DAMASZKUSZI SZENT SZOFRÓN

Szent Szofrón 

püspök

Szofrón Damaszkuszban született, hamar kitűnt tehetségével. Fiatal korától megszerette az istenfélő életet, ezért kolostorról kolostorra járt, hogy tanuljon, végül Nagy Szent Teodóz kolostorában lett szerzetes. Sokat harcolt a monofizita és monoteléta tévtanítások ellen. Az igaz hitért való buzgósága miatt634-ben Jeruzsálem pátriárkájává választották. Ebben a hivatásban még buzgóbban harcolt a tévtanítók ellen. Nem szűnt meg különféle zsinatokon elítélni őket. Bölcs volt cselekedeteiben és igazságos, bátor és értelmes. Abban az időben özönlötték el a Szentföldet a mohamedán arabok. Jeruzsálemet is elfoglalták, és a régi salamoni templom helyére mecsetet építettek. Ebben a nehéz helyzetben, amikor a keresztényeket különféleképpen bántották és sanyargatták, nem szűnt meg híveit bátorítani. Önmaga megtelt fájdalommal, és kérte Istent, hogy vegye el, ne lássa a kereszténység szenvedéseit és meggyalázását. Jeruzsálem pusztulása után egy évre békében hunyt el 639-ben. Sok levél, magyarázat, beszéd és ének maradt utána.

Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – A kételkedőknek jótanácsot adni

Böjte Csaba ferences szerzetes a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévben „Az irgalmasság iskolája” címmel beszédsorozatot indított. A március 6-án Mátraverebély-Szentkúton tartott elmélkedésében az irgalmasság lelki cselekedeteinek harmadik állomásáról beszélt.

Csaba testvér elmélkedése elején az egyik legszebb irgalmassági cselekedetnek nevezte, hogy a tanácstalan embernek tanácsot adunk. A mai ember határozatlan, és a tanácstalan embernek jó dolog tanácsot adni. Hozzátette, milyen szép, hogy erről éppen a Jótanács Anyjának, Máriának a szentélyében, Mátraverebély-Szentkúton elmélkedhet.

Hangsúlyozta, hogy napjainkban sokszor bizonytalanság uralja életünket: szállnak az évek, üresjáratban, míg nem tudjuk eldönteni, mihez kezdjünk. Ószövetségi példával mutatta be Böjte Csaba, hogy az ember életében régen is jelen volt ez a bizonytalanság. Illés próféta megkérdezte az emberektől: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” Aztán meghívta a papokat, két oltárt raktak, az egyiken Baál papjai, a másikon Illés helyezte el az áldozati bárányt. Illés imájára kigyúlt a máglya, és akkor az emberek döntöttek a mennyei Atya mellett.

Az Újszövetségből Mária példáját állította hallgatói elé a szentkúti lelkigyakorlat vezetője. Mária, a Jótanács Anyja szépen és könnyen tud dönteni. Amikor az angyal meglátogatja, rövid beszélgetés után egy életre szólóan megszületik a döntése: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Igent mond Istennek, és egy életen keresztül meg is tartja ígéretét, döntésének súlya pedig az egész világra kihat.

Amikor Kánában elfogy a bor, Mária azt mondja az embereknek: „Tegyétek meg, amit szent fiam mond.” Mária szavára nekünk is jobban kellene bíznunk Isten akaratában – buzdított az erdélyi ferences. Legyen bátorságunk bízni Jézus Krisztusban, legyen erőnk irgalmas szeretettel megerősíteni testvéreinket Jézus igéjében!

Jézus mindig biztatja, bátorítja az embert: „Ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt.” A gonosz lélek az, amelyik örökké pánikol, elbizonytalanodik, nem bízik a mennyei Atya által teremtett szép világ jövőjében. Jézus bízik benne, tudja, hogy az Atya selejtet nem teremt. Karácsony éjszakáján közénk mert jönni egyedül. Milyen szép ez a bizalom – emelte ki Csaba testvér. Életét a kezünkbe meri helyezni. Nem hátrál meg, pedig sok nehézségen megy keresztül; nem kezd el vitatkozni, civakodni, folytatja a munkáját. Érdemes rá figyelni, az életünket az ő törvényei szerint folytatni, ahogyan Mária tette.

Böjte Csaba Jézus húsvét előtti napjait idézte fel annak érzékeltetésére, mennyire bízik Ő bennünk, és azt kéri, mi is bízzunk benne. Jeruzsálem falai előtt Jézus leborul, sír, de nem adja fel, kitart, virágvasárnap bevonul a városba, próbálja újra összegyűjteni az embereket. Néhány fiatal hozsannát kiált, a tömeg azonban közömbösen hallgat, húzogatja a vállát. A reménytelenség, a bizalmatlanság kerekedik felül. Eljutunk nagycsütörtökig, amikor az egyik tanítvány elárulja a mestert. Az Olajfák hegyén vérrel verejtékezik. Mégis köztünk marad, vállalja a nagypéntek végtelenül fájdalmas óráit, mert hiszi, hogy érdemes értünk meghalni. Ha egyedül te lennél a földön, nagypénteken Jézus érted is vállalta volna a kereszthalált – tette hozzá a történethez Csaba testvér. A kereszten haldokolva azt mondja: „Atyám, Bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” A kereszten is bízik bennünk. Mária pedig arra buzdít, bízzunk benne mi is, merjünk elindulni vele.

Mária ehhez a Jézushoz küld minket, aki feltámadása után is bízik az emberben, pedig az emmauszi tanítványok rosszkedvűen indulnak haza: nekik elég volt ennyi, van elég dolguk otthon. Jézus jön szembe velük, átdöfött szívvel. Elmondják neki a saját történetét. Böjte Csaba arra buzdította hallgatóit, olvassák el újra és újra ezt a történetet. Jézus türelmes, nem oktatja ki a tanítványokat, nem tesz szemrehányást. Elkíséri őket, vigasztal, bátorít: lángolt a szívük, míg hallgatták őt. Lángra gyúlt szívvel képesek visszaszaladni Jeruzsálembe és megerősíteni társaikat, hogy van remény. Jó lenne, ha mi is hagynánk, hogy megtöltse a szívünket reménnyel, fénnyel, erővel, amikor kilátástalannak érezzük az életünket.

Böjte Csaba megosztotta hallgatóságával, hogy sokszor maga is Mária példájából merített erőt. Elmesélte, hogy az alapítvány kétéves működése után elfogyott a pénz, a türelem, egyedül maradt. Akkor a kezébe vette a Szentírást: ott nyílt ki, amikor a Szűzanya a Fiával bemegy a jeruzsálemi templomba. Az agg Simeon és Anna próféta asszony köszöntik, és azt is elmondják neki, milyen nehéz lesz az élete. Ő előremegy az oltárhoz, és megköszöni az Úrnak, hogy rájuk bízta a gyermeket, hálából két gerlét mutat be áldozatul. Nem nyafog, nem követel semmit, hanem megköszöni, hogy Isten méltónak találta arra, hogy rábízza drága szent fiát. Az olvasott történet hatására Csaba testvér meggyújtott két gyertyát, és ő is megköszönte Istennek, hogy rábízta a gyerekeket. Arra gondolt, nem tudja, hogy fogja megoldani a helyzetet, ő egy szegény, egyszerű, vidéki pap, de hálából meggyújtja a két gyertyát.

