embernek van szüksége arra, hogy ezt az isteni bölcsességet okosan felismerje minden isteni műben, és így állandóan közelebb kerüljön Isten megismeréséhez a művein keresztül. Úgy tűnik némelyik megfogalmazásban, mintha személy lenne ez a bölcsesség, aki ott ül hajnalban a vele egész éjszaka ismerkedni vágyó embernek a küszöbén, várva, hogy kilépjen a házból, és ott találja őt mint egy mindenben segítő jó barátot. A bölcsesség mint sarkalatos erény a keresztény ember számára könnyű és biztos eligazítást ad.

Elmélkedés a Család évében CXXX.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXX.



Lázadás a papi kiváltságokért.



Isten Lévi törzséből választott magának főpapot, Áront, papoknak pedig az ő fiait jelölte és szenteltette föl. A törzs többi tagja pedig az áldozatoknál segédkezett és énekeltek. Egy alkalommal fellázadt közülük Koré, Dátán és Abiron: miért nem lehetünk mi is papok? „Amikor ezt Mózes meghallotta, arcára borult, majd így szólt Kóréhoz és egész közösségéhez: Reggel majd ismeretessé teszi az Úr, hogy kik az övéi: a szenteket magához engedi, s választottjai közelíthetnek hozzá. Ezt tegyétek tehát: Vegye mindenki a füstölőjét, te, Kóré és egész gyülekezeted, töltsétek meg holnap tűzzel, s tegyetek rá füstölőszert az Úr előtt, s akit Ő ki választ, az legyen a szent. Nagyon nekibátorodtatok, Lévi fiai!” (Szám 16,4-7) Másnap reggel a szokott időben az egész nép összegyűlt a szent sátor köré. Isten megparancsolta, hogy mindenki távozzék el a lázadók sátrai mellől. A lázadók kiálltak sátraik elé egész családjukkal. Mózes így szólt: „Erről tudjátok meg, hogy az Úr küldött engem, hogy megtegyem mindazt, amit láttok, s hogy nem a magam szívéből csináltam: Ha ők az emberek szokott halálával múlnak ki, s az a csapás látogatja meg őket, amely a többi embert szokta meglátogatni, akkor nem küldött engem az Úr. De ha új dolgot művel az Úr, úgyhogy a föld nyitja fel száját s nyeli el őket, s mindazt, ami az övék, s elevenen szállnak le az alvilágba, akkor tudjátok meg, hogy káromolták az Urat. S nyomban, ahogy befejezte a beszédét, meghasadt lábuk alatt a föld, és felnyitotta száját, s elnyelte őket sátrukkal s minden holmijukkal együtt, s leszálltak elevenen az alvilágba, s a föld befedte őket, s így vesztek ki a közösségből”(Szám 16,28-33)

Elmélkedés a Család évében CXXIX.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXIX.



Pimasz lázadás, igazságos ítélet.



Istennek nagyon fájt, hogy rengeteg jótéteményéért, amelyet a zsidókkal tett, ennyire komisz és értelmetlen lázadással válaszoltak. Különösen az fájt az Úrnak, hogy feltételezték róla, hogy zsenge gyermekeiket is koncnak veti az ellenség lába elé. A büntetést ezért keményen kellett folytatnia: „Gyermekeiteket azonban, akikről azt mondtátok, hogy ellenség zsákmányává lesznek, beviszem: hadd lássák a földet, amely nektek nem tetszett. Eben a pusztában fog heverni holttestetek, fiaitok ebben a pusztában fognak kóborolni negyven esztendeig, s viselni fogják a ti paráznaságotok (szerződésszegésetek) következményeit, amíg meg nem emésztődik atyáik holtteste a pusztában. Annak a negyven napnak megfelelően, amely alatt szemügyre vettétek a földet, egy-egy esztendőt számítva minden napért, negyven esztendeig lakoltok gonoszságaitokért és ismeritek meg bosszúmat, mert amint mondtam, úgy teszek ezzel a felette gonosz sokasággal, amely felkelt ellenem: elpusztul és meghal ebben a pusztában. Ekkor mindazokat a férfiakat, akiket elküldött Mózes, hogy szemléljék a földet, s akik visszatértük után fellázították ellene az egész sokaságot, gyalázva a földet, hogy rossz, halál sújtotta az Úr színe előtt. Csak Józsue, Nun fia, és Káleb, Jefóne fia maradt életben mindazok közül, akik elmentek, hogy szemügyre vegyék a földet. – Amikor Mózes elmondta mindezeket Izrael valamennyi fiának, igen elszomorodott a nép. Kora reggel aztán felkeltek, és fel akartak menni a hegytetőre és azt mondták: Készek vagyunk felmenni arra a helyre, amit az Úr mondott, mert vétkeztünk. Azt mondta nekik Mózes: Miért szegitek meg az Úr parancsát? Nem fog ez javatokra válni! Minthogy az Úr nincsen közöttetek, ne menjetek fel, hogy el ne hulljatok ellenségeitek előtt. Az amalekiták és a kánaániak ott vannak előttetek, s kardjuk által elhullotok, mivel nem akartatok engedelmeskedni az Úrnak, az Úr sem lesz veletek. Azok mégis elindultak elvakultan a hegytetőre, de az Úr bizonyságának ládája és Mózes nem mozdultak a táborból. Ekkor lerohantak az amalekiták és a kánaániak, akik a hegyen laktak, és verve-vágva kergették őket egészen Hormáig”. (Szám 14,31-45) Isten a családok és népek sorsát okosan és jól kicövekelte parancsaival. Miért nem elég tanulni a más kárából? Nem okosabb?

