Évközi 4. hét szombat

Lourdes

elmélkedés első rész

Apró gyerekkoromban nagyon szerettem templomba járni. A főajtón belépve jobbra, a torony aljában ott állt a Lourdes-i Szűzanya szobra. Előtte egy kislány-szobor térden állva feszülten figyelt a Szűzanyára. Eléje térdelt szülőfalum jámbor népének apraja-nagyja. Amikor tizenöt évesen a ferences Mária rendtartomány noviciát házába indultam unokaöcsémmel együtt, a Lourdes-i barlang elől vettük életünk új útirányát. Bucsuszentlászló is Mária-kegyhely, tehát ott is Édesanyánk fogadott. Két év múlva a szovjet-orosz front elől Esztergomból hazaküldtek bennünket elöljáróink. A Lourdes-i Szűzanya a régi szeretettel várt ránk a torony alatti barlangban. Akkor még nem sejtettem, hogy félév múlva a kivonuló német katonák a feje fölötti harangozó szobába hordják a rengeteg dinamitot. Megnyugtatásul annyit árultak el, hogy a torony felső részét le kell dönteniük, mert a torony a környék legmagasabb dombján áll, és a negyvennyolc méter magas toronyból a gaz ellenség harminc-negyven km-re is ellenőrizni tudja a magyar és német csapatok mozgását. Hittük is, nem is, de minket szerzetesnek neveltek, csak jót-tevésre. Este kilenc óra után kizavartak bennünket a kolostorból a domb takarásában lévő futóárokba. Óriási dörrenés. Ma is hallom, érzem. És másnap szovjet katonák között rohantunk a romok közé. A torony tövéig összeomlott. Porrá törte a Lourdes-i Szűzanyát a kis Bernadette-el együtt. A falu ősi kegyszobrát a távoli kegykápolnából idejekorán bementettük a kolostorba, és ott elástuk gondosan. Ezt miért nem tudtuk megmenteni? Pár hét múlva ünnepélyes menetben vittük vissza kápolnájába a kegyszobrot, az épen maradt Fájdalmas Anyát. A falu akkori bírója, Rákár János bácsi mondott ki egy történelmi nagy igazságot: „Isten annyira szeret minket, segesdieket, hogy a saját házát áldozta föl, hogy a mi házainkat megmentse a pusztulástól”. A Szentlélek szólt belőle. Nekem pedig most a vigasztaló gondolatot adja: a Lourdes-i Mária-jelenések célja az volt, hogy a kis Bernadette gyermeki közvetítésével indítson el egy világot mentő vezeklő hadjáratot. A segesdi Lourdes-i szent szoborcsoportot áldozta föl 1945. március 29-én este, hogy szülőfalumat és egész hazámat megmentse a végleges pusztulástól, amikor már majd a pusztulás gödre nyitogatja száját. Csupán két év telt el a szörnyű élmény után. Érettségi után Esztergomból Szombathelyre költöztettek bennünket, hogy ott végezzük el a teológiai főiskolát. A nyári szünetben magiszterünk, Szabó Elek atya felajánlotta, hogy a helyi filmszínházban nézzünk meg egy nagyon értékes filmet. A címe: Bernadette. A Lourdes-i jelenésekről szól. Ma is emlékszem erre a szívemet-lelkemet egekig emelő élményre. Akkor még nem ismertem Franz Werfelt, a világhírű írót, akinek üldözött életében az isteni kiválasztottság tragédiája volt kegyelmet kereső regényeinek témája (Halljátok az Igét, a Músza dag negyven napja, Az elsikkasztott mennyország, Bernadette). Hazaérve a kolostorba, olyan lelkesülten beszéltem élményemről a magiszter atyának, hogy szó nélkül leemelte könyves polcáról és nekem adta elolvasni a Bernadette magyar fordítását. Később magam is megszereztem, életem egyik legnagyobb kincse lett. Kölcsönadtam szívesen. Megtörtént, hogy évekig nem kaptam vissza, mert sok-sok kézben forgott, szét is nyúzták, be is köttették újra. Első alkalommal, amikor kék útlevelet kaptam nyugati körútra indultunk Sill Aba atyával. Ennek a végcélja természetesen Lourdes volt. A szent helyek közelében nem kaptunk szállást. Föl kellett mennünk egy környező hegyre, a Ferences Missziós Nővérek fogadtak be bennünket pár napra. Sötét este érkezett fel velünk a taxi. A szálláskeresésben nem volt időnk lent körülnézni. A kilenc órai körmenet hangja betöltötték a hegytetőt. Rohantunk ki a kertbe, hátha látunk is valamit. A homályból egy aranyos hang szólt felénk: Venez! Jöjjenek ide közelebb! Ott a hegytetőn két jótevőre leltünk, akik Lourdes szerelmesei voltak, és kalauzaink lettek az áldott városban.