Arra jött rá, hogy valójában nem feladatot bízott rá Isten, hanem lajtorját engedett le az égből számára. A ránk bízott feladat az út, amelyen felemelkedhetünk a mennyek országába – hangsúlyozta. A férjed, aki talán goromba, a feleséged, aki talán zsémbes, Isten drága ajándéka, lajtorja, amelyen felmehetsz a mennyek országába. Feladatodat felvállalva felnőhetsz oda, hogy Isten jobbjára ülj. A Szűzanya óvta, védte, nevelte a gyermeket, és felnőtt addig, hogy a mennynek királynő asszonya legyen – hangsúlyozta Böjte Csaba. Kis Szent Terézt idézte, aki szerint nincsenek nagy és kis dolgok, csak nagy és kis szeretet van. Mária a legkisebb, hétköznapi dolgokat nagy szeretettel végezte. Mindannyiunknak van feladatunk. Ő maga az alapítványon keresztül ötezer gyereket befogadott, elviseltek sok gondot. Pénzért senki nem vállalná – tette hozzá. De Isten ezt kéri tőle, és jó dolog Isten akarata szerint élni. Biztosan mindenkinek nehéz, de ha úgy állunk hozzá az életünkhöz, hogy az Isten akarata, akkor sokkal könnyebb továbbmenni – tanított a szentkúti lelkigyakorlaton az erdélyi ferences.

Bár mi se adnánk fel a ránk bízott feladatokat! – fohászkodott. Az elvált embereket említette, akik elengedték a feladatot, amit Isten rájuk bízott; a fiatal papot, aki néhány év után meggondolja magát… Ne hátráljunk meg olyan könnyen! Biztassuk egymást, ne hagyjunk senkit elveszni, bandukoljunk együtt a mennyország felé! – buzdított Böjte Csaba. Hozzátette, hogy ő hisz a szeretet végső győzelmében. A mennyei Atya képes befejezni a jó munkát, amit elkezdett az emberben, a családjában, a gyermekében. Fontos biztatni egymást a jóra, a szépre. Ne hagyjuk, hogy a gonosz lélek besározza az Isten alkotta szép világot.

Csaba testvér végül azért fohászkodott, hogy tudjuk egymást lelkesíteni, bátorítani, és higgyünk abban, hogy a kereszténység nemcsak az örök életet adja meg, hanem ezen a földön is el tud vezetni minket Isten országába.

Az Irgalmasság Szent Éve 102.

Az Úr Szolgája - Elmélkedés negyedik rész

Az Úr Szolgája az emberek üdvözítésére jön a földre. Isten szereti az embereket, csodálatos ajándékokkal halmozta el teremtésük alkalmával. Ezeknek a foglalata volt, hogy a megszentelő kegyelem révén gyermekeivé fogadta őket. Ezt a végtelen szeretetet a kezdet kezdetén gyermekded örömmel fogadta Ádám és Éva, és viszonozták is teljes odaadással. Ámde jött a kísértés. Ha megszegitek Isten tilalmát, akkor még nagyobb örömökben lesz részetek, istenként uralkodhattok ti is, mércéje lesztek jónak és rossznak. Elkövették a bűnt. Győzött Évában valami érthetetlen nagyravágyás. Aztán magával ragadta Ádámot is. Isten számára óriási volt a sértés. A legszentebb lényegét érintette, hiszen Isten maga a Szeretet. Mit tesz az ember, ha a szeretetét csúfolják meg gonosz sértéssel? Vérig sértődik. Férfiaknál ez régen párbajt kívánt. Legtöbbször így szólt a kihívás: az első vérig! A vérig sértett Isten azonban nem így gondolkodott. Először is nem büntette őket az ördög reménye szerint azonnal a pokolba sújtva, mint a bukott angyalok hadát. Aztán kiszabott jócskán büntetéseket, de azonnal életbe léptetett egy új üdvösség-tervet, a megváltásét. Ennek lényege: az isteni igazságosság követeli a sértéssel egyenértékű büntetést, végtelen sértés, végtelen  büntetés-, de ezt nem az egyszerű emberekkel vállaltatja, hanem Fiában maga vállalja el. Ez az isteni Szeretet lényege. Ezért írja Izajás próféta: „így szól az Úr, Izrael megváltója, Szentje ahhoz, akit megvetnek az emberek, akit utálnak a nemzetek, a kényurak szolgájához: Királyok látnak majd és felállnak, fejedelmek, és leborulnak, az Úr miatt, aki hűséges, Izrael Szentje miatt, aki kiválasztott téged.”. (Iz 49,7) Izrael Istene beszél, aki szent, vagyis egészen más, mint a teremtmények. Arról nyilatkozik, hogy az emberekhez megváltást hozó Szolgáját megvetéssel utasítják el az emberek és a nemzetek nem látják szívesen, sőt kifejezetten elfordulnak tőle, a kényurak pedig felhasználnák sanda céljaikra. Ha az ószövetségi választott népre gondolt a próféta, amikor az emberekről szól, nagyon helyénvaló a látomása, hiszen a  vezetők többsége elutasította Jézust, sőt ellenségnek kiáltotta ki, elvették nemzeti jogait, támogatásukra késztették az egyszerű emberek tömegét, pogányokkal feszíttették keresztre a főváros falain kívül. A kétezer éves keresztény történelem során sok új nép elfogadta Megváltónak, egész Európa keresztény lett, sőt a kereszténység központja. De keletkeztek újabb vallások is, amelyek más megváltót hirdettek és fogadtattak el, meggyűlöltetve Jézust és híveit. Más nemzetek elvitatták istenségét, az Atyától való küldetését, egyszerűen pogány nép szülte közembernek kiáltják ki ma is, mutogatnak csontjait takaró sírhalmot. Voltak önkényurak, akik kihasználták rendszerük támogatására sajátítva ki a tanítását. Ezek bizony lehangoló üzenetek, de nem csökkentik a Szolga szeretetét. Vállalja, és kifejezetten megtéríteni törekszik ellenségeit is, hiszen ezért jött, és rajta kívül nincs üdvösség. De mindig nagy szükség van pozitív példára is, hogy a Szolga emberileg is érezze Atyja hatalmát küldetése teljesítése közben. A mindenkit ülve fogadó királyok felállva tisztelik meg, fejedelmek borulnak térdre neve hallatára. Milyen hamar megnyilatkozik ez, amikor a bölcsek, a háromkirályok messze földről érkeznek imádni a Kisdedet. A történelemben pedig    mennyi király és fejedelem hódolt meg előtte! Köztük vannak a magyar királyok is, sőt az  utolsó magyar fejedelem, Géza is. A felsorolt emberi példákon kívül nyilvánosan tanúságot tesz róla a küldő Mennyei Atya is.    Amikor Keresztelő Szent János és nagy csoport figyeli a Jordán partjára kikapaszkodó Jézust, a Szentlélek galamb alakban fölötte lebeg, az égből pedig az Atya szól zengő hangon: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”(Mt 3,17) Három apostola füle hallatára is megismétli az Atya a táborhegyi színeváltozás alkalmával. (Mt 17,1-8) Mindez a kegyelem idején, tehát Jézus nyilvános működése alatt történik.