Sienai Szent Bernardin ferences hitszónok

Ígéretét teljesítette Isten, amikor feltámasztotta Jézust.



2011.05. 20. péntek



A házasság szentség, amelyben egy férfi és egy nő szabad elhatározással elkötelezi magát házastársa mindhalálig történő boldogítására. Ha valaki komoly képet akar kialakítani magának a házasságról, ne arra a tapasztalatra támaszkodjék, amelyet ma mutat az emberi élet ezen a téren. Évtizedek óta egyre silányabb a társadalom egy részének, - sajnos, egyre nagyobb részének -, felfogása a házasságról. Ezen hiába csodálkozunk, ez a kialakult felfogás logikus következménye az istenhit eltorzulásának, vagy teljes megszűnésének. Aki nem hisz Istenben, vagy torz a hite, annak az emberről, az ember földi kapcsolatairól, életcéljáról sem lehet normális felfogása. A norma ugyanis Istentől alkotott életszabály. Ha a hitünket szabályozza, akkor hitigazságnak, ha az erkölcseink irányítója, akkor erkölcsi törvénynek is szoktuk nevezni. Ezek közé tartozik az emberi életet irányító isteni alaptörvények sora is.
Az Ószövetség szent irataiból legelső a Teremtés könyv e. A látható világ teremtését így fejezi be az Úr: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,26-28) Ez tökéletesen elegendő eligazítás,hogy minden ember tisztán lásson Alkotója szándékait illetően: Isten szentháromságos benső élete az ember mintája. Ez a benső isteni élet a tökéletes szeretet élete. Az Atya születő Fiának adja végtelen nagy és tökéletes isteni természetét, a mindentudást és mindenhatóságot, amelyet önmagától birtokol öröktől fogva. Nem egy részt ad belőle, mert az isteni lényeg szellemi való, nincsenek részei, nem is darabolható. A Fiú végtelenül örül ennek az ajándéknak, tökéletesen boldog tőle. Ám azt is tudja, hogy az Atya személye sem élhet a természete nélkül, tehát késedelem nélkül visszaadja érintetlenül Atyjának. Ez az ajándékozás öröktől fogva állandósult szeretetet jelent. Azután mint már közös kincset ketten de egy akarattal ajándékozzák a Harmadik Isteni Személynek, a Szentléleknek, Ő meg vissza a Két első Személynek.Ez tehát az ember abszolút tökéletes mintaképe. A teremtett lény soha nem lehet végtelen tökéletes utánzat. Ezért teremti az Isten az embert „a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, vagyis valósuljon meg az utánozhatóság: egy férfi és egy nő odaajándékozza önmagát a párjának mindörökre, amint a következő fejezetben ki is jelenti Isten: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté (szervezetté, családdá) lesznek”. (Ter 2,24) Kettejük szeretetéből születnek a gyerekeik, amint az idézett isteni parancs kötelezi őket. A monogám házasság tehát Isten akarata, szent és felbonthatatlan. Jézus nyilatkozata: „Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza. Erre azt mondták neki: Miért parancsolta hát Mózes, hogy váló levelet kell adni, és úgy kell elbocsátani? Azt válaszolta nekik: Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket. De ez kezdetben nem így volt. Mondom hát nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznaság miatt -, és mást vesz el, házasságot tör” (Mt 19,6-9)Nem csoda, hogy a házasság felbonthatatlansága problémát jelent gyenge hitű világunkban. Jézus szavait követően Szent Péter is elcsodálkozott: „Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni”. (10) Jézus azonban nem az áldozatvállalások miatt aggódik. Sokan félhetnek ezektől is. Jézus ezeket az áldozatokat egészen természetesnek találja, hiszen a szeretet próbája éppen a nehézségek elviselése. Ami nem nehéz, annak rendszerint nagy értéke sincs. A megváltott világban pontosan azért lett szentség a házasság, mert az Úr így tud segíteni.
„A küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte”

