Az Isten Báránya 7.

Az Isten Báránya 

elmélkedés hetedik rész

A mennyei Bárányról még meg kell emlékeznünk. Isten Bárányának az volt a küldetése, hogy alázatos szenvedésével váltsa meg a világot a gőgös sátán karmai közül. Ragyogóan mutatja be ezt Szent Pál a Filippiekhez írt levelében: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy a Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”.(Fil 2,5-11) Ezt a hősi küldetést a szelíd, megadó bárány képében hajtotta végre, amint láttuk eddigi elmélkedéseinkben. Ezután azonban jönnie kellett a megdicsőülésnek, mint a Filippi levél is logikusan hozza Isten akaratát. De ugyanezt mondja Dávid is: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem” (Zsolt 110,1) Az utolsó szentírási könyv, a Jelenések könyve fontosnak tartja, hogy ezt a húsvéti Bárány eszmeiséget a mennyei boldogság megdicsőülésében magasztosítsa fel.„Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között a Bárány állt mintegy megölve. Odament és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. (A négy élőlény és a huszonnégy vén) új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy átvedd a könyvet és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted Őket, és uralkodni fognak a föld felett. Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás! Minden teremtmény, amely az égen van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5,6-7.9-13) Itt tehát hangsúlyozza az apostol, hogy a gyenge és kiszolgáltatott Bárány kap elégtételt a vállalt megváltásért. De utána lelkesen dicsőíti a győzelmes Bárányt, aki bátor oroszlánként harcolt és győzelmet aratott a gonosz hatalmán, ki is szabadította az emberiséget rabságából. Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja”. (Jel 5,5) János az angyalok harcában is a Bárány győzelmét látja: „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig” (12,7-11)

Jahveh Szolgájáról II.

Jahveh Szolgájáról 

Elmélkedés második rész

Izajás próféta Ebed Javeh ének-sorozatának első része a könyv 
42,1-9- fejezetében található. Isten Szolgája tökéletesen megérti 
az Úr akaratát és hűségesen teljesíti azt minden percben. Ennek megfogalmazása a Fiúistenben öröktől fogva élt, hiszen az Atya a világ teremtése előtt már úgy tervezte, hogy Fia idők folyamán felveszi az emberi természetet. Ennek célja az volt, hogy Isten végtelen tökéletessége legyen minden teremtmény ősmintája. A Fiú az Atyának tökéletes képmása, kimerítő önismerete. Ha felvesz isteni természete mellé egy teremtett emberi természetet, ezen keresztül valóban Isten képmása lesz minden teremtmény. Emberlelke a szellemvilág, emberi teste pedig az egész anyagvilág formája lehet. Ehhez a vállaláshoz még hozzá jött az emberek bűnbeesése után a másik nagy feladat: az emberi nem megváltása. A Fiúisten elvállalta engedelmesen mindkét tervet az idő kezdete előtt. Ennek hírét először Dávid király és próféta hallotta kinyilatkoztatásban: „Sokat tettél értünk, Uram, én Istenem, csodáiddal és terveiddel: nincs hozzád hasonló senki sem! Hirdetni akarom őket és beszélni róluk, de túl sok ahhoz, hogy számba vehetném. Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,6-9) a Szolga emberi alakjában igényli ennek az emberfeletti feladatnak teljesítéséhez a Szentlélek erejét. Mint fentebb is idéztük: „íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet”. (Iz 42,1) Jézus maga is hivatkozik erre a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr esztendejét”. (Lk 4,18-19) Jordán partján ez a megerősítés Keresztelő János és mások szemeláttára megtörtént, amikor Jézus a jánosi keresztséget felvette, felballagott Jordán medréből a partra, föléje szállt a Szentlélek galamb alakjában, és fölötte lebegett. A Szentlelket árasztó Atya pedig a mennyből adta minderre pecsétjét: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.(Mt 3,17) Isten Szolgája csodálatos jellem. Ennyi tökéletesség senki másban nem található. Alázatos: „Nem kiált, nem emeli föl hangját, és nem hallatja az utcán” (Iz 42,2), vagyis nem dicsekszik, nem tart diadalmenetet, mint a földi nagyságok. Az Ő dicsősége a szenvedés és a kereszthalál jutalma lesz. (Jn 17,1-2) a Szolgáról viszont ezt jövendöli Izajás: „a megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el, hűségesen visz igazságot”. Kihez hű? Atyjához, akiről gyönyörű példabeszédet mondott: nem ápolgatja haragját nyegle fia súlyos sértése miatt, hanem visszavárja, öleléssel fogadja, emberi méltóságát visszaadja neki, és megvédi méltatlankodó idősebb fia ellen. Közben igazságos, nem kisebbíti hűséges gyermeke örökségét.Lk 15,11-32) De hűséges önmagához is: hiszen azért jött, hogy megmentse, ami elveszett: „Az Emberfia nem azért jött, hogy a lelkeket elveszítse, hanem hogy megmentse”. (Lk 9,56) Jézus a jó szolgákról mondott példabeszédében a kitartó hűséget dicséri és minősíti örök jutalomra méltónak (Lk 12,38) Izajás pedig előre megjövendöli magáról az Isten Szolgájáról: „Nem alszik ki és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön” Ez pedig túlmutat a Szolga földi életén is, mert a történelem tanúsága szerint ma is kemény küzdelmet kell vívnia a gonoszság ellen. És tanítására várnak a szigetek.” Egyszerű lenne azt gondolni, hogy az akkori zsidóság által ismert szigetekről van szó, amelyekre már az apostolok elvitték az evangéliumot. Rengeteg sziget vár most is Jézusra, nem a kincseiket kisajátító kalandorokra.

Advent 1. hete szombat

Advent 1. hete szombat

Iz 30,18-21.23-26; Mt 9,35-10,1.6-8

„Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget”

Jézus teljes odaadással teljesítette az Atyától kapott küldetést. Küldetése elsődlegesen a zsidó néphez szólt, ezért nem ment ki az ország területéről a pogányok közé, hogy ne csorbítsa a választott nép jogait. A tanítást általában a zsinagógákban gyakorolta. Az örömhír terjesztése pedig a zsidóság ősi falvaiban és városaiban zajlott. Mi volt ez az örömhír? Isten a szegények gondviselője: enni ad az éhezőknek, meglátja, megsajnálja a bajbajutottakat, és meggyógyítja a betegeket. Volt azonban más segíteni való is. A szegény emberek élete kevés örömet nyújtott. A gazdagok egy része ugyan nem szerette a megszálló római birodalom képviselőit, de el kellett tűrniük a politikai főhatóságot. A szegény néprétegekkel viszont nem törődött senki. „Mikor Jézus a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” (9,38) Jézus tehát saját szemével felméri a lehetőségeket és elérkezettnek látja az időt, hogy választott apostolait felruházza hatalommal. „Ezután magához hívta tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt:” (10,1) Az Úr tehát a Messiáshoz vonzza a szegény embereket, akik maguk nem képesek megoldani nehézségeiket, uraiktól pedig hiába vártak valami üdvös kéznyújtást.„Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek és hirdessétek: Elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (6-8) Mintha a legújabb kor embereihez szólna Jézus. A szegényeknek megmondja nyíltan, ne legyenek hiú reményeik olyan vezetőkben, akik a pénzükön mindent meg tudnak szerezni, de arra már nincs gondjuk, hogy a kisemmizetteknek jogokat és anyagi lehetőségeket biztosítsanak. Ez baj, mert erre kaptak Istentől nagyobb tudást és anyagi lehetőségeket, de a felelősségüket fenntartva Isten maga siet segítségére szegény gyermekeinek. Arany János gyönyörűen fogalmazta meg Az első lopás című versében: „Kinek az ég alatt már senkije sincsen, Ne féljen, felfogja ügyét a jó Isten”Mennyire más volt az ilyen megnyilatkozás, mennyire okosabbak voltak azok a bajbajutottak, akik a hit szavát hallgatták meg, nem lelkiismeretlen emberekét, akik akár sorstársaktól, akár felső körökből kaptak biztatást, hogy lopjanak. Akik kitalálták, hogy van „megélhetési bűnözés”, vagy különbséget lehet tenni a jog szerint húszezer Ft-on aluli lopásokkal. Egyedül Isten ad jó eligazítást.