Nagyböjt 4. hét péntek

Nagyböjt 4. hét péntek

Az emberi megismerés az érzékelésen és az értelem tevékenységén alapul. Amikor azonban a megismerés egy személyre irányul, kevésnek bizonyul az ész és az érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz, hogy a személyt mint személyt, és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A kortársak, például a názáretiek úgy vélték, ismerik Jézust: eredetét, családját, életének folyását. Ez az ismeret azonban nem vitte őket közelebb hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályozta, hogy higgyenek benne. A különféle tudományok, az orvostudomány, a pszichológia, az antropológia vagy a szociológia mind-mind az emberrel foglalkozik, de egyik sem az önálló, a megismételhetetlen és végtelen értékű személyt látja benne.

Csak a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra, hogy a személyek között a teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik olyan nehéznek, ha csak úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több ezer kilométer távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban mindjárt más a helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek, mintha az ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti az idegenek iránt tanúsított szeretetünket is, és megmutatja, hogy nem Isten szeretetével szeretünk, hanem csak saját szűkös szívünkkel.

Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan, végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.

 

NIKODÉMIAI SZENT KODRÁT

Nikomédiai Szent Kodrát 

és vértanútársai

Szent Kodrát nemes és gazdag családból származott és Nikomédiában élt. Décius üldözése idején egyes keresztények elrejtőztek, mások maradtak a városban. Kodrát is így tett. Istenfélő, gazdag ember volt és a szó embere. Lefizetve a börtönőröket, felkereste a börtönben szenvedő keresztény testvéreket, segítette őket és bátorította a vértanúságra. Hogy szavainak nagyobb hitele legyen, önként feladta magát a kínzók kezére. Először Nikomédiában kínozták, aztán más városokban, végül a Rindek folyó mellett lefejezték azon a napon, amelyen a fent Szent Kodrát is elnyerte a vértanúi koronát, március 10-én.

A pápai lelkigyakorlat hatodik elmélkedése: Az egyház ne féljen az átláthatóságtól

Ermes Ronchi szervita szerzetes március 9-én délelőtt, a pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának negyedik napján Aricciában az egyházi javak átláthatóságának, az éhezésnek és az élelmiszerpazarlás elleni küzdelemnek a kérdését állította elmélkedése középpontjába.

Vannak olyan kiéhezett emberek, akik számára Isten csak a kenyér formájában ölt testet – ezzel a megállapítással kezdte szerda reggeli elmélkedését a szerzetes. Az élet az éhezéssel kezdődött. Élni annyit jelent, mint éhesnek lenni. Ha tekintetünk kiszélesedik, akkor meglátjuk a tömeges éhezést, a „szegények ostromát”, milliók kinyújtott kezét, akik enni kérnek, és nem vallási definíciókat. Hogyan válaszol erre az egyház? – tette fel a kérdést Ermes Ronchi.

Az evangélium szavai, amelyekhez elmélkedését fűzte, Jézus csodálatos kenyér- és halszaporítására vonatkoznak: „Erre ő megkérdezte: Hány kenyeretek van?” (Mk 6,38; Mt 15,34). A szerzetes a jelenetet értelmezte: a tanítványok kérik, bocsássa el a tömeget, hogy ehessenek. Jézus viszont azzal válaszol, hogy etessék meg ők a népet. A  költségek miatti tiltakozásukra a Mester azonban megkérdezi a tizenkettőt, hogy mennyi kenyerük van. Menjenek, nézzék meg. Jézus nagyon gyakorlatias, összegzést kér. Ma is minden tanítványtól azt kérdezi: mennyid van? Mennyi pénzed, házad van? Milyen az életszínvonalad? Menjetek, és ellenőrizzétek. Hány autótok és ékszeretek van keresztek és gyűrűk formájában? Az egyház ne féljen az átláthatóságtól, attól, hogy tisztázza, mennyi kenyere és hala van, milyen javai vannak. Öt kenyér és két hal.

Az átláthatósággal igazakká válunk. Amikor igazak vagyunk, szabadok is vagyunk – hangsúlyozta Ermes Ronchi. Ahogy Jézus is az volt, nem hagyta, hogy megvásárolják, és nem lépett be soha a gazdagok palotájába, hacsak nem fogolyként. Amikor valakinek nincs semmije, akkor igyekszik tartalékolni, ahogy azok a szerzetesrendek, amelyek úgy próbálják kezelni javaikat, mintha azok biztonságot adhatnának a hivatások válsága ellen. Jézus logikája azonban az ajándékozás. Az evangéliumi „szeretni” szó az „adni” szóval fordítandó. A kenyérszaporítás csodája azt mutatja, hogy Jézus nem foglalkozik a kenyér mennyiségével, hanem azt akarja, hogy azt a kenyeret megosszák. „Ami leginkább bántja a keresztényeket, az a papságnak a pénzhez való ragaszkodása. Ezzel szemben a kenyér megosztása boldoggá teszi őket” – hangsúlyozta Ermes Ronchi.

Egy titokzatos isteni szabály szerint amikor az én kenyerem a mi kenyerünkké válik, akkor a kevés is elegendővé lesz. Az éhezés viszont akkor kezdődik, amikor szorosan magamhoz szorítom a kenyeremet, amikor a jóllakott Nyugat magához szorítja kenyerét, halát, s javait megtartja magának. Az, hogy táplálékkal lássuk el a földet, lehetséges, van bőségesen kenyér. Nem szükséges megszaporítani, elegendő elosztani, kezdve magunkkal. Nincs szükség csodás megszaporításokra, hanem le kell küzdeni az önzés, az élelmiszer-pazarlás és a kevesek általi felhalmozás Góliátját. Adjatok, és nektek is adnak majd, túlcsorduló mértékkel kaptok majd cserébe. Ez Jézus ígérete az ajándékozás, a „megszázszorozás” titokzatos és hatalmas gazdasága. Ez megnyugvással tölt el, mert megmutatja, hogy a végső igazság az ajándékozás logikáját követi, nem az előírások logikáját. Az utolsó kérdés az lesz: keveset vagy sokat adtál az életnek? Ettől függ az élet, nem a javaktól – figyelmeztetett a szerzetes.

Elegendő öt odaajándékozott kenyér, hogy megváltoztassuk a világot. A csoda az öt kenyér és a két hal, amelyeket a születő egyház Krisztus kezébe helyez, bízva és nem számolgatva, nem visszatartva valamit magának és saját vacsorájának. Kevés, de ez mindene, ez a tanítványok egész vacsorája. Egy csepp a tengerben, de ez a csepp adhat értelmet és reményt az életnek – zárta elmélkedését Ermes Ronchi.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 101.

