ALEXANDRIAI SZENT CIRUSZ

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Cirusz Alexsndriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE IV.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Az agónia III.

 
A búcsúzó Jézus gondja, hogy vajon a krisztusi tanítás alapjait jobban értik-e apostolai, mint a kezdet kezdetén, amikor meghívta őket? Ezért a búcsúzás alkalmával az igazság és a szeretet a vacsorai beszélgetés főtémája. A felebaráti  szeretet krisztusi  újrafogalmazása azzal kap végleges hangsúlyt, hogy saját megváltó szenvedését idézi: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”(Jn 15,13) Aztán megismétli több ízben az Atya szeretetét, amelyet már működése kezdetén így fogalmazott meg Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16) a szeretetnek erőforrása az Atya. Különlegesen fájdalmas, hogy a tökéletes szeretetét nem értik még azok sem, akik abban részesültek. Péter apostol kapta a legnagyobb kitüntetést: ő lesz Jézusjövendő Egyházának a sziklaalapja. Neki adta bizalmas kinyilatkoztatását az Isten atya, ő kapja meg a mennyország kulcsait, valamint a bűnök feloldozására a főhatalmat. Mert annyira szereti Jézust, hogy meg akarja megmenteni a szenvedésektől, próbálja visszatartani. Jézusnak meg kell őt feddenie ezért. (Mt 16,16-23) Ha ez nem lehetséges, akkor követi a halálba: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted. Jézus leintette: Életedet adod értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”. (Jn 13,37-38) a vacsora alatt Jézusfájó szívvel arra gondolt, hogy az emberek bűneinek bocsánatáért vállalnia kellett a megváltó szenvedéseket. Irántunk való szeretetből teszi meg, de hogy ezt az egyik apostolának pénzéhes árulása teszi lehetővé, csak fájdalommal tudja elviselni: „E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: Bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul”. Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: Kérdezd meg, kiről beszél? Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: Uram, ki az? Jézus így felelt: Az, akinek a bemártott falatot adom. Ezzel bemártotta a falatot, fogta, és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögtön belészállt sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki”. (21-28) Jézust bántja, hogy tanítványait gyűlöli a világ. Erről így beszélt nekik: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így sincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, és mégis gyűlölnek engem is. Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam!” (Jn 15,18-27)

Évközi 3. hét szombat

Évközi 3. hét szombat
Zsid 11,1-2.8-19;Mk 4,35-41
„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” 

A gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthető problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozofikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az első a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés második módja az elsőn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdőn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illető megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ő közlését. Ez a hit. Az egyszerű életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten benső életéről tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel Pál apostol. Mindenek előtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek többsége. Nem tapasztalhatta meg az élő Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idő múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tőle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ő családjának szülötte lesz. Felesége, Sára is hitében nyert erőt, hogy agyon idős asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút. (8-12)Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekből alig teljesült valami. A hívő Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ősapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívőé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnőtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégő áldozatul kérte tőle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ő pedig a hit hőseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tőlünk is Isten. 

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

MARISCOTTI  SZENT JÁCINTA

 szűz, III. r. 

 (1585-1640) 

Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született gazdag szülőktől. Vallásos nevelésben részesült, de serdülő korában kitűntek hibái. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Apja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences novérekhez. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükrözodött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényűzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a nővér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy késobb rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megérto tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta oket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye elozo mulasztásait. Apostoli tűz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi idoben a 40 órás szentségimádást. Békeszerző tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megőrizte. VI. Pius avatta szentté 1807-ben.
Páduai Szent Antal tanítása a bűnösök megintéséről: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bűnös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bűnbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy bűneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE III.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Agónia II.

 
Jézus tele van gyötrelemmel.  A virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe a lelkes ünneplés ellenére is sok szenvedést rejt az Úr szívébe. A hozsannázó hívők szíve tele nagy reménnyel: JÉZUS most megmutatja az egész világnak, a múltból és jövőből álló emberi történelemnek azt a dicsőséget, amit az Atya ígért neki a világ teremtésekor: Fiam, vedd majd istenséged mellé második természetednek az emberi természetet. Ezt majd hozzákapcsolod Isteni személyed fősége alatt istenségeddel, és így te leszel az isteni ragyogás a teremtendő emberi lelkeken és angyali természeten, mint ős-típus, emberi tested pedig a mérhetetlen csillagvilág anyagának ős-típusa. Amikor pedig ténylegesen megtestesülsz, az egész világ összegyűlik és örömmámorban köszönti ős típusát. Ezt az emberek őslázadása, ősbűne megakadályozta. Az örömünnep három-négy pásztornak ünnepe lett a vétektől mentes mennyei angyalok seregén kívül. Mert a bűn által Istenével szembefordított embereket előbb újra Isten gyermekeivé kell tenni, az pedig a Te nagylelkű szenvedésed után válik lehetségessé. Ez az ünnep pedig még nem az egész emberiség általános hódolatát jeleníti meg. A tömegben alig észrevehető néhány zsidó vezető farizeus ijedten furakodik melléd: Uram, ne engedd e hangos hozsannázást, mert a római őrség nyakunkra zúdulhat a fellegvárból! Pedig milyen gyönyörű élmény lenne itt most elénekelni Dávid király költeményét, a 110. zsoltárt: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul! Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból, uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött, és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,1-4) ám e helyett az ezer éves himnusz helyett csak Szent János evangélista írása kerülhetett ide a zsoltár közepére: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése. Uram, ki hitt a szavunknak, és az Úr ereje ki előtt vált nyilvánvalóvá? (Iz 53,1) Nem tudtak hinni, amint Izajás ezt is megjövendölte: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek, és meggyógyítsam őket’. (Iz 6,10) Ennek ellenére „még a tanács tagjai közül is sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából”. (Jn 12,37-42) János evangéliuma igen sok fontos tanítást közöl a Mestertől az utolsó vacsora keretében (13-17 fejezet), csak az Eukarisztiáról nem beszél. Az első esemény nála a tanítványok lábának megmosása.  Az Úr és Isten Jézus megteszi azt, amit előbb Simon farizeus nem tett meg Jézussal, mert az a rabszolgák dolga volt. Jézus ezzel arra tanítja apostolait, hogy Isten nemcsak a mérhetetlen csillagvilágot és mennyországot teremt, fenntart és igazgat, hanem az egyszerű nép fiainak poros lábát is megmossa. Miért tette? Mert be akarta vésni apostolai memóriájába, hogy minden emberen gyakorolniuk kell a szeretet parancsát, haszon nélkül is. Tanítja a nagy igazságokat, mert azokat csorbítatlanul vallaniuk kell egész földi életükben. Az önzetlen szeretet a földi élet egyetlen nagy lehetősége, hogy kincset gyűjtsünk a mennyországra, az örök életre. Ezért az Úr a zsidóknak fogalmazott felebaráti szeretet-parancsot. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” felemeli. „Szeressétek egymást, ahogyan én, szeretlek titeket!” (Jn 13,34)

