Évközi 31. hét péntek

Évközi 31. hét péntek

Szent Pál azt írja a római híveknek, hogy meg van győződve arról, hogy tele vannak jósággal. Megszégyenít bennünket ez a mondat, hiszen leleplez önmagunk előtt, akik oly gyakran éppen ellenkező alapállásból közelítünk embertársainkhoz, mindenkit gyanúsítva, mindenütt rosszindulatot feltételezve! Nézzünk csak magunkba: mennyi jóindulat, jó szándék, jó elhatározás van bennünk! S mennyire fáj, ha csak bűneinket, botlásainkat, hibáinkat látják és szemünkre is vetik, mert belül meg vagyunk győződve arról, hogy nem csak ezek vagyunk... Ha pedig önmagunkkal kapcsolatban ez a helyzet, akkor joggal feltételezhetjük hívő, törekvő testvérünkről is, hogy ő is tele van nemes szándékkal.

El kell gondolkodnunk azon, hogy semmilyen csalódás, szeretetünkkel való visszaélés nem hatalmaz fel bennünket, hogy szüntelen gyanúsítgatásban és rosszhiszeműségben éljünk, mert a szeretet mindig megelőlegezett bizalom is, amiben természetszerűleg benne foglaltatik bizonyos kockázat. Ilyen légkörben van csak helye egymás figyelmeztetésének, máskülönben az csak szeretetlen kioktatás, rendreutasítás. Az a krisztusi értelemben felnőtt keresztény közösség, ahol a tagok bölcs türelemmel, tapintattal figyelmeztetni tudják egymást.

Amikor Szent Pál apostol azt említi, hogy helyenként merészebben írt, egy másik nagy pedagógiai tapasztalatra hívja fel a figyelmet: a lélekben alvó hívőt olykor fel kell rázni, esetenként akár éles, sarkított megfogalmazásokkal is, hogy ezáltal rábírjuk arra, hogy végre arról beszélhessünk vele, ami üdvössége szempontjából a legfontosabb. Egy kicsit más értelemben, de igaz ez a merészség a mai nap szentjére, a ferences teológus Duns Scotusra is, aki a legnagyobb elmékkel is vitába szállva merte azt állítani – és mind a formális logika, mind pedig a Szentírás alapján képes volt igazolni is –, hogy Isten Fiának megtestesülése nem az ember bűnének következménye, hanem Isten abszolút, minden mást megelőző döntése.

Évközi 31. hét szombat

Évközi 31. hét szombat

Jn 2,13-22

„Atyám háza"

A zsidóknál kétféle helye, épülete volt a vallás gyakorlásának: a templom és a zsinagógák. A zsinagóga a gyülekezés helye. Egybeölelte a helybeli híveket. Felolvastak a Bibliából, imádkoztak, énekeltek: prédikáltak. Itt őrizték a Biblia tekercseit. A templom a szentsátor mintájára készült kőépület volt. Itt is olvasták és hirdették Isten igéjét, énekelték a zsoltárokat, de itt nemcsak Bibliát őriztek, hanem az Isten jelenlétét ragyogtató frigyládát. Volt oltára, ahol az áldozatot ószövetségi módon bemutatták. Ezt csak itt gyakorolták. Egyetlen templomuk volt: Jeruzsálemben. A keresztények Jézus példáját követve eljártak a zsidók templomának egyik csarnokába imádkozni, prédikálni, de nem mentek oda a főhelyre, az oltárhoz, mert az ószövetségi áldozatok már nem voltak érvényesek. Jézus áldozatát, a szentmisét, magánháznál tartották az utolsó vacsora módján. Később az üldözések miatt 250 éven át nem emelhettek templomot. Ezek elmúltával azonban maga az első keresztény császár, Nagy Konstantin építetett Rómában több templomot is. Ezek között és a római birodalom, majd az egész földkerekségen épült minden templom között az „anya és tanítómester” templom, a lateráni bazilika lett és maradt mind a mai napig.Benne miséztek, mellette laktak a pápák. Innen küldte II. Szilveszter pápa a magyar Szent Koronát.