Az isteni irgalmasság arculata - Isten Atyánk

Isten Atyánk a megváltás révén akarja visszaállítani az ember gyerekei bűnei miatt tönkretett boldogságforrásokat. „Bizony, bizony mondom neked: arról beszélünk, amit tudunk, s arról tanúskodunk, amit láttunk, s mégsem fogadjátok el tanúságtételünket. Ha földi dolgokról beszélek, s azt sem hiszitek, hogy fogjátok hinni, ha majd mennyei dolgokról beszélek Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből, az Emberfia, (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe"

Nagyböjt 4. hete szerda

Nagyböjt 4. hete szerda       
Iz 49, 8-15; Jn 5,17-30
„a zsidók még inkább az életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta”

Jézus nyilván tudva és akarva cselekedte a jót a harmincnyolc éve beteg ember meggyógyításával. Készakarva találkozott vele a templomban is: egyrészt figyelmeztetnie kellett őt, hogy bűnei büntetése miatt volt rajta a csaknem négy évtizedes kilátástalannak tűnő várakozás a Beteszdában, másrészt ezt a kegyelmet meg kell becsülnie, mert különben még súlyosabb baja is eshet, ha újra vétkezik. Jézus tudatosan gyógyított szombaton. Nagyon jól ismerte a zsidók berzenkedéseit önmagával szemben, mivel egymás után végezte gyógyításait szombati napokon. Ezzel egy korabeli felfogást ítélt el, amely a farizeusok véleményét emelte az isteni törvény szintjére. Embernek ehhez nincs joga. A szombati pihenést Isten rendelte el, hogy mindenkinek legyen ünnepnapja hetente egyszer. Ezen a napon pihenjen, tartózkodjék a kemény és folyamatos fizikai munkáktól. Ugyanezt engedélyezze családja tagjainak, cselédjeinek, más munkásainak, még a rabszolgáknak is. A teremtésnél így látta jónak az Úr. Pihenjen a fáradt test. A lélek kapjon lehetőséget arra, hogy felemelkedjék menyei Atyjához, többet imádkozzék, menjen a zsinagógába közösséget építeni a többi emberrel, érezze magát egyenlőnek a többiekkel. Jézusnak bizonyítania kellett, hogy Istennek egyszülött Fia, aki Atyjától születése óta, öröktől fogva megkapta az isteni természetet. Ennél fogva mindent együtt művel az Atyával. Együtt gondolkodik a végtelen isteni értelemmel, együtt akar és tesz az isteni akarattal, mert az övé is: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” (17) „Amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is” (19) Ide tartozik a teremtés, a világ fenntartása, a gondviselés minden apró és csillagmozgató tevékenysége, de még a halottak feltámasztása is. (21) Az Atya sok féle jogot adott a zsidó vezetőknek. Talán féltették, hogy a Názáreti beleavatkozik a vezető réteg kiváltságaiba, megcsonkítja jogait. Ilyen feladat volt a vitás kérdésekben hozott ítélet a törvények alapos ismerete alapján. Jézus nem járt az ó - iskolába, nem tanult tőlük, nem tartozik a kiváltságos körökhöz. Jézus kijelenti: „Az atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte” (22-23) Jézus szokatlan igéket tanít. A Szentháromság titkár kezdi ismertetni a zsidókkal az első két személyről adott tanításában. A harmadik Személyről majd később lesz szó, amikor már Isten belső, végtelen életének ezzel a titkával módjuk volt megbarátkozni. Az Ószövetség választott népe, annyi titok ismerője, nem ismeri el Istene legfőbb titkát. Pedig e nélkül az üdvösségre senki nem juthat. Imádkozzunk minden gőgös emberért, hogy az üdvösség hitbeli feltételeit tanulással és mély hittel tudják elfogadni.

A szebasztéi 40 szent vértanú

A szebasztéi 40 szent vértanú

+320. március 9.

Katonákként szolgáltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó ,,Legio fulminata Melitensis''-ben. Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt a szálláshelyük.

Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz. Amikor aztán Konstantin császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát, sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy ,,azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából'', hogy senki se szökhessen meg büntetlenül. Keleten azonban, Kisázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantin császárral történt meghasonlása után eljárást kezdeményezett az új vallás követői ellen, álnok módon ,,a régi istenek nevében''. A keresztényeket attól kezdve ellenfele, Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

Elsőként udvartartásának és a hadseregnek ,,megtisztítását'' kezdte el. Levetette az álarcát, és az egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek'' (Cézáreai Euszébiosz: Konstantin élete). Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok''. Agrikolaosz előtt és az illetékes legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták: ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak''. Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor azután egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. Lüziasz és Agrikolaosz ekkor együttesen folytatta le a kihallgatást, ám együttes fáradozásaik is hiábavalók maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg ott még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, ,,engedetlen'' katonát meztelenül tegyék ki az egyik városfalakon belüli befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy ott található fürdőházban (amelynek a romjai fennmaradtak) ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le azonnal, és vonakodás nélkül szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!''

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba. Ott tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét betelt. Annak a katonának ugyanis, aki őrséget állt a fürdőháznál, volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelmének. Ledobta ruháit, és ,,keresztény vagyok'' kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek még meglévő maradványait elrejteniök.

Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal feljegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

,,Krisztus foglyai: Meletiosz, Aëtiosz és Eutükhiosz Krisztusban üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat..., akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

Azt kívánjuk, hogy atyánk, Proidosz pap, testvéreinkkel, Crispinusszal és Gordiusszal s a hívő néppel együtt, valamint Kürillosszal, Markosszal és Sapriciusszal, Ammonius fiával egyetemben gyűjtse össze földi maradványainkat, és Szarinnál, Zela közelében temesse el. Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére... Ha kiveszitek majd a tüzes kemencéből földi maradványainkat, ne tartsatok meg belőlük semmit magatoknak, hanem gyűjtsétek össze, és adjátok át őket azoknak, akiket fent megneveztünk!...

Most van itt a megfelelő idő mindazok számára, akik meg akarnak menekülni. Itt az alkalom a bűnbánatra és a jótettekre mindannak, aki nem akarja ezeket a távolabbi jövőre halasztani. Kiszámíthatatlan a dolgok folyása; azért azzal törődjetek, ami jámborrá tesz benneteket! Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Akkor majd eltörlik korábbi bűneitek adóslevelét... Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket, mert ez követi a testvériség isteni törvényét. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik...

Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletiosz, Aëtiosz, Eutükhiosz, Kürion, Candidus, Angiasz, Caius, Kudion, Herakliosz, Johannesz, Theophilosz, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgoniosz, Kürillosz, Severianus, Theodulosz, Nikallosz, Flavius, Xanthiosz, Valerius, Hészükhiosz, Domitianus, Domnus, Helianosz, Leontiosz, akit Theoktisztésznek is neveznek, Eunoikosz, Valens, Acacius, Alexander, Vikratiosz, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Szacerdon, Ekdikiosz, Athanasziosz, Lüszimakhosz, Claudius, Ilesz és Meliton.

Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletiosz keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen.''

