Szent
Adorján és társai
[szeptember 8.]
Adorján (Adrianus) Maximianus császár
uralkodása idején szenvedett vértanúságot.
Midőn a mondott Maximianus Nikomédia városában a
bálványoknak áldozott, parancsára mindenki keresztények után kutatott. Ki a
büntetéstől való félelemből, ki a pénzjutalom utáni vágyból: szomszéd a
szomszédot, rokon a rokont hurcolta bíróság elé. Közülük harminchármat üldözőik
elfogtak, és a király elé vezettek. Így szólt hozzájuk a király: „Nem
hallottátok, hogy milyen büntetést rendeltem el a keresztények ellen?” Így
válaszoltak: „Hallottuk és kinevettük esztelen parancsodat.” Erre a király
haragra gyúlva, nyers szíjakkal korbácsoltatta meg őket, és parancsot adott
arra, hogy szájukat kövekkel zúzzák szét, és elrendelte, hogy miután
valamennyiük vallomását feljegyezték, vasra verve zárják őket börtönbe.
Állhatatosságukat látva, Adorján, a katonai
szolgálattevők kapitánya, így szólt hozzájuk: „Az Istenre kérlek benneteket,
mondjátok meg, mi viszonzást vártok ezekért a kínokért?” Erre ezt mondták a
szentek: „Szem nem látott, fül nem hallott, emberi szívbe föl nem hatolt,
amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik” (1 Kor 2,9), Erre Adorján
nyíltan kiállt, és azt mondta: „Jegyezzetek be engem is ezekkel együvé, mert én
is keresztény vagyok!” Mikor ezt a császár meghallotta, vasra verve börtönbe vetette,
amiért Adorján nem akart áldozatot bemutatni.
Natália pedig, a felesége, amikor meghallotta, hogy
férje börtönben van, megszaggatta ruháit, keservesen sírt és jajgatott. Hanem
amikor azt is megtudta, hogy Krisztus hitéért börtönözték be, nagy öröm
töltötte el, a börtönhöz futott, és csókolgatni kezdte férje és a többiek
bilincseit. Hiszen ő is keresztény volt, de az üldözés miatt nem árulta el
magát. Így szólt férjéhez: „Boldog vagy, uram, Adorján, mert olyan kincsre
leltél, amelyet nem szüleid hagytak rád, s amelyben ezek itt – noha sok minden
van birtokukban – szűkölködni fognak, midőn az idő nem lesz alkalmas
kölcsönadásra és kölcsönvevésre, s midőn senki nem szabadíthatja majd meg a
másikat a büntetéstől, sem apa a fiát, sem anya a lányát, sem szolga az urát,
sem barát a barátját, sem pedig a vagyon annak birtokosát.” Amikor pedig
figyelmeztette őt, hogy vessen meg minden földi dicsőséget, s ne gondoljon se
barátaival, se szüleivel, és szívében mindig az égiekhez ragaszkodjék, így
szólt hozzá Adorján: „Menj, nővérem, szenvedésünk idején hívatni foglak téged,
hogy lássad végünket.” Így tehát férjét a többi szentre bízva – hogy tudniillik
erősítsék őt –, Natália hazatért.
Amikor Adorján hallotta, hogy elérkezett szenvedésének
napja, lefizette az őröket, és a vele lévő szenteket kezesül hagyva, hazament
Natáliáért, hiszen esküvel ígérte meg neki, hogy szenvedésüknél jelen lehet.
Valaki már messziről meglátta őt, előrefutott, és hírül adta Natáliának:
„Adorján kiszabadult és itt jön!” Ő ezt hallva, nem hitte el, és ezt mondta:
„És ki szabadíthatta ki őt bilincseiből? Ne érjem meg, hogy bilincseiből
szabadulva, elváljon a szentektől!” Amíg ezt mondta, megjött a szolgafiú,
mondván: „Íme az én uram, elengedték.” Natália pedig, mert úgy gondolta, hogy
megfutamodott a vértanúság elől, keserű zokogásban tört ki, és amikor meglátta
őt, fölugrott, a ház kapuját gyorsan bezárta előtte, és így szólt: „Messze
kerüljön tőlem, aki az Istentől elesett, és ne kelljen szólnom ahhoz a szájhoz,
mely urát megtagadta!” És hozzá fordult: Ó, te szerencsétlen, Isten nélkül
való, ki kényszerített belekapni abba, amit nem tudtál bevégezni? Ki választ el
téged a szentektől? Ki csalt el, hogy otthagyd a béke gyülekezetét? Mondd meg
nekem, miért futamodtál meg, mielőtt kitört volna a harc, mielőtt ellenséget
láttál volna? Hogyan sebesülhettél meg a nyíl kilövése előtt? Én még
csodálkoztam is, hogy valaki az Isten nélkül valók közül, a gonoszok
nemzetségéből Istennek ajánlott áldozat lehet. Jaj, én boldogtalan nyomorult,
mit tegyek, mikor hozzá vagyok láncolva ehhez az istentelenhez? Annyit sem
érdemeltem, hogy csak egy óra hosszat vértanú feleségének nevezzenek, hanem
hitehagyó felesége lettem: kis ideig tartott az én ujjongásom, hanem gyalázatom
örökké fog tartani!”