Évközi 3. hét péntek

          Évközi 3. hét péntek          
Zsid 10,32-39; Mk 4,26-34
„Miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki"

Milyen jó még olvasni is az evangéliumokban arról, hogy Urunk Jézus nyilvános működése kezdetén megszólított kemény munkában szorgoskodó férfiakat, pl. Simon Pétert és testvérét Andrást, kicsit odébb a tenger partján Jakabot és Jánost, majd a vámnál dolgozó Mátét, stb. s azok felkeltek, nekik is otthagyták családjukat, feladták kenyérkereső munkájukat és követték Jézust. Boldogan vallották, hogy ők a Názáreti Jézus tanítványai. Kicsit később Jézus nekik is feltette a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16,15-16) a kitűnő válaszra Jézus azonnal kitűnteti Pétert: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is”. (17-20) Csodálatos percek! De eme boldogító kinyilatkoztatás után, hogy Jézusnak új egyháza lesz, ennek vezetői, sőt alapja az apostolok lesznek, Jézus azonnal hozzáfűzi: neki „Neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt és kezdte lebeszélni: Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled. Ő azonban elfordult, és azt mondta Péternek: Távozz tőlem, sátán! Botrány vagy nekem, mert nem isten dolgaival törődsz,  hanem az emberekével”(21-23) Aztán azonnal kiterjeszti ezt a szenvedésvállalást minden követőjére: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét,és kövessen engem”(24) Amikor Jézus már a mennyben volt, a megkeresztelteket levélírónk ugyanerre tanítja:„Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek. Mert részetek volt a folyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandóbb javatok van. Ne veszítsétek hát el b bizalmatokat, mert nagy lesz ennek a jutalma. Béketűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet. Mert még egy kis idő, s az, aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igazam a hit által élni fog, de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét”, írják a próféták.  Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére” (Zsid 10,32-39)

Szent Ignác ereklyéinek átvitele

Szent Ignác ereklyéinek átvitele

Miután az Istenhordozó Szent Ignác főpapot Traján császár rendeletére vadállatok elé vetették, azok szétmarcangolták és felfalták testét. Csontjaiból nagyon kevés maradt meg, amiket egy urnában őriztek. Ugyancsak Traján császár uralkodása alatt az ereklyéket Rómából Antiochiába vitték, hogy a várost védelmezze, a betegeket gyógyítsa és vigasztalja egykori szellemi nyáját. Ez az első átvitel 108-ban volt. Miután a perzsák elfoglalták Antiochiát, az ereklyéket újra Rómába vitték vissza 540-ben vagy 637-ben. Jelenleg is ott nyugszanak Szent Kelemen templomában.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Az agónia

 
Jézus megkezdte megváltói szenvedéseit. Azokat a gyötrelmeket, amelyeket nem ragyog be egy csipet érzékelhető boldogság sem. Elérkezett annak az ideje, amikor a csalódások előfutamai a fizikai és lelki fájdalmak vigasztalanul ömlő árvizének. A szenvedés hetét a Betfagétól induló felvonulás nyitotta meg (Betfagé arám fügeháza, fügét termő hely. Kis helység, tanya Jeruzsálem közelében, az Olajfák hegyének keleti lejtőjén (Mk 11,1; Mt 21,1; Lk 19,29) az evangéliumok Jézus jeruzsálemi bevonulásának leírásakor említik Betániával együtt.) Két tanítványt küldött az erdőszélre, hogy az öröktől fogva odarendelt szamárcsikót hozzák el. A királyok lóháton, de legalább öszvéren ülve vonultak harcba is, ünnepelni is. Jézus nem vett fel díszruhát, nem is volt ilyen öltözéke, és egy akart lenni a sok ezer között. Mindenki, tudta, hogy ezt a ruhát az Édesanyja varrta fa messiási dísz köntösének. Felült a szamárcsikóra, „amelyen még nem ült ember”. (Lk 19,30) Ez azt jelentette, hogy nem volt betanítva az ember hordozására, de azt is, hogy nem állt még senki emberfia szolgálatában. Ez a nap ünnepélyes bevonulás Jeruzsálembe, nagy ünnepként indult. A nép rohant, hogy részt vehessen JÉZUS dicsőségében. Mindenki kezében friss zöld pálmaág, vagy bimbós, virágos gallyak.  Amikor pedig átértek az Olajfák-hegyén, a nép mondani, énekelni, harsogni kezdte: „Áldott az Úr nevében érkező király!” „Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (38) „A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: Mester, hallgattasd el tanítványaidat! Mondom nektek, felelte, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”.(39-40) Jézus amint leérkezett a hegy jó kilátást nyújtó tisztásához, megállt. Nézte a várost és megsiratta: „Bárcsak te is felismernéd, - mondta – legalább ezen a napon, ami békeségedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak enned követ kövön. mert nem ismerted föl látogatásod idejét”. (42-44) Amint beérkeztek a városba, Jézus „bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Írva van, mondta nekik, házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (45-46) A szenvedtetés legszörnyűbb szakaszának kezdetéig minden nap bement a templomba és ott tanította a jámbor embereket. Itt még adatott számára némi vigasz, hogy vannak, akik igénylik okosságát és szeretetét. Jézus pedig így fogalmazza meg helyzetét: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem. A nép, amely ott ácsorgott, ennek hallatára azt gondolta: hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: Angyal beszélt vele. Jézus megmagyarázta nekik: Nem miattam hallatszott ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én meg, ha majd felmagasztaltatom a földről, mindeneket magamhoz vonzok. Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal hal meg. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondta Jézus, azután elment, és többé nem mutatkozott”: (Jn 12,23-36)

Évközi 3. hét csütörtök

Évközi 3. hét csütörtök    
Zsid 10,19-24; Mk 4,21-25
„Jézus vére által bemegyünk a szentélybe”