 

A pápai lelkigyakorlat harmadik elmélkedése: Mint a só, mi is a találkozásban váljunk értékessé

Ermes Ronchi szervita szerzetes március 7-én délután a pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának második napján Aricciában folytatta az elmélkedést az evangéliumi kérdésekről. Máté evangéliumából indult ki: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?” (Mt 5,13)

Az ókortól fogva a só értékes és jelentéssel teli anyag volt. Mindig az értékes, tartósítandó dolgok jelképe, mint ahogy az élelmiszerekkel kapcsolatban is. A tanítványok, mint a só megőrzik azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, az evangéliumot, amely átjárja és tartóssá teszi a dolgokat – fogalmazott Ermes Ronchi. A föld sója és a világ világossága – mondja Jézus az evangéliumban. A tanítványok alázata példa az egyház számára. Ez a só és a világosság alázata. Nem akarják magukra irányítani a figyelmet, nem magukat helyezik a középpontba, hanem azt értékelik, akivel találkoznak. Ilyen az egyház, az Úr tanítványainak alázata, akik nem magukra irányítják a figyelmet, hanem a kenyérre és az otthonra, az emberek folyamatos kísérésére és éhségükre, amely időnként olyan nagy mértékű, hogy számukra Isten nem másban, mint a kenyérben ölt formát.

A fényhez hasonlóan nekünk is ragyogjon a tekintetünk, amely mikor megpihen az embereken, kihozza belőlük azt, ami a legszebb bennük. Mint a só, mi is a találkozásban váljunk értékessé. Nézzük meg például a sót. Amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. A célja, hogy kilépjen és feloldódjon, hogy jobbá tegye a dolgokat. Önmagát odaajándékozza, és eltűnik. Az egyház is odaajándékozza önmagát, felolvad, fellángol, másokért él. Ha bezárkózom a saját egómba – bár rendelkezem a legszebb erényekkel –, és nem veszek részt mások életében, mint a só és a világosság, ha nem vagyok érzékeny, és nem nyílok meg, akkor mentes lehetek ugyan a bűnöktől, mégis a bűn állapotában élek. A sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye magát, hanem hogy szétáradjon. Ilyen az egyház is: nem cél, hanem eszköz, hogy jobbá és szebbé tegye az emberek életét – hangsúlyozta a szónok.

Megtörténhet, hogy elveszítjük az evangéliumot, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a szeretetet vagy a reményt és a szabadságot közvetíteni azoknak, akikkel találkozunk, pedig ők Isten ajándékai. Az is megtörténhet, hogy beolvadunk a rendszerbe anélkül, hogy árral szemben akarnánk úszni vagy hogy megtestesítenénk a boldogságmondásokat, valamint az is, hogy az evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk emberségben. Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette az ízét, ha nem szabadulunk meg az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától az élet morzsáit és nem a doktrína töredékeit akarják befogadni – mutatott rá a szerzetes.

Ermes Ronchi emlékeztetett Isten nagy bizalmára az emberben. Jézus nem azt mondja, hogy erőlködjetek, hogy világossággá váljatok és legyen „ízetek”, hanem, hogy legyetek tudatában: már azok vagytok. A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent, és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk a világosságot és az élet ízét a világnak. Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk a létezésnek, hagyjuk, hogy Krisztus áthassa életünket, és hogy szeretetközösségben éljünk másokkal.

Egy zsidó példabeszéd szerint minden ember egy kis lánggal a homlokán jön a világra, amelyet csak a szívünkkel láthatunk, és amely olyan, mint egy csillag, ami előttünk halad. Amikor két ember találkozik, csillagaik egyesülnek és felerősödnek, mindegyik ad és kap energiát a másiktól, mint két farönk, amelyeket együtt tesznek a tűzbe. A találkozás fényt gerjeszt. Amikor azonban az ember hosszú ideig távol marad a találkozástól, és egyedül van, a csillag, amely homlokán ragyogott, lassanként elbágyad, és végül kialszik. Az ember pedig már a csillag nélkül megy tovább, amely korábban előtte haladt. A fényünk a szeretetközösségből, a találkozásokból, a másokkal való osztozásból él. Ne aggódjunk amiatt, hogy hány embert tudunk fényünkkel lángra lobbantani. Nem az számít, hogy láthatóak vagy fontosak legyünk, illetve hogy ránk figyelnek vagy mellőznek minket, hanem hogy őrizzük a fényt, és lángra lobbanva éljünk. Őrizzük meg a szív izzását – buzdított elmélkedésében a lelkigyakorlat vezetője.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 100.

Az isteni irgalmasság arculata - János apostola lett Jézusnak

János apostola lett Jézusnak. Isten akarta így. Ezt a galileai tenger, a Genezáreti tó mellé tervezett férfit Fia megtestesülése titkának fontos ismerőjévé és a prófétai tanúságtevőjévé tette. Keresztelő Jánoshoz vezette, hogy tőle hallja a csodálatos igazságot a Jordán partján végigsétáló Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: ’Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel kerfesztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, és rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia. (Jn 1,29-34) Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt megláűtta Jézust, amint közeledett, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött.Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit akartok? Így feleltek: Rabbi,ami annyit jelent, mint Mester, hol lakol? Gyertek, nézzétek meg,mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott. A kettő közül, aki János szavára köv ette, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki: Megtaláltguk a Messiást, vagy má szóval a Fölkentet,s elvitte Jézushoz. Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved” (35-42) Aztán még hívott tanítványokat.Harmadnapra Mária és Jézus lakodalomba volt hivatalos a tanítványokkal együtt. Mivel az egy hetes lakodalomban elfogyott a bor, Mária ezt jelezte Jézusnak. Jézus pedig a körülbelül 600 liternyi korsót telehordatta vízzel, aztán kóstolóra a násznagynak küldött belőle, ő pedig igen finom bornak nevezte, ezzel a csodával felhívta az egész történelem figyelmét, a házasságkötés örökös rendelkezése maradt az Atyának, és a házasság a boldogító szeretet állapota.

Nagyböjt 4 hete szerda

Nagyböjt 4 hete szerda       
Iz 49, 8-15; Jn 5, 17-30
„Az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel”