Évközi 4. hét péntek

Évközi 4. hét péntek

Zsid 13, 1-8; Mk 6, 14-29

„a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!”

Ma az Egyház a Zsidókhoz írt le vél záradékát, kezdi olvastatni. Mit tesz az író, ha be kell fejeznie az elmondottakat? Összefoglalja a lényeget, kiemeli a tennivalókat. Itt is ez történik: a sok tanítás, az igazságok ismerete nehezebben összegezhető, de a tennivalókkal együtt rögzíthető: „a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!” Szent János harmadik levelének záradéka az isteni igazságot és a szeretetet így foglalja össze: „Ne kövesd a rosszat, hanem azt, ami jó! (3Jn 11) Majd részletezi is a szeretet lehetőségeit: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, mert általa egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be szállásra”. (Zsid 13, 2) Ilyen eseményt olvashatunk Lódról, aki befogadta, sőt bekényszerítette azt a két angyalt, akik Szodoma sorsát eldönteni érkeztek az Ábrahámnál elköltött finom ebéd után.(Ter 18-19) Amikor az ifjú Tóbiásnak el kellett mennie fogságuk helyéről (Asszíria) Médiába a húsz éve letétbe helyezett családi vagyonért, a piactéren munkát keresők között találtak egy rokonszenves fiatalembert. Készségesen vállalkozott a nagyon hosszú útra. Tóbiást megmentette egy cápától (Tób 6, 1-9), célba érve a ház nagylányát megszabadította az ördög kártevéseitől (7, 9-8, 17), visszaérkezve az agg és vak Tóbiásnak visszaadta látását, majd felfedte kilétét és visszament az égbe (12). A foglyokat ajánlja megsegítésre. Természetesen a múlt példáit idézi. Talán eszébe sem jutott, hogy a későbbi történelem során is lehetnek fogolyejtések, kínzások, haláltáborok. Nekünk volt ilyen élményünk éppen elég a XX. században. A házasság tisztességét nem ok nélkül ajánlja a közös imádság tárgyának. A szeretet legkiemelkedőbb terepe Istenteremtő szándéka szerint a házasság: „holtomiglan-holtáiglan mindennemű bajában” vállalják boldogan az oltár előtt a katolikus jegyesek. Bőséges és mindhalálig tartó kegyelem-szolgáltatást biztosít számukra a házasság szentsége. És mégis a megkötött házasságok nagyobb része még nálunk sem boldog, végül sokszor kínzókamrává válnak a lakások és jön a válás. Pedig a rendszeres ima, a szerető béke-szolgálat biztosan megoldást hozhatna: ima, sok ima kell. Érdemes újra olvasni időnként az adósságcsapdába esett, általános szegénységbe került nyomorvilágban a szentíró következő sorait: „Legyen viselkedésetek fösvénység nélkül való, elégedjetek meg azzal, amitek van; mert ő mondta: Nem hagylak, el s nem távozom el tőled, ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr az én segítőm, nem félek, ember mit is tehetne ellenem? (Zsolt 118, 6G)„Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik nektek Isten igéjét hirdették, nézzétek életük végét, és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma mindörökké”(Zsid 13,7-8)

Évközi 4. hét csütörtök

Évközi 4. hét csütörtök

Zsid 12, 18-19. 21-24; Mk 6, 6-13

„Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez”