Jahveh Szolgájáról I.

Jahveh Szolgájáról 

Elmélkedés első rész

Jahveh Szolgájáról Izajás próféta négy éneket is zeng. Megénekli ezekben a világ Megváltójának csodálatos küldetését, megrajzolja alakját, jellemét. Honlapunkon részletesen ismertetjük Izajás gondolatait, mert ezekben az énekekben sok szó esik Jézus kínszenvedéseiről is, Őt várták a régmúlt évezredek esengve. Várjuk mi, keresztény katolikusok és várják majd a jövőben is a maga által megígért világvégi eljövetelére számítva. Mindegyik szempontra érvényes Izajás próféta gondolatvilágának átelmélkedése. Miért? Mert az egész üdvtörténet másként alakult volna, ha az első emberpár józanul gondolkodik önmagáról és Istenhez való viszonyáról. De egy villanással még előbbre kell néznünk! Az angyaltábor próbatétele éppen ezen a kérdésen bukott el. Az Atya kijelentette, hogy az Istent imádni kell, úgy, ahogy sokkal később a tízparancsolat is ezzel kezdődött: Én, az Úr vagyok a te Istened. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! A szép, okos, fényes angyalsereg ezt egészen természetesnek vette és el is fogadta, hiszen Isten végtelenül nagyobb náluk. Amikor azonban a parancsot kiegészítette az Úr azzal, hogy a Fiúisten megtestesül, emberré lesz, és Őt abban az alakjában is imádni kell, akkor már csak az angyaltábor egy része fogadta megértéssel és tetszéssel, a másik válasza ez volt: Az emberré lett Istennek nem szolgálunk, nem imádjuk, mert mi nagyobbak leszünk. Súlyosan vétkeztek, mert ellenszegültek Isten parancsolatának, pedig jól megértették, hogy a Fiúisten Isten marad. Az ember teremtése után örömmel imádta Istent, akinek önmagukat és környező pompás világukat, kiváltságos létüket köszönhették. Mivel nagyon okosak voltak, könnyen megértették, hogy Isten a világ Ura, az övék is, Őt imádni és szolgálni kell. Jött azonban a bukott angyal, a sátán, és hazudott: nem kell félnetek Istentől! Sőt érdemes lesz megszegni tilalmát, mert ha esztek a tiltott fa gyümölcséből, nem kell tovább szolgálnotok Istennek, ti is istenek lesztek! Urak. Aztán elkövették az első emberi bűnt. Szánalmas ostobaság, mert nyomorult bűnös lett belőlük, ördög szolgája és nem Isten. Ezt azonnal belátták, elbújtak Isten elől, akivel naponta érzékelhetően beszélgettek azelőtt. A jó Atya, az atyai jó barát félelmetes Bíró lett a szemükben. Gyámoltalanul bújtak össze. Isten szánta meg őket: nem pusztította el, sőt megígérte, hogy Megváltót küld, aki széttiporja a kísértő fejét, hatalmát, és Ő visszaszerzi Isten barátságát. Az a bűnös asszony büntetései mellé nagy reményt is kapott: egy másik Asszony, az ő kései unokája szüli majd meg a Megváltót erre a teljes győzelemre. Több részletet ugyan nem ismert meg, de talán megsejtett annyit, hogy a sátántipró Megváltó az ördögöt egyszer már legyőző Fiúisten lehet csak, az édesanyja pedig nem Istennő, de Istenanya lesz, aki majd Isten alázatos szolgálóleányának vallja magát. Éva elsőszülött fiát azért nevezte el Káinnak, mert így magyarázta: „Megnyertem az embert (a megígértet) Istentől” (Ter 4,1) Káin egyet nem tudott: Istennek engedelmeskedni. Amikor ugyanis féltékeny lett öccsére, az Úr parancsolt neki: „Az ajtóban leselkedik a bűn. Kíván téged, de te uralkodj rajta!” (Ter 4,7) Nem megváltó lett, hanem az első gyilkos. Izajás első sora, amit Jahveh Szolgájáról leírt: „íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Hűségesen visz igazságot” (Iz 42,1.3) Isten országa az igazság és a szeretet szellemisége. Aki ezt igazságban szolgálja, az Jahveh küldöttje, az az eljövendő, akire várunk.

Az Isten Báránya 6.

Az Isten Báránya

elmélkedés hatodik rész

A keresztény hagyomány, amely szerint Jézus Krisztus az igazi húsvéti bárány, a mi Urunk, Jézus Krisztus Egyházával egyidős. Amikor súlyos vérfertőzés történt Korintusban, Pál apostol ítéletet hirdetett fölötte a kovásztalan húsvéti kenyérrel példálózva: „Olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él. És ti még fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy inkább szomorkodnátok, és eltávolítanátok magatok közül azt, aki ezt a dolgot tette. Én ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam, mint jelenlévő arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és ami Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján. Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával”. (1Kor 5,1-8) Pál apostol ezt a levelét az 55-57-es esztendőkben írhatta. Akkor is azzal a hagyományos meggyőződéssel ünnepelték keresztény őseink a húsvétot, ahogy Jézust a kovásztalanok első napja előtti napon adták halálra: „Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt”. (Jn 18,28). „A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra”. (Jn 19,14) a mi időszámításunk szerint ez déli tizenkét órát jelent. A törvény előírása szerint ebben az órában volt szokás a templomban föláldozni a húsvéti bárányvacsorára szánt állatokat. Jézus tehát ragaszkodott ezekhez az időpontokhoz, hogy kétség ne férjen Isten akaratának valóra válásához: az igaz Bárány betöltötte a zsidó előkészületet, befejezte a régi hagyományt, lezárta a bárányáldozatot, és Isten igazi Báránya került annak helyére. A húsvéti bárány leölése alkalmával gondosan vigyáztak arra, hogy Isten parancsa szerint csontot ne törjenek az áldozati bárányban. Ez is arra mutatott, hogy a keresztre feszített Jézus csontjait sem fogják megtörni. Ez a rendelkezés Róma alapítása előtt félezer évvel hangzott el. Csak Isten tudta, hogy majd a Messiás kivégzése idején az a jövendő nagyhatalom milyen módon végezteti ki a halálra ítélteket. Még kevésbé lehetett előre tudni, hogy Jézus csontjainak épen maradása nagyon is szokatlan eset volt. A keresztre feszítés után lassan haltak meg a büntetettek. Az őrök azért szokták szétroncsolni a lábcsontjaikat, mert az szörnyű fájdalmat okozott, siettette a halált. De utána le is vették őket a keresztről, mert elmenekülni nem tudtak. Amikor Jézus meghalt, a vele együtt felfeszített rablók nagyon is éltek.„A zsidók pedig, mivel készületnap volt,kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, 
és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele keresztre feszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki”(Jn 19,31-34) Az evangélista érti az összefüggéseket, meg is írja okulásunkra: „Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: Csontját ne törjék össze. (Kiv 12,46; Zsolt 34,21) Egy másik Írás pedig azt mondja: Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak”. (Zak 12,10;Jn 19,36-37) Méltán imádkozzuk értő és együtt érző szívvel húsvéti liturgiánkban: „a mi húsvéti Bárányunk feláldoztatott”. Igaz, nem messze a Golgotától százával áldozták fel Jézus szenvedésével egy időben az az évi bárányvacsora kis áldozatait, de az már nem a mi húsvétunkról szól.