Átelmélkedtük, hogy az áronita papok napi áldozatukkal nem tudták a bűntől megtisztítani az embereket, Jézus viszont egyetlen áldozatával tökéletes tisztulást nyújtott minden bűnösnek. Ennek a megtisztulásnak köszönhetjük, hogy kinyílik számunkra a mennyország. Ezt ugyan egyelőre a bizalom, vagyis a remény által birtokoljuk, de ez éltető erő: „Mivel tehát bízunk abban testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk, mint új és élő utat a függönyön, azaz a saját testén át megnyitott” (19-20), ez a remény nem csalhat meg. Jézus ugyanis az utolsó vacsorán kifejezetten állította: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn14,1-3) Ehhez a saját testén át nyitott nekünk utat, mint ahogy az ószövetségi szent sátor függönyét is örökre kettészakította. Újabb hasonlattal is segít a titkot megérteni: Az ószövetségi főpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe az idegen vérrel, megmutatta népének a jövendő lehetőséget a hívők belépésére is. Jézus minket már magával visz: „és mivel van főpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettől, és mossuk le testünket tiszta vízzel”. (Zsid 10,21-22) Itt nyilván a hitről, a bűnbánatról és a keresztség szentségéről van szó. Ezek a kegyelmek a földi életben érhetők el, Jézus erről beszélt apostolainak az Olajfák hegyén, amikor mennybemenetele előtt búcsúzott tőlük: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) a földi előkészülethez tartozik továbbá a remény erényének gyakorlása. Reméljünk Jézus ígéretében, vagyis erősen bízzunk a földi élet nehézségei között is abban, hogy Jézus kegyelmeivel erőt ad kitartani mellette, majd értünk jön életünk végén. Mindezt meg is kell külsőleg vallani az emberek előtt: „Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett, mert hűséges az, aki az ígéreteket tette”. (Zsid 10,23) a hit és a remény mellé sorakozzék a harmadik isteni erény is: „és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk”(24) Gondoljunk arra a nagy beszédre, amelyben Jézus az utolsó ítéletet ismerteti hallgatóival. A mennyországra hívottaknak felsorolja az irgalmasság cselekedeteit, amelyet az Ő kedvéért tettek földi életükben (Mt 26,34-36) Különben is az emberi életet Isten az igazság és a szeretet gyakorlására rendelte. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne”. (1Jn 4,16) Ez a legbiztosabb mérce. Az örökké tartó boldogság megszámlálhatatlan sokaság közösségében lesz egyéni birtokunk. Ezért kell már a földi életben is biztosítani a vallásos életközösségi jellegét. Ennek formája a közös szentmise és más áhítatgyakorlatok. Ne hanyagoljuk el, mint ahogyan igen sokan teszik. Hazánkban katolikus testvéreink 80-85 %-a vasárnaponként sem jár szentmisére. A mennyei boldogság nem bevezető gyakorlatokból áll, hanem befejezése a földi életnek.

SZIRIAI SZENT EFRÉM

Szír Szent Efrém atya

Efrém valószínűleg 306-ban született a mezopotámiai Nisibis városában, amely akkor a római birodalomhoz tartozott. Szüleinek nem volt nagy vagyona, de a keresztény szülők fiúkat is gondos keresztény nevelésben részesítették. Legalább 18 éves volt, amikor az akkori idők szokása szerint felvette a keresztséget. Fiatal korában heves természetű és ingerlékeny volt, beszédeiben és tetteiben hiányzott a bölcs megfontoltság. Hamis vád alapján még néhány nap börtönt is viselt. Akkor meggyőződött, hogy Isten gondviselő szeme állandóan őrködik mindenki fölött. Egész fiatalon jutott szülővárosának püspöke, Jakabnak bizalmas körébe. Diakónussá is szentelték, de alázatosságból nem merte felvenni az áldozópapi rendet. Mivel Nisibis határváros volt a római és perzsa birodalom között, a perzsák többször megostromolták. A szent püspök imádságára még halála után is sikertelenül ostromolták. Efrém nagy szolgálatot tett az ostromok idején polgártársainak. Mivel Nisibis a békekötés miatt perzsa uralom alá került, Efrém a lakosság nagy részével elhagyta a várost. Először Amidában, majd végleg Edesszában telepedett le. Egy dombon élt remete életet. Itt keletkezett élete utolsó éveiben írásainak nagy része is. Efrém emellett tanító tevékenységet is folytatott. Összegyűjtötte az ifjúságot és megvetette az edesszai iskola alapjait. Máskor versekben hirdette az igaz tanítást a szintén versekben terjedő tévtanítás ellen. Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Amikor éhínség tört ki, Efrém a beszédeivel vigasztalt, de megnyitotta a gazdagok szívét és raktárait is. Szent és munkás élete 373-ban ért véget. Na gyakran imádkozzuk bűnbánati fohászait: „Életek Ura és uralkodója…”

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE 

 
Az Ó- és az Újszövetség szövegeiből igyekeztem a szenvedésről minden isteni megnyilatkozást. összegyűjteni. Az Ószövetség embere nehezen értette meg a szenvedést, mert ezekben a megállapításokban elsődlegesen a bűnök büntetését látta. A titok lassan kezdett megvilágosodni: a szenvedés a bűn miatt jött a világra, ezért a bűnökért kellett szenvednie az emberiségnek. A bűnöket emberi erővel megszüntetni nem lehet, az ember semmivel nem kényszerítheti Istent, hogy ezt megtegye. Ha az összes ember egy akarattal vezekelve szenvedne, akkor sem kapná meg bűnei bocsánatát. Az Isten bántása csak a vele egyenrangú személyengesztelő cselekedetével nyerhet bocsánatot. Még az Istentől rendelt ószövetségi áldozatok sem töröltek el egyetlen bűnt sem: „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok. A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet.” (Zsolt 40,7-9) Ezer évvel megtestesülése előtt így beszélgetett a Fiúisten Atyjával a mennyországban. Az Úr akarta, hogy ezt a beszédet hallja Dávid a nemes ős és tanulja meg a világtörténelem, hogy a megígért Megváltó lejött a földre, mert isteni Személye, emberteste szenvedésével és halálával meg tudja fizetni az isteni igazságosságnak a nagy tartozást. Amikor egy zalai falu plébánosként a húsvéti áldoztatás során beléptem egyik filiám harangláb mellett épült házába, közel háromezer éves hittel találtam magam szemben. Idős asszony fogad, és majdnem teljesen süket és vak édesanyja fülébe kiáltotta bele: Megjött a plébános úr! Erre fekete ruhák közül egy szívből jövő erős, hitvalló könyörgés-özön kezdett áradni: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Mt 20,30) a két jerikói vak és az idős asszony hite erős forrásként táplálja bennem szüleim drága hitét és szeretetét, amíg az egykor nagy hitű Európa hite hamvadni látszik. A bűnökért járó szenvedés váltságdíjat Megváltó Jézusunk az isteni igazságosságnak egyedül fizette meg az egész emberiség nevében, ahogy már Izajás próféta is megmondta: „Magam tapostam a sajtót, népemből senki sem volt velem” (Iz 63,3) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott” (53,3-4) Egy holdkóros fiú édesapja Jézushoz könyörög a fiáért: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elhoztam tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani. Jézus így válaszolt: Hitelen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide! Jézus ráparancsolt s az ördög kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult” (Mt 17,15-18) Jézus a hitetlenség és romlottság miatt szenved. Szenved, mert az emberek „viperák fajzatai”alattomos, mérges kígyók (12,34) Övéi nem fogadták be, (Jn 1,11) pedig Mózesnél sokkal fontosabb küldötte volt Jézus, az Atya Egyszülötte.