A Betezda tó partján évtizedekig hiába várt gyógyulásra a harmincnyolc éve beteg férfi. Jézus meggyógyította egy pillanat alatt, és ezt mondta neki: „Kelj fel, vedd ágyadat, és járj!” (Jn 5, 8) Mivel aznap szombat volt, a zsidók kifogásolták, hogy cipeli az ágynak használt egyszerű gyékényszőnyeget. Amikor megtudták, hogy Jézus gyógyította meg, üldözték őt, mint a szombati nyugalom megsértőjét. Jézus vitába szállt velük. Az első érve: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” (17) Az Atya munkálkodása egyértelmű isteni mű: a világ fenntartása, létben tartása, ami az Egyház tanítása szerint ugyanolyan isteni erőt igényel, mint maga a teremtés. A teremtésben Isten a nem-létezőnek létet ad, a fenntartásban ezt a létet folyamatossá teszi. Gyenge hasonlattal: valamilyen tárgyat rezgetni kezdek, rezgőmozgásba hozom, utána ezt a rezgőmozgást újabb ráhatással fenntartom benne. Ebben az atyai teremtésben természetesen együttműködik a Fiú, a Szentlélek is, hiszen az isteni Személyek származásuktól öröktől fogva éppen úgy birtokolják az isteni értelmet és akaratot, mint az Atya, és azok használatában is teljesen egyformán vesznek részt. De Jézus emberi cselekvése is isteni Személyének a műve, mert a természet erőivel a személy működik. Másodsorra így érvel Jézus: „Bizony, bizony mondom nektek, a Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is” (19) Isteni síkon a teremtésben és a fenntartásban a fentebb előadottakból ez logikusan következik: az isteni értelem és akarat működtetése közös. Jézusnak azonban vannak emberi cselekvései, amiket isteni Személye emberi értelmével ismer és tervez meg, emberi akaratával hoz létre, vagy testi erejével hajtja végre. Ezek a tények is az Atya parancsainak megfelelően alakulnak. A továbbiakban Jézus azt fejtegeti vitapartnereinek, hogy lesznek olyan cselekvései, amelyek tekintélyének növelésére a sajátjainak számítanak majd: „Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok”. (20) a következőket sorolja fel: „Amint az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát” (21-23) Ezekkel a felhatalmazásokkal tehát azt akarja elérni az Atya, hogy emberré testesült Fia megkapja ilyen formában is a Személyének kijáró dicsőséget. Külön is tudatosítja, hogy igehirdetése is ezek közé a tevékenységek, közé tartozik. Ő nem úgy szól, mint a próféták, hanem cselekvése az Isten Fiáé: „Aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre” (24) Mindezek, pedig úgy történnek meg, hogy teljes összhangban marad a Fiú az Atyával: „Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (30) Kár volt tehát Jézust gyanúba fogni: „Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel” (18)

KONSTANTINÁPOLYI SZENT TEOFYLAKT

Szent Teofylakt 

püspök

A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt két istenfélő férfi jött Konstantinápolyba: Teofylakt és Mihály. Mindketten közeli ismerettségbe kerültek Szent Tarázzal, aki akkor még magas rangú császári hivatalnok, világi ember volt. A császár halála után, Iréné császárnő uralkodása alatt, Tarázból a császárváros pátriárkája lett, Teofylakt és Mihály pedig szerzetesek. Taráz küldte őket a kolostorba. Teofylakt és Mihály mindketten kitűntek szent életükkel, ezért Teofylakt Nikomédiai püspök lett, Mihály pedig szinnadéi. Székvárosában Teofylaktr sokat törődött a rá bízott hívekkel. Templomokat épített, de kórházakat és zarándokházakat is. A szegényeket, szerencsétlen sorsúakat felkarolta, a leprásoknak saját kezeivel mosta sebeit. Amikor Örmény Leó császár idején újra fellángolt a szentképek elleni üldözés, szentünknek is szenvednie kellett. Mivel állhatatosan elvetette a téves tanítást, számkivetésbe kellett mennie a kisázsiai Sztrovillába. 30 évig kellett a száműzetésben tartózkodni, egészen haláláig. Sok szenvedésben volt része ez alatt. 845 körül hunyt el.

 

Nőnap a Vatikánban – sok szenvedést megélt, bátor nők tanúságtétele

A Villa Pia, IV. Piusz pápa palotája ad otthont március 8-án a Vatikánban annak a rendezvénynek, amelyen olyan nőket mutatnak be a világ öt kontinenséről, akik életükben, nehéz helyzetekben különleges bátorságról, hitről és irgalmasságról tettek tanúságot.

Harmadik alkalommal kerül sor a Vatikánban a nemzetközi nőnaphoz kapcsolódóan A hit hangjai elnevezésű rendezvényre. Idén olyan nők szólalnak meg, akik az emberkereskedelem, a kényszermunka áldozatai voltak, akik átélték a nőket sújtó erőszak, a hajléktalanság, a testi fogyatékosság, a gyermekként való férjhezmenetel nehéz helyzeteit, illetve nem tanulhattak, pusztán azért, mert lánynak születtek.

Chantal Götz, A hit hangjai főszervezője elmondta, hogy a rendezvényen szereplő nők nagy bátorságról tettek tanúságot, legyőzték a nehézségeket, és ma fontos szerepet töltenek be a társadalomban. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki legyőzze a hagyományok által fenntartott korlátokat, amelyek megakadályozzák, hogy a lányok tanulhassanak; nagy bátorság kell a háború sújtotta országokban ahhoz, hogy valaki higgyen a békében és segítse az áldozatokat. Különösen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki megbocsásson azoknak, akik bántották – tette hozzá.

A felszólalók között ott van Cecilia Flores-Oebanda, akit a Fülöp-szigeteken gyerekmunkásként dolgoztattak, majd férjével együtt négy évig raboskodott, mert szembeszegült Marcos diktatúrájával. 1991-ben megalapította a modernkori rabszolgasággal foglalkozó Visayan Forum Foundationt. A sajtótájékoztatón elmondta, hogy megtanulta: az irgalmasság ott kezdődik, hogy az ember felfedezi magában a bátorságot ahhoz, hogy elfogadja, Isten egy nagyobb küldetésre készítette fel, akármilyen fájdalmas is a felkészülés útja. Az is lehet azonban, hogy az ember nem fedezi fel magában ezt a bátorságot, ha előbb nem fedezi fel az irgalmasságot – tette hozzá.

A A hit hangjai társrendezője a Jezsuita Menekültszolgálat, amely Mercy in Motion (Mozgásban az irgalmasság) néven kampányt indított: 2020-ig százezer menekült oktatását biztosítják, különleges figyelmet fordítva a nőkre.

Az Irgalmasság Szent Éve 99.

Az isteni irgalmasság arculata - Ádám és Éva

Amikor Ádám és Éva is bevallották, hogy ettek a tiltott fáról, Iste megátkozta a sátánt képviselő kígyót: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellekezést vetek közéd és az asszony közé, a te és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba”(Ter 3,14-15) Az asszonyhoz pedig így szólt:„Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” (16) Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára, és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amig vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza”(17-19) „Az ember Évának nevezte feleségét, mert ő lett minden élőnek anyja. A Úristen pedig bőrből ruhát készítet az embernek és feleségének, s felöltöztette őket. Azután így szólt az Úristen: Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk. ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen! Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte az Éden kertjétől keletre,odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (20-24) Jézusnak pedig meg kellett szenvednie minden ember összes bűnéért. Feltámadása után a negyvenedik napon a mennyországig vezette az addig üdvözültek sorát és nyitotta ki a menny kapuját.

Nagyböjt 4. hete kedd

Nagyböjt 4. hete kedd       
Ez 47, 1-9. 12; Jn 5, 1-16
„akarsz-e meggyógyulni?”