A levél magyarázatában beszélek arról, hogy a szerző törekedett meggyőzni a zsidó népből megtért keresztényeket, hogy vallásuk külsőségei sokkal szerényebbek, mint a zsidó templom színpompás szertartásai, de a tanítás és a tartalom messze felülmúlja az Ószövetséget. Az Ószövetség kezdetén Isten fenségét és mindenhatóságát mutatták meg a választott népnek az egész Egyiptomot megrázó csodák. A tíz csapás megrendítette a fáraót és országát. A zsidó népet, pedig meggyőzte arról, hogy bátran rábízhatja magát Istenére, mert végtelen hatalmú úr a világ felett. A Sínai hegy alatt létrejött szerződéskötés körülményei viszont azt az üdvös félelmet keltették a népben, hogy az ő Istene népe felett is uralkodik, megközelíthetetlen fenség marad. Erre mutatott rá a hegy derekáig legomolygó sötét felhő, az állandóan cikázó villámok, a félelmetes mennydörgések, majd Isten még félelmetesebben zengő hangja. Reszketett a nép teste, rettegett a lelke, szeme előtt álltak a hegy megközelítését halállal büntető tilalom táblái. Ezt az élményt ébreszti fel a levélíró a zsidó-keresztények emlékezetében: „Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige, mert nem viselhették el azt, ami parancsba volt adva: Még ha oktalan állat érinti is a hegyet, kövezzék meg; s a látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes így szólt: Megrémültem és reszketek”. (Zsid 12, 18-21) Az Újszövetségben mennyire más minden! A végtelen nagy Istenatya hasonlóan végtelen nagy Fia jön el hozzánk. Egy aranyos fiatal lány szíve alá költözik, és ott él kilenc hónapig láthatatlanul elrejtőzve az emberek tekintete elől. Egy aprócska hegy alján megbúvó barlangban születik meg. Ágy híján jászolba szénára fektetik. Barátságos angyalok jelennek meg kint a legelőn virrasztó pásztoroknak, Isten dicsőségét, emberek békességét zengik. Majd beküldik a pásztorok egyszerű népét a városba. Meg is találják Máriát, Józsefet, és kitörő örömmel fedezik fel a mindenható Istent pólyába takarva és jászolba fektetve. Csak az angyalok szavaiból tudják, hogy igaziból ki is ez a gyermek. Nekik és később keresztény utódaiknak szól a levél folytatása: „Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírójához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált,mint Ábelé”(12,22-24) Mi két évezred távlatából még csodálatosabb örömmel mondjuk: Hála neked, Urunk, hogy mi a te újszövetségi néped lehetünk!

Évközi 4. hét szerda

Évközi 4. hét szerda

Zsid 12, 4-7. 11-15; Mk 6, 1-6

„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”

Az előzőkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hősi képviselőit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ők sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nőtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szőlőmustot sem. A hazájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bűn ellen vállaljuk a vérontásig menő harcot. Az első három keresztény évszázadban, a bűnben fuldokló pogány rómaiak őrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevő keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi időkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülő eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelő: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az előző ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógus-professzoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnőtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bűnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?”(7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek”(11-15) Jól nevelt gyerekekből válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a később érőknek is.

Évközi 4. hét kedd

Évközi 4. hét kedd

Zsid 12, 1-4; Mk 5, 21-43

„Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére,Jézusra”