Évközi 3. hét szerda

Évközi 3. hét szerda
Zsid 10,11-18; Mk 4,1-20
„Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket”

Az Úr rendelkezése az áldozatról, amelyet Izrael egész népének bűnéért mutatnak be a zsidó papok: „Ha Izrael egész közössége téved meg és tesz meg tudatlanságból valamit, ami az Úr tilalma ellen van, s azután rájön bűnére, mutasson be bűnéért egy fiatal bikát. Vigye a sátor ajtajához, s a nép vénei tegyék rá kezüket az Úr előtt a fejére. Azután vágják le a fiatal bikát az Úr színe előtt, s a felkent pap vigyen be a véréből a bizonyság sátrába, mártsa bele ujját, s hintsen hétszer a függöny felé. Azután tegyen ugyanebből a vérből annak az oltárnak a szarvaira, amely az Úr előtt, a bizonyság sátrában van, a többi vért pedig öntse az égőáldozati oltár aljára, arra, amely a bizonyság sátrának ajtaja előtt van. Úgy járjon el ezzel a fiatal bikával is, mint ahogy az előbb említettel kell eljárnia; így könyörögjön értük a pap, s az Úr megbocsát nekik” (Lev 4,13-20) Erre az áldozatra és rengeteg más áldozatra utal a Zsidókhoz írt levél: „Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket;Lehetetlen  ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el”, ő pedig egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökké trónol Isten jobbján, arra várva, hogy ellenségeit lábai  zsámolyává tegyék. (Zsolt 110,1) Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket”.(Zsid 10,11-14) Fentebb a Leviták könyvében (34,20) azt írta a Szent írás, hogy Isten megbocsát a bűnösöknek a bika feláldozása után, itt viszont az ellenkezőjét írja a levél szerzője. Az egyik tehát nem mondhat igazat. Ez a Szentírásban nem lehetséges. Csak úgy lehetséges a két idézet igaza, hogy a súlyos bűnökért járó pokol büntetését nem a bika vérének szétszórása engedi el, hanem Isten elfogadja az Ószövetségben is előírt bánatot, az áldozattal, amely Jézus szenvedésére mutatott előre, Isten egyelőre megelégszik, és a teljes bocsánatot előlegezi a bűnbánóknak Jézus keresztáldozatának megtörténtéig. A keresztáldozatnak volt elővételezett hatása is. Ezért üdvözülhettek és Jézussal együtt a mennyországba vonulhattak az ószövetségi szentek is mindannyian. Jézus egyetlen áldozata minden bűn eltörlője. Az Ő kereszthalálának megtörténte után pedig a papi feloldozás olyan hatású, hogy annak megtörténte után Isten sem a külön ítéleten, sem a végítéleten nem veszi elő őket. Nincsenek.

Aranyszájú Szent János ereklyéinek átvitele

Aranyszájú Szent János ereklyéinek átvitele

Szent János a Fekete-tenger legtávolabbi helyén Kománában halt meg száműzetésben. Ez 407. szeptember 14-én történt. 30 év múlva, 438-ban fényes ünnepségek között hozták vissza Konstantinápolyba a szent főpap földi maradványait. A nép, amely nagyra becsülte Szent Jánost beszédei és kimagasló erényei miatt, Szent Pröklosz konstantinápolyi pátriárkán keresztül, aki Szent János tanítványa és utóda volt, kérte II. Teodoziosz császárt, hogy a szent főpap testét hozzák vissza. A császár engedett a kérésnek. A szent főpap maradványait ezüst ládában hozva, a császár, udvartartása, a papság Chalkedonban fogadta. Onnantól császári hajó vitte Konstantinápolyba, ahol a szent apostolok templomába helyezték el. Az ereklyék előtt a császár sírva kért bocsánatot anyjának: Eudokiának viselkedéséért, aki gyűlöletével számkivetésbe küldte Isten főpapját. A tenger azon az estén a sok égő fáklyától és gyertyától nappali fényben tündöklött.

A SZENVEDÉS 7.

A SZENVEDÉS
Halál és feltámadás

Kimondani könnyű: mindenkinek meg kell halnia. Ezt hagyjuk utoljára! Az ősszülőknek sem okozott igazán fejtörést, mit is jelent Isten közlésében a halál: „Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!”. (Ter 2, 16-17) Éva előbb élvezhette a fia születésének anyai örömeit, majd meg kellett tapasztalnia felnőtt elsőszülöttének gonoszságát, amikor szelíd lelkű öccsét, Ábelt irigységből megölte: egy csupa jóság, csupa élet vérbe fagyva, üres és merev tekintettel. Íme, a tiltott gyümölcs élvezetének következménye! A bölcsességi irodalomban így kerül szóba a halál: „Semmit sem használ a gazdagság a harag gonoszt, pedig gonoszsága elejti”. (Péld 11, 4-5)  Ámosz próféta a halált úgy érzékelteti, mint áthatolhatatlan sötétséget: „Sötétség az, nem világosság, olyan, mint amikor az ember az oroszlán elől menekül, és medve jön vele szembe; vagy mint amikor bemegy a házba és kezével a falnak, támaszkodik, és megharapja a kígyó”. (Ám 5, 18-19) De az ószövetségiek még ennél is botrányosabbnak érzik, hogy a rendes emberek gyakran korábban halnak meg, mint a gonoszok. „Hívságos napjaim folyamán ezeket is láttam: Van igaz ember, aki igaz volta mellett is tönkremegy, és a van bűnös, aki gonoszsága mellett is sokáig él”. (Préd 7, 15) Hasonlóan búsong Jeremiás is ezen a visszásságon: „Igaz vagy, Uram, ha vitatkozom is veled; mégis hadd folytassak pert veled! Miért sikeres az istentelenek útja? Nyugodtan élnek mind a hűtlenül elpártolók. Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak, közel vagy a szájukhoz, de távol a veséjüktől”. (Jer, 12, 1-2) Habakuk próféta valóságos kudarcnak éli meg a jó és rossz harcát. Akár a mai állapotokról is mintázhatta volna: „Meddig kiáltok még, Uram, és nem hallgatsz meg engem? Kiáltozok hozzád: Erőszak! És te nem szabadítasz meg engem? Miért engedsz látnom gonoszságot és nyomorúságot, miért kell fosztogatást és elnyomást látnom magam előtt? Folyik a per, és egyre nagyobb a civakodás. Ezért sértik meg a törvényt, és nem ér célhoz a jog, hiszen a gonosz az igaz fölé kerekedik, és így hamis ítélet származik”. (Hab 11, 2-4) Mint már az előzményekben is szóltunk róla, nehéz dilemma az Ószövetség tagjai számára: semmiféle okkal nem magyarázható ez a rengeteg baj, ha elégséges indokot keresünk. Isten is mindenképpen benne van okként a szenvedésekben. Hiszen minden létező ok másodlagos Isten mögött, nemcsak a látható világ elemei, de maga a rossz gyökere, maga a sátán is. A zsidó nép sorsáról vitatkozik Istennel a zsoltáros: „De most elvetettél, és szégyenben hagytál minket, nem vonultál ki seregünkkel, ó Isten. Megfutamítottál ellenségeink előtt, és gyűlölőink fosztogatnak minket. Vágójuhok gyanánt odaadtál minket, szétszórtál a nemzetek között. Népedet ár nélkül eladtad, nem lettél gazdagabb a cserével. Kiszolgáltattál szomszédaink gyalázásának, azok nevetésének és gúnyolódásának, akik körülöttünk laknak. Mindez ránk szakadt, pedig mi nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem fordult el tőled, és nem tértek el ösvényeink a te utaidtól. Ámde minket mindenkor teérted gyilkolnak, és levágásra szánt juhoknak tartanak. Ébredj föl, miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végleg! Hisz lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt. Kelj, Uram, segítségünkre, és irgalmadban válts meg minket!” (Zsolt 44, 10-14. 18-19. 23-24. 26) Annak ellenére, hogy sok szenvedés érte a zsidó népet, mindig megőrizte reményét Urában. Hű tanúja ennek az optimizmusnak Jób könyve. Isten engedi ellene a sátán legaljasabb támadásait. A szó legszorosabb értelmében elvesztette előbb minden vagyonát, tíz gyermekét, majd testi egészségét tette tönkre a sátán alattomos és fájdalmas betegséggel. A keleti nagyúr a szemétdombon él. Ellene fordulnak barátai. Vitába keveredik velük. Isten is megrója. Mégis ő kerül ki felmagasztalva a próbatételből: többet kap vissza anyagiakból, mint amit előzőleg birtokolt. Gyermekei születnek: hét fia, három lánya, negyedízig meglátja unokáit.