V. Szent Celesztin pápa

„A küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte”

2011.05.19. csütörtök



Újszövetség papságára való felszentelés.



Az egyházi rend szentsége adja meg az Újszövetség papságára való felszentelést. Az Ószövetség papságát is Isten választotta ki. Áront Mózes szentelte fel, hogy az Ószövetség Isten rendelte áldozatait mutassák be, szükség esetén ők vigyék a frigyládát, és tanítsák a népet Isten törvényeire. Az Újszövetségnek az alapja Krisztus keresztáldozata. Ez egyszer s mindenkorra bemutatott áldozat. A bemutató főpap maga Jézus Krisztus. Róla ősapja, Dávid király írta meg a 110. zsoltárban: „Így szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Hatalmas jogarodat kinyújtja az Úr Sionból: uralkodj ellenségeid között! Tied lesz az uralom hatalmadnak napján a szentek fényességében: a hajnalcsillag előtt, mint harmatot nemzettelek téged. Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110.1-4) Ezer éven át imádkozták ezt a zsidók: a Messiás Isten Fia lesz, Dávid királynak fia és Ura egyben. Senki nem tudja, hogy Melkizedek, Ábrahám kortársa, hogyan lett Isten papja. Ábrahám győzelme után találkozott vele, aki Sálem királya volt és a Magasságbeli Istennek a papja. Kenyeret és bort mutatott be Istenének, akit Ábrahám is, ő is az élő, a Magasságbeli Istennek nevezett. Soha senki másról nem jegyezte fel Isten könyve, hogy miért volt minden más ószövetségi áldozattól eltérő az ő áldozata. Dávid fia és Ura az utolsó vacsorán viszont ugyancsak kenyeret és bort vett a kezébe, de nem kenyeret és bort adott át tanítványainak, hanem hangos szóval átváltoztatta saját szent Testévé és Vérévé, és parancsolta meg, vegyék magukhoz, „mer ez az én Testem” és „ez az én Vérem kelyhe, az új szövetségé.Ezt tegyétek az én emlékezetemre.
(Lk 22,19-20)

Elmélkedés a Család évében CXXVIII.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXVIII.



Isten irgalmas és igazságos is.



Mózes szelíd és okos szóval könyörgött népéért az Úrhoz annak ellenére, hogy őt akarták félreállítani. „Azt mondta erre az Úr: Megbocsátom szavad szerint, de amilyen igaz, hogy én élek, s tele van az egész föld az Úr dicsőségével, olyan igaz, hogy mindazok a férfiak, akik látták dicsőségemet s a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában műveltem, s mégis próbára tettek már vagy tízszer, s nem engedelmeskedtek szavamnak, nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem atyáiknak; azok közül, akik gyaláztak engem, senki sem látja meg! Szolgámat, Kálebet, aki más lélekkel telten követett engem, beviszem majd arra a földre, amelyet bejárt, s utóda bírni fogja azt. Mivel az amalekiták és kánaániak laknak a völgyben, holnap indítsátok el a tábort, s térjetek vissza a pusztába, a Vörös-tenger felé vivő úton. Így szólt továbbá az Úr Mózeshez és Áronhoz: Meddig fog még zúgolódni ellenem ez a felette gonosz közösség? Hallottam Izrael fiainak zúgolódását! Mondd meg tehát nekik: Amilyen igaz, hogy én élek,- ezt üzeni az Úr-, olyan igaz, hogy amint szólni hallottalak benneteket, úgy fogok tenni veletek. Ebben a pusztában fog heverni holttestetek. Senki, akit megszámláltak a húszesztendősök s az idősebbek közül, be nem megy arra a földre, amelyre-esküre emeltem kezem, kivéve Kálebet és Józsuét meg gyermekeiteket”

I. Szent János vértanú pápa

Az Úr igéje növekedett és terjedt.