A hit kegyelem, tehát Isten természetfeletti ajándéka. Mivel ajándék, semmivel nem lehet kierőszakolni, megszerezni. Ősszüleink megkapták ezt az ajándékot is, mint a többit, miután az Úr megteremtette őket. Az Ószövetség nagy pátriárkája, Ábrahám, hivatást kapott Istentől, hogy hagyja el a hamis bálványokat, fogadja el hittel az élő egy igaz Istent, és akkor elnyeri Isten áldását „Mivel hitt,azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy”(Zsid 11, 8) Minket, az Újszövetség tagjait nagy, mély hitre ösztönöz a szentíró: „azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket, környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát“(12,1) Írónk a keresztény életet Istenért vállalt nagyszerű sportviadalhoz hasonlítja. Az isteni parancsok sem könnyűek, mint a sportpálya akadályait is csak nagy gyakorlottsággal, kitartással lehet eredményesen végigfutni. Szent Pál írja: „Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik: ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant”. (1Kor 9, 23-25 ) Ezután a Zsidóhoz írt levél szerzője a sok emberi kiválóság után a csúcsra mutat:„Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, aki az előtte lévő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal, és Isten trónjának jobbján ül”(Zsolt 110,1; Zsid 12,2) Van azonban ennek a zsoltárnak más fordítása is: „Jézus maga elé állította az örömöt, amely a szenvedésért jár, fellépett a keresztre. Ebben az esetben az tűnik ki óriási erővel, hogy minden örömért meg kell ugyan szenvednünk, de azért az örömért szenvedni is érdemes. Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el,- hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”(Zsid 12,3-4)

Évközi 4. hét hétfő

Évközi 4. hét hétfő

Zsid 11, 32-40; Mk 5, 1-20

„Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt”

A zsidó nép méltán volt büszke történelmi nagyjaira. Emberileg is kiváló egyének sorakoznak a Szentírás lapjain. Ami viszont ritka hőssé teszi őket, az a kegyelem. A kegyelem, Isten természetfeletti ajándéka emeli föl kétezer éves történelmük során a választott nép hőseit nagy nemzetek kiválóságai közé és fölé. A levélíró szerint ezek azok a személyek, „akikre nem volt méltó a világ”. (Zsid 11, 38) Ezt a dicséretet, pedig ugyancsak a levélíró szerint azért érdemlik, mert „ezeket hitük tanúságtétele igazolt”. (38) a szentíró rögtön elsőnek említi a választottak sorában Gedeont. „Izrael fiai ismét azt cselekedték, ami gonosz az Úr színe előtt, s azért ő hét esztendőre a mádiániták kezébe adta őket. Ezek annyira megnyomorgatták őket, hogy ők a hegyekben lévő üregeket és barlangokat meg az erdőket használták fel maguknak oltalmul. Miután Izrael befejezte a vetést, feljöttek a mádiániták, s az amalekiták meg a többi napkeleti nép, s felütötték nála sátraikat, és ahogy a vetés állt, mindent elpusztítottak Gáza bejáratáig, s semmi élelmiszert nem hagytak Izraelben, sem juhot, sem marhát, sem szamarat. Nyájastul, sátrastul jöttek fel, és úgy elleptek mindent, mint a sáskák, nem volt se szeri, se száma embereiknek, tevéiknek, amit értek, elpusztítottak. Izrael, pedig nagyon elszegényedett a mádiániták miatt. Ekkor az Úrhoz kiáltottak és segítséget kértek a mádiániták ellen”. (Bír 6, 1-7) Isten prófétát küldött hozzájuk, aki figyelmeztette őket a múltukra és mostani hűtlenségükre, de segítséget ígért. Angyalt küldött egy Gedeon nevű zsidó férfihoz, aki emberalakban jelent meg neki. Gedeon éppen a kis megmentett gabonáját csépelte ki és tisztította a sajtóban, hogy észre ne vegyék az ország rablói. Az angyal mellette termett, és így köszöntötte őt: „Az Úr veled, hős vitéz! Gedeon megkérdezte tőle: Kérlek uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez?” (12_13) Aztán felemlegeti Isten régi csodáit. Az angyal viszont felszólítja őt, hogy menjen, űzze ki az ellenséget! Gedeon nem tudja, kivel beszél, de érezte, hogy nem egyszerű ember a vendége. Hívő ember volt, okos is, ezért próbát kért, jelet, hogy valóban természetfeletti segítséget tud adni a vendég. Így szólt: Hajnalban, amikor bőséges szokott lenni a harmat, legyen udvaromon minden száraz, csak egy köteg kitett gyapjú váljék harmatossá. A kérése teljesült. Közben azonban eszébe jutott, hogy egy kis csomag gyapjút könnyebb harmatossá tenni, azért új próbát kért: Most hajnalban legyen az egész szérű harmatos, egyedül a gyapjú maradjon száraz. Amikor ez is teljesült, Gedeon hittel telve összegyűjtötte Izrael egy részét és a mádiániták tábora közelében ütött tábort. Most azonban Isten adott jelet: Küldd haza, aki fél! Eltávoztak huszonkét ezren. Ötszáz is sok, mondta az Úr. Vidd őket a patakhoz, hogy lássam, ki hogyan iszik belőle. Aki nekifeküdt kényelmesen, azt küldd el. Háromszázan ittak tenyerükkel felkapva a vizet. Ez a háromszáz férfi kísérte Gedeont a következő éjjel. Egyik kezükben harsona volt, a másikban üres korsó, benne égő gyertya. Éjfélkor három oldalon körülfogták az alvó tábort, megfújták a harsonákat, összetörték a cserépkorsókat és hangosan kiáltották:„Az Úrért és Gedeonért” (7,18) a felriadt ellenség egymást kaszabolta. Akik pedig továbbjutottak, azokat a Jordánnál várták Izraelita vitézek. Minden mádiánita meghalt.