Advent 1. hete péntek

Advent 1. hete péntek 

Iz 29.17-24; Mt 9.27-31

„íme, még egy kevés kis idő, és a Libanon gyümölcsöskertté változik"

Az ígéret földjén egész télen esik az eső, de a nyári időszakban bizony ritka a csapadék. A tengerpart fővárossá tette Jeruzsálemet, magának pompás cédrusfa palotát épített. A családi házak kertjében azonban a gyümölcsfák voltak a kedvesek. Ez a prófétai jövendölés nem a cédrusok ellen beszél, hanem éppen arról, hogy majd ha az a kis idő eltelik és elérkezik hozzánk a kezdetektől megígért Messiás, Isten nagy családja igényli majd a sok gyümölcsöt, és ezért az Úr egész erdőket nevel gyümölcsfából: „íme, még egy kevés kis idő, és a Libanon gyümölcsöskertté változik, a gyümölcsöskert pedig hatalmas erdővé". (Iz 29,17) A próféta elmondja azt az örömhírt is, hogy a Messiás idejében hogyan lesznek Isten gyermekeit lelkileg tápláló erőforrásokká az Ő ajándékai: „íme, még egy kevés idő, és Libanon gyümölcsöskertté változik, a gyümölcsöskert pedig hatalmas erdővé. Meghallják majd azon a napon a süketek a könyv igéit, s a homály és sötétség után a vakok szeme látni fog". (Iz 29,17-18) a mai evangélium be is mutatja Jézus életéből azt a gyönyörű eseménysort, amelyben a két vak férfi a város főterére ér, hallja, hogy a nagy tömeg Jézust veszi körül. A nagy tolongáson áttör egy édesapa, akinek a tizenkét éves lánya haldoklik. Jézust arra kéri, menjen hozzájuk és gyógyítsa meg. Mivel a hite még nem elég erős, Jézus segít rajta egy jelentős csodával. A tolongók között Jézus ruháját érinti egy tizenkét éves vérfolyásban meghervadt asszony és azonnal meggyógyul. Az apát ebben a pillanatban értesítik, hogy meghalt a lánya. Mielőtt összeroppanna, Jézus hangosan megkérdezi, ki érintette úgy, hogy meggyógyult tőle. Az illető remegve, de boldogan bevallotta nagy boldogságát. Az apa pedig reménykedni kezd újra Jézus segítségében. Nem is csalódik, Jézus feltámasztja halottaiból a kislányát. A vakokat is meggyógyította íme, a nyolcszáz éves jövendölés beteljesült! Jézus azonban továbbra is teljesíteni akarja küldetését, a kegyelmeket kínálja, árasztja. Nemcsak a mennyből, hanem titokzatosan köztünk élve a szentmise átváltoztatási perceiben, aztán a szentáldozásban, továbbá visszatérve az oltárszekrénybe onnan küldi segítségét mindenkinek, aki hittel kéri. Ne feledjük: Ő nem változott meg, az emberek lettek ostobábbak, elfelejtik Őt, futnak, idegeskednek, veszekednek, a helyett, hogy a sosem alvó Eukarisztiától kérnének segítséget.Csak ébresszük fel komolyan a hitünket,szeressük Jézusunkat!

Adventre készülünk V.

Adventre készülünk 

Elmélkedés ötödik, befejező rész

„Hadd, tanítsam útjaidra a bűnösöket, hogy hozzád térjenek az istentelenek” 

Tanítani az tud, aki ismeri az adott anyagot, van készsége, akarata annak átadására, megértetésére. Aki megjárta az útvesztőket, sikerült belőlük kikeveredni, megérti, és segíteni tudja azokat, akik most tévelyegnek. Dávid jól ismerte Isten tanítását, elvárásait a hit és erkölcs dolgaiban. Aztán több ízben maga is megtapasztalta, hogy mennyire esendő az ember, milyen nagyon rászorul Istenhívó és gyógyító kegyelmeire. Ezért kéri ezt a nagy kegyet Istentől, hogy ha már ő nem tudott elég okos lenni és más kárából tanulni, legalább most, bűneitől megszabadulva más bűnösöket taníthasson a javulás módjára: vissza kell térni Istenhez, egyedül Ő tud megbocsátani és maradéktalanul helyre hozni mindent. A vért az ő idejében ruháról lehetetlen volt lemosni. Ha rászáradt az ember bőrére, még onnan is nehéz volt eltávolítani. A lélek szennyét, a bűnt ember nem tüntethette el. Ezért kéri az Urat: „Szabadíts meg a vértől, Isten, szabadító Istenem, hogy nyelvem ujjongva hirdesse igazságodat!” (18) Nem igazságosságot említ, hiszen akkor saját fejére méltó büntetést kellene követelnie, ami megjár az elkövetett bűnért, hanem igazságot, amire Isten maga tanítja az embert, hogy Ő igazán szereti a bűnöst, és kész neki szívből megbocsátani. Ezt az isteni igazságot szeretné tehát hirdetni nem csendes suttogással, hanem hangos és ujjongó szóval. Annak, aki maga is részese a bocsánatnak, jobban hisznek a bűnnel terhelt és a bűntől szabadulni vágyó emberek. Dávid másutt is kimondja, hogy az ószövetségi áldozatokat nem akarja Isten (Zsolt 40,7) a 18. versben hangsúlyozza, hogy „a töredelmes lélek áldozat Istennek” A zsoltár végén a következő sorokat olvashatjuk: „Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (51, 21) Ez a megfogalmazás ellentétes Dávid lelkületével. Az újszövetségi hitünk kifejezetten tanítja, hogy az Újszövetség megkötésével megszűnt az Ószövetség, hiába erőlködtek az ószövetségi papok és hívek a régi áldozatokkal, Jézus keresztáldozata megtörtént, egyedül ez az Istennek tetsző áldozat, amit Jézus parancsa szerint az Egyház papjai által szentmise formájában napról-napra bemutat. Minden alkalommal megismételjük Jézus szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatok” (Lk 22, 19-20)

A Isten Báránya 5.

A Isten Báránya 

elmélkedés ötödk rész

A zsidók húsvéti báránya tehát csak előképe volt a világot megváltó Isten Bárányának, Jézus Krisztusnak. Már az első századokban feltette a szónoki kérdést az egyik keleti egyházatya: Mit mondasz, Mózes? Az oktalan kisbárány vére megmentette a zsidók házában élő elsőszülötteket? De a választ is megadja: csak előre jelezte, hogy az Isten Fiának, aki érettünk emberré lett, érettünk kiontott drága vére az a hatékony erő, amely a világtörténelem összes bűnét le tudja mosni. Ezért énekli az Egyház a húsvéti mise prefációjában Jézusról, hogy ő az „igazi húsvéti bárány”. Szent Péter írja: „Járjatok szent félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtelen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek”. (1Pét 1,17-21) Evangéliuma elején utal erre János evangéliuma: Keresztelő János „másnap látta, hogy Jézusközeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Jn 1,29) Mennyei látomásai között ugyancsak szerepel az értünk megölt Bárány, aki hatalmat kap a titkok tekercsének felnyitására: „Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak, hogy a könyvet felnyissa, vagy abba beletekintsen. Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét. Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, népből, nyelvből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a föld felett”. (Jel 5,4-10) Mivel Isten Bárányáról van szó, érthető, hogy már az előkép, az egy éves bárányka is teljesen épp kellett legyen: „a bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen!” (Kiv 12,5) Bűntelenségére maga Jézus is keményen hívja fel ellenfelei figyelmét: „Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,46) Megtestesülésének célja a bűnök eltörlése, amire csak ő, a bűntelen volt képes: „és tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn”. (1Jn 3,5) Ószövetségben megmaradt testvéreinek magyarázza a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy az Ószövetség nem is tudott bűnöket eltörölni: „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! Így tehát egy újszövetség közvetítője: ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét”. (Zsid 9,13-15) a Bárány tette szabaddá a földtől a kiváltságosak kórusát: „új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt; és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről”(Jel 14,3)

Advent 1. hete csütörtök

Advent 1. hete csütörtök 

Iz 26,1-6 Mt 7,21.24-27

„Nyissátok ki a kapukat, hadd vonuljon be az igaz nemzet, mely megtartja a hűséget" 