Szent Adorján ezeket hallva túláradóan örvendezett, és
csodálattal töltötte el, hogy a szép és nemes fiatal nő, akit tizennégy hónapja
vett feleségül, hogyan mondhatott ilyeneket. Ezért még lángolóbban vágyakozva a
vértanúságra, szíves örömest hallgatta szavait. Hanem amikor látta, hogy
túlságosan gyötrődik, azt mondta neki: „Nyiss ajtót, úrnőm, Natália, mert nem a
vértanúság elől futamodtam meg, ahogy gondolod, hanem azért jöttem, hogy téged
hívjalak, amint megígértem.” Ő ezt nem hitte el, és ezt mondta: „Nézd, hogyan
vezet félre engem a hitehagyó, hogy hazudik ez a második Júdás! Tűnj előlem,
nyomorult; megölöm hát magam, hogy kielégülj végre.” És mert késlekedett az
ajtónyitással, azt mondta neki Adorján: „Nyisd ki gyorsan, mert elmegyek, és
többé nem fogsz látni, és gyászolni fogod, hogy nem láttál engem halálom előtt.
Kezesül hagytam a szent vértanúkat, és ha a szolgák nem találnának engem, a
szenteknek saját kínjaik mellett az enyémeket is magukra kell venniük.”
E szavak hallatára Natália kinyitotta az ajtót, és
miután leborultak egymás előtt, együtt mentek a börtönbe, ahol Natália hét
napon keresztül törölgette a szentek fekélyeit drága gyolcsokkal.
A kijelölt napon aztán a császár elővezettette őket. A
kínzásoktól annyira el voltak gyengülve, hogy járni sem tudtak, ezért úgy
szállították őket, mint az állatokat. Adorján megkötözött kézzel követte őket.
Azután Adorjánt, aki maga vitte kínpadját, a császár elé vezették, Natália
pedig csatlakozva hozzá, így beszélt neki: „Én jó uram, aztán nehogy reszkess,
mikor meglátod a kínzóeszközöket! Most ugyan egy kis ideig szenvedsz, de azután
örökké ujjongani fogsz az angyalokkal.” Adorjánt tehát, mivel nem akart
áldozatot bemutatni, igen keményen megkorbácsolták, Natália pedig örömmel
szaladt a szentekhez, akik börtönben voltak, és azt mondta: „Íme, az én uram
megkezdte vértanúságát!” Mikor pedig a király figyelmeztette Adorjánt, hogy ne
káromolja az ő isteneit, azt mondta: „Ha te engem azért kínzol, mert káromlom
azokat, akik nem istenek, milyen kínokat kell majd neked kiállanod, aki az igaz
Istent káromlod!” Erre a király: „Ezek a hitetők tanítottak ki téged ezekre a
szavakra.” Adorján így válaszolt: „Miért mondod hitetőknek azokat, akik az örök
élet tanítómesterei?” Szaladt Natália, és örömmel számolt be a többieknek férje
válaszáról.
Akkor a király négy igen erős férfival keményen
megkorbácsoltatta. Natália pedig minden kínzásról, kérdésről és válaszról
rögtön beszámolt a többi vértanúnak, akik a börtönben voltak. Hanem olyannyira
megkorbácsolták, hogy belső részei kiomlottak. Erre, vasra verve bezárták a
börtönbe, a többiek mellé.
Adorján huszonnyolc éves, csinos és deli ifjú volt.
Natália elnézte, ahogyan férje egészen elkínozva hanyatt fekszik, és kezét a
feje alá téve így beszélt; „Boldog vagy, én uram, mert méltó lettél, hogy a
szentek sorába számláltass. Boldog vagy, én fényességem, hogy szenvedhetsz
azért, aki érted szenvedett. Most folytasd utadat, én édesem, hogy megláthasd
az Ő dicsőségét!”