2011.05.18. szerda



A bölcsesség erénye az az állandó jóra való készség, amellyel könnyen és gyorsan felismerjük, hogy milyen tetteinkkel tudjuk helyesen szolgálni örök üdvösségünket. Ez a lelki készség már szerepelt a pogányok gondolatvilágában is. Nem nevezték erénynek és nem az örök üdvösség elnyerésére irányult, de mint szellemi erő, legendás alak élt az okos pogányok tudatában. Tőle remélték, hogy segíti az embert abban, hogy felismerje, az életben hogyan kell boldogulnia, a boldogságot milyen viselkedéssel tudja legkönnyebben elérni. Magában foglalt bizonyos világszemléletet, erkölcsi szabályokat, később Egyiptomban vallásos vonatkozásokat is. A görögöknél a VI. századtól fogva inkább spekulatív jelleget öltött és filozófiává alakult. Akkor még kezdetlegesek voltak a technika és a természettudományok, ezekkel is ebben a gondolatkörben foglalkoztak. Ez lett az ókor humanizmusa. A Szentírásban is megtaláljuk a bölcsességet, mint Isten igéjét. Ott természetesen nem azt jelenti, hogy a bölcsesség fejlődése egy bizonyos szakaszában humanizmussá változik. Ha behatóan vizsgáljuk a bibliai bölcsességet, úgy találjuk, hogy Isten mindent célravezetően teremtett, tehát bölcsen. Isten maga bölcs végtelenül. Az embernek van szüksége arra, hogy ezt az isteni bölcsességet okosan felismerje minden isteni műben, és így állandóan közelebb kerüljön Isten megismeréséhez a művein keresztül. Úgy tűnik némelyik megfogalmazásban, mintha személy lenne ez a bölcsesség, aki ott ül hajnalban a vele egész éjszaka ismerkedni vágyó embernek a küszöbén, várva, hogy kilépjen a házból, és ott találja őt mint egy mindenben segítő jó barátot. A bölcsesség mint sarkalatos erény a keresztény ember számára könnyű és biztos eligazítást ad. Az Úr volt velük, ezért sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.

Elmélkedés a Család évében CXXVII.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXVII.



Ostoba hazudozás, esztelen lázadás.



A Kánaán kikémlelésére küldött törzsi megbízottak tehát először bevallották a jövendő haza sok-sok előnyét, büszkén mutogatták és kóstoltatták jóízű gyümölcseit, aztán váratlanul ócsárolni kezdték, a honfoglalás ellen lázítottak, Mózes és Áron leváltását követelték, és azonnali visszatérést követeltek Egyiptomba. „Amikor ezt Mózes és Áron meghallották, arcukkal a földre borultak Izrael fiainak egész közössége előtt. Józsue, Nun fia, meg Káleb, Jefóne fia, akik szintén bejárták azt a földet, megszaggatták ruháikat, s szóltak Izrael fiainak egész közösségéhez: A föld, amelyet bejártunk, felette jó. Ha az Úr kegyelmes lesz, bevisz minket rá, s ideadja azt a tejjel s mézzel folyó földet. Ne lázongjatok az Úr ellen, s ne féljetek annak a földnek lakóitól, mert úgy megehetjük őket, mint a kenyeret. Eltávozott tőlük minden oltalmuk: az Úr velünk van, ne féljetek!
Amikor erre az egész közösség felkiáltott, és meg akarta kövezni őket, megjelent az Úr dicsősége a szövetség sátra felett, Izrael minden fia előtt. Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: Meddig gyaláz engem ez a nép, meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amelyeket véghez vittem előttük? Megverem tehát döghalállal, s elpusztítom, téged pedig nagy és ennél erősebb nemzet fejedelmévé teszlek. Azt mondta erre Mózes az Úrnak: Hogy meghallják ezt az egyiptomiak, akik közül kihoztad ezt a népet, meg ennek a földnek lakói, - akik azt hallották, hogy te, Uram, e nép között vagy, és színről-színre engeded látni magad, s felhőd védi őket, s felhőoszlopban jársz előttük nappal, s tűzoszlopban éjszaka - , hogy megöltél egy ekkora sokaságot, mint egy embert, s azt mondják: Nem tudta bevinni őket arra a földre, amely felől megesküdött, azét ölte meg őket a pusztában! Bizonyuljon tehát nagynak az Úr ereje, és tégy úgy, amint megesküdtél, mondván: Hosszantűrő s nagyirgalmú az Úr, megbocsát gonoszságot és vétket, de büntetlenül nem hagy senkit, megbünteted az atyák vétkeit fiaikon, harmadik és negyedik nemzedékükön. Bocsásd meg, kérlek, ennek a népnek a bűnét irgalmasságod nagysága szerin, mint ahogy megbocsátottál Egyiptomból való kijövetelüktől kezdve eddig a helyig”. (Szám 14,5-19)

Bayloni Szent Pascal hitvalló ferences szerzetes

Az Úr volt velük, ezért sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.