Izajás próféta a 8. században élt. Júda fővárosa akkor a dávidi központ, Jeruzsálem volt. Akkor ezt a várost a terjedő bálványimádás ellenére is még türelemmel viselte el az Úr. Az északi tíz törzsből álló Izrael állam Damaszkusszal szövetkezve meg akarta leckéztetni Jeruzsálem királyát, Ácházt. Isten akkor még megvédte a szent várost, de a félig-meddig bálványozó királynak Izajás prófétával megüzente, hogy most még megmenti a pusztulástól, de majd egy évszázad múlva lerombolják a Jeruzsálemet, és csak bő évszázad múlva építik újjá. Ekkor már utalt arra is a próféta, hogy elküldi Isten az Ábrahámnak megígért Messiást, aki egy szűztől születik, és a neve Emmánuel lesz. (Iz 7) Arról is nagyon sokat ír, hogy Jeruzsálem nem lesz majd birodalmi központ, elveszti saját országa felett is az uralmat. Majd amikor eljön az Emmánuel, rettenetes kínokkal fosztják meg életétől, (vö. Iz 52,13-53,12) Ez a szörnyű szenvedés azonban nem lesz hiábavaló, mert a Messiás a zsidókat is megváltja bűneiktől szenvedése, vérontása és halála által, meg az összes embert, a világ minden népét és nemzetét is. Akik hisznek benne, azokat Isten boldog örökkévalósággal áldja meg. Ennek az érzékletes leírása a mai olvasmány. „Azon a napon majd ezt az éneket éneklik Júda földjén: Erős városunk van nekünk, oltalmul szolgál kőfal is bástya. Nyissátok meg a kapukat, hadd vonuljon be az igaz nemzet, mely megtartja a hűséget. Szándéka szilárd, megőrzöd a békét, a békét, mert benned bízik. Bízzatok az Úrban örökkön örökké, mert az Úr örök Kőszikla. Mert ledönti a hegyen lakókat, a kérkedő v árost megalázza, földig alázza, porba sújtja. Láb tapossa, szegények lába, szűkölködők léptei" (Iz 26,1-6) Mindez már a Messiás vérének köszönhető öröm. Ő azért ontotta ki drága vérét, hogy ezt az örömöt minden népnek megserezze: az utolsó vacsorán indokolta így: „V egyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! "Városaink, falvaink mostani hűsége lesz alapja az örök boldogságnak, ha a Szent Vért mi is rendszeresen magunkhoz vesszük a szentáldozásban.

Az Isten Báránya 4.

Az Isten Báránya

elmélkedés negyedik rész

Urunk Jézus Krisztus, Jahveh Szolgája is kiérdemelte az Isten Báránya csodálatos címet, mert alázatos szenvedésével betetőzte küldetését, megváltott minket. Az Ószövetségben, mint húsvéti bárány is igen fontos előkép lett a megváltás művében. Mózes hiába kérte a fáraót, hogy engedje el országából Jahveh népét, hogy a pusztában szabadon mutathassa be neki áldozatait. Ezt az érvet pedig meg kellett volna értenie a királynak, hiszen minden országnak megvolt a maga bálványistene, és az ő hatalmi körében nem szerepelhetett más isten kultusza. A fáraó azonban félt attól, hogy Izrael igazi célja nem az áldozatbemutatás, hanem a rabszolgaságból való szabadulás. Megkeményítette tehát a szívét,hallani sem akart erről a kivonulásról.
„Ki az a Jahveh, hogy hallgassak szavára, és elengedjem Izraelt? Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”(Kiv 5,2) Tíz rettenetes csapással sújtotta az Úr a hatalmas birodalmat. A fáraó makacsságát azonban mindez nem törte meg. Nem akarta tudomásul venni, hogy Jahveh úr a természeten. Be kellett bizonyítania azt is, hogy Ő az élet és halál korlátlan Ura. Megparancsolta Izraelnek Mózes közvetítésével, hogy készüljenek fel a kivonulásra. Ez a tény véresen komoly lesz. „Ennek a hónapnak tízedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt. Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját,annyi személyt,amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen.Azután tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával. Ne egyetek belőle se nyersen, se vízben főzve, hanem csak tűzön sütve… Semmi se maradjon belőle reggelre! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája,(vagyis Átvonulása) ez”.(Kiv 12,1-11) Isten tehát egy bárányt rendelt feláldozni minden családban. A vérével az utca felől kellett megkenni az ajtó keretét, hogy az arra járók jól láthassák, ebben a házban valami nagyon komoly dolog történik. Ez tehát hitvallás volt az egyiptomiak felé. Isten ugyan úgy említi, hogy amikor átvonulok Egyiptomon, elveszem minden elsőszülött fiú életét, kezdve a fáraó trónörökös fián egészen az utolsó rabszolga elsőszülött fiáig, de ahol látom a vért, ott átvonulok a nélkül, hogy elvenném az elsőszülöttek életét. Így menekülnek meg a bárány vére által hívő népemnek fiai. Ezt a bárányvacsorát minden évben meg kellett ismételni minden zsidó családban. A későbbi nemzedékeket pedig meg kellett tanítani a bárányvacsora jelentésére. De nemcsak a múltat kellett magyarázni, hanem azt az isteni ígéretet is, hogy majd ha eljön a Messiás, akkor az Ő vére megmenti az összes embert az örök haláltól, aki hisz Benne. Ezért kellett Jézus halála előtt utoljára érvényesen előkészíteni és megenni a bárány-vacsorát. Azután már értelmetlen és érvénytelen volt, hiszen Jézus ott saját testét és vérét nyújtotta már a jelenlévőknek, miután az ószövetségi bárányt és a hozzá járó bor és kovásztalan kenyér nagy részét elfogyasztották. Itt már az Isten Báránya van jelen istenemberi lényével. Létrehozza a régebben megígért nagy ajándékot: Testét és Vérét adja apostolainak és a jelenlévőknek minden veszedelem, főleg a lelki halál ellen, de nem kívül keni meg őket, mint egykor az egyiptomi zsidó házakat, hanem megeszik, megisszák, belülről árasztja el őket a legtökéletesebb isteni védelem, az egyesülés. Aztán gondoskodik a jövendő nemzedékekről is: megadja a hatalmat, sőt parancsot tanítványainak, hogy ezt a belső védelmet biztosítsák minden hívőnek, bármilyen néphez tartozzanak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.(Lk 22,19) Másnap pedig befejezi az igazi Bárányvacsora szertartását azzal, amivel Egyiptomban a szertartás elkezdődött: A Bárányt kegyetlen kínok között megölték a Golgotán. „Meghalt, meghalt az ártatlan Bárány, Vértől ázott szent kereszt oltárán”(Ho 67B 1)

Adventre készülünk 4.

Adventre készülünk 

elmélkedés negyedik rész

„Uram, nyisd meg ajakamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!” 