Évközi 3. hét kedd

Évközi 3. hét kedd    
Zsid 10,1-10; Mk 3,31-35
„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak.  Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat” (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be” (8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által” (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása.

KONSTANTINÁPOLYI SZENT KSZENOFON

Szent Kszenofont és társai

Kszenofont egyike volt Konstantinápoly nevezetes hivatalnokainak. Gazdag volt földi javakban, de lelki tulajdonságokban is. istenfélő élete ismeretes volt mindenki előtt. Ilyen volt felesége Mária is. Az előkelő hivatal és gazdagság nem homályosították el szemüket, és nem okoztak bennük büszkeséget. Azt akarták, hogy két fiúknak: Jánosnak és Árkádiosznak a legjobb nevelést adják. Ezért elküldték őket a föníciai Beirutba. Isten gondviselése úgy intézte, hogy az a hajó, amely vitte őket, hajótörést szenvedett. A két testvért a hullámok különféle helyeken vetették partra. Egymás ismeretlen sorsán bánkódva, a szétvált testvérek Istennek szentelték magukat és szerzetesek lettek. Szülei, akik keresték őket, és már úgy gondolták, hogy teljesen elveszítették őket, néhány év múlva Jeruzsálemben találták meg őket. Sorsuk csodálatos alakulásán megilletődve, ők is szerzetbe léptek. Mindkét szülő Istentől a csodatevés adományát kapta meg, Kszenofont még a jövőbelátásét is. Először Mária hunyt el, aztán férje. Két fiúk, mint a csillag ragyogott a pusztában élők között. Sok évet élve, előre megtudván haláluk idejét, adták vissza lelküket Istennek. Békében haltak meg mindnyájan az V. században.

A SZENVEDÉS 6.

A SZENVEDÉS
Dilemma a szenvedés ószövetségi megítélésében

Az ószövetség választott népe nagyon kicsi sziget volt a maga egyistenhitével a bálványimádó népek óceánjában. Azok a szenvedéseket magyarázhatták úgy, hogy a különböző rangú bálványok nem tudtak valamiben megegyezni, bosszújukat az embereken töltötték ki: szenvedést bocsátottak rájuk. A zsidók jól tudták, hogy csak egy Isten van. Amikor Babilonba hurcolták a választott népet, és a lerombolt jeruzsálemi templom arany és ezüst edényeit Babilonba vitték, és elhelyezték az ottani főbálvány templomában, a győztesek úgy magyarázták: a mi istenünk legyőzte a zsidókét! Isten azonban maga tanúsítja: „Bennük alkotok világosságot, én teremtek sötétséget, én szerzek jólétet, és teremtek bajt; én, az Ur, cselekszem mindezeket”. (Iz 45,7) a zsidó hagyomány folyamatosan megőrizte ezt a prófétai szót: „Jön-e a városra veszedelem, melyet nem Jahveh vitt véghez?” (Am 3,6) a próféták nem kerülhetik el a teljes igazság kimondását, bár szeretnék éreztetni, hogy az Úr sokáig vár türelemmel, és csak hosszú várakozás után bünteti szenvedéssel a megtérni nem akarókat. A büntetés okozta szenvedések láttán a gonoszok reakciója:„Nincs Isten!”(Zsolt 10,4) így szól szívében az esztelen: „Nincs Isten!” (Zsolt 14,1) Másutt talán enyhébb a tagadás: „Azt mondják: Hogy lenne erre gondja Istennek? Hogy is lenne erről tudomása a Fölségesnek?” (Zsolt 73 ‚1 1) a türelmes Jób próbatétele szörnyű szenvedéseket okozott ennek a tiszta és nagy hitű férfiúnak. Felesége erre biztatja:„Mégis megmaradsz jámborságodban? Áldd az Istent és halj meg! Erre ő azt felelte neki: Balga nő módjára beszélsz! Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk?”(Jób 2,9-l 1) a szenvedések magyarázatánál nem tételezik fel, hogy Isten szenvedtetni akar, vagyis fájdalmat kíván okozni népének. Ilyenkor arra utalnak, hogy a természetben sok az elkerülhetetlen katasztrófa. Az öregséggel is járnak természetes bajok. A világegyetemben akadnak kárt okozó ellenségek, mint az átok és maga a sátán. Akit ő elcsábít, megátalkodottá tesz, ráfizet: „Jaj a gonosznak! Rosszul jár, mert keze tetteihez mérten lesz fizetsége” (Iz 3,11) „Ne tégy rosszat, akkor téged sem ér semmi rossz. Kerüld az igaztalanságot, akkor távol marad tőled a baj. Fiam! Ne vess gonosz magot igaztalan barázdába, akkor nem aratod azt hétszeresen!” (Sir 7,1-2) József testvérei súlyos lelkifurdalással idézik fel öccsük eladásának szomorú történetét, amikor József próbára tette őket: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen. Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, ezért jött ránk ez a nyomorúság” (Ter 42,21) Jób barátai is arra gyanakszanak, hogy a feddhetetlenek ismert férfiúnak valami titkos, nagy bűne lehet, mert Isten ekkora szenvedést mért rá. Viszont Isten már az emberiség történelmének kezdetén megmutatta, hogy a szenvedésmentes tervét a sátán incselkedése következtében elkövetett ősbűn tette tönkre. Minden emberi és egyéb szenvedésnek az okát ebben kell keresni. Itt borult fel a családi béke, az emberek és a természet összhangja, megjelent a betegségek réme, és a legsúlyosabb büntetés: az első és második halál, vagyis az örök kárhozat. (Ter 3)