2011.05.17. kedd



Mi az egyházi rend?



Mielőtt a kérdést próbálnám megválaszolni, előbb a papságról kell egy kis ismertetést írnom. A pap közvetítő Isten és az emberek között. A teremtés befejezése az ember teremtése volt. Isten megteremtette az embert saját képére és hasonlatosságára. Közvetlen viszonyt alakított ki önmaga és az ember között. Felvilágosította őket sok fontos tényről. Nem volt szükség közvetítőre, mert az embert gyermekévé fogadta az Isten, Atyaként ölelte őket magához, és a családban, még ha igen nagyúr is az édesapa, a gyermekei természetes közvetlenséggel futnak elébe, ha hazaérkezik, és nem kell senkitől engedélyt kérni, ha ölébe szeretnének mászni. Kérésüket is neki mondják el bizalommal.Amikor súlyos bűnnel megbántották az ősszülők az Istent, ez a gyermeki viszony megszűnt. Az ember Isten ellenségének, a sátánnak a markába került. Gyermekből ellenséggé változott. Az ember gyermekei sem közelíthettek a végtelen nagy Istenhez, mert szüleik vétke őket is ellenséges tábor tagjaivá tették. Az embernek ugyan nem kellett azonnal meghalnia és elkárhoznia, ahogyan a sátán remélte,de a kihirdetett büntetések őket is sújtották. Meg kellett várni, amíg eljön az Istentől megígért Megváltó, aki kiengeszteli Istent az emberekkel. Az emberek azért igyekeztek Isten kedvében járni. Mivel élvezték a jövő ígéretét, és hát minden nap rájuk virradt a felkelő nap, hozta a világosságot nekik, veteményeikre is hullott a termékenyítő, érlelő napsugár, aztán Isten esőt is hullatott a palántákra, veteményekre, az ember szerette volna kifejezni háláját, szeretetét Istene iránt. Ezt megtehette szavakkal, imádságban, de mivel érezte azt is, hogy ennél sokkal többel tartozik Istennek, egész lényét is neki köszönheti, ezt valami nagyobb ajándékkal is szerette volna megköszönni. Erre érezte meg, hogy a kapott ajándékokért nagyobb értékeinek feláldozásával kellene meghálálnia. De nehogy az ajándék mégis a kezében maradjon, ezért meg akarta semmisíteni. Ilyen áldozati ajándék volt a föld termése,néhány búzakéve, vagy az állatok közül, amelyeket tenyésztettek, egy-egy példány. Ezeket az áldozatokat a család feje, az édesapa ajánlotta fel önmaga és felesége meg gyermekei nevében. Ő volt a család hivatalos képviselője. Amikor aztán Isten az egész földön elszaporodott emberiségből egy nemzetet, Ábrahám egyik unokájának az utódait, a zsidókat vagy más nevükön az izraelitákat kiválasztotta, hogy saját külön népe legyen, és majd később az ő nemzetükből szülessék meg a Megváltó, akkor rendelte el Isten, hogy szervezett, a menyei mintakép szerinti szent sátort készítsenek, oltárt építsenek, és Áront szentelje Mózes főpappá, a fiait pedig papokká. (vö. Kiv 29) Ez a papság állatáldozati vérrel jött létre és addig volt érvényben, amíg Urunk Jézus, a lényege szerint kettős természetéből kifolyólag a legtökéletesebb közvetítő Isten és emberek között –tehát mint Istenember-, a saját szenvedésével és kereszthalálával be nem mutatta az Istent az emberekkel tökéletesen kiengesztelő örök áldozatot.

Elmélkedés a Család évében CXXVI.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXVI.



Hazugságáradat és lázadás a táborban.