Évközi 31. hét szerda

Évközi 31. hét szerda

Róm 13,8-10, Lk 14,25-33

„A törvény teljesítése tehát a szeretet”

Pál apostol a rabbi képzőben megtanulta, hogy Isten kihirdette a Sínai hegy alatt a tíz parancsolatot. Az első két kőtáblát is Ő maga készítette: teremtette vagy angyalokkal készíttette. Mózes büszkén és boldogan vitte a negyvennapos isteni kihallgatás végén a hegytetőről a völgybe. Úgy gondolta, lent már nagyon várják. Amikor kisült, hogy egyáltalán nem várják, sőt azt bizonygatják, hogy ez a Mózes annyira megtetszett Istennek, hogy magával is vitte az égbe. Ezzel az indokkal késztették Áront, hogy csináljon nekik borjú-bálványt. Ne maradjanak látható vezető nélkül a pusztában. Éppen ezt az arany-borjút imádták, körültáncolva ünnepelték, amikor Mózes nagy léptekkel közéjük rontott. Fölháborodásában földhöz vágta a törvénytáblákat. Összetörte őket. De porrá zúzta a szörnyű bűnjelet is. Megbüntette a főbűnösöket, aztán szomorúan visszament a hegyre. Isten most vele készíttette el az új táblákat, de megint Ő írta rá a törvény szövegét. Ezután már senki nem nyúlt a táblákhoz. Az új frigyládába tették és őrizték. Mózes Moáb mezején, halála előtt elismételte Isten tíz parancsát, aztán az összes többi rendelkezést, amit Isten a vándorlás alatt. hirdetett ki. Mindezeket nagy tiszteletben tartották és tarttatták meg a néppel is. Sőt később még alaposan meg is növelték terheit. Sokat vitatkoztak azon a törvénytudók, hogy a rengeteg parancs között melyik a legnagyobb. Jézust is megkérdezte egyikük: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben? Ő azt felelte neki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. (MTörv 6,5) Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lev 19,18) Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) Szent Pál ezt ismétli meg levelében: „a törvény teljesítése tehát a szeretet”: Mivel a tíz parancsolat első három parancsa Istenre vonatkozik, és azt nem szokták megkérdőjelezni a zsidók, annál inkább a felebarát felé vonatkozókat, azért ez utóbbiakból sorol fel Pál is néhányat. Ne paráználkodjál: aki szereti házastársát, annak nem jelent problémát vigyázni a házassági hűségre, hiszen a házastárs boldogítása kizár minden hűtlenséget. Ne ölj! Aki szeret, az még a sértő gondolattól is ódzkodik, nem a gyilkosságtól. Ne kívánd meg a másét! Aki szereti embertársát, annak eszébe sem jut, hogy megkárosítsa még egy forinttal sem, nemhogy milliókat nem fizet ki igazságos bérként vagy termékátvétel alkalmával. Így alakulhat ki töméntelen bűn az istentelen társadalmakban: Ha nincs Isten, ezt elhitetjük az emberekkel, akkor nem kell tartani a parancsokat. Akkor nincs becsületes gondolkodás, mert legfeljebb önérdekből teszi még a jót is. „Minden út Rómába vezet” tartotta az ősi közmondás. Minden modern társadalomnak el kellene gondolkodnia: Ha az emberek nem Istenhez kötődnek a szeretet szálaival és nem ugyanezt teszik legfőbb elí56vnek az emberekhez való viszonyuk alapjául, akkor maradna alapnak a törvény, de nem marad, mert a törvény lelke is a szeretet. Lélek nélkül pedig minden halott, még a törvény is. Ez minden modern gondnak és bajnak a gyökere.

Évközi 31. hét csütörtök

Évközi 31. hét csütörtök

Róm 14,7-12; Lk 15,1-10

„Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk”

Szent Pál apostol önmagán tapasztalta, hogy az emberek nem feltétlenül az Isten által rendeltek szerint rendezik be az életüket. Amit mesterei Isten törvénye címén előadtak neki buzgón tanulta, a Szentírás az volt, ahogy az isteni szöveget ők lélekkel felruházták. A szövegre nagyon vigyáztak. Az Ószövetség betűit olyan gondosan másolták, hogy már a vége felé járva csak egyetlen betűt is eltévesztettek, nem húzták át és írták tovább helyesen a szöveget, hanem széttépték a sok éves munkát, és kezdték elölről. A szöveggel nem volt baj, hibátlan maradt. Saul is ennyire vigyázott az általa írt életszöveggel. Azt mondták neki: A Názáreti Jézus csaló volt (Mt 27,62-64), a csalót pedig halála után is üldözni kell. Üldözte tehát Jézus tanítványait a damaszkuszi Jézus jelenésig. Aztán a leghívebben végezte a neki adott feladatot, hirdette Jézus istenségét és a megváltás titkát. Megöregedve megértette már azt is, hogy mindenkinek más és más lehet a felfogása, ha nem lényeges dolgokról van szó:„Van, aki különbséget tesz nap és nap között, más meg egyformán ítél meg minden napot: legyen mindegyik határozott a maga meggyőződésében. Aki megtartja a napot, az Úrért tartja meg, s aki eszik, az Úrra való tekintettel eszik, mert hálát ad Istennek; és aki nem eszik, az Úrra való tekintetből nem eszik, s ő is hálát ad Istennek. Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg, és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen”(Róm 14,5-8)Amikor azonban nemcsak arról van szó, hogy valami szabad véleménynél egyik vagy másik keresztény ember hogy foglal állást, hanem a hit dolgait az Egyház dogmáit magarázza valaki az Egyház tanításával ellentétesen, akkor, aki jól tudja, miről van szó, meg kell, hogy magyarázza a kevésbé tanult társának, amint a Szentírás felolvasása után is meg kell vallanunk: Ez az Isten Igéje! Ami az Egyház tanítása, arra pedig a legmegfelelőbb hitvallás: Ez az Egyház tanítása.A papok kötelessége az igazság hirdetése. A szent ágostoni bölcs állásfoglalás így szól: „In necessariis unitas, in nonnecessariis libertas et in omnibus caritas” A szükségesekben egység, a nem-szükségesekben szabadság, és mindenben szeretet.Amit viszont magunk sem tudunk biztosan, annak kötelességünk utánajárni, mert azonos ügyben igazság csak egy van, amit Isten arról a dologról megfogalmazott.