Az Egyház hivatalos imája a zsolozsma. Amikor akár közösségben (kórusban), akár egyedül el akarjuk kezdeni a napi zsolozsmát, ezzel a dávidi zsoltárverssel zendítünk rá az istendicséretre. Közben kereszttel jelöljük meg ajkunkat. Így nyilvánítjuk ki alázatunkat, hogy a „Mindenható, fölséges és jóságos Úr” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz) dicséretét zengő csillagvilághoz, a föld díszeihez, szél öcsénk, tűz bátyánk, víz húgunk gyönyörű panorámájához, az istenszerető és megbocsátó szívű emberekhez, a földi életüket jobbra cserélő dicsőséges Egyházhoz és angyaltestvéreink beláthatatlan kórusához kívánunk csatlakozni.Úgy vagyunk ezzel mi is, mint Dániel, akihez buzgó imája közben leszálltak az égből jött követek, és a legfőbb közülük megszólította Dánielt tengermorajhoz hasonló hangján. Dániel rémületében a földre zuhant, lába remegett, és csak angyali segítséggel tudott feltápászkodni. Így is némán állt az angyal előtt, mígnem egy kéz megérintette és megszólította: „Dániel, te kedvelt férfi, értsd meg az igéket, amelyeket hozzád intézek, és állj talpra, mert éppen most küldött ő engem hozzád”. (Dán 10,11) Aki átérzi, mit jelent az Egyház képviseletében énekre nyitni ajkát, bizony gyermekded merészséggel zendíti meg az ének árját: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam! Dániel háromszor hét napig böjtölt, bánta bűneit, pedig csodálatosan ártatlan szívvel tartotta meg Isten parancsait fogolytartója, Nabukodonozor babiloni király trónja mellett állva, az uralkodó kegyeitől elhalmozva. Csoda, hogy Dávid király gyönyörű bűnbánati zsoltárában így eseng súlyos vétkeit érezve lelkiismerete mélyén: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam? Pedig nagyon szeretné már zengeni újra felszabadultan az Úr dicséretét! Ifjú korától lelkesen pengette a hárfát. Olyan áhítattal zenélt, hogy a lelkiismeret-furdalásaitól sanyargatott Saul király csak az ő hárfazenéje hallatán tudott megnyugodni.(1Sám 16, 14-23) Most az ő lelkiismerete nyugtalankodott, neki volt szüksége az isteni ajak-nyitásra. Erre az alázatos kérésre Isten megnyitja megtévedt gyermeke szívét is, ajkát is. Szívében megérteti vele, hogy azok az áldozatok, amelyeket a szövetséget kötő Isten rendelt el és Dávid is szorgalmasan bemutatott az Úr oltárán, sőt új oltárt építtetett Sion hegyén erre a célra, a frigyládát átvivő sokadalom jelenlétében hatlépésenként több állatot is feláldozott, ezek az áldozatok önmagukban nem kedvesek Istennek:„Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (18-19) Dáviddal együtt tegyük mi is szívünket alázatossá, keltsük fel benne a szeretetből fakadó töredelmet, és így kezdjük az Egyház szent zsolozsmáját. Kapcsoljuk szívünkbe testvéreink, családunk, honfitársaink szívét is! „Emeljük fel szívünket!” Ne nyugodjunk addig, amíg erre a válasz nem cseng teljesen, tisztán, meggyőzően: Fölemeltük az Úrhoz. Ébredj ember mély álmodból, Megszabadulsz rabságodból. Közelít már üdvösséged, Eltörlik már minden vétked.” (Ho 9, 1) Zendítsük mi minden testvérünk fülébe, szívébe ezt a csodálatos, ősi magyar éneket. Hiszen nekünk már nem kell reszketve összerogynunk az angyali látomás előtt: „Elküldé az Úr angyalát, hogy köszöntse Szűz Máriát, Kinek tiszta, szűz méhébe Alászállt az örök Ige.” (Ho 9, 2) „a prófétáknak lelkei láttak, Szent jelenésekben s téged békességben Vártak, édes Üdvözítőnk. Te ember lettél, s új tant hirdettél. A jövendölések beteljesednek Rólad, édes Üdvözítőnk. Nyújtsd malasztodat, hogy ez áldozat Bánatot gerjesszen bűnös szíveinkben. Ó, segíts meg, Üdvözítőnk!” (Ho 2, 4-5.8)

Advent 1. hete szerda

Advent 1. hete szerda 

Iz 25,6-10a Mt 15,29-37

„Letették őket a lábaihoz, ő pedig meggyógyította őket" 

Jézus Tírusz és Szidon vidékén tartózkodva kellemetlen helyzetbe került. Ő, aki mindig mindenkinek a javát szolgálta, küldetésének alapvető tételét sodorta veszélybe. Azt hirdette, hogy messiási feladata az Isten országának hirdetése és megvalósítása. Az Isten országa nem földi létesítmény, nem gazdasági és politikai közösség, hanem az igazság és a szeretet isteni szellemisége. Ezt elsősorban az ószövetségi népnek kell hirdetnie, bennük kell kibontakoztatnia ezt a lelkületet, majd a többi nép számára is meghirdetni. Egy kánaáni asszony jött át a zsidók földjére. Nyugodtan megtehette, hiszen a Római Birodalom minden polgára szabadon közlekedhetett minden tartományban. Ezzel a kéréssel fordult Jézushoz:"Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy démon". (Mt 15,22) Az asszony nyilván hallott Jézus hatalmáról, jó szívéről és arról is, hogy a sátánt ellenségként kezeli, kiűzi minden megszállottból. Most azonban rideg hallgatásba burkolózott: „Egy szóval sem válaszolt neki". (23) A tanítványai sem értették, hogy a máskor annyira készséges Mesterük most mintha érzéketlen lenne. Szóvá is tették, hogy legalább küldje el, ha nem akarja meggyógyítani az idegen leányt. Jézus idézi küldetésének sarkalatos pontját: A választott népet kell segítenem a gonosszal való harcban. Azután boldogan teszem ezt az összes ember érdekében. Látva az áldott édesanya szomorú szívét, a kislány nyomorán azonnal segített. Ezután felszabadultan a történelmi kötöttségek alól a Genezáreti tó partján ült le. A betegeket, ördögtől megszállottakat nagy bizalommal vitték oda és tették a lábaihoz. Mindenkit meggyógyított, aki bizalommal hozzá fordult. „A tömeg csodálkozott, amikor látta a némákat beszélni, a bénákat meggyógyulni, a sántákat járni, a vakokat látni, és magasztalták Izrael Istenét"(Mt 15,31) A modernnek tartott időkben élő keresztények is őszinte csodálattal nézik lélekben a betegeket gyógyító Jézust? Magasztalják ma is mindezért Istenünket? Rádöbbenünk-e arra, hogy az egészségügyet Jézus segített kiépíteni hazánkban, Ő adott lehetőséget, hogy tehetséges nők és férfiak hivatást kapjanak megtanulni az orvostudományt, és annak szakágaiban értelmesen gyakorolják Jézus gyógyító hivatását? Segítjük-e a barbár módon szétrombolt egészségügyünket jézusi szeretettel újjászülni? Kerüljük-e a tiltott szereket, nem akarunk-e beleszólni Isten jogaiba vétkes szemtelenséggel? Eljutunk-e lassan odáig, hogy minden emberi szenvedést Jézus szeretetével nézzünk?

Advent 3.

Adventre készülünk 

harmadik elmélkedés

„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”

Dávid király prófétai szóra magába szállt, átgondolta tettét, megértette annak súlyosságát, beismerte bűnösségét, őszintén megbánta. Isten bocsánatáról, pedig prófétai üzenet biztosította. A most elemzett bűnbánati zsoltárában azonban mintha elbizonytalanodott volna ez a meggyőződés. A fenti zsoltárversben ott rezeg a kétség: lehet ekkora bűnöket ilyen egyszerűen eltörölni, teljesen megbocsátani? Dávid király úgy érzi, hogy gyengesége nagyon messzire nyúlik vissza: „íme, gonoszságban fogantam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (7) Bár Istenbe vetett hite csodálatos ifjúkora óta: „Oroszlánt is, medvét is megöltem én, a te szolgád, -mondja Saulnak-, úgy jár tehát majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot, elvégre ki is ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merte az élő Isten seregét?” (1Sám 17, 36), szíve igazsága mégsem volt teljes Uriás esetében. Ezt sínyli meg most keservesen: „íme, te a szív igazságát szereted, bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem”. (8) Úgy érzi, ehhez a teljes szívtisztuláshoz Isten végtelen hatalma és jósága kell, mint Mózes idejében:„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”. Izrael népe az ószövetség megkötése előtt három nap mosakodott és mosta ruháját, hogy tisztultan állhasson Isten elé. „Az után odaküldte fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a második felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt felelték: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vért és meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr kötött veletek e szavak alapján”. (Kiv 24, 5-8) Ugyanígy kellett eljárniuk a zsidó papoknak is az áldozati oltárnál: az áldozati állat vérét körben ráöntötték az oltárra (Kiv 29, 15) Máskor meg kellett kenni a levágott bárány vérével Áronnak és fiainak fülét, jobb kezük és lábuk nagyujját, majd kenettel együtt rá kellett hinteni az oltárra a vért, majd Áron és fiai ruhájára is, hogy minden szent legyen. (20-21) Mózes útbaigazítása szerint ügyes férfiak elkészítették a szentsátort és felszerelését a mennyei minta alapján, de ezeket is mind vérrel kellett meghinteni. (Kiv 30, 26-30) Előtte azonban meg kellett mosni Áront és fiait vízzel. (Kiv 29, 4) Dávid jól ismerte ezeket a szertartásokat, benne a mosakodás és vérrel való megkenés vagy meghintés fontosságát, hogy a közönséges emberből vagy eszközből Istenhez méltó, azaz szent legyen. Ő súlyos bűnt követett el Uriás megöletésével, hogyan lehetne újra Isten elfogadott gyermeke? Érthető szívből feltörő könyörgése: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem, és a hónál fehérebb leszek” Ezt kéri Dávid magától Istentől. Amikor javulni akarunk,elmegyünk a templomba. Fölkészülünk: összegyűjtjük bűneinket, megbánjuk, majd belépünk a gyóntatószékbe. Ott Jézus papja vár ránk. Meghallgatja bűnbevallásunkat, hogy tudja, Jézus parancsa szerint mit kell megbocsátania. A gyóntató papot a Szentlélek irányítja, hogy milyen útbaigazítást nyújtson, feltétel nélkül fogadjuk el! Azután feloldoz bűneinktől, majd elégtételt ad. Ezt igyekezzünk mielőbb elvégezni, hiszen a bűneinkért járó ideiglenes büntetések egy részét ezért engedi el Isten, és tökéletesen megbocsát minden meggyónt és őszintén megbánt bűnt. Az ítéleten sem hánytorgatja fel. A befejező fohász nyugtasson meg: Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.