Negyven nap múlva aztán, bejárva az egész vidéket, visszatértek a föld kémei, s eljutottak Mózeshez és Áronhoz meg Izrael fiainak egész gyülekezetéhez a Párán pusztába, amely Kádesnél van. Beszámoltak nekik és az egész közösségnek, megmutatták a föld gyümölcseit, és elbeszélték, mondván: Eljutottunk arra a földre, amelyre küldtél minket, s az csakugyan tejjel-mézzel folyó ország, amint ezekből a gyümölcsökből is látható, de igen erős lakói, nagy, és fallal körül vett városai vannak: Enák utódait is láttuk ott. Amalekiták laknak a Délvidéken, hetiták, jebuziták, amoriták a hegységben és kánaániak laknak a tenger mellett és a Jordán folyó körül. Zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, de Káleb csendesítette őket és azt mondta: Csak menjünk fel, és foglaljuk el. azt a földet, mert el tudjuk foglalni”Ám a többiek, akik vele voltak, azt mondták: Semmiképpen sem mehetünk fel e nép ellen, mert erősebb nálunk. Sőt gyalázták Izrael fiai előtt azt a földet, amelyet megtekintettek, mondván: A föld, amelyet bejártunk, elemészti lakóit, népe, amelyet láttunk, szálas termetű, láttunk ott jó néhány szörnyet Enák fiaiból, az óriások nemzetségéből, akikhez képest mi olyanoknak látszottunk, mint a sáskák.Jajveszékelve sírt emiatt az egész sokaság azon az éjszakán és Izrael valamennyi fia zúgolódott Mózes és Áron ellen: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, s bárcsak elpusztulnánk ebben a kietlen pusztában,s ne vinne be minket az Úr arra a földre, hogy magunk kardélre ne hulljunk, feleségeink és gyermekeink pedig fogságba ne jussanak! Nem jobb-e visszatérnünk Egyiptomba? Majd azt mondták egymásnak: Állítsunk magunk fölé vezért és térjünk vissza Egyiptomba“(Szám 13,25-14,4)

Nepomuki Szent János vértanú áldozópap

A pogányoknak is megadta az Isten a megtérést az életre.



2011.05.16. hétfő



Az Oltáriszentség, vagyis az Eukarisztia a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges Teste és Vére a kenyér és a bor színe alatt. Az Eukarisztia három formában hat ránk, mint kegyelemforrás: A szentmisében, mint áldozat, a szentáldozásban, mint lelkünk tápláléka és a szentségimádásban, mint mennyei életünk elővételezése. Azért ilyen sorrendben tárgyaljuk e háromféle kegyelemközlést, mert liturgikus szolgálatunkban ilyen módon teszi lelkünk kincsévé Jézus akarata szerint Anyaszentegyházunk. A SZENTMISEÁLDOZAT. Üdvösségünk mostani rendjében minden nekünk juttatott kegyelem Jézus szenvedéséből és kereszthalálából forrásozik. Nem csoda, hogy magát a megváltó szenvedést kell jelenvalóvá tennünk az eukarisztikus kegyelemközlésen. A többi szentséget is lehetőleg szentmise keretében igyekszik kiszolgáltatni a Római Katolikus Anyaszentegyház, hogy ezt a forrás-jelleget tudatosítsuk híveinkben. Különösen fontosnak tartom, mert nem minden hívőnek van tiszta fogalma arról, hogy a Teremtő a kegyelmeket atyai szeretetéből közvetlenül nyújtotta az ősszülőknek, nem lett volna szükség az ősbűn nélkül megváltásra és megváltói kegyelmekre, betegek kenetére. Csak ilyen vonatkozásban érthetjük tisztán a szentségek fogalmát: Mik a szentségek? A szentségek látható jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk láthatatlan kegyelmeket nyerjünk. A szentmise Urunk, Jézus Krisztus kereszthalálának jelenvalóvá tétele. Nem megismétlése tehát a keresztáldozatnak, mert az egyszer s mindenkorra bemutatott jézusi életáldozat. Jézus halálából feltámadt, többé nem halhat meg. Nincs is rá szükség, mert azt a halált mindenkiért vállalta az Úr. Jézus az utolsóvacsora és a keresztáldozat titkát teljesen egységbe kapcsolta. Egyiket a másik nélkül nem lehet helyesen érteni sem. Valószínűleg ezért rendezte úgy húsvéti találkozásait, elsősorban az emmauszi tanítványainak tartott több órás ószövetségi előkészítő magyarázatát, majd a házukban adott kenyértörést, ami az ősi liturgikus szóhasználatban a szentmisét jelentette. így mutatta meg utólag is, az emberiség további történelmére egységesen kötelező parancsának értelmezését: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,20) Ezért hangoztatja az Egyház gyakorlatát az Újszövetség, hogy ők ugyan elmentek a zsidó templomba imádkozni, ott tanították Jézus evangéliumát, de a zsidó templom áldozati oltárához már soha többé nem közelítettek. Azok az ősi, mózesi törvényben előírt áldozatok ugyanis előkészítő jellegű áldozatok voltak, a paszka, a húsvéti bárányáldozat Jézus vérontásos, de csontot nem tört keresztáldozatának minden évben minden családban megújított emlékáldozata már tökéletesen beteljesült: „Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust föláldozták”. (1Kor 5,7) „Ők (a keresztények) pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban”. (ApCsel 2,42) Az Újszövetség áldozata tehát a keresztáldozat, Jézus Krisztus szenvedése és halála a kereszten. Ezzel törölte el a világ bűneit, ezzel szerezte meg a jogot, hogy az ősbűnnel és a további személyes bűnökkel halálosan megsértett isteni Fölséget mint Megváltó kiengesztelje, és a benne hívőknek kinyissa a mennyországot, vagyis üdvözítsen is minket. Ezt az Egyház előírása szerinti kötött szöveggel, a liturgia parancsai szerinti szent mozdulatokkal végezzük mi, felszentelt áldozópapok, mint Jézus helyettesítői. A bűnbánat, könyörgés, ó- és újszövetségi szentírási olvasmányok, üdvös tanítások az utolsóvacsora liturgiája szerint alakultak ki. Ezt az első részt követi az áldozati cselekmény: felajánljuk a kovásztalan kenyeret és a szőlőből készült bort, mint Jézus tette, átváltoztatjuk Jézus Testévé és Vérévé: Így halt meg Urunk, vérét kiontva.