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök
2Tim 1,1-8; Tit 1,1-5; Lk 10,1-9
„Titusznak, a közös hit révén szeretett fiának”

A pálforduló ünnepe után az Egyház az apostol két olyan tanítványáról emlékezik meg a liturgiában, akikhez külön levelet írt: Timóteusnak kettőt, Titusznak egyet. Mindkét tanítványát idővel püspökké szentelte. Timóteus Efezus püspöke lett, Titusz pedig Kréta szigetéé. Az apostol leveleivel segíteni, esetleg tovább képezni kívánta őket. A Tituszhoz írt leveléből vett lecke tanúsítja, hogy Pál Jézus Krisztus meghívott apostolaként ír tanítványának. Ez a levél tehát nem hivatali beszámoló, vagy az élet történéseiről értesítés, hanem a kiválasztottság és a küldetés céljait tudatosító írás. Az apostol feladata: a hit prédikálása, elmélyítése. „Hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.”(Zsid 11,6)  A hithez rögtön társul a remény, hogy a megismert Istent egykor látni és közvetlen birtokolni is fogjuk a mennyországban „amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik.”(2)  Majd arról szól, hogy ezeket az alapvető tényeket Isten kinyilatkoztatta az igehirdetés által, majd Jézus Krisztusban beteljesítette, Ő pedig Pálra bízta ugyanúgy, mint az eredetileg kiválasztott tizenkét apostolra. (3) Pál a megbízatást kellő hatalommal Tituszra ruházta, aki a „közös hit révén szeretett fia”(4), hiszen az örök élet említett forrásait Páltól kapta. Így árad az Atya, Fiú és Szentlélek kegyelme Pálon, Tituszon és rajtunk, késői felszentelt szolgákon a mindenkori hívekre. Csodálatos lelki közösség, amit minden mise elején megragyogtat a pap köszöntése. Tudatosuljon bennünk!

Évközi 3. vasárnap

Évközi 3. vasárnap  
Jón 3,1-5.10;1Kor 7,19-31;Mk 1,14-20
„Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz”

Amikor Isten első ízben szólt Jónáshoz, ezt mondta neki: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd benne, hogy gonoszsága felhatolt elém” Jón 1,1) Jónás nem mondott ellen az Úrnak, de azért kelt föl, hogy észak helyett nyugatra meneküljön. Mert miért is avatkozna bele ő, a hithű zsidó, a pogány Ninive ügyébe. Nem jutott eszébe, hogy régebben Isten Ábrahámnak felfedte Szodoma és Gomorra égig érő gonoszságát, és ő ott azonnal könyörögni kezdett. Miért könyörgött? Merészen alkudozott az Úrral, hogy az igazak kedvéért bocsásson meg a gonoszoknak is. Ötvenről lealkudta az igazak mentő-számát tízre. Nem rajta múlt, hogy mindössze négyen voltak az ártatlanok, és el kellett pusztulnia a két nagyvárosnak. Jónás tehát nyugatra menekült a feladat elől. Isten azonban kemény kézzel visszahozta csökönyös prófétáját, és újra, másodszor is szólt hozzá: „Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!” (Jón 3,2) Isten nem ember-módra gondolkodik, hiszen minden ember az Ő teremtménye, meg akarja menteni a pusztulástól. Ahhoz viszont a város lakóinak meg kell térniük, hogy bűneik bocsánatot nyerjenek. Isten ehhez mindig követeket választ és küld a helyszínre, hogy tudtára adja a bűnösöknek: következik a büntetés, ha nem tartanak bűnbánatot. Jónás zsidó, tehát Isten ószövetségi népéhez tartozik. Ennek a népnek ősapja Ábrahám, akinek magyarázni sem kellett, hogy miért pont neki fedi fel Isten a büntetés tervét. Jónás már többet tud Isten jóságáról, azt is tudja, hogy a zsidóság szüli majd meg a Megváltót, aki elveszi a világ bűneit. Neki mégis dupla parancsra van szüksége, hogy végre elkezdődjék a mentő akció. Pedig itt egy óriási városról van szó és annak rengeteg lakójáról.„Ninive nagyváros volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta. Jónás bement a városba, megtett egy napi utat, és hirdetni kezdte: Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket”. (3-5.10) Most a globális világ, tehát az egész emberiség van nagy bajban. Elhagyták őseik hitét még a keresztények is. XII. Pius pápa ötven éve figyelmeztette a kereszténység egykori központját, Európát, hogy gonosz útra tévedt, pogánnyá lett újra. Nem nyugodtak az egymás ellen harcoló, de egyformán isten nélküli csoportok, amíg hazánkat is tévútra vitték. A hitéből kiforgatott emberek anyagi és szellemi romlásban szenvednek. Úgy tűnik, hogy gonosz erők játékszere lettünk a kereszténység védőbástyája önmagát sem tudja már megmenteni. Csak Isten és a Magyarok Nagyasszonya lehet a menedékünk. Ki mondja ki ezt az igazságot? Elsősorban nekünk, papoknak kell megtennünk, hiszen már nem próféták által szól az Úr, hanem Fia, Jézus Krisztus (Zsid 1,1-2) és papjai által közli beszédeit. A nagy romlásból csak általuk menekülhetünk meg. Imádkozzunk; hogy mennyei Atyánk adja vissza nemzedékünk istenhitét, Nagyasszonyunk ősi tiszteletét, és azt a nagy kegyelmet, hogy végre tudjunk együtt gondolkodni, határozni, cselekedni.

BOLDOG GAMBARA PAULA

Boldog GAMBARA PAULA

 özvegy, III. r. 