Meghallván pedig a császár, hogy sok asszony szolgál a
szenteknek a börtönben, elrendelte, hogy többé ne engedjék be őket hozzájuk.
Ezt hallván Natália lenyírta a haját, és férfiruhát öltve szolgált a szenteknek
a börtönben. Példájával másokat is erre indított. Megkérte férjét, hogy mikor
már a dicsőségben lesz, könyörögjön érte, hogy az Isten őrizze meg őt
érintetlenségben, és mielőbb szólítsa el ebből a világból.
Hallván pedig a király, hogy mit műveltek az
asszonyok, üllőt hozatott, hogy azon összetörjék a szent mártírok lábszárait,
és elpusztuljanak. Natália attól félt, hogy férje megretten a többiek
gyötrelmeitől, ezért megkérte a szolgákat, hogy Adorjánnal kezdjék. Miután
levágták Adorján lábfejét és összetörték lábszárát, arra kérte Natália, hogy
engedje kezét is levágni, hogy ezzel hasonlóvá legyen a többi szenthez, akik
többet szenvedtek. Miután ez megtörtént, Adorján kiadta lelkét, és a többiek is
lábukat önként odanyújtva, az Úrhoz költöztek.
A király, utasítást adott, hogy égessék el a testeket,
Natália azonban Adorján kezét ölébe elrejtette. Amikor aztán a szentek testét
tűzre vetették, Natália velük együtt a tűzbe akarta vetni magát, de hirtelen
igen heves zápor tört ki, és a tüzet eloltva, sértetlenül megőrizte a szentek
testét. A keresztények pedig megtanácskozván a dolgot, a testeket
Konstantinápolyba vitték át azzal, hogy ha majd az Egyház békében él,
tisztelettől övezve visszahozzák. Az Úr 280. esztendeje körül történt
vértanúságuk.
Natália otthon maradt, Szent Adorján kezét megőrizte,
és életének vigaszául mindig ágya fejénél tartotta. Később egy tribunus, látva,
hogy Natália milyen nagyon szép, gazdag és nemes, a császár akaratából tisztes
matrónákat küldött hozzá, hogy egyezzen bele a vele kötendő házasságba. Natália
így válaszolt neki: „Ki kezeskedhet értem, hogy egy ilyen férfihoz hozzámenjek?
Mégis azt kérem, hogy adjanak nekem három nap haladékot, hogy előkészülhessek.”
Azért mondta ezt, hogy így elmenekülhessen. Kérlelni kezdte az Urat, hogy
őrizze meg érintetlenségben, s közben elszenderedett. Íme, megjelent neki egy a
vértanúk közül, és kedvesen vigasztalgatva megparancsolta, hogy menjen oda,
ahol a vértanúk teste van. Mikor felébredt, csak Adorján kezét vette magához,
és sok kereszténnyel együtt hajóra szállt.
A tribunus ennek hallatára egy sereg katonával hajón
indult üldözésére, de a feltámadó ellenszél sokakat közülük elsüllyesztett, s
visszatérésre kényszerítette őket. Éjfélkor egy kísértethajón, hajós alakjában
megjelent az ördög Natáliának és társainak, és a hajós hangján így szólt
hozzájuk: „Honnan jöttök és merre tartotok?” Erre ők: „Nikomédiából jövünk, és Konstantinápolyba
tartunk.” Erre az ördög: „Eltévedtetek, tartsatok balra, hogy jó irányba
hajózzatok.” Ezt azért mondta, hogy kiküldje őket a nyílt tengerre, és
odavesszenek. De amint átigazították a vitorlákat, hirtelen megjelent nekik egy
csónakban Adorján, és figyelmeztette őket, hogy ugyanabba az irányba
hajózzanak, amerre elindultak, és hozzáfűzte, hogy a gonosz lélek beszélt
hozzájuk. Majd eléjük került, mutatva nekik az utat. Natália pedig látva az
előttük haladó Adorjánt, mérhetetlen örömmel telt el. Még virradat előtt
Konstantinápolyba érkeztek.
Midőn Natália belépett abba a házba, ahol a vértanúk teste nyugodott,
Adorján kezét teste mellé helyezte, majd imádság közben álomba merült.
Megjelent neki Adorján, és köszöntve őt, buzdította, hogy jöjjön vele az örök
békességbe. Miután fölébredt és a jelenlévőknek elbeszélte álmát, istenhozzádot
mondott mindenkinek és kilehelte a lelkét. A hívek pedig fölemelték testét, és
a vértanúk mellé helyezték el.