Az Isten Báránya 3.

Az Isten Báránya 

elmélkedés harmadik rész

Jeremiás próféta önmagáról mintázta a szenvedő bárány képét. Prófétai alakja azonban nem előzmény nélküli, az üldözött, megalázott, ennek ellenére a szenvedést némán, beletörődve vállaló Isten Szolgájáról már nagyon plasztikus képet festett Izajás próféta az ún. Ebed Jahveh dalokban (Iz 52,13-53,12) Itt úgy szerepel az egész emberiség, mint Istennek hatalmas nyája. A juhok sokasága elveszti a bárány szelídségét, a nyáj egységének szolgálatát, az összetartozást szolgáló önfeláldozó szeretetet, s ezért kell az egyetlennek olyan rettenetes szenvedéseket némán, a bárány hamisítatlan természete szerint elviselnie: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki a száját, mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját”(Iz 53,6-7) Ez az alázatos, néma, teljes önmagát szenvedésre átadó magatartásjellemző Jézus Krisztusra. 
Amikor az etióp királynő, Kandaké, magas rangú udvari tisztje Jeruzsálemből, az igaz Isten temploma meglátogatása után hazafelé kocsikázott, a Szentlélek az út mentére küldte Fülöp szerpapot.Ő a kocsi mellett gyalogolva hallgatta, mit olvas hangosan az utas. Fülöp sejtette, hogy nem érti; amit olvas, ezért segítőkészen megszólította az ismeretlent: „Azt gondolod, hogy érted; amit olvasol? Az így felelt: Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?”(ApCsel 8,30-31) Aztán megkérte a beszélgetésre kész fiatalembert,üljön melléje a díszülésre, és magyarázza meg az Írás értelmét.A Szentlélek megértette a pogányból egyistenhívővé lett idegennel, hogy az emberek életüket ösztönösen védelmező szokásával ellentétesen a Messiás, Jahveh Szolgája ellenállás nélkül átadta magát a szenvedésre. Mint a bárány, amikor elnémul, szinte elernyed, hagyja, hogy megöljék. Ez az önfeláldozás olyan elemi erővel hatott a tisztviselőre, hogy a Szentlélek kegyelméből megértette a megváltás lényegét, megtörténtét, egyetemes voltát, és alkalmasnak érezte magát arra, hogy a keresztség felvételével maga is Jézushoz kapcsolódjék. Szent Pál is erre a csodálatos lelkületre hivatkozott, amikor a filippi hívek szemét rányitotta a szenvedés értelmére.„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban; amely Krisztus Jézusban is megvolt. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,mégpedig a kereszthalálig. 
Ezért Isten felmagasztalta őt”(Fil 2,5.8-9) Jézus nemcsak testi erővel nem védekezett, hanem csodálatos ékesszólásával sem igazolta magát ellenségei vádaskodásával szemben. Nem hívta fel a főtanács figyelmét, hogy Ő nem názáreti születésű, hanem betlehemi. Júda törzséből, Dávid király családjából származik. Úgy, ahogyan a próféták megjövendölték a Messiásról. Néma maradt: „Jézus csak hallgatott” (Mt 26,63), az ellene felsorakoztatott vádpontokra sem válaszolt. Persze, amikor a főpap tiszte szerint feltette neki a történelmi kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin”(Dán 7,13; Zsolt 110,1; Mt 26,63-64) Jézus tehát nem makacsul hallgatott, hanem a rosszakaratot tűrte el alázattal.Ugyanígy tett a pogány bíró előtt is. Amikor Pilátus meghallotta, hogy Jézust azzal vádolják ellenségei, hogy „Isten Fiává tette magát”(Jn 19,7), megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?”(9) Jézus nem felelt neki,mert a több istenhívő pogánynak nyilván valami babonásfélelme ébredt.Amikor komoly kérdés hangzott el, arra ott is válaszolt:„Pilátus azt mondta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”(10-11) Lehetséges, hogy negyven napos böjtje után Keresztelő János is próféta elődei nyomán tesz ilyen formán tanúságot: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)

Advent 1. hete kedd

Advent 1. hete kedd 

Iz 11,1-10; Lk 10,21-24

„Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya" 

Jézus nyilvános működése derekán kíváncsi volt arra, fel ismertek-e személyét azok az emberek, akik hallgatták tanításait és figyelhették csodatételeit. Az apostolokat kérdezte erről. Egymás után sorolták fel tanítványai a különböző régi prófétákat. Valószínűleg a régen élt próféták tetteihez hasonlították Jézus működését, s ebből arra következtettek, hogy Istennek régen élt követei keltek életre Jézusban. Ezután Jézus megkérdezte a tanítványait: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" (Mt 16,15-16) Előbb tehát megkérdezi az egyszerűbb emberek véleményét, akik nem tudnak feljebb emelkedni véleményükkel, mint amit szemmel látnak a Mesterből. A régi prófétákat is így ismerték kortársaik. Ki tanult ember volt közülük, mint Izajás, ki király, mint Dávid, ki birkapásztor, mint Ámosz. A lényeg mindegyiknél:
emberek voltak,akik valamilyen különleges látomásban vagy hallomásban részesültek Istentől, és erről be kellett számolniuk a népnek. Péter azonban nem emberi síkon kap Jézusról felvilágosítást. Ezt maga Jézus jelenti ki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van" (17) A mai evangéliumban olvassuk: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben és így szólt: Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya; és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni" (Lk 10,21-22) Jézus ezt nemcsak a korabeli beképzelt ellenségeinek üzeni, hanem azoknak is, akik a mi korunkban állítgatják, hogy Jézus a kozmikus erőket ismeri és alkalmazza gyógyításra. Egyedül Ő ismeri az Atyát, hiszen Ő az Atya végtelenül tökéletes önismerete, és az Atya az istenséget is odaadja neki csorbítatlanul. Így nem csupán néhány adagot tud gyógyításra felhasználni a kozmikus erőkből, hanem a világot teremtő erő végtelenszeresét.Ha netán a mai okosok erre azt mondanák: igen, ez a hit Krisztusa, a történelmi Krisztus azonban keresztfán végezte nagy, tehetetlen gyalázatban,akkor egy nekik is érthető példával hadd fejezzem be a gondolatsort. Jézus Péter vallomása után így szólt hozzá: „és én mondom neked: te Péter vagy (szikla), és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldsz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is". (Mt 16,17-19) Ez a Sziklaalap azóta is áll, hogy Jézus a teljes főhatalmat átadta Péternek, az első pápának.