Elmélkdés a Család évében CXXV.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXV.



Az Ígéret Földje határán.



Ábrahámot csodálhattuk meg, amint Isten ígérete nyomán elindul az ismeretlen föld felé Háránból, a szülőföldjéről Sárával, a feleségével, nyájaival, pásztoraival, és azzal a reménnyel, hogy azt a földet, amelyre ármeneti bérlőként átköltözik, évszázadok múlva komoly néppé duzzadt családja valóban birtokába vehet. Ne feledjük, neki még csak ígérete volt Istentől, hogy majd születik fia. Vele ment unokaöccse, Lót is egész vagyonával. Ábrahám bejárta, szemügyre vette jövendő birtokát, Istennek megköszönte az Ígéret Földjét, oltárokat emelt. Unokája, Jákob is csak bérlőként tért oda vissza négy feleséggel, tizenkét fiúval. Élete végén költözött át ideiglenesen Egyiptomba, amikor legkedvesebb fia, József hosszú rabszolgaság után Egyiptom alkirálya lett a hét szűk esztendő idején. Ábrahám családja ott szaporodott milliós tömeggé négyszázharminc év alatt. Ábrahám családja a szabadulás után Isten választott és szerződéssel magához kötött népévé lett a Sínai hegy alatt. Onnan indultak tovább végső úti céljuk, az Ígéret Földje felé. Párán pusztában ütöttek tanyát. Ott készültek fel a honfoglalásra.„Ekkor szólt ott az Úr Mózeshez: „Küldj férfiakat, hogy vegyék szemügyre Kánaán földjét, amelyet majd Izrael fiainak adok, minden törzsből egyet-egyet, a fejedelmek közül. Megtette Mózes, amit az Úr parancsolt, s elküldte Párán pusztából a fejedelmi férfiakat,… hogy vegyék szemügyre Kánaán földjét, és azt mondta nekik: Menjetek fel a Délvidéken át, s ha feljuttok a hegyekre, vegyétek szemügyre azt a földet, hogy milyen, meg a népet, amely lakja, hogy erős-e vagy gyenge, hogy számra nézve kevés-e vagy sok, maga a föld jó-e vagy rossz, milyenek a városok, körülkerítettek-e vagy kerítetlenek, a talaj kövér-e vagy sovány, erdős-e vagy fátlan. Legyetek bátrak, s hozzatok nekünk a föld gyümölcseiből. – Éppen az az idő volt, amikor már enni lehetett a korai szőlőt. Felmentek tehát és kikémlelték a földet a Szín-pusztától kezdve egészen Rohóbig”. (Szám 13,1-21)

Madridi Szent Izidor hitvalló

Jézust, akit keresztre feszítettek, Krisztussá tette Isten.