Évközi. 4. vasárnap

Évközi. 4. vasárnap

Jer 1,4-5.17-19 lKor 12,31-13,15 Lk 4,21-30

„Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom"

Múlt vasárnap Isten azt üzente nekünk, hogy az egész népnek, a bajokkal bőven meggyötört magyar népnek teljes szívvel vissza kell fordulnia hozzá. Új életet, egészen új utakat kell keresnie, hogy gazdasági bajaiból talpra tudjon állni, és szabad, boldog, önálló nép legyen újra. Ma újabb nekünk szóló üzenetek hangzottak el a liturgia olvasmányos részében. Ahhoz, hogy Magyarország Isten országa lehessen, ennek a magasabb rendű szellemiségnek: az igazság és szeretet közösségévé kell válnunk. Szent Pál a 1Kor 12-13. fejezetében tanít minket a korintusi hívekkel együtt az örök igazságra: minden közösségnek a legfontosabb, hogy léte alapjául az igazságot és a szeretetet tegye meg. Lényegében mindkét erény gyakorlattal is elsajátítható, fontos, hogy természetes úton is törekedjünk kimunkálni őket. De Isten szívesen „önti belénk", vagyis adja meg természetfeletti ajándékként, ami a kegyelmeket jelenti. Az apostol egymás mellé állítja a két létfontosságú erényt, és lépésről-lépésre mutatja ki a szeretet elsőbbségét. Az igazságot a szavak hordozzák. Ami igaz, azért igaz, mert megfelel az Istentől megszabott fogalmának. az embert Isten teremtette férfinak és nőnek. Ketten együtt alkotnak egy tökéletes emberi szervezetet, a családot. Ahol szervezetről van szó, ott kell lenni alá és fölé rendelésnek is. Isten a férfit jelölte meg családfőnek. Ez a vezető szerep azonban sajátságos értelmezést kap az asszony teremtésében: Az Úr Ádám oldalbordájából vett ki egy párat, abból alkotta az asszonyi testet, majd ugyanolyan szellemi lelket lehelt bele, mint Ádámba. Erre következtetett egy régi egyházatya: nem Ádám fejéből vette Éva testének anyagát, hogy okosabb legyen, hanem oldalából, hogy szeresse őt. íme: isteni szó vagyis igazság, és a szeretet együtt. A kettő viszonya: „Szóljak bár (mondja m az igazságot) az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs ennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom" A közösségeknek fontos az isteni szó, a tudományok világa, a nagy, „hegyeket elmozdító hit", de szeretet nélkül ezek sem érnek semmit.„Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égőáldozatul: ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem".(2.3) Szent Pál akár a mai társadalmi összképet is megfogalmazta:nincs szeretet, nincs boldogság. „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel". (4-7) Próbáljuk ki, kedveseim, ha ezeket megvalósítjuk, nem lesz-e könnyebb meggyőzni embertestvéreinket, hogy ki az, aki az igazságra és a szeretetre kívánja építeni a jövőt. Hinni csak annak szabad, sorsunk irányítását csak arra szabad bíznunk.