Évközi 31. hét hétfő

Évközi 31. hét hétfője

Jézus egy étkezés alkalmával érdekes tanácsot ad az őt vendéglátónak, amely tanács nem csak neki szól. Azt javasolja, hogy olyanokat lássunk vendégül, akik ezt nem tudják viszonozni. A meghívások viszonzása alapvető illemszabály, amelynek megszegése sértődöttséget vagy haragot okozhat a családok, családtagok között. Jézus nem ezen illemszabály ellen beszél, hanem a szeretetgyakorlás újszerű módjáról.
A jócselekedetek gyakorlásakor nem szempont a viszonzás, hiszen akkor szó sem lenne önzetlenségről. Napjainkban is vannak olyan esetek, amikor viszonylagos jólétünk javaiból önzetlenül és viszonzást nem várva kell adakoznunk azok számára, akiknek megélhetését semmivé tette például egy természeti katasztrófa. Az ilyen helyzetekben való adakozásunk ne csupán sajnálatból fakadjon és ne is csak lelkiismeretünk megnyugtatására szolgáljon, hanem legyen valóban a nagylelkűségnek a jele!
Jézus a jócselekedetek önzetlen gyakorlásának módját ajánlja a mai evangéliumban. Nem az a legtökéletesebb jele a tiszteletnek és a szeretetnek, ha a viszonzás reményében tudunk csak adni. A jócselekedetek értéke akkor a legnagyobb, ha nem várunk cserébe semmit. Könnyebb ezt megtennünk akkor, ha egyedül Istentől várjuk jutalmunkat, és nem számítunk az emberi viszonzásra. Egyetlen kincsre vágyakozzunk, az üdvösségre, amelyet hitünk és jócselekedeteink érdeméül kapunk Istentől.

Szent Imre herceg

Szent Imre herceg

Bölcs 4,7-17; Róm 8,28-30; Lk 12,35-40

Legyen csípőtök felövezve

Szent István családjából, csak Imre érte meg a férfikort. Érthető, hogy édesapjának szemefénye volt, és örült testi-lelki gazdagságának, állandó fejlődésének. A mai evangélium Jézus tanításából rá alkalmazza az általános felszólítást: Legyen csípőtök felövezve. Jézus korában is ezt alkalmazták a szolgák és a katonák készenlétére.
Imre éltében mit jelentett ez? Mindig kész volt Isten szolgálatára az imádságban. Nemcsak nappal szakított időt erre, hanem éjjelente is. Királyi palotában élt, pompás szobája volt a szülők közelében. Apja számtalanszor megfigyelte, hogy éjszaka is felkel, és buzgón imádkozik. Felövezte magát szellemi képzéssel is, mint édesapja. Ő is elsajátította a korabeli iskolai, műveltséget. Majd olyan mester keze alatt fejlődött tovább, aki az itáliai magasabb műveltség közvetítője volt (Gellért), de nevelte maga István is,hosszú írást is készített számára, amelyben a keresztény és magyar uralkodó magas fokú műveltségét kapta meg. Az embernevelés művészetében is otthonos volt István, magával vitte őt királyi útjaira (Pannonhalmára), imádságos és művelt emberek közé. Nem hanyagolta el fizikai, testi nevelését sem. Lovaglás, fegyverforgatás, vadászat is tananyag és gyakorlat volt. Remek, kiegyensúlyozott, ideális magyar ifjúvá vált. A magyar ifjak példaképe és védőszentje. A testileg és szellemileg félművelt nemzedékek tanulhatnának tőle. A most élő szülők tanulják meg, hogy kell igényesen nevelni minden téren, és megkövetelni a tanítótól a miniszterig, hogy így neveljenek.