Jézus egy zsidó ünnepre fölment Jeruzsálembe. Három olyan nagy ünnepük volt az ószövetségi választott népnek, amelyre várták Jeruzsálembe az egész országot. Rendszerint közös menetben indultak a városokból és a falvakból a törvénytisztelő emberek. Mivel az ilyen templomba menés maga is időigényes volt, az ünneplés is napokig tartott, ezért a lakosság két harmada otthon maradt, vigyázni a házra, etetni a jószágot, gondozni a gyerekeket. Jézus szabadon járt-kelt, több ünnepre is fel tudott menni a templomba. Adta a jó példát. Ilyenkor módja nyílt arra is, hogy nagyobb közösséghez szóljon. Az evangélista most nem említi, hogy milyen ünnepre zarándokolt fel az Úr. Most tanítást akart adni az akkor élőknek és nekünk, kétezer évvel későbbi híveinek is. Felhívja a figyelmet a Betezda nevű fürdőre, és ezzel kapcsolatosan Isten sokféle gondoskodására, hogyan törődik a mindenkori betegekkel. Ennek egyik fontos módja a gyógyvíz alkalmazása. Vannak olyan gyógyvizek, amelyekben ásványi anyagok találhatók. Ezek bizonyos betegségeket segítenek gyógyítani. A Betezda nem ezekhez tartozott. Itt közvetlen isteni erő gyógyított, de nem állandóan, hanem csak időnként, kiszámíthatatlan alkalmanként. Ahogyan a szent szöveg fogalmaz: „Az Úr angyala időnként leszállt a tóba, felkavarta a vizet, s aki a víz felzavarása után először ment bele a tóba, meggyógyult, akármilyen betegségben sínylődött” (Jn 5, 4) Itt tehát Isten érzékelhetően természetfeletti erővel gyógyított. „Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg azt felelte: Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire, pedig én odaérek, más megy be előttem” (5-7) Isten harmincnyolc év alatt nagyon sok esetben adott lehetőséget, de megkívánta, hogy emberi szeretet is mutatkozzék meg a gyógyulás érdekében. Aki korlátozva volt a mozgásában, annak segíteni kellett akkor is. Vagy családtag ücsörgött a beteggel együtt, vagy meg kellett fizetni az ápolót. Akinek se egyik, se másik nem adatott meg, az így járt: akár harmincnyolc évig ott nyüglődhetett, nem jutott le időben a felkavart vízbe, tehát emberi szeretet híján az isteni irgalom ölébe. Jézus azért jött most ide, hogy az isteni irgalmat egészen más módon, rendkívüli kegyként adja meg a türelemmel szenvedőnek: „Jézus azt mondta neki: Kelj föl, vedd ágyadat, és járj! Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett” (8-9) Kedveseim! Kinek szól ez az örömhír Jézus rendkívüli segítőkészségéről? Az akkori zsidók egy részének biztosan nem, hiszen együtt érző öröm helyett azonnal veszekedni kezdtek a boldog meggyógyulttal: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned!” (10) A farizeusi törvény nem Istené, ugyanis tiltotta, hogy egy gyékényszőnyeget vigyenek. Nekünk akar üzenni Jézus: 1938-ban adtam nektek óriási kegyelmet, hogy tartsatok bűnbánatot, és elveszem ellenségeiteknek a következő évtizedekre. Nem tértetek hozzám. Hetvennyolc év szenvedései után újra üzenek: Kelj föl magyar népem hitetlenséged görcseiből, bénultságából, vedd a kezedbe sorsodat, és járj az én utamon: az igazság és szeretet útján. Ne higgy többé a hazugságnak és a gyűlöletnek,boldogan fogsz élni.

SZENT CARITAS PIRCKHEIMER

CARITAS* PIRCKHEIMER

 klarissza szűz 

(1467-1532) 

 
„A legnagyobb német klarissza” - mondta róla a 20. századi egyháztörténész, Hardick. Nürnbergben igen tisztes patrícius családból származott. A szerzetesi élet, melyre 16 éves korában fogadalommal kötelezte el magát,nem oltotta ki tudásszomját. Műveltsége és lelki élete egyre fejlődött, míg 1503-ban, 36 évesen a közösség apátnője lett. Élénk levelezésben volt kora kiváló papjaival, tudósaival. Húszévi békés kormányzás után elérkezett számára a. próbatétel ideje. Nürnberg protestáns kézre került. A városban minden kolostor elnéptelenedett vagy protestánssá lett. Csak a ferenceseket s a lelki irányításuk alatt lévő klarissza rendház 60 apácáját nem bírta rávenni semmilyen nyomás, rábeszélés, fenyegetés, hogy elhagyják hitüket, megszegjék fogadalmukat. Élükön Karitásszal határozottan kitartottak. Hol tanácsurak, hol hűtlen papok, hol lutheri prédikátorok zaklatták őket. Karitász egyiküknek így felelt:
„Ha az új tanok prédikátorait akarjátok hozzánk küldeni, inkább hóhért küldjetek, hogy mindnyájunkat fejezzen le.”
A helyzet napról-napra rosszabb lett. 1525 óta nem volt szabad katolikus papnak a zárdában misét mondani, szentségeket kiszolgáltatni. Kényszerítették őket, hogy lutheránus prédikátorok beszédeit meghallgassák. Semmire sem mentek. „Semmiképp nem fogadjuk el ezt a hitet - mondta Karitász. Egyek vagyunk mindnyájan: sem az életben, sem a halálban Isten kegyelmével nem szakadunk el anyánktól, a szent kereszténységtől.” A mérsékelt Melanchton ajánlata ellenére tovább tartott a bátor csapat szorongattatása. Szentmise, szentségek nélkül az imádságból és a szentírás olvasásából merítettek erőt. A kolostort be is zárták. Ennek ellenére a nővérek maradtak Karitász halála, 1532 után is egészen az utolsó nővér haláláig, 1596-ig. Az erős lelkű apátnő mások számára is a hit oszlopa volt, sőt még a hitújítókból is tiszteletet váltott ki.
„Tanúságtétele azt példázza, hogyan lehet elkeseredés és a szív megkeményedése nélkül kitartani meggyőződésünk mellett, remélve szilárdan és bizakodóan, hogy előbb-utóbb felragyog az igazság napja.”

Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te Caritas nővért a hivatásban való hűség példaképeként állítod elénk. Add, hogy hivatásunkban mi is kitartsunk; és a mindvégig való állhatatosság kegyelmét elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Megkezdődött a pápa nagyböjti lelkigyakorlata: Örömarcú Isten és félelemmentes hit

A pápa és a Római Kúria hatnapos nagyböjti lelkigyakorlata március 6-án, vasárnap délután kezdődött meg a Róma közelében fekvő Aricciában. Az idei elmélkedések témája: „Az evangélium pőre kérdései”.

A Kúria tagjai az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően az aricciai Isteni Mester lelkigyakorlatos házban gyűltek össze. Ermes Ronchi észak-olaszországi szervita pap március 11-én péntekig minden délelőtt és délután elmélkedést tart számukra. Nagyböjti beszédeit szentségimádás előzi meg.

Vasárnap délután Ermes Ronchi atya a következő evangéliumi kérdésről elmélkedett: „Jézus megfordult, és látta, hogy követik. Megkérdezte őket: Mit akartok?” (Jn 1,38) Kifejtette: ezekben a napokban ne mi tegyünk föl kérdéseket az Úrnak, hanem hagyjuk, hogy ő kérdezzen ki minket. És ahelyett, hogy sietnénk megválaszolni neki, álljunk meg, és gondoljuk végig a kérdéseket, az evangélium pőre kérdéseit. Szeressük a kérdéseket, mert már önmagukban is kinyilatkoztató értelműek. A kérdés a megtérés másik neve.