2011.05.15. vasárnap



Az Oltáriszentséget a szeretet Szentségének is nevezhetjük. Nézzük ennek történelmi jeleit: A teremtő Isten végtelen értékű értelmével kigondolt, végtelen erős akaratával létre hozott egy csodálatos, mérhetetlen anyagvilágot, amely sem szemmel, sem műszerrel fel nem mérhető. Ebben a felmérhetetlen, de élettelen anyagvilágban egy emberi mértékkel mérhető kis égitest forog és kering. Ezen a változó helyzetű földön millió fajta növényi és állati élet tobzódik formában, színben, és várja a befejezést: azt, aki szemével meglátja, orrával beszippantja, kezével magához öleli, és ezután boldogan továbbadja: egyik ember a másiknak kincsévé teszi. Boldog, hogy megkapja, de sokkal boldogabb. ha odaadhatja. Aki adta, azért adta, hogy engem boldoggá tegyen. Megtanított arra, hogy boldogabb leszek, ha mindenemmel boldogítok. Isten ezt írásba is foglalta: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. (Ter 1,26) Férfinak és nőnek teremtette az embert. Egy férfit és egy nőt egymásnak teremtett, hogy azt szerethesse a másikban, ami egy kicsit más. Ennek a szeretetnek, úgy érezzük, a szív a központja. A hozzánk hasonló élőlényeknek is van szívük, de az csak az egyéni élet központja. Az emberben sokkal több: az emberi szív a másik ember boldogságát akarja szolgálni elsősorban. Erre van teremtve. Amikor Isten kiválasztott egy népet a sok közül, saját népévé akarta nevelni, azaz mindenkinél jobban szerette őket. Mégis keserves sóhajra fakad az Úr ajka: „Ne legyetek keményszívűek, mint Meribánál, Massza napján a pusztában, ahol atyáitok megkísértettek engem, és próbára tettek, bár látták számos csodámat. Negyven évig terhemre volt ez a nemzedék, azt mondtam: Ez a néptévelygő szívű. Nem ismerték meg utaimat” (Zsolt 95,8-11) Hatszáz év múlva a végtelenül jó Isten helyett bálványokat imádtak. A szegényeket elhanyagolták, az adót fizetni képteleneket rabszolgának adták el. Ezért Isten kemény büntetést mért rájuk, a babiloni fogságot. Ott Ezekiel prófétával próbálta megjavítani őket. „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek”. (Ez 36,25-26) a zsidók zömének szíve ugyanolyan maradt. Az Emberfia más utat keresett. Azután az idők teljességében eljött Jézus, az Isten Fia. Egy alkalommal így fogalmazta meg jövetele célját: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én, felüdítlek titeket, Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű”. (Mt 11,27-30) Amikor pedig véget ért szörnyű keresztútja, három órás kereszten függése, meghalt értünk, hogy meg tudja bocsátani minden bűnünket, engedte, akarta, hogy a katona lándzsával átdöfje oldalát, megnyissa szentséges Szívét, hogy onnan nyíljék a forrás, amellyel Egyházát élteti, vagyis Szent Teste lett a szentségek forrása. Jézus Teste tehát nemcsak a harmadik szentség lesz, hanem minden szentség forrása.

Elmélkedés a Család évében CXXIV.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
CXXIV.



A reménybeli új haza.



Ábrahám tehát engedelmeskedett Istennek. Elfogadta áldását, rábízta magát egész lélekkel. „Elindult tehát Ábrahám Háránból, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is. Hetvenöt esztendős volt Ábrahám, amikor elindult Háránból. Vette Sárát, a feleségét, Lótot, testvérének a fiát, s minden vagyonukat, amijük volt, meg azokat a szolgákat, akiket Háránban szerzett, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. És eljutott Kánaán földjére. Ábrahám átvonult az országon , egészen a szichemi helyig, az Móre Tölgyéig. - Akkor még kánaániak laktak azon a földön. – Akkor az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki: Ezt a földet a te utódodnak adom! Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Onnan aztán a felé a hegység felé tartott, amely Bételtől keletre volt, és ott felütötte sátrát, úgyhogy Bétel nyugatra esett, keletre pedig Ái. Ott oltárt épített az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Aztán tovább ment Ábrahám, és egyre a Negeb felé tartott”.(Ter 12,4-9) Mivel azonban éhínség sújtotta azt a földet, Ábrahám családjával együtt átment a közeli Egyiptomba. Onnan visszatérve Ábrahám felment a Negebbe. „ Ábrahám gazdag volt jószágban, aranyban és ezüstben”. (Ter 13,2) Azután visszament – ugyanazon az úton, amelyen lement -, a Negebből Bételbe. A régi oltár helyén újat épített, és ott segítségül hívta az Úr nevét.