Az Élet Igéje - 2013. november

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,32)

Konkrét és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani közösségekben megszületett a béke a világ népeit képviselő két csoport, a zsidók és a pogányok között, akik addig megosztottságban éltek.
A Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell tartanunk, és le kell fordítanunk olyan konkrét társadalmi viselkedésformákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg. Innen kapjuk az ötleteket, hogyan is alakítsuk kapcsolatainkat:

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”

A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, önmagunktól teljesen üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az előítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét, gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt jelenti, hogy behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége, és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden egyes emberi szívbe elültetett. Mindez röviden azt fejezi ki, hogy a körülöttünk lévőkért élünk.

A könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal, a miénkkel egyező politikai nézetekkel és vallási meggyőződéssel, a nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit, különbözőségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.

A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van bőven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem is szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Időnként pedig valóságos gyűlölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kíván tőlünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívből megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és elfelejt.

Az vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet, megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a kölcsönösségben.
Ahogy a parazsat időnként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne borítsa a hamu, ugyanúgy időről időre fel kell éleszteni a kölcsönös szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, letisztítani róla a közömbösség, a fásultság, az önzés hamuját.

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”

Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.

Emlékszem egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, és aztán még ki is csúfolta. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a hallgatás, a kapcsolat hiánya keserűséggel töltötte el az anyát. „Ne bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsére a másik szememmel látok!” Később Rosangela édesanyja mesélte: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az első reakcióm ez volt: Na, szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van más szomszédjuk is! Pont hozzám, azok után, amit a fia velünk művelt! A következő pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek semmi nem állhat az útjába. Sietve átmentem hozzájuk. Az anyuka nyitotta ki az ajtót, és ájultan zuhant karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy hazakerült, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a kapcsolat köztünk, sőt, egészen megújult.”

A mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejező konkrét, találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és a béke növekszik majd körülöttünk.

Chiara Lubich

Évközi 31. vasárnap

Évközi 31. vasárnap

Bölcs 11,22-12,2; 2Tessz 1,11- 2,2; Lk 19,1-10

„Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia”

Jézus korában is szakadozott volt az emberiség társadalma. A világ nagyobbik része vallás tekintetében bálványimádó volt, sok istenhívő. Európa-Afrika tekintélyes része a Római Birodalomhoz tartozott,de Kis-Ázsia és a közel-kelet is része volt már. Ismereteink szerint a zsidó vallás követői az Ószövetség keretében egy istenhívők voltak, és a magyarok ősei a legősibb vallási hagyományok szerint. Ebben a vallási és gazdasági, társadalmi káoszban üzent Isten minden embernek a Bölcsesség könyvének soraival: „Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”.(Bölcs 11,23-24) Isten elnéző nagyvonalúságát: meg is indokolja „Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna? De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja. Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram!” (25-12,1) Akár a kinyilatkoztatás, akár a vallásos ember fennkölt értelme fogalmazta így, mindenképen csodálatos megfogalmazása Isten jóságának. Így nézi az Úr a sátántól megrontott világot. Még mindig a Bölcsesség könyvét idézhetjük, ha tovább gondoljuk Isten megbocsátó jóságát: „Alig bünteted azokat, akik eltévednek; inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram!”(2,2) Ha meggondoljuk, hogy ez még az Ószövetségben íródott részlet, bizony van min csodálkoznunk, mert az evangéliumokból még a farizeusi szigor árad, ha a zsidók felfogásáról van szó. A foglalkozások alapján egész embercsoportokat bélyegeztek meg irgalmatlanul. Ilyenek voltak a római hatóságokkal együttdolgozó vámosok. A magukat szentnek tartó farizeusok szóba sem álltak velük. Jézus az Atya irgalmával kezelte őket. Amikor az Úr Jerikóba érkezett, rengetegen várták. Zsúfolt volt az utca, amerre elhaladt. Zakeus, a vámosok feje is szerette volna látni Jézust. Ezért felmászott egy vadfügefára, nem törődve a gúnyos tekintetekkel, hogy gyerekként fára mászni láthatták a város leggazdagabb emberét. Jézus viszont megállt a fa irányában. Nem akart hinni a fülének, hogy Jézus megszólítja őt: „Zakeus!” Honnan ismer engem? „Gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom”- (Lk 19,5) Ez az öröm, a megtiszteltetés arra ösztönözte őt, hogy a szeretet akkori világbajnoka lehetett volna:„Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette. Jézus ezt felelte neki: Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett”. (8-10) Szánalmas modern bűnösök. Az irgalmas és önmagát feláldozó Istennek kegyét keressétek.