 (kb. 1450-1505)

Az észak-olaszországi Bresciában született igen előkel családból. Már fiatal korában kedvelte a magányt, imát, lelkiolvasmányokat. Szívesen belépett volna valamelyik kolostorba, de szülei odaígérték a fiatal Costa grófnak. Teljesítette szülei kívánságát, férje pedig Piemont tartományba vitte fiatal feleségét. (Neve Gambara-Costa változatban is szerepel.) Costa gróf, akárcsak a korabeli reneszánsz hercegek (Ferrarában az Este hercegek, Firenzében a Mediciek) kedvelte a pompát, szertelen költekezést, gazdag lakomákat, szórakozásokat, s feleségét is erre az életmódra akarta rávenni. Hiszen a jó feleségnek kötelessége mindenben férje kedvében járni! Paula azonban nem volt erre hajlandó. Lelkiismeretével mindez ellenkezett. Belépett a ferences III. rendbe, s gyóntatója tanácsára távoltartotta magát a hiúságoktól; a szegényekkel, betegekkel törődött, még önmagától is képes volt megvonni a falatot, hogy a beteghez elvigye. A hagyomány az ő életébe is beiktatja a rózsacsoda legendát. (Ami férje magatartását illeti, nála találó a legenda.) Egyszer téli napon találkozott egy szegény asszonnyal, akinek nem volt cipője. Levetette saját lábbelijét s a szegénynek adta. Ez a tette kiváltotta férje féktelen haragját: feleségét a szolgák előtt megverte, rendszeresen durván bánt vele. A szolgák pedig ebben is követték urukat. Paula a szentek módján vett elégtételt: a gúnyolódást nagy türelemmel és szelídséggel viszonozta. Szenvedéseit férje megtéréséért ajánlotta fel, akinek rendetlen élete sok fájdalmat okozott neki. Felajánlásának meg is lett az eredménye: férje megtért, s ettől kezdve Paula végezhette jócselekedeteit minden akadály nélkül; viselhette nyilvánosan is a ferences III. rendi ruhát: Férje halála után folytatta jótékonykodó és önmegtagadó életét, mígnem 1505-ben boldog halállal megtért az Úrhoz. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely hagyta jóvá 1840 körül.

„E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az élő Istenben, aki bővel megad nekünk mindent megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak, így biztos alapot gyűjtenek a jövőre, és elnyerik az igaz életet.” (1 Tim 6, 17-19.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Paulát kitűntetted a világi hiúság megvetésével, a szegények iránti szeretettel s a béketűrés erényével. Segíts, hogy mi is irgalmasságot gyakoroljunk, hogy Istennél irgalmasságra leljünk. Krisztus, a mi Urunk által.

SZIRIAI SZENT MAKEDON

Szent Makedon atya

Szíriai pusztalakó volt. Vezeklő életének helyei a magas hegyek voltak. Nem volt neki sem kunyhója, sem sátra, lakóhelye a mély barlangokban volt. Ott is rövid ideig tartózkodott. Hogy elkerülje a köréje összegyűlt emberek dicséretét, egyik helyről a másikra vándorolt. Így töltött el 45 évet. Idősebb korában, tisztelői kérésére cellában lakott, és barátai házában, követve azok meghívását és élvezve szeretetüket. így élt 25 éven át. Eledele leginkább árpa volt, ezért nevezték „kritofág”-nak azaz árpaevőnek. Amikor érezte ereje hanyatlását, akkor evett kenyeret. Szent életéért Istentől az ördögűzés és a gyógyítás adományait kapta meg. 420 körül adta vissza lelkét Istennek jó öregségben.

8. nap „Sokan hittek benne az asszony szava miatt”

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
8. nap „Sokan hittek benne az asszony szava miatt” 

 
Sokan hittek benne az asszony szava miatt Jn 4,39
Kiv 3,13–15 Mózes az égő csipkebokornál
Zsolt 30 Az Úr életben tart minket
Róm 10,14–17 „Milyen kedves azoknak a jövetele,akik az evangéliumot hírdetik!”
Jn 4,27–30.39–40 Sokan hittek benne az asszony szava miatt

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
Sokan hittek benne az asszony szava miatt” (Jn 4,39)

 
A városból visszatért tanítványokat meglepte, hogy Mesterük egy asszonnyal beszélget. Szóvá ugyan nem tették, de mindegyiket furcsán érintett ez a tény. Az asszony korsóját ott hagyva, visszatért a városba. Egészen biztosan jó indulattal hagyta ott a korsót, hiszen amikor oda érkezett a kúthoz, Jézus azonnal, köszöntés nélkül, így szólt hozzá: „Adj innom” Most viszont oda érkezett tizenkét férfi, akik szintén nem köszöntötték, mert az asszonyokat az azonos műveltségűek elvből nem köszöntötték. Az asszony tehát ezt nem vette sértésnek, de volt annyira figyelmes, hogy ezt a férficsapatot nem fosztotta meg a lehetőségtől, hogy oltsák kínzó szomjúságukat. Az asszony sietett a városba. Lehet, hogy félt attól, hogy Jézus és tanítványai gyorsan szomjukat oltva tovább mennek, hogy átérjenek Galileába. Az asszonynak sürgős volt, hogy Jézust bemutassa társainak. Az nem zavarta, hogy Jézus egyetlen gondolattal rájött arra, hogy neki elég hányatott élete volt és nem válogathatta meg az öt férjet, a hatodikat pedig csak Jézus vette észre, hogy vele valami miatt már házasságot sem kötött. Ez csak azért volt fontos neki, mert ez az idegen, a zsidó, honnan tudhatta, hogy neki már öt férje volt? Ilyet csak a régi próféták tudtak, akiket a bennük működő Lélek szokott tájékoztatni. Neki fontos volt, hogy társait idejében oda vigye ehhez a prófétához, vagy esetleg magához a Messiáshoz, akit mindenki nagyon várt. A tanítványok ennivalóval kínálták Mesterüket: „Mester, egyél! De ő azt felelte: Van eledelem, csak nem tudtok róla. A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: Csak nem hozott neki valaki enni? Jézus erre megmagyarázta: Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás?  Nos, azt mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket és nézzétek meg a szántóföldeket, már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólás-mondásnak: Más vet, és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele” (Jn 4,31-38) „Abból a városból sokan hittek benne a szamáriaiak közül az asszony szavára, aki tanúsította: Mindent elsorolt, amit csak tettem. Amikor a szamáriaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője” (39-42) A mai nappal befejeződik egy remélhetőleg eredményes beszélgetés, az ökumenikus imahét. Egy olyan beszélgetés, amely az 1053-as tárgyalást, a nagy szakítást az objektív hit és az egyetértő szeretet szavával pecsételhet meg, amit Athenagoras konstantinápolyi pátriárka így fogalmazott meg Jeruzsálemben 1964.január 6-án VI. Pál pápával egy igazi és testvéri békecsók után: „Alig várom a napot, amikor egy oltárnál misézünk VI. Pállal, és ő önti a misekehelybe a bort, és én csöppentem hozzá a vizet.” Jézus Krisztus pedig a közeli Fülöp Cezáreájának vidékéről jól hallhatóan újra mondja: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18)

7. nap „Adj innom!”

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
7. nap „Adj innom!”

