Az élet igéje – 2017. április

Az élet igéje – 2017. április

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)

Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.

Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”, és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették. Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.

Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”. Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt, és elmondják nekik a nagy hírt.

Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek. Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály… Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön el bennünket és a többieket is!

Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?

Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva érezte magát (vö. Mt 27,46; Mk 15,34), akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát (vö. Lk 23,46), tőle pedig új életet kapott.

Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:

„Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben, mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az élet új teljességét.”

Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor elmentünk meglátogatni.”

Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális egyesület is született belőle „Átöleljük a világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak. Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a választ.”

Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”!

Letizia Magri

GRENOBLE-I SZENT HUGÓ

GRENOBLE-I SZENT HUGÓ 

püspök
*Châteauneuf d'Isčre, 1053. +Grenoble, 1132. április 1.

Kevés püspök élt át olyan hosszú kormányzási időt, mint grenoble-i Hugó, méghozzá egy nehéz, viszályokkal teli időszakban. A 11. század vége és a 12. század első harmada Nyugat egyháza számára válságos időt jelentett: a pápaság, amely tudatában volt ama veszélyeknek, melyek az egyházi javakat és a papság erkölcseit fenyegették a feudális társadalmi rend részéről, megnehezült feltételek között küzdött Péter hajójának megmentéséért; a német császár pedig, aki még mindig a legfőbb világi hatalom karoling felfogását képviselte, minden fáradozását megsemmisítette. Nem kevésbé volt kemény az egyházmegyei síkon folyó harc, melyben Hugó a ,,reformpárt''-hoz csatlakozott: arra érezte indíttatva magát, hogy visszaállítsa püspöki székének világi hatalmát, és segítséget nyújtson a papok képzésében és fegyelmében bekövetkezett hanyatlással szemben. A világi hatalmasok (főnemesek, várurak és azok a nemesek, akik valamennyien többé-kevésbé ellenséges érzelműek voltak a pápával szemben) az egyházi javak eltulajdonításából nem csekély hasznot húztak. Érthető, hogy a reformpüspökök ellenállása az ilyen túlkapásokkal szemben komoly összeütközéseket váltott ki. Alapjában véve az Egyház leigázásáról és elpusztításáról vagy függetlenségéről és egységéről volt szó.

Mindezeknek a dolgoknak senki sem volt jobban a tudatában, mint a fiatal prelátus, aki 1080-ban a római zsinat által simónia miatt letett püspök utódaként elfoglalta a grenoble-i püspöki széket. Az egyházmegye helyzetét különösen két dolog jellemezte: birtokainak nagy részét (beleértve a templomokat is) elragadták tőle, és az új püspök számára szinte teljesen lehetetlennek tűnt, hogy felügyeletet gyakoroljon összes plébániájának papsága fölött, akiknek erkölcsi magatartása gyakran hagyott kívánnivalót maga után. Ha vissza akarta állítani a fegyelmet, az Egyház szétzilált javait újra a kezébe kellett vennie, hogy visszaállítsa a püspöki hatalmat. Kezdetben úgy látszott, hogy a Dauphiné nemessége magáévá teszi az új püspök felfogását, s visszaadja az Egyház némely javait. Végtére is nem volt-e Odilónak, Cháteauneuf urának fia olyan férfi, akiről joggal feltételezhették, hogy hozzájuk hasonló? Nem Valence káptalanjából való volt-e, amelynek tagjai nemesi családok fiai voltak, életmódjukat pedig nem lehetett éppenséggel épületesnek nevezni? Nem tudták, hogy Hugót egy pápai legátus szemelte ki a püspökségre, és az avignoni zsinat választotta meg szilárd elvei miatt; hogy Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) pápa tántoríthatatlan követőjeként nem hátrál meg a harc elől.

Amikor az új püspök vitába bocsátkozott Abon gróffal, kinek családja jórészt eltulajdonította a székesegyház javait, rögtön kitört a harc. A gróf és hűbéresei nem voltak lebecsülendő ellenfelek. A püspök azonfelül összekülönbözött a vienne-i Guy érsekkel (a későbbi II. Callistus pápával), aki joghatóságot igényelt különféle, Grenoble-tól függő területekre, és természetesen elnyerte a Dauphiné urainak támogatását. Mindennek ellenére végül mégis sikerült Hugónak hosszas küzdelemben (1097-ben két évre száműzetésbe kellett mennie), nagy türelemmel visszaszereznie birtokai nagy részét. Templomok, temetők, tizedek, valamint birtokának részei kerültek vissza püspöki székéhez. Ezek a mindennapos küzdelmek sem akadályozták meg azonban Hugót abban, hogy kora súlyos problémáival is foglalkozzék. Értékes segítője lett Boldog II. Orbánnak (lásd: 411. o.), amikor a pápa Franciaországban kihirdette az első keresztes hadjáratot; egyházmegyéjében sok lovagot nyert meg a nagyszabású vállalkozás céljára. Később részt vett egy helyi zsinaton, amely azért ült össze, hogy V. Henrik császárnak II. Paszkál pápa (1099--1118) személye elleni hatalmi harcában elítélje a világi invesztitúrát.

1130-ban, nem törődve előrehaladott korával, Puybe sietett, hogy tekintélyével támogassa II. Ince (1130--1143) törvényes pápa elismerését.

Hugó életrajzírója, a karthauzi Guigo (1083 körül--1137), aki huszonöt éven át kapