BOLDOG JOSEPHINE LEROUX

BOLDOG JOSEPHINE LEROUX 

szűz, klarissza vértanú 

(1747-1794)

Észak-Franciaországban született, keresztneve Anna-Jozéfa. 23 éves korában lépett be a klarisszákhoz Valenciennes*-ben. Ebben az időben zajlottak a francia forradalom véres évei. 1790-ben a forradalmi nemzetgyűlés feloszlatta a szerzetesrendeket, kivéve a betegápoló és tanító rendeket. De két év múlva azokat is megszüntette. Így Jozefinának is el kellett hagynia kolostorát. Egy ideig szüleinél tartózkodott, de a közös életre vágyott, ezért, amikor erre lehetőség nyílt, Valenciennes-ben az orsolyitákhoz csatlakozott, akik visszakapták rendházukat. A város ugyanis ebben az időben osztrák uralom alatt állt. Nem lépett az orsolyita rendbe, csak velük együtt élt. Itt lakott ugyanis húga, Mária Skolasztika mint orsolyita nővér. Azonban nem sokáig élhetett közös életet, mert egy év múlva, a várost visszafoglalták a francia csapatok. Az orsolyitákkal együtt neki is el kellett hagynia a kolostort. Nemsokára elfogták őket. Az elfogására jött csapat vezérének mondotta: „Nincs szükség egy gyenge no elfogására ennyi katonára!” Sőt megkínálta őket frissítővel, majd amikor megbilincselték nyugodtan követte őket az őrzőhelyre. Halálra ítélték az öt orsolyita nővérrel együtt, mivel háború idején elhagyták Galliát és a köztársaság törvénye ellenére szerzetesi közös életet éltek. Jozefina nyugodtan fogadta a halálos ítéletet. A kivégzés előtti éjszaka meg tudott áldozni, majd húgával és a többi négy orsolyita nővérrel együtt „örvendező arccal ment a vesztőhelyre, szent énekeket énekelve, s örvendezve, hogy méltóvá lett katolikus hitéért a halált elszenvedni. Fölkiáltott: Félhet-e az ember, ha megszabadul a számkivetésből s a mennyország szépségére gondol?” Hálája jeléül kezet csókolt a hóhérnak, s kifejezte, hogy megbocsát üldözőinek- így szenvedte el a vértanú halált (lefejezést) az öt orsolyita nővérrel együtt 47 évesen 1794. okt. 23-án. XV. Benedek pápa avatta őket boldoggá.

E szüzed kettős koronával ékes:

testének vágyát hogy igába törte,

s testében szerzett diadalt a véres, büszke világon.

Se halált nem félt, se halál követét:

hóhér-kínzások ezer új alakját,

s vérét hullatván mehetett az égnek szent örömébe.

A vértanú szűz zsolozsmájából

Imádság:

Urunk, Jézus, öntsd szívünkbe az isten félelmlet és a szeretetet, hogy Boldog Jozefína szűz érdemeiért és példájára inkább a halált válasszuk, minthogy Téged valami bűnnel megbántsunk.

Ferenc pápa: A hivatásgondozás nem egy terv kidolgozása, hanem találkozás Jézussal

Október 21-én, pénteken délben Ferenc pápa a vatikáni Kelemen teremben találkozott a hivatásgondozásban tevékenykedők nemzetközi találkozójának 225 résztvevőjével, akik ezekben a napokban a Papi Kongregáció szervezésében Rómában tanácskoznak.

Beszéde kezdetén a pápa megvallotta, hogy félelem tölti el néhány egyházi kifejezés használatakor és ilyen a hivatásgondozás szó is, amely utalhat egy kúriai hivatalra, egy terv kidolgozására. Nem mondom, hogy ez nem fontos, de ennél sokkal többről van szó: a hivatásgondozás találkozás az Úrral! – szögezte le a pápa.

Nem véletlenül választottátok a találkozó mottójául a „miserando atque eligendo” (megkönyörült és kiválasztotta) idézetet, amelyet az ifjú éveimre emlékezve választottam, amikor erősen megéreztem az Úr hívását. Nem egy konferencia vagy szép eszme nyomán született meg bennem a döntés, hanem mert magamon éreztem az Úr irgalmas tekintetét – idézte fel a pápa saját hivatása történetét. A hivatásgondozás megtanulja Jézus stílusát, aki a hétköznapi élet helyein jár, sietés nélkül megáll, irgalommal tekint a testvéreire és elvezeti őket az Atyával való találkozásra. Az evangélisták gyakorta leírják Jézus missziós tevékenységének egy részletét. Útra kel, bejárja a falvakat és városokat, találkozik a nép szenvedésével és reménységével. Máténál különösen három mozzanatot vehetünk észre: Jézus kimegy, meglát és meghív – mondta a pápa, majd egyenként elemezte ezt a három vonást.

A hivatásgondozás egy mozgásban lévő egyházat igényel, mely nem számítgat, hanem Isten irgalmas szívének a tágasságára hagyatkozik. A hivatásgondozás nem maradhat meg a „De ez nálunk mindig így volt!” érvelés kényelmes szempontjánál, hanem ki kell lépnie a saját merevségéből, mely képtelenné teszi az evangéliumi örömre. Ferenc pápa erre mindenekelőtt a papokat és püspököket emlékeztette, utalva saját személyes meghívásukra, amikor egy megélt találkozás megváltoztatta az életüket. Szomorú, ha egy pap a plébánián bezárkózva csak önmagának él – tette hozzá.

Amikor Jézus az utcákat rója, időnként megáll, és sietség nélkül rátekint az emberekre. Éppen ez teszi vonzóvá és magával ragadóvá a meghívást. Márpedig benső csend kell ahhoz, hogy ez ember megérezze az Úr hívásának a visszhangját. A szervezői aktivitás nagy veszélye, hogy sietségében nem áll meg az ember a személyes találkozásokra. Az evangélium ellenben pontosan rögzíti Jézus felénk forduló, rajtunk megpihenő irgalmas tekintetét. Az irgalmas tekintetben a szem és a szív ölel körül, ahogy Jézus tette Mátéval. Ez a tekintet olyan nyitott teret teremt, melyben Máté előítélet nélkül szabadnak érzi magát, hogy új útra keljen – magyarázta a pápa, majd leírta, milyennek látja a hivatásgondozót: nem kapkod, képes megállni és mélységben olvasni, képes belépni a másik életébe anélkül, hogy megítélne ott bármit is. Tekintete képes csodálatot ébreszteni az evangélium iránt, tud különbséget tenni és kísérni az embereket. Végül ez a tekintet figyelmes és éber, folyamatos megtisztulásra indít.

A meghívás mozzanatát elemezve a pápa megjegyezte, hogy a hivatásgondozás nem tart hosszú beszédeket, nem hív követendő programokra, hanem egyszerűen csak ezt mondja a Mesterrel együtt: „Kövess engem!” Ezzel csodálatot kelt egy új cél iránt, az élet olyan helyére mutat rá, mely túllép a pénzváltó asztalka szűkösségén. Jézus így útra indítja az embereket, kimozdítva őket egyoldalú ülőhelyzetükből. Jézus megérinti a fiatalokban lakó keresési vágyat, amit az Úr kincsként a kezükbe helyez, hogy aztán gondozzák és műveljék.

Végül Ferenc pápa arra kérte a püspököket, papokat és hivatásgondozókat, hogy tartsanak ki a felebaráttá válásban, a kilépésben, a megkülönböztetésben és az imádságban, és ne féljenek attól, hogy a papi életutat javasolják a fiataloknak, mindenekelőtt saját örömteli életük felmutatásával.

Az Irgalmasság Szent Éve 325.

A templom felmérése.

„Ekkor bothoz hasonló mérőnádat adott ezeknek a szavaknak a kíséretében: Menj, mérd föl az Isten templomát az oltárral és a benne imádkozókkal együtt. De a templom külső udvarát hagyd ki, és ne mérd fel, mert a pogányoké lesz, akik a szent várost negyvenkét hónapig tiporják” (Jel 1,1-2) A templom felmérése nyilván akkor történt meg Jeruzsálemben, amikor Dávid fia és utóda, Salamon hozzáfoghatott az építkezéshez. „Amikor eljött a nap, hogy Dávid meghaljon, megparancsolta fiának, Salamonnak, s azt mondta: Nos, most mindenek útjára lépek, Légy bátor, és bizonyulj férfinak! Tartsd szemed előtt, amit az Úr, a te Istened parancsol, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, rendelkezéseit és törvényeit, és kövesd sugallatait, amint írva van Mózes törvényében, hogy minden sikerüljön, amit csak teszel, amibe csak belefogsz, s így az Úr beteljesítse ígéretét, amelyet nekem tett: Ha fiaid ügyelnek útjukon, és hűségesen követnek, szívük, lelkük mélyéből, akkor azt mondta, sohasem leszel utód híjával Izrael trónján” (1Kir 2,1-4) „Te pedig fiam, Salamon, ismerd el atyád Istenét, szolgáld osztatlan szívvel és odaadó lélekkel. Az Úr ugyanis megvizsgál minden szívet, és ismeri minden lélek gondolatait. Ha keresed, megmutatja magát  neked. Ha elfordulsz tőle, elvet örökre. Nos tehát, az Úr kiválasztott, hogy hajlékot, szentélyt építs neki. Légy állhatatos, és készítsd el” (1Krón 28,9-10)  Salamon fölépítette az új templomot, azokból a gyönyörű elemekből, amelyeket apja készíttetett. Csodájára jártak közelről, távolról. Több száz bálványimádó felesége viszont a környező dombokon egymás után építtette vele bálványai tiszteletére kis templomait, amik idővel kiérdemelték a súlyos büntetést: az Isten gyönyörű templomát Kr.e.586-ban Nebukadnezár hadserege teljesen lerombolta. Hetven év múlva ugyan újra építették szegényen, szerényen. Isten Fia, Jézus Krisztus még látta, imádkozott és sokat harcolt érte, de Kr.u.67-70 között a rómaiak földig rombolták, egykori híveit pedig szétszórták a nagyvilágba. Az új keresztény templomok két évezreden át a hit házai lettek. Mi magyarok védtük Európát, mígnem az utolsó évszázadban az új nemzedék, ürességtől kongva, átengedte küldetésüket.

Évközi 29. hét szombat

Évközi 29. hét szombat

Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját nyilatkoztatja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások.

Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Ehhez az egységhez nem elég a kölcsönös rokonszenv, közös érdeklődés, de a tanítás, a vallási ideológia átadása sem, hanem csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd, amely már az örök élet kezdete.

Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.

Szent János Pál pápa, akit az isteni gondviselés pásztorrá és tanítóvá tett az Egyházban, imádkozz érettünk, hogy az az egység, melyért annyit fáradoztál földi szolgálatod idején, a Lélek erejében megvalósulhasson közöttünk.

 

BOLDOG STREPA JAKAB

BOLDOG STREPA JAKAB

 érsek 

(1350-1411)

1350 körül született lengyel főnemesi családból. Egészen fiatalon lépett be a Ferenc-rendbe. Hamarosan kitűnt tudásával és apostoli buzgóságával. Ebben az időben Oroszország missziós területnek számított: sokan pogányok voltak, mások szakadárok. Néhány évig Jakab is ezen a területen működött mint misszionárius, szép eredménnyel. Utána Lemberg gvárdiánja lett, majd kinevezték az orosz missziók fő elöljárójává. Tíz évig látta el ezt a feladatot és sok misszionáriust küldött orosz területre. Hatékonyan támogatta a 13. században alapított mozgalmat: a „Zarándoklat Krisztusért” nevű társulatot. Ferencesek és domonkosok együttműködése volt ez különösen a szakadárok s hitetlenek: oroszok, lengyelek, litvánok, moldvaiak között A misszionáriusokat zarándok prédikátoroknak nevezték. Amikor meghalt a halicsi érsek, IX. Bonifác a lengyel (Jagello) király kérésére Jakabot nevezte ki az érsekségre, amit nagy nehezen, az engedelmesség nevében fogadott el. 1392-ben szentelték püspökké. (Később az érsekség Lembergbe került át.) Ettől kezdve teljesen egyházmegyéje megújítására, a vallásos élet fellendítésére szentelte életét. Templomok építését szorgalmazta mindenekelőtt, mivel a nagy távolság sokakat akadályozott a vasárnapi szentmisén való részvételben. Új plébániákat létesített, ahova buzgó papokat küldött. Szerzetházak, kórházak építését is támogatta, gondja volt a szegényekre. Különös buzgalommal ápolta a Szűzanya tiszteletét. Családi címerébe, érseki gyűrűjébe az ő képét vésette, s mindenhol, ahol tartózkodott, a Szűzanya tiszteletére esti ájtatosságot szervezett. Lembergben bevezette az örökös szentségimádást. Évek folyamán egyre jobban változott meg egyházmegyéje arculata. Ferences ruhában látogatta egyházmegyéje városait, falvait, mindenütt hirdette az igét. Amellett a szigorú vezeklést sem hagyta el. Híveinek ideiglenes javáról is igyekezett gondoskodni. Az állam vezetőinek oly hasznos tanácsokkal szolgált a tatárok betörései kivédésére, hogy „az ország védelmezője” címet adták neki. 19 évig tartó érseksége után 1411. jún. 1-én hunyt el s a lembergi ferencesek templomába temették. VI. Piusz erősítette meg tiszteletét. Szent Ferenc „Jézus anyját mondhatatlan szeretettel vette körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dícséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni.” (Celano: Vita II. 198.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jakabot, a Szűzanya kiváló tisztelőjét mint jó pásztort adtad Egyházadnak, hogy tanító szavával vezesse és példájával nevelje népedet. Közbenjárására őrizd bennünk kegyelmedet, s tarts meg azon az úton, melyet példájával megmutatott. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

„A felebarát halt meg, és nem Isten” – Enzo Bianchi előadásai a közösségről és az egyház tévútjairól

Enzo testvér, az olaszországi Bose ökumenikus, monasztikus szerzetesi közösségének perjele a pannonhalmi vezetői konferencia díszvendégeként két előadást is tartott október 20–21-én.

A bosei közösség 1968 óta működik, akkor csatlakoztak hozzá az első férfi és női tagok, ma már öt alapításukban összesen száz szerzetes alkotja a monasztikus közösséget, amelynek női ága és protestáns, ortodox tagjai is vannak. Enzo Bianchi perjel evangéliumi radikalizmussal elemzi az egyház előtt álló utakat és a kirekesztettekhez, menekültekhez való viszonyulást. Hirdeti és vallja, hogy új társadalmi szerződést kell létrehozni, a keresztényeknek pedig radikálisan új életfelfogásra van szükségük.

A közösség fogalma az ajándék és a kötelesség között feszül, dimenziói pedig a családtól az emberiségig érnek. A görög eredetű szó (koinonia) jelentése szerint a közösség az, ahol minden valóban közös, benne mindenki egy olyan egész része, amelyet „a mindenki” alkot. Európában azonban most baj van, mégpedig az „én” és a „mi” összeillesztésével, mert az „én” szinte korlátlan erősödésével egyre nehezebbé válik a közösséghez („mi”) kapcsolódni, és kialakul az én és az ők szembenállása. A kulturális és antropológiai pluralizmussal ez a helyzet még súlyosabbá vált, a keresztény és a világi etika elvált egymástól. A személyiségi jogok erősödésével, a személyes meggyőződések polarizálódásával antidemokratikus folyamatok indultak el szerte a világon. Az emberek nem közösségben gondolkodnak, hanem egymás legitimitásának megtagadására törekszenek. Válságba került a közösség, a társadalom, válságban van a demokrácia is.

Enzo testvér szerint egy közösség akkor születik, ha a személyes jelenlétünket adjuk a másiknak, ha kötelességünk van a másikkal kapcsolatban. Annak a kötelessége és adománya, hogy önmagunkat adjuk a másiknak. Azért vagyunk vele közösségben, hogy ajándékok legyünk a számára és felelősséget is vállaljunk érte. Az igazi közösség a másik iránt érzett felelősségből születik. A Szentírás legelső könyvében megfogalmazódik két lényegbevágó kérdés a közösségről. Az egyik: „Ádám, hol vagy?” – azaz: Ember! Hol tartasz az emberré válásod útján? A másik: „Hol van a te testvéred?” – azaz: Ember! Hol van a másik (a felebarátod) iránt érzett felelősséged? Nem egyszerű ezt az utat bejárni, hiszen ahol a másik jelen van, ott a félelem is jelen van, mert nem ismerjük a másikat. Minden találkozáskor olyan munkát kell kifejtenünk, amivel leküzdjük a taszítást, a félelmet, a másik elutasítását. Ugyanazokat a félelmeket tapasztaljuk meg egy szerelmi kapcsolatban, a házasságban, a családalapításban, de a menekültekkel való találkozásban is. A „más” (ember, nemi identitás, kultúra, vallás, szokás) félelmet szül, amit racionalizálni kell, és meg kell fékezni.

Sajnos ma – például hatalmi, politikai szereplők – inkább a félelmek növelésén, semmint racionalizálásán dolgoznak különböző érdekekből és hatalmi megfontolásokból. Olyan ez, mint egy járványos betegség. Először csak attól félünk, aki távol van, de ez a félelem fokozatosan beszivárog az életünkbe, és már attól is félni kezdünk, aki közel van, de más, mint mi. A félelem járványszerűen terjed, és ugyanazok, akik félnek az idegentől, hamarosan félni fognak a saját homoszexuális gyereküktől, a cigány szomszédjuktól, mert a félelem beszivárog a távoliból a közelibe. A másik elfogadásához tehát először a másik közelségét kell megszokni. A mai közösségi médiumok uralta világ a közeliség illúzióját kínálja, miközben irgalmatlan távolságokban vagyunk egymástól. A virtuális térben mindent megteszünk a találkozás elkerüléséért. E-mailt írunk, csetelünk, fotókat küldözgetünk egymásnak – ahelyett, hogy személyesen találkoznánk. Szívesen adományozunk távoli katasztrófák áldozatainak (hogy távol tartsuk őket magunktól), de a lábunk előtt lévő hajléktalanon átlépünk. Ez az eltávolító, falakat építő szeretet, amellyel az immunitást (védettség a másiktól) és nem a kommunitást (közösség a másikkal) építjük.

Enzo testvér egyszer megkérdezte Ferenc pápától, hogy az audienciák alkalmával miért ölel meg mindenkit? A válasz a következő volt: „Azért, mert a közösség a teljes figyelem és az érintés útján tud kiteljesedni.” A közösség alapja személyes jelenlétünk ajándéka, amelyben a „mi” fontosabb, mint az „én” vagy a „te”. A kereszténység legfontosabb imájában gyönyörűen megfogalmazza ennek alapvető igazságát: „mi Atyánk”, „kenyerünket”, „nekünk”, „mi vétkeinket”, „mi is megbocsátunk”, „minket”.

A másik fontos fogalom a közösségben a felebarát, aki közel van hozzánk, és akivel kapcsolatban meghozzuk a döntést, hogy közel megyünk hozzá. Korunkban a felebarát fogalma kihalófélben van. A felebarát halt meg, és nem Isten, ahogy azt Friedrich Nietzsche a 19. század végén állította. A közelség veszett el, mert hiába él valaki a szomszédunkban, már nincs közünk hozzá, távol van tőlünk. Ha a közösség mellett döntünk, azt is tudnunk kell, hogy ez áldozatokat kíván. A közösségben nyilvánul meg, hogy kik is vagyunk valójában. A szerzetesek jól tudják ezt, hiszen amikor belépnek a közösségbe, hamar kiderül, hogy nem is olyan jók és alázatosak, mint gondolták magukról, amíg egyedül éltek. Az igazi közösség rávilágít a gyengeségeinkre, és az individualisták ezt nem szívelik. Építése fáradságos, fájdalmas folyamat, melynek során meg kell tanulnunk önmagunk lenni. Minél szorosabb egy közösség, annál kevésbé tudunk álarcokat viselni, mert a többiek úgyis leveszik rólunk. A társadalom ellenben kedvez a különböző álarcok (viselkedés, szerepek, státuszszimbólumok) viselésének, és sokan maguknak építenek közösségeket, nem azt nézik, hogy ők mit tehetnek a közösségért.

A közösség építésénél három követelményt kell szem előtt tartani. Az első: uralni a másikkal szembeni előítéleteket, a félelmeket felismerni, racionalizálni és pórázon tartani. A második: a megosztás cselekedetének gyakorlása, annak tudatosítása, hogy egy közös jó létrehozásában veszünk részt. A megosztás napi gyakorlattá válásával valódi közösség jöhetne létre családi, települési, országos, sőt világszinten, létrejöhetne a közösség antropológiai szövete. A harmadik követelmény pedig: a bizalom, hinni a másiknak. A kereszténység eddig a hitigazságokat hangsúlyozta, pedig a hitélmény másik oldala a bizalom. Enzo testvér mindig haragra lobban, amikor az egyház panaszkodását hallja arról, hogy az emberek már nem hisznek. Hogyan hihetnének, ha saját magukban, a közösségükben, a jövőjükben sem hisznek? Hogyan hihetnének akkor olyasmiben, amit nem látnak, amiről nincs konkrét tapasztalatuk? – kérdezi a bosei közösség perjele. Bizalmi válság alakult ki, a fiatalok nem hisznek a jövőben, nincs munkájuk, nincs hitük, nincs bizalmuk a politikusokban. Csodálkozunk, hogy Istenben sem hisznek? – tette fel a nyugtalanító kérdést Enzo Bianchi.

A problémák forrása a ’60-as évek diáklázadásaira és forradalmaira vezethető vissza, társadalmunk széttöredezettsége innen eredeztethető. Jogokat vívtak ki maguknak a nők, a fiatalok, és ekkor robbant a szexuális szabadság igénye, ami bombaként hatott az egyház életében, és amit azóta sem sikerült a saját diskurzusaiba beépíteni. Felszínre tört az egyén, és azóta mindenki a saját nagyfokú szabadságát követeli emberi vágyai függvényében: a válás, az abortusz, az eutanázia, az azonos neműek házassága sorolhatók ide. Ezek a törekvések az egyéni szabadságjogok dimenzióiban jelennek meg, szabadságjogi kérdésekké válnak, amelyek mentén széttöredeznek társadalmaink. Konfliktusaink a széttöredezettség miatt alakulnak ki, és nem vallásiak, hanem az egyéni szabadságjogok feszültségéből adódó etikai problémák.

A jelenlegi menekülthullám kezelésének nehézsége is ide vezethető vissza. Sok ember, sokféle etnikum érkezik Európába, de nem vagyunk egyidejűségben, mert az idevándorlók nem kortársaink. Az iszlám és államai nem egyidejűek velünk, mert az ő társadalmaikban nem volt reneszánsz, nem volt felvilágosodás, marxizmus, és sorolhatnánk. Sem kulturálisan, sem vallásilag nem élünk egyidejűségben velük – hangsúlyozta Enzo testvér. Európa gyenge, a kormányai gyengék, az emberek bizalma elveszett a politikusokban, a menekültáradat problémáját nem tudjuk kezelni.

A tömeges migráció kiváltó oka a háborús helyzet, melynek abszurditására egy közelmúltbeli olaszországi botrányt idézett fel példaként Enzo Bianchi. Egymilliárd dolláros fegyvereladást hagytak jóvá Szaúd-Arábiába. Köztudott, hogy ezek a fegyverek végül az Iszlám Állam kezébe kerülnek, amely ellen Olaszország is harcol. A közelmúltban jelent meg egy fotó az elkobzott ISIS-es fegyverekről, amelyeken tisztán olvasható a felirat: Made in Italy, Brescia. Az őrület és az irracionalitás korát éljük – zárta előadását a bosei közösség perjele.

Az Irgalmasság Szent Éve 324.

János lenyeli a könyvet.

 „Azután az égi hang újra szólt hozzám: Menj, vedd el a nyitott könyve az angyal kezéből, aki a tengerben és a földön áll. Odamentem  az angyalhoz, hogy adja át nekem a könyvecskét. Így szólt  hozzám: Nesze, nyeld le! Keserű lesz tőle a gyomrod, de a szád olyan édes, mint a méz. Elvettem az angyal kezéből a könyvecskét és lenyeltem. A szám édes lett tőle, mint a méz. De amikor lenyeltem, a gyomrom keserű lett. Ekkor ezt mondták nekem: Ismét jövendölnöd kell a sok népről, nemzetről, nyelvről  és királyról” (Jel 10,8-11) János érdekesnek találta, hogy az angyal fél lábbal a vízben, féllel a parton áll. Amíg ezen töprengett, újra szólt az égi hang: Menj, vedd el a nyitott könyvet az angyal kezéből, aki a tengerben és a földön áll.János ismerhette Ezekiel könyvét, aki mindjárt a prófétai küldetése elején látott egy különös látomást: „Észak felől forgószél támadt és nagy felhő. Fényessé vette körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepében valami fénylett, mint az érc. Középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez hasonlított. Emberi formájuk volt. Mindegyiknek négy arca és mindegyiknek négy szárnya volt. A lábuk egyenes volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek voltak. Arcuk – mind a négyüké — négy irányba nézett. Az egyiknek szárnya összeért a másikéval. Amikor mentek, nem fordultak meg, hanem mindegyik egyenesen haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, és jobb felől mind a négynek oroszlánarca volt, bal felől meg mind a négynek bikaarca volt, s mind a négynek sasarca volt. Szárnyaik felül ki voltak terjesztve. Két szárnya mindegyiknek összeért, kettő meg testüket födte. Mindegyik egyenesen ment maga előtt, oda mentek, ahová a lélek irányította őket, nem fordultak meg, amikor mentek. Az élőlények között olyasmit láttam, mint az égő szénfáklya, amely imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott, és villámok törtek elő a tűzből. Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok. Figyeltem az élőlényeket, s lám, egy-egy kerék volt a földön az élőlények mellett, mind a négy mellett. Ezek a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit, s mind a négynek ugyanolyan volt az alakja. Úgy látszott, mintha az egyik a másikban lett volna. Négy irányban haladtak, s nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Vizsgálgattam őket, igen nagy volt a kerületük, s körös-körül mind a négynek a kerülete tele volt szemekkel. Az égboltozat fölött pedig, amely  a fejük fölött volt, mintha zafirkő lett volna, olyan, mint egy trón, ezen a trónfélén meg fenn, a magasban egy emberhez hasonló lény. Láttam, fénylett mint az érc, s mintha tűz vette volna körül. Attól fölfelé, ami a derekának látszott, s attól lefelé, ami a derekának látszott, olyasmit láttam, mint a tűz, és körülötte fényességet. Olyan volt, mint a szivárvány, amely esős napokon feltűnik a felhőben – ilyen volt a ragyogás körülötte. Ilyennek látszott az Úr dicsőségének jelenése. Láttam, s arccal a földre borultam, s valakinek a hangját hallottam, aki beszélt” (Ez 1,4-28)

Évközi 29. hét péntek

Évközi   29.  hét  péntek              
Ef 4,1-6; Lk 12,54-59
„Éljetek méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok” 

Hatalmas erejű gondolatok közlése után Szent Pál apostol gyakorlati tanácsokkal látja el a levél címzettjeit, az efezusi híveket, és velük együtt természetesen minket is. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy ő a levél írásakor fogságban sínylődik, keze, lába bilincsbe verve, de a szeretete erős, sugározni akarja a jót minden testvére életére. Ez az állapot is Isten akarata szerint alakult ki. Azt kell mindig elfogadni, amit az Úr adni akar. A szabadon élők is kötve vannak Isten velük való terveivel. A végtelen nagy Isten minden ember számára élettervet készít. Ehhez a tervhez jelöli ki a lelki és testi képességeket, amelyeket a szülők és az összes ős életerejéből származtat át az embrionális állapotban. Ezekhez teremt új készségeket a testben és lélekben is. Ezek még csak lehetőségek, tehetségek, amelyeket majd ki kell fejlesztenie az új embernek élete folyamán. Ehhez kell a szülők okos hozzáállása, amit nevelésnek hívunk. Kellő alázattal kell elfogadniuk még ebben az ultramodern korban is, amikor már az anyaméhben kialakuló magzat alapvető elrendezését látja a tudás embere, és megkérdezi a szülőket: kislánynak indul a kicsike, de át tudjuk hangolni, ha a szülőknek az jobban tetszik. Az apostol bölcs tanácsa: „Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben.”(1-2a) Miért gondolhatná bárki, hogy ha belenyúl az emberi testbe, felforgatva az eredeti isteni tervet, átalakítva benne valamit, értelmes eredmény születhet? Próbáljuk meg mindig az Isten által elhatározott önmagunk felépítését alázattal elfogadni. Az embernek kell alkalmazkodnia, mert az Isten nem fogja megváltoztatja a világot egy ember nagyravágyása miatt. „Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatástok is egy reménységre szól. Lelki síkon is ugyanezt kell szem előtt tartani: „Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól”(4) Ezt a hivatást, amit neked, nekem rendelt az Úr, csak én tudom helyesen, jól b betölteni.  Amit pedig a kegyelem eszközeivel akar hozzáadni Isten az emberi cselekvéshez, azt is Isten terve határozza meg: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindenkinek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (6) A helyes döntésünk mindig így kezdődjék: „Legyen meg a te akaratod!”

ANTIOCHIAI SZENT ARTÉM

Szent Artém 

vértanú.

Artém vértanú katona volt. Katonai szolgálatát Nagy Konstantin uralkodása idején kezdte meg. Amikor a császárral együtt ő is látta az égen megjelent kereszt jelét, hitében megerősödött. Hűséges embere maradt a császárnak és házának. Konstantin fia: Konstanciusz is becsülte Artém tetteit és kitüntette. Halála után a hitehagyott Julián császár először titokban, később nyíltan bálványimád lett. Artém megjelent előtte Antiochiában és szemére hányta cselekedeteit. A császár, haragjában megfosztotta őt katonai rangjától és börtönbe vetette. Különféle kínzásokat kellett elszenvednie: éhséget, szomjúságot, veréseket, éles vasakat, nehéz köveket, végül fejvesztésre ítélték. A vesztőhelyen hosszú imádság után a kard alá hajtotta fejét. Lefejezték a 363. évben. Holtteste később Konstantinápolyba került és sírjánál sok csoda történt.

 

Sajtótájékoztatót tartott Arturo Sosa, az új jezsuita generális

Október 18-án, kedden délben tartotta meg Arturo Sosa, a Jézus Társasága nemrég megválasztott 31. általános rendfőnöke első sajtótájékoztatóját a jezsuiták római központi kúriájának konferenciatermében.

A sajtótájékoztatón részt vett Federico Lombardi, a generális ad providentiam asszisztense és tanácsadója, korábbi szentszéki szóvivő is, valamint Patrick Mulemi SJ, a jezsuita kúria szóvivője.

„Az evangéliumot hirdetni egy új világban, főként ott, ahol erre nagyobb szükség van, elköteleződni abban, hogy a mély sebeket viselő világba a kiengesztelődést elvigyék” – jelölte meg a Társaság fontos küldetését Arturo Sosa, aki nem vázolta fel a Jézus Társasága új programját, viszont emlékezetett arra, hogy az általános rendgyűlés tovább folytatódik a kormányzó hivatal megválasztásával, amely segíteni fogja az új elöljárót a küldetésében.

A venezuelai jezsuita elöljáró felidézte a hosszú és termékeny kapcsolatát Jorge Mario Bergoglióval, és kiemelte, hogy Ferenc pápával könnyen és mélyen megértik egymást, hiszen kapcsolatuk még Ferenc pápa jezsuita rendi szolgálata idején kezdődött.

A konferenciatermet zsúfolásig megtöltő újságírók kérdéseire válaszolva a generális leszögezte, a jezsuiták számára továbbra is elsődleges marad a hit szolgálata és az intellektuális képzés. Arra a kérdésre, hogy miként gondolják a jezsuiták a kiengesztelődés szolgálatát, így fogalmazott: „Kiengesztelődést keresni mindenki között – különféle módokon”.

„A világ minden részében érezhetők a szakadások, azok a mély sebek, melyek megosztanak bennünket, és ami súlyos helyzettel szembesít minket. Ez nagy felhívás a kiengesztelődésre, kihívás számunkra, hogy mi, a Jézus Társasága, legalább egy kicsit hozzá tudjunk járulni a kiengesztelődéshez az emberek között, ami ugyanakkor az Isten és a teremtett világ közötti kiengesztelődést is jelenti.”

Ezen társadalmi szakadások egyike éppen Venezuelában van, Arturo Sosa  hazájában, amely kinyilvánította a nép akaratát, hogy békében szeretne élni, erőszak nélkül. Rámutatott, hogy a kőolaj mint állami monopólium használata a demokrácia fejlődésének egyik akadálya. Kínával kapcsolatban megjegyezte, hogy a jezsuiták jelenléte különösképpen is fontos az oktatás területén.

Személyes hangon válaszolt a hogyléte felől érdeklődő kérdésre: derűs és bizakodó lélekkel fogadta az új megbízatást, és örömmel vette a rendtársai segítségét, de főként az Úr támogatását: „a Jézus Társasága különösen is az Övé, és Ő bizonyára nem mulasztja el a segítségét”.

Őszintén elmondta, hogy nem tetszik neki a „fekete pápa” elnevezés (a jezsuita rendfőnököket szokták így nevezni, ruhájuk színére és jelentőségükre utalva – a szerk.), mert éppen a jezsuiták, kezdve a legfőbb elöljárójukkal, a pápa és a püspökök szolgálatában állnak. Azt is megvallotta, hogy „kora ifjúsága óta szereti a Jézus Társaságát, amikor először megérintette a szentignáci lelkiség”.

Annak ellenére, hogy az utolsó három generális idős korában lemondott, a kinevezés továbbra is az egész életre szól. Azonban Sosa atya éppen Benedek pápa tanúságtételére utalt, és megállapította, hogy a legfőbb jezsuita elöljáró lemondhat akkor, amikor az ereje megfogyatkozik. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, a jezsuiták számára is fontos, hogy kövessék Ferenc pápa buzdítását, és így „kilépő egyházzá” legyenek. Végül az új generális kiemelte „a kommunikáció és az evangelizáció közötti termékeny kapcsolatot, ami nagyon fontos a jezsuiták számára”.

Az Irgalmasság Szent Éve 323.

„A hatodik angyal is megfújta a harsonát. Erre szózatot hallottam az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka közül. Így szólt a hatodik harsonás angyalhoz: Oldozd fel a négy angyalt, aki a nagy Eufrátesz folyónál meg van kötözve!’ A négy angyal megszabadult kötelékeitől, és készen állt órára, napra, hónapra és évre, hogy megölje az emberek egyharmadát. A lovas sereg száma húsz-ezerszer tízezerre rúgott: hallottam a számát. A látomásban ilyennek láttam a lovakat és a lovasokat? Tűzvörös, kék és kénsárga (páncél) borította őket, a lovak feje olyan volt, mint az oroszláné, s a szájukból tűz, füst és kénkő csapott ki. Ez a három csapás –a szájukból kicsapó tűz, füst és kénkő – megölte az emberek egyharmadát.  A lovak ereje a szájukban és a farkukban rejlett: a farkuk ugyanis olyan volt, mint a kígyó, feje volt, amellyel marni tudtak. A többi ember, aki nem halt meg a csapások alatt, mégsem tért meg gonosz tetteiből, hanem továbbra is imádta a démonokat és az aranyból, ezüstből, bronzból, kőből és fából készült bálványokat, amelyek nem látnak, nem hallanak és nem járnak, nem tértek meg sem a gyilkosságból, sem a varázslatból sem paráznaságukból, sem a lopásokból” (Jel 9,13-21) Mivel János sáskához is hasonlítja a mélységből kiömlő gonosz lelkeket, ezért szerepelhet az ötös szám a pusztítás mérésére. A lovak alakja is torzult forma, hiszen a sátán szolgálatában állnak. A lónak a farka csak a káros vérszivók ellen hatásos a normális léttérben, itt babonás erővel bírnak: és szenvedtetik a képzelt bálványistenek örömére a jókat. Négy nagyon elterjedt bűnt említ János a hamis istenek, a bálványok imádóinak korszakából: a gyilkosságokat, a varázslatokat, a paráznaságot és a lopásokat.
Angyal a könyvvel.
„Ekkor láttam, hogy egy másik hatalmas agyal száll le az égből. Felhő övezte, és szivárvány  ívelt a feje fölött, arca ragyogott mint a Nap, lába meg izzott, mint a tűzoszlop. Kezében kibontott kis könyvtekercset tartott. Jobb lábával a tengerben állt, a ballal a földön. Nagy szóval kiáltott, ahogy az oroszlán ordít. Kiáltására hét mennydörgés válaszolt. Amikor hallottam a hét mennydörgést, írni akartam de az égből szózat hallatszott: Jegyezd meg, amit a hét mennydörgés hirdetett, de ne írd le! És láttam, hogy az angyal, aki a tengerben és a földön állt, jobbját az égre emelte, megesküdött az örökkön-örökké élőre, aki teremtette az eget és ami benne van, a földet, s ami benne van, a tengert, és ami benne van: Nincs többé haladék! Azon a napon, amikor a hetedik angyal megfújja a harsonát, beteljesedik az Isten titka, amint ezt tudtul adta szolgáinak, a prófétáknak” (Jel 10,1-7) 1932.júl.1-én a Mennyei Atya maga jelent meg  mennyei fényes udvarának kíséretében a franciaországi Grenoble püspökség területén egy missziós-nővérnek. Az akkori egyszerű francia emberek ruhájába öltözve ül le kiválasztott közvetítője mellé, és így kezdte beszélgetését: „Már megmondtam neked és megint mondom: Nem ajándékozhatom nektek még egyszer szeretett Fiamat, hogy bizonyítsam az emberek iránti szeretetemet! Most azért jövök közéjük, hogy szeressem őket és hogy ezt a szeretetet megismerjék, magamra veszem hasonlóságukat, szegénységüket. Nézd, lerakom koronámat és minden dicsőségemet, hogy egy közönséges ember külsejét vegyem fel. Béke és üdvösség –mondta- e háznak és az egész világnak! Hatalmam, Szeretetem és Szentlelkem érintse meg az emberek szívét, hogy az egész emberiség az üdvösség felé forduljon, és az Atyához jöjjön, aki keresi őt, hogy szerethesse és meg mentse!” (Az Atya szól 21-22) Mi a válasz? Általános közöny. Testvérem, te hol állsz? A Jelenések könyve szerint magad döntöd el, hová akarsz megérkezni.

Évközi 29. hét csütörtök

Évközi 29. hét csütörtök

Amióta Ádám vétkével megsebződött Isten és ember kapcsolata, az emberi kapcsolatok is megromlottak. Ahol emberek vannak, előbb-utóbb mindenütt megjelenik az ellentét és a megoszlás, s ahogy a mai Evangéliumban olvassuk, a Jézussal kapcsolatos állásfoglalás is szembenállást okoz. Számos olyan közösség létezik – néhány formálisan még az Egyházhoz is tartozik –, amely nem az Atyától való, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége tartja össze, ezek pedig nem az Atyától származnak.

Az olyan, templomban kötött házasság, melynek a test kívánsága az alapja, nem keresztény házasság, hanem csak ösztönök irányította látszatközösség, mely tönkremegy a legkisebb konfliktus miatt. Az a gazdasági társulás, amely a szemek kívánságára épül, nem lehet az Atyától való közösség, csak érdekcsoport, amely ahogy a különböző érdekek szembekerülnek egymással, felbomlik. S az a csoportosulás, melyet az élet kevélysége fog össze (ez a legveszélyesebb), nemcsak hogy nem az Atyától való, de – előbb rejtetten, később pedig egészen nyíltan – istenellenes szövetkezés, melyben azonban eleve benne van a széthúzás feszítőereje, amely előbb-utóbb szétrobbantja az egészet. Csak az a közösség maradhat meg tartósan, csak annak a közösségnek van – tagjai gyarlósága ellenére is – hosszú távon jövője, amely az Atyától való, krisztusi alapra épül, s a Szentlélek egyesítő erejében áll fenn. Minden más – még az Egyházon belül is – pusztulásra van ítélve.

Urunk Jézus, mint a Te titokzatos testednek, az Egyháznak tagjai Szent Pál apostollal együtt meghajtjuk térdünket mennyei Atyád előtt, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. Kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne a megoszlás és széthúzás szelleme, hanem az egység és a szeretet Lelke uralkodjék bennünk és közöttünk, s lobbantsa lángra szívünkben a tiszta isten- és emberszeretet tüzét.

 

EGYIPTOMI SZENT VÁRUSZ

Szent Várusz 

vértanú.

Várusz katona volt, és Maximián császár uralkodása alatt élt Egyiptomban. Egy ideig titokban tartotta keresztény hitét. Abban az időben Maximián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Az egyiptomi keresztények is sokat szenvedtek miatta. Várusz, éjszakánként elhaladva a börtön mellett, megvesztegetve az őröket, bement a vértanúkhoz, mosta sebeiket, segítette és bátorította őket a kitartásra. Abban az időben 7 rejtőzködő keresztényt hoztak Egyiptom helytartójához. Mindnyájan a börtönbe kerültek. Várusz velük is az irgalmasság tetteit yakorolta. A börtönbe reggel belépő őrök Őt is megfogták. Sokféle kínzást kellett elszenvednie. Fára függesztették, vassal kínozták, hátáról bőrt lenyúzták. Öt órát szenvedett kínok között míg végre meghalt. Kínzói levették testét és a városon kívülre dobták ételül a vadaknak. Halála után a 7 másik keresztényt karddal fejezték le. Kleopátra, egy istenfélő özvegy Palesztinából, elvitte Várusz testét Palesztinába, és a tiszteletére épült templomban helyezte nyugalomra. Várusz vértanúsága 307-ben történt.

A világ déli részének anglikánjai az azonos neműek házassága ellen

Nem az azonos neműek közötti házasság liturgikus ünneplésére. Igen a lelkipásztori gondoskodásra, amely elfogadja, befogadja és elkíséri a homoszexuális személyeket – ezt az álláspontot fogalmazták meg a világ déli részének anglikánjai (Global South Anglican).

A közösséghez tartozó húsz anglikán provincia tizenkét prímása és kilencven küldötte mindezt abban a nyilatkozatban fogalmazta meg, melyet a hatodik alkalommal megrendezett konferenciájuk végén tettek közzé. A találkozó október elején zajlott Kairóban. Az állásfoglalást megelégedéssel fogadták az Egyiptomban jelen levő más egyházi közösségek.

A dokumentum megerősíti, hogy az egyház nem ismerheti el a homoszexuálisok házasságát mint az Isten által elfogadott viselkedés egy formáját. Ugyanakkor az anglikán közösség képviselői támogatják a homoszexuális személyek lelkipásztori ellátását. Elítélik azoknak a személyeknek a gyalázását vagy megalázását, akik nem követik Isten útjait. Hangsúlyozzák, Isten minden személyt szeret, és mindenkinek úgy kell szeretnie, ahogy Isten szeret.

A világ déli részének anglikán közösségeit tömörítő Global South Anglican az Anglikán Közösség (a nemzeti anglikán egyházak nemzetközi társulása) 38 provinciájának 24 csoportját, valamint az Észak-amerikai Anglikán Egyházat foglalja magában. A provinciák a déli féltekén helyezkednek el, és Afrika minden, illetve Dél-Amerika és Ázsia nagy részének provinciái tartoznak közéjük.

Az Irgalmasság Szent Éve 322.

Az ötödik harsonaszó

„Az ötödik angyal is megfújta a harsonát. Erre egy csillagot láttam, amint az égből a földre zuhant. Nála volt a mélység kútjának kulcsa. Megnyitotta az alvilágot, a kútból füst szállt fel, amilyen a nagy kohó füstje. A nap és az égbolt elsötétedett a kút füstjétől. A kútból sáskák lepték el a földet, és akkora erejük volt, amilyen a föld skorpióinak van. Parancsot kaptak, hogy ne ártsanak a föld füvének, a zöldellő növénynek és fának, hanem csak az embereknek, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét. Parancsuk volt, hogy ne öljék meg őket, csak kínozzák öt hónapig. Olyan fájdalmat okoztak, mint amikor a skorpió megmarja az embert. Ezekben a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják, meghalni kívánnak, de a halál elfut előlük. A sáskák külsejükre a harcba induló lovakhoz hasonlítottak. Mintha aranykorona lett volna a fejükön, az arcuk pedig emberi arcra hasonlított. Hajuk olyan volt, mint az asszonyok haja, a foguk mint az oroszlán foga. Mellüket vaspáncélhoz hasonló vért födte, szárnyuk csattogása meg olyan volt, mint a harcba száguldó harci szekerek zörgése. Farkuk és fullánkjuk mint a skorpióé. Farkukban olyan erő volt, hogy öt hónapig árthattak az embereknek. A mélység angyala volt a királyuk, akinek héberül Abaddón, görögül meg Apollión a neve. Az első jaj elmúlt, de lám, két másik jaj közeledik” (Jel 9,1-12) „Az ötödik harsonaszóra lezuhan az égből egy csillag. A csillag azonos a sátánnal, akiről Jézus szólt: „Láttam a sátánt, mint villámot leesni” (Lk 10,18) A sátán hatalmat kapott az alvilág, a pokol felett, ezért kapja meg a mélység kútjának kulcsát. A mélységből nagy sereg alvilági lélek tódul elő, mint a füst. A keleti ember elképzelésében a gonosz lelkek föld alatti börtönbe voltak bezárva. Isten az angyalokat is, akik nem becsülték meg méltóságukat, elhagyták lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartja. (Júd 6) A gonosz lelkeket János sáska alakjában ábrázolja.

Évközi 29. hét szerda

Évközi 29. hét szerda

Ha kis kegyelmet kapunk Istentől (bár a kis kegyelem is nagy, csak nem értékeljük eléggé), attól még lehet, hogy nagyra tartjuk magunkat (mert az ember hajlamos saját érdemének tulajdonítani azt is, hogy Isten kegyelmében részesült), ha azonban megkapjuk a legnagyobb kegyelmet, Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretét, illetve ha végre rádöbbenünk, hogy mit is kaptunk ezzel az ajándékkal, akkor egészen bizonyos, hogy a szentek, vagyis az Egyház tagjai közül a legkisebbnek és a legnyomorultabbnak fogjuk tartani magunkat (s persze a legboldogabbnak is). Ha hiszünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, akkor felfoghatatlan gazdagságában is részesülünk, de csak annyiban, amennyiben szívünk is Krisztus misztériumában dobog, amennyiben valóban ő a mindenünk.

Valójában miért is félünk belebocsátkozni az ő végtelen gazdagságának tengerébe? Attól tartunk, hogy valóban kicsinyek és kiszolgáltatottak leszünk, Isten „vakító szegényei” (Vasadi Péter), akiknek Jézus Krisztuson kívül semmijük sincs? Megriaszt, hogy a világ kinevet és eltaszít magától? Vagy attól félünk, hogy lelepleződik gyalázatos bűneinknél is szégyenletesebb hálátlanságunk? Esetleg attól, amit a mai Evangélium utolsó mondatával üzen az Úr: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”?

Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy ne féljünk vállalni a Hozzád tartozás méltóságát, annak valamennyi következményével együtt. Segíts, hogy a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben, szavainkkal és tetteinkkel, egész életünkkel hirdethessük kortársainknak szent evangéliumodat. Ne engedd, hogy hűtlen szolgák, előírt tervet teljesítő, számító ügynökök legyünk, hanem hűséges munkatársaid, akiket a Te szereteted sürget, mert ha a földön megpróbáltatások várnak is ránk, már itt részesei vagyunk a Te mérhetetlen gazdagságodnak.

Szent Lukács apostol és evangélista.

Szent Lukács apostol és evangélista.

SZENT LUKÁCS Euzébiusz ókeresztény író szerint a szíriai Antiochiából származik pogány görög nemzetiségű családból. Orvos volt, de széleskörű irodalmi műveltséggel is rendelkezett, ami egy kicsit a tanultságával járt együtt. Egész életén keresztül nőtlen maradt.

Körülbelül 40 körül tért meg, nem az első keresztények közt, mert az első keresztények (akik Szent István diakónus vértanúsága után menekültek el) csak a zsidók közt hirdették az evangéliumot. Később jöttek más keresztények Ciprusból, Cirenéből. Ezek már a görögökhöz is szóltak. Tíz évvel később Lukácsot már Szent Pál kíséretében találjuk. Tanítvány, barát és munkatárs volt, talán még háziorvos is.

Szerénysége miatt önmagáról nem beszél írásaiban, legalábbis nem nyíltan.

Troaszban csatlakozott Szent Pálhoz, annak második missziós útjához. Egész Filippi városáig vele tartott. Valószínűleg itt maradhatott Filippiben 52 körül, hogy a fiatal egyházközséget segítse. Amikor Pál 57-ben ismét meglátogatta Filippit, Lukács megint csatlakozott hozzá, elkísérte egészen Jeruzsálemig. Itt, Jeruzsálemben Pált letartóztatták, és Cezareába vitték. Lehetséges, hogy Lukács ekkor is vele volt, de amikor az Apostolt Rómába szállították, Lukács oda is elkísérte.

Római tartózkodása alatt írta meg evangéliumát, egy előkelő ismerősének, Teofilnak ajánlva. Az evangélium megírásához mindennek alaposan utánajárt, ezért nagyon sok olyan eseményt és részletet is leír, ami máshol nem található (Angyali Üdvözlet, Mária Erzsébetnél, a gyermek Jézus, az irgalmas szamaritánus, a hamis sáfár, a gazdag ember és Lázár, a farizeus és vámos imája, a vérrel verítékezés, a tékozló fiú, stb., stb.). Ezek az értékes részek megmutatják Szent Lukács csodálatos lelki tulajdonságait.

Ott volt Rómában 60 körül Szent Pál kiszabadulásakor is. Ekkorra már megírta második nagy művét is, az Apostolok Cselekedeteit. Ebből ismerjük a születő Egyház életét Pál kiszabadulásáig. Ezt a könyvet is Teofilnak ajánlotta, ezt is elsősorban a pogányságból megtért keresztényeknek szánta.

Pált nem kísérte el a spanyol útjára, valószínűleg fontos megbízatással kellett elutaznia Rómából.

Pál második fogsága idején is az Apostollal volt, ezt Pál örömmel írja Timóteusnak. A vesztőhelyre is elkísérte Lukács. Bizonyos, hogy a hűséges munkatárs jelenléte még nagyobb erőt adott Pálnak nehéz helyzetében.

Élete további alakulásáról nem sokat tudunk. Sokféle hagyomány van róla. Valószínűleg Délgörögországba ment, Achájába. Ott püspök volt élete végéig. Valószínűleg Patarában szenvedett vértanúhalált, ~70. Teste sokáig Tébében nyugodott, 357-ben vitték maradványait Konstantinápolyba.

Lukács az orvosok védőszentje, de a festők is védőszentjüknek tisztelik. Van egy 6. századból származó hagyomány, amely Lukácsot mint festőt említi. Eszerint a Szűz Anyát állítólag megfestette volna. Rómában, de Czstochowában a pálosoknál is mutatnak Lukácsnak tulajdonított Mária-képet. A legenda alapja Lukács nagyon finoman megrajzolt Mária-képe.

Könyörgés, gondolat

 

Birkózni Istennel?

Nem baj, ha időnként birkózunk Istennel – állapítja meg Theresa Aletheia Noble FSP nővér, a Szent Pál Leányainak Társasága tagja.

Theresa Aletheia nővér egy Simone Weil-idézettel kezdi írását:

„Az ember soha nem birkózhat eleget Istennel, ha az igazság tiszteletéből teszi… Ha valaki elfordul tőle [Istentől], hogy az igazságot keresse, nem jut messzire, és máris az Ő karjaiban találja magát.”

Mivel korlátok által behatárolt, véges lények vagyunk, nem feltétlenül értjük meg elsőre a lelki dolgokat. Néha tényleg birkóznunk kell Istennel, hogy eljussunk arra a pontra, ahol legalább el tudjuk fogadni, és remélhetőleg idővel megérteni Isten dolgait.

Jákob találkozása a Jabbok gázlójánál a Teremtés könyvében ezt a birkózást jeleníti meg, melyet valamennyi keresztény elkerülhetetlenül átél az imában.

„Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig.” (32,25)

Ez a szentírásbeli jelenet hűen ábrázolja a kétségeket, a közelséget, a távolságot, a hitet, a feszültséget, a hevességet, a paradoxonokat, a fájdalmat és az áldást, melyek a lelkiélet részei.

A kutatók közt nincs igazán egyetértés azt illetően, kivel is birkózott valójában Jákob; van, aki szerint egy angyallal, mások szerint magával Istennel. De akárki is volt az, némiképp meglepő, hogy úgy tűnik: a természetfeletti lény hátrányban van Jákobbal szemben. Látja, hogy nem győzheti le, ezért egy idő után kificamítja Jákob csípőjét. Ám Jákob ezután is folytatja a küzdelmet, sérült csípővel is, amíg csak meg nem áldja „ellenfele”.

Megdöbben az olvasó Jákob kitartása láttán. Akár angyal, akár Isten az ellenfél, felmerül a kérdés: Miért tűnik Jákob erősebbnek? Mint Szent Ágoston írja: „Hogy is lehetne összemérni egy angyal és egy ember erejét?”

A történet annyira összetett, hogy számtalan interpretációja született már az évszázadok során. A jelentés ezernyi rétege, melyet az egyházatyák felfednek, bámulatra méltó. Azonban a jelentés akkor ver gyökeret az életünkben, amikor hagyjuk, hogy átitasson minket az adott szövegrész, és alkalmazzuk azt saját életünkre.

Theresa Aletheia nővér úgy értelmezi ezt a történetet, hogy a Jákobbal birkózó ember maga Krisztus, aki hagyja, hogy Jákob legyen az erősebb, hiszen szabad akaratunk bizonyos értelemben lehetségessé teszi, hogy „győzedelmeskedjünk” Isten felett. Isten azonban nem adja fel egykönnyen. Egy idő után kificamítja a csípőnket, néha többször is, azt remélve, a megdöbbenéstől elfogadjuk majd a hajnalt, mely fényt áraszt sötétbe borult elménkre.

Talán mások is ismerik ezt a fajta dinamikát: időről időre kételkedni kezdünk olyan dolgokban, amiket másoktól hallottunk, és esetleg még el is hittük, hogy igazak. Kételkedünk, és nem tehetünk róla: emberek vagyunk. Isten nem várja el tőlünk, hogy egyszerűen, langymeleg módon elfogadjunk mindent, amit mondanak nekünk, és robotként járjunk a vasárnapi szentmisére.

Az elfogadás és a hitben való növekedés együtt jár azzal, amit XVI. Benedek „kézről kézre” kapcsolatnak (néhol pedig közelharcnak) nevezett. Az imában „lökdössük” Istent, ő meg visszalök – így botladozunk egy darabig a porban. Amikor úgy érezzük, rendben van akár az is, ha birkózunk, akkor lehullajtjuk álarcainkat, és őszintén tudunk beszélni arról, mi zajlik valójában lelkiéletünkben, meg tudjuk osztani nehézségeinket Istennel és másokkal.

Modern világunk olyan racionalizmussal bombáz minket, amit átitat a hit iránti megvetés. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy birkózzunk Istennel, és Ő fényt áraszthasson értelmünkre, akkor előfordulhat, hogy elveszítjük hitünket, ha külsőségeiben nem is, de mélyen belül igen.

„Miután igen korán felkelt, fogta két feleségét, két szolgálóját, valamint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: »Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!« Ő azt felelte: »Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!« Erre a férfi megkérdezte: »Mi a neved?« Ő azt felelte: »Jákob.« A férfi ekkor így szólt: »Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!« Erre Jákob megkérdezte tőle: »Mondd meg nekem, mi a neved?« Az így felelt: »Miért kérdezed a nevemet?« És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: »Színről színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!« A nap éppen akkor kelt fel felette, amikor elhagyta Penuelt. A lábára azonban sántított.”

(Ter 32)