Jézus a kérdéseken keresztül nevel minket; a négy evangéliumban összesen több mint 220 kérdést intéz hozzánk az Úr. A kérdés az erőszakmentes kommunikáció egyik formája, amely nem hallgattatja el a másikat, hanem továbblendíti a párbeszédet, magával ragad, de ugyanakkor meghagyja szabadságunkat. Jézus maga is egy kérdés. Élete és halála a dolgok mély értelméről faggat minket, arról, ami boldoggá teszi az életet. És a válasz is Ő maga – hangoztatta a szervita prédikátor.

Jézus elsősorban nem lemondást és áldozatot kér tőlünk, nem azt akarja, hogy feláldozzuk magunkat a kötelesség vagy az erőfeszítés oltárán, hanem hogy belépjünk a szívünkbe, megértsük és megismerjük azt, amit legjobban szeretnénk, ami boldoggá tesz minket. A boldogság keresése Isten keresése, és az Isten iránti szenvedély abból ered, hogy fölfedeztük Krisztus szépségét. Isten nem azért vonz minket, mert teljhatalmú, nem azért vonz, mert örök vagy tökéletes, hanem Krisztus arcával és történetével vonz magához. Krisztus a jó, a szép és boldog élet embere, aki olyan szabad, mint senki más, és úgy szeret, mint senki más. Ő a jó hír, és azt üzeni: mindenki élhet jobban. Ennek kulcsa pedig az evangéliumban rejlik.

Isten neve öröm, szabadság és teljesség, ezért igyekezzünk úgy hirdetni Őt, hogy az vonzó, érdekes és szép legyen az emberek számára – fordult Ronchi atya a jelenlévőkhöz. Adjuk vissza Istennek a derűs arcát, hogy a világosság forrásaihoz, a végtelen pereméhez vezessük az embereket. Mit kerestek? Kihez zarándokoltok? Egy olyan Istent keresünk, aki után vágyakozni lehet, aki boldoggá teszi a szívünket.

Március 7-én, hétfőn délelőtt Ermes Ronchi egy újabb evangéliumi kérdésről elmélkedett, amely így szól: „Miért féltek annyira? Még mindig nem hisztek?” (Mk 4,40) Jézus a viharban intézi ezt a kérdést tanítványaihoz. A félelem és a hit mindig is küzdött egymással az emberi szívben – állapította meg a prédikátor. Isten szava többször megnyugtat minket a Bibliában: „Ne félj!”, „Ne féljetek!” A félelem nem annyira a bátorság hiánya, mint inkább a bizalomé.

Félelem Istentől, mert hamis képünk van róla, mint Ádámnak és Évának, akik egy olyan Istenben hittek, aki elvett, és nem olyanban, aki adott. Olyan Istenben hittek, aki elrabolja a szabadságot ahelyett, hogy lehetőséget adna. Olyan Istenben hittek, aki inkább a saját törvényével törődött, nem pedig gyermekei örömével. Egy ítélkező tekintetű Istenben hittek, akitől menekülni kell, és nem hozzáfutni. Olyan Istenben tehát, akiben végül is nem bíztak. Minden bűn közül a legelső a hit elleni bűn. És a hamis istenképből születik a félelmek félelme: egy félelmetes istenarc szállt a megrettent Ádám szívére. Jézus pedig azért jött, hogy megtöltse azt fénnyel, napsütéssel.

A viharban félelmet érzünk, mert úgy érezzük, hogy Isten magunkra hagyott minket, Isten alszik, pedig mi azt szeretnénk, hogy azonnal közbelépjen. Ő pedig közbelép, ott van mellettünk. Viszont nem cselekszik helyettünk, nem vesz ki minket a viharból, hanem támogat bennünket a viharban. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész mondta: Isten nem a szenvedéstől ment meg minket, hanem a szenvedésben, nem a fájdalomtól véd meg, hanem a fájdalomban, nem a kereszttől ment meg, hanem a kereszt által. Isten nem hozza el a megoldást a gondjainkra, ő saját magát hozza el, és önmagát adva mindent megad nekünk.

Jézus megtanít minket, hogy az egyetlen mód a félelem legyőzésére a hit. Az egyház küldetése pedig az, hogy megszabadítson a félelemtől. Aki hitátadással foglalkozik, annak a félelem ellen kell nevelnie, meg kell szabadítania a híveket a félelemtől. A félelem ugyanis szomorú kereszténységhez, örömtelen Istenhez vezet. Ellenségeskedés helyett befogadásra kell nevelnie, angyalokként megszabadítania a híveket a félelemtől – zárta elmélkedését Ermes Ronchi szervita pap.

Az Irgalmasság Szent Éve 98.

Az isteni irgalmasság arculata - Nikodémus

„Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, egy zsidó tanácsos. Ez éjnek idején fölkereste Jézust, s így szólt hozzá: Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hiszen senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbe viszel, ha nincs vele az Isten”(Jn 3,1-2) Az idős férfi annyit elárul, hogy tulajdonképpen ő nemcsak öreg, nem csak Ábrahám leszármazottja, aki várja azt az égből küldendő isteni követet, aki az áldott Ábrahám késői unokája lesz, az egyetlen igazi áldott majd az egész földkerekséget áldottá teszi, mert Ő lesz a várva várt Messiás. Esengve emeli a hangját: Most azért jöttem, hogy megerősítsd a lelkemet: Te vagy-e az Istentől jött tanító, nem csak próféta, hanem a kétezer éve várt, hiszen te olyan jeleket viszel végbe, mint akivel vele van az Isten.( 1,2) Jézus azonnal megerősíti, de olyan képen, amit az idős férfi nem mer magára vonatkoztatni: „Bizony mondom neked, aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát” (3) Nikodémus a jézusi szavakat földi értelemben veszi. Nikodémus nem tud semmit arról, hogy az emberek nem csak testben születhetnek meg, hanem új életformára is, amikor az ember gyereke Isten gyermeke is lesz, igaz, fogadott gyermeke. A sok gyógyítás ennek az előképe, mert Jézus az örök élet forrása. Nikodémus csupán egy földi születést ismer. Az is nagyon nagy érték, hiszen a szülők saját életformájukat ajándékozzák gyermekeiknek a Teremtő akaratából és az Ő közreműködésével, és ezzel a földi legmagasabb életformát birtokolja a gyermek. Azt az életformát, amit a Teremtő adott nekik, az ősszülőknek, amikor emberi testüket megformálta, életképes szervezetté tette, de még ettől nem lettek élők. Hanem amikor a lelküket megteremtette és beléjük lehelte, akkor két nagy ajándékot kaptak tőle: élővé tette az életre kész testet és a szellemi rendbe tartozó lelket a testbe lehelve megadta nekik a megszentelőkegyelmet, amivel az Atya fogadott gyermekeivé lettek, a Fiú fogadott testvérei és a Szentlélek temploma. Ezt az utóbbi ajándékot azonban elvesztették saját kárukra és minden utódjuk kárára is, amikor ettek a tiltott fáról.