Az Isten Báránya I.

Az Isten Báránya I.

Nem meglepő, hogy emberi értékeket, jó vagy rossz emberi tulajdonságokat bizonyos állatokban is felfedezünk, és „jellemüket” próbáljuk meghatározni velük. Bátor, mint az oroszlán, éhes, mint a farkas, gyáva, mint a nyúl, ravasz, mint a róka. Ez a meglátás az állatok világát ismerő népeknél másutt is természetes. Jákob halála előtt apai áldását osztva átadja az Istentől kiszemelt fiúnak, Júdának a messiási áldást. Első három fia bizonnyal nem örült annak, hogy nem ők nyerték el ezt a legfontosabb, mondhatnánk legrangosabb áldást, hiszen a Messiás minden népnek megváltója lesz, Ábrahám általa válik nagy jótevőjévé a föld minden nemzetének (Ter 12 3). Érdeklődve hallgatják hát atyjuk lelkes indoklását, miért esett választása a negyedik fiára. „Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak majd előtted. Júda fiataloroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek. Szőlőtőhöz köti csikaját, az indához a szamara vemhét. Borban mossa ruháját, és szőlő vérében a palástját. Szeme feketébb a bornál, s a foga fehérebb a tejnél”. (Ter 49,8-12) Amikor ezeket a költői sorokat olvassuk, az a kísértésünk támadhat, hogy egy boldog és büszke édesapa rajongva szeretett, kedvenc fiának keresett epiteton ornans-okat (díszítő jelzőket) Bátran gondolhatunk arra is, hogy a „próféták Lelke” kerítette hatalmába, és Júda késői unokájának, Jézus Krisztusnak a sorsáról ad némi ízelítőt XVIII-XVII évszázaddal korábban. A zsidó királyok korában a második király, Dávid kap Istentől olyan kitűntetést, hogy háza dinasztiává lesz, és belőle származik a Megváltó. Dávid Fiában teljesül majd a nagy ígéret, hogy legyőzi minden ellenségét. Testvérei, akik eleinte berzenkednek kiválasztása ellen, meghajolnak előtte, elfogadják királyuknak. Júda törzse lett a nép vezértörzse. A zsákmányért induló Júda Messiás-unokája aztán már másként szerez világra szóló zsákmányt.„Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen” (Jn 3,14-15) Jézus nem karddal, hanem bárány-szelíden szenvedve, keresztre feszítve győzi le a sátánt, kiszedi hatalmából a bűnösöket, mint egykor az ifjú Dávid tette a bárányát elragadó oroszlánnal.(1Sám 17,34-37)Szenvedése előtt újra megismétli ezt:„Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32) A nagy zsákmányszerzés után pedig megpihenve lefekszik, azaz leveszik a keresztről, leplekbe burkolva sírba helyezik. Nem mer már hozzá nyúlni senki. Az őrök rémülten rohannak a városba, amikor a feltámadását jelző angyal rájuk emeli szemét. Győzelmes halála pedig végleg elveszi ősapja kezéből a fejedelmi jogart, mert az már véglegesen az övé: „a ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (Jel 19,16) Még az a szőlőtőhöz kötött csikó és az indához erősített szamár vemhe is alkalmazható az Úr történetére, hiszen az Olajfák hegyének keleti lejtőjén volt megkötve az a szamárcsikó, amelyen ünnepélyesen belovagol Jeruzsálembe virágvasárnap délelőtt. (Lk,19,30) Mindezekből következtetni lehet arra, hogy Jézus emberi tulajdonságai annyira tökéletesek, hogy rengeteg hasonlattal fejezhetjük csak ki. Ő azonban minden büszke, bátor állat-hasonlatnál jobban kedveli a szelíd bárány-alakot. 

Advent 1. hete hétfő

Advent 1. hete hétfő 

Iz 4,2-6; Mt 8,5-11 

„Megyek és meggyógyítom” 

Jézus történetében először találkozunk ilyen kéréssel, hogy egy idegen férfi kér tőle segítséget. Azok, akik a választott nép gyermekei voltak, nyilvános működése kezdetétől nagy bizalommal fordultak hozzá. Nem azért mertek segítséget kérni, mert bőven volt pénzük orvosra. Nem is kezdték kutatni, hogy a Názáreti Jézus valóban a népünknek megígért Messiás-e, mert ha nem, hát szóba sem állnak vele. Szent Máté, akinek evangéliuma advent első felében kalauzunk lesz Jézus igaz alakjának megismerésében, így vezeti be nyilvános működésének ismertetését:„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult (Júdeából) Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengerparti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk. (Iz 8,23; 9,1) Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,12-17) Lássunk csodát! Jézus és Egyháza ellenségei már akkor is, az utolsó évszázadokban még inkább erősen érveltek: Más a hit Jézusa és más a történelmi Jézus. Ott, Zebulon és Naftali földjén ez a kérdés normális megítélést kap. Szent János, akinek az apostoli meghívását Máté az idézett sorok után azonnal elmondja (Mt 4,21-22), így kezdi evangéliuma fenséges bevezetését: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet” (Jn 1,1-5.9-14.16) Ugyanezt a kegyelmet kapta meg a kafarnaumi százados, aki nem a választott nép véréből született, de megkapta Istentől a hit kegyelmét, mégpedig olyan csodálatos fokban, hogy megérdemelte Jézus dicséretét:„Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél” (Mt 8,10) A következő üzenet pedig nekünk dicséret, akik kétezer év múlva ezt a józan hitet örököltük a kegyelem révén, hogy csak egy Jézus Krisztus van, a történelmi személy, aki az Isten Fia, aki érettünk emberré lett: „Mondom nektek, sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek majd Ábrahámmal És Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Ezután Jézus így szólt a századoshoz: Menj, és legyen úgy, ahogy hitted. És meggyógyult a szolga abban az órában” (11-13) 

Advent 2.

„Harmatozzatok égi magasok, Téged vár epedve a halandók lelke, Jöjj el édes Üdvözítőnk”

Gyermekkorom óta mindig közelebb állt hozzám Jézus születésének misztériuma, mint az egyházi év többi magasztos ünnepe. A hajnali misékre bandukoló, rendszerint töretlen havat taposó kora reggeli zarándoklás a Lizola erős emelkedőjén, a viharlámpák imbolygó fényei, a sötétből kibukkanó tekintélyes templomi sziluett, a gyülekező hívek élő hite, Krisztus keresése, a gyertyák csendes ragyogása jól érzékeltette velem, hogy megérkeztünk ugyan, de még nem a végcélhoz. Az éjféli misén zsúfolt volt a nem falusi méretű templomunk. Az egyébként erőteljesen zengő közös ének ilyenkor elmaradt. Csak a dalárda énekelte végig a szentmisét. Minden liturgikus mozzanatra más-más dallamú, a karácsony egész misztériumát ragyogóan megjelenítő ének-ár hét évtized távlatából is gyönyörű élmény. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Istennek két üdvösség-terve volt a második isteni Személy megtestesülésével kapcsolatban. Az első szerint is ez az isteni jóság adta a teremtés alaphangját: Isten nemcsak megteremti a látható és láthatatlan világot, de ennek mintaoka a Fiúisten majdani megtestesülése lesz. Az ő teste előre vett mintája lesz az anyagvilágnak, emberlelke pedig a szellemi létezőknek: az angyaloknak és az emberlelkeknek.(Kol 1,12-17) a tényleges megtestesülés pedig a legnagyobb kitüntetése lesz a teremtés csodálatos ajándékának: Isten a teremtményt a Fiú isteni személyisége alatt örökre, elválaszthatatlanul összeköti az isteni természettel. Így az emberiség nemcsak különleges csoport az angyalok és az állatok között, hanem összekötő lény a teremtetlen és teremtett létezők között. Gyönyörű és igaz felelet a nagy ősi kérdésre: „Cur Deus homo?” Miért lett az Isten emberré? A második isteni üdvösségterv akkor lépett életbe, amikor az ősszülők vétke elszakította az embert – az ősszülőket és leszármazottait is – Istentől. Az átmenetileg győztes sátán a lélekben összetört ősszülők mellett kénytelen meghallani: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.”(Ter 3,15) Az ős-örömhír beragyogja a történelmet, Isten Fia a bűn ellenére is vállalja a megtestesülést, igaz, most már nemcsak beteljesítő, hanem Megváltó is lesz. Az emberek bűne tehát nem kiváltó oka a megtestesülésnek, hanem ékes bizonysága Isten mindent felülmúló szeretetének, amelyet Jézus Krisztus így fogalmazott meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Elsősorban erre gondolunk adventben, de készülünk a karácsony méltó megünneplésére, Jézus Krisztus eljövetelére.