 
Szám 20,1–11(13) Izrael fiai a Cin pusztában,Meribánál
Zsolt 119,10–20 „Igédrôl nem feledkezem meg”
Róm 15,2–7 „Az Isten adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek”
Jn 4,7–15 „Adj innom”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Adj innom!” (Jn 4,7)

 
Immár sokadszor szerepel Jézus párbeszéd nyitó felszólítása a szamáriai asszonyhoz. A mai megbeszélés tárgyaként azonban másként, más összefüggésben hallhatjuk a jézusi szót: A Ószövetség népe, a több millió ember hangja zúg egyre félelmetesebben a Cin pusztában. Dühösek. Először is a düh be nem vallott oka piszkálja az egész gyülekezetet: Már réges régen a „tejjel-mézzel folyó ígéret földjén lakhatnának a hét pogány nép földjén, amelyet Isten, a Teremtő és az Igazságos Bíró jogerős ítélete nekik ajándékozott. Jól emlékezett mindenki, hiszen nem volt napi ócskaságokkal terhelt a memóriájuk, mint a modern kor embereié: „A történtek után az Úr szava megnyilatkozott Ábrámnak látomásban: Ne félj, Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. Ábrám így szólt: Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam. Ábrám így folytatta: Nézd, nem  adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm. Az Úr szava ezt mondta neki: Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik. Aztán kivezette, és azt mondta neki: Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Majd hozzáfűzte: Ilyen lesz a nemzetséged. Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra. Ismét szólt hozzá: Én vagyok Isten, aki kihívtalak a káldeai Urból, hogy ezt a földet adjam birtokul. Ő így válaszolt: Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt? Erre megparancsolta neki: Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot! Amikor odahozta neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, és a két felet egymás mellé állította, a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrámot mély álom fogta el, s nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrámhoz: Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz egy országban, amely nem az övé. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig.  De én megítéltem azt a népet is, amelyet szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedve vonulnak ki onnan. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz, és magas korban temetnek el. A negyedik nemzedékben térnek ide vissza, mivel  az amoriták bűne még nem teljes. Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr Ábrámmal és így szólt: Utódaidnak adom ezt a földet” (Ter 15,1-18a) Dühöngött a nép, amikor Mózes a határig elvezette őket, és tizenkét kémet küldött információért. Ezek elmondtak minden jót, aztán hazudozni kezdtek a veszedelemről. Fellázadtak, és új vezérrel vissza akartak menni a rabszolgaságba. Erre válaszul Isten büntetése következett. Vissza a sivatagba. Ott ki kell halnia mindenkinek, aki a kivonuláskor elmúlt húsz éves. Isten megelégelte, hogy nem hisznek neki. Mózes és Áron pedig a végén vesztette el a türelmét a Cin pusztai lázadáskor. Az Egyházat is a történelem során kemény türelmetlenség vitte szakadásba. Ezt kellene keményebb alázattal beismerni és visszamenni a téves döntésekig. „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste, hanem ahogy írva van róla: „Gyalázóid szidalmai rám hullottak. Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját” írja Szent Pál apostol. (Róm 15,1-6) A katolikus pap minden zsolozsma bevezető zsoltárát végig kell mondja: „Negyven évig viszolyogtam e nemzedéktől. Így szóltam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam országába’” (Zsolt 95,10-11)

A SZENVEDÉS 5.

A SZENVEDÉS

 
Miként vesz részt Jézus az emberek szenvedéseiben?

„Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebei által gyógyultunk meg”- írta a próféta (Iz 53,5) Jézus nemcsak hatalmas Megváltónk volt, de érző szívvel figyelte szenvedéseinket is:„Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok”. (Mt 9,36) Tudta, hogy segítőkészségét igénylik: „Mikor kiszállt a (bárkából), meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket”. (Mt 14,14) Lelkes hallgatóinak nemcsak az örök igazságot hirdette három napon át, hanem gondosan figyelte, miként állnak az élelmiszerek dolgában. Mert kenyérrel is él az ember. „Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velünk vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton”. (Mt 15,32) Sokak szemében botránynak számított, hogy barátját, Lázárt, nem látogatta meg betegágyában,és nem gyógyította meg, mint annyi más beteget. Tűrte talán akarta is, hogy ezt mindkét húga szemre hányja neki (Jn 11,21.32), és ezt hallják tanítványai és idegenek is. Jézus némán könnyezett. „Erre a zsidók megjegyezték: Íme, mennyire szerette őt! De voltak köztük akik így szóltak: Ő, aki megnyitotta a vak szemeit, nem tehette volna meg, hogy ez meg ne haljon?” (Jn 11,36) Jézus magát a szenvedést győzte le. Keresztelő János tanítványait küldte Jézushoz, hogy érdeklődjék meg, vajon Ő a Messiás vagy más valakire kell-e várnunk? Jézus tényeket sorol fel bizonyítékul: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások meggyógyulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot”: (Mt 11,4-5) Ezek a jelek előre mutatják, hogyan győz majd Jézus a bajok felett mindörökre. A bajok oka a sátán. Jézus  természetesen  Ura az ördögnek is, sorozatosan kiűzi  a megszállt emberekből. De fölényes hatalmát azzal is megmutatja, hogy az ördögűző hatalmat átruházza tanítványaira is: „Amikor a hetvenkettő visszatért (hithirdető körútjáról), örömmel mondták: Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben. Ő azt felelte nekik: Láttam a sátánt, mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy fog ártani nektek”. (Lk 10,17-19) Beteljesült Izajás próféta jövendölése: „Ő a mi gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta”.(Mt 8,17) Ezt a gyógyító hatalmat nemcsak Jézus életében élvezték a tanítványok, hanem átszállt az Egyházra, rendszeresen éltek vele. Jézus boldognak mondja a szenvedőket. Bár Jézus nem szüntette meg a földi bajokat és a halált sem, de maga feltámadt halottaiból, és a Jelenések könyvében végső győzelméről is hírt adott: „A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették:.ez a második halál”. (20,14) Elutasította a bűn és a baleset közötti feltétlen kapcsolatot, amikor két halálos szerencsétlenség történt az országban (vö. Lk 13,1-5), vagy védte a vakon született erkölcsi ártatlanságát (vö. Jn 9,1-3), mégis következtetni enged arra, hogy az ősbűn miatt vannak a bajok. Hirdeti, hogy az Ő boldogság-listája más, mint a földiesen gondolkodó embereké.(vö. Mt 5,3-12) A könnyeket sem törölte le minden arcról, de a vigasztalást megígéri: „A királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vízének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet”. (Jel 7,17) Ezt meg is ismétli: „Isten letöröl majd szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. (Jel 21,4) Mindez arra mutat, hogy a szenvedés végső soron Isten dicsőségét és Isten fiainak dicsőségét szolgálja: „Ez a betegség nem válik halálra, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4)