Élet Igéje – 2013. december

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.” (1Tessz 3,12)

Szent Pál a rá jellemző közvetlenséggel gyakran nemcsak jókívánságait fejezi ki a keresztény közösségeknek, hanem különleges kegyelmekért is folyamodik az Úrhoz. (vö. Ef 3,18; Fil 1,9)
Most a tesszalonikai hívek számára kéri az egyre növekvő, túlcsorduló kölcsönös szeretet kegyelmét. Nem arról van szó, hogy a közösségben hiányzik a kölcsönös szeretet, s ezért burkoltan szemrehányást tesz nekik, hanem inkább fel akarja hívni a figyelmüket arra, hogy a szeretet benső törvénye az, hogy nőttön-nő.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

A keresztény élet legfőbb jellemzője a szeretet. Ezért, ha nem gyarapszik, az egész keresztény élet elsorvad, sőt el is hal.
Nem elég, hogy a kegyelem fényénél megértettük a felebaráti szeretet parancsát; nem elég, hogy az Evangéliumhoz való megtérésünk kezdetén lelkesedéssel tapasztaltuk magával ragadó erejét és lendületét, hanem folytonosan fel kell frissítenünk, mozgásba kell hoznunk, állandóan növelnünk kell. Ez csak úgy lehetséges, ha egyre nagyobb készséggel és nagylelkűséggel használjuk ki a mindennapi élet adta alkalmakat.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Szent Pál szerint a keresztény közösségeket az igazi család frissességének és melegségének kellene átjárnia.
Érthető tehát, hogy az apostol figyelmeztetni akar azokra a veszélyekre, melyek gyakran fenyegetik a közösségek életét: az individualizmusra, a felületességre, a középszerűségre.
De Szent Pál egy másik súlyos, az előbbiekkel szorosan összefüggő veszélytől is meg akarja óvni a közösséget, attól, hogy kényelmes, nyugodt, de zárt életet éljenek. Nyitott közösségeket szeretne, hiszen a szeretet sajátossága éppen az, hogy nemcsak hittestvéreinket szeretjük, hanem odafordulunk mindenkihez, s fogékonyak vagyunk minden ember problémájára és szükségleteire. A szeretet sajátossága, hogy képes befogadni bárkit; hogy mindenkiben a pozitívumot keresi, és az egyetemes jó megvalósítása érdekében együtt tud működni minden jószándékú emberrel.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Úgy, hogy a családunkban, munkahelyünkön, a különböző egyházi és plébániai közösségeinkben törekszünk a növekedésre a kölcsönös szeretetben.
Ez az ige túláradó szeretetet kér tőlünk; olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett egoizmusunk falait.
Ha végigtekintünk a szeretet különböző arculatain (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom embertársaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik arra, hogy megéljük ezeket.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy melegséget fog sugározni mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását; szinte észrevétlenül magával ragadja őket ez a légkör, s érzik, hogy ugyanennek a családnak a tagjai.

Chiara Lubich

Advent 1. vasárnap

Advent 1. vasárnap az év

Iz2,1-5 Róm 13,11-44 Mt 24,37-44

„Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból!"

Isten a legnagyobb valóság. Nekünk csodálatos földi és még gyönyörűbb örök életet tervezett és készít, ha boldogok akarunk lenni hozzá kell igazodnunk. Ami ezen kívül esik, az álmodozás. Ebből a kóros álomvilágból akar felébreszteni minket Szent Pál apostol. Az emberek a paradicsomkertben tökéletesen boldogok voltak. Okosak, szépek, gazdagok; övék volt a föld, a jelen és a jövő. Nem kellett félni betegségtől és haláltól. Ez volt a realitás. Jött a kísértő, duruzsolni kezdett Éva fülébe: Ha eszel a tiltott fa gyümölcséből, mostani magadnál gyönyörűbb, okosabb és hatalmasabb leszel, te leszel az isten. Éva értelme álomba merült: Igazán? Jaj, de jó lesz. Aztán vétkezett, mert gyorsan elillant az álom: ráébredt, hogy ostoba volt. Nem Isten lett, hanem bűnös nő. Elveszítette a földi és az örök boldogságot. Utána a világtörténelem tehetséges egyéniségei is gyakran álmodoztak: nagy hadvezér, király leszek. Némelyik istennek is képzelte magát. Volt, aki állati sorba süllyedt gőgje miatt, és legelt, mint az ökör.(Dán 4,21-22) Fia, Baltazár király Isten szent kelyheiből ivott: órákon belül megölték, birodalma elveszett. Nagy Sándor óriási birodalmat alapított, aztán fiatalon fiú nélkül halt meg: mindene másoké lett. De a múlt században is istenként tetszelegtek néhányan, imádtatták magukat, milliók, százmilliók gyilkosai lettek, aztán eltűntek. Sokmilliárdos él ma is isteni allűrökkel. Sötét éjszakában élnek. Sokan közülük a legiszonyúbb alvilág útvesztőitől sem rettennek vissza. De egyszerű emberek is egyre inkább kedvelik a sötét álmokat: lakomák dáridóiban ködösítik elméjüket, esztelen civakodást és viszályt gerjesztenek családban, munkahelyen, sőt egész országok területén is.(13) a gyerekek agyát visszafejlesztik: ne tanuljon Istenről, de nemzete kincseiről, történelméről, kultúrájáról se, borítsa értelmét szesz és kábítószer köde, hazugságok áradata. Éljen álom-, azaz virtuális világban, aztán jöhet fiatalon, az örök, sötét halál. Az apostol minket, hívőket arra szólít fel: „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! Üdvösségünk közelebb van, mint amikor hinni kezdtünk! Múlóban az éjszaka, elközelgett a nappal." (11-12) Az álomból nem mindig azért ébred fel az ember, mert jól kipihente magát, hanem azért, mert felkeltik, vagy rádöbben, hogy igen fontos dolga akad, amit sürgősen el kell kezdenie, különben jelentős hátrányok érik. Ilyenkor jó egy kemény vezényszó, amely elröppenti a bágyadt álmot, mint a katonatisztből lett ferences tanár, prefektus tette annak idején reggel hat órakor a nyolcvanágyas diákhálóban: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Jó reggelt adjon Isten! Takarókat hátravetni! Föl!" Ilyen szigorú keltésre gondolhatott Szent Pál. Ugyanezt gondolom én is. Nemcsak az örök üdvösség követeli meg a sürgős ébredést, de már földi jólétünk, családjaink épsége, boldogsága is, gyermekeink, fiataljaink jövője is. A felkelés után jöjjön az egészséges hidegvíz: mosakodni, tisztulni az istentelenségből, magyartalanságból, és fel kell vérteződnünk az igaz hittel. Becsülettel kell gondolnunk a munkánkra, amit szeretetből vállalunk családunkért és nemzetünkért, nem iskolakerülésre, rendetlenkedésre, vagy felnőttként bliccelésre, amerikázásra. Szemünk fénye, arcunk mosolya derűt és reményt sugározzon. Aki tudja rólunk, hogy Jézus barátai vagyunk, megérti a lelkierő forrását, aki pedig nem ismeri elkötelezettségünket az igazság és a szeretet oldalán, keresse és találja meg az okát: Jézus Krisztust, és legyen követője ő is. Advent első vasárnapja, új egyházi év kezdete van. „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból", kitapogatózzunk szennyes ködeinkből,és magunkra öltsük Jézus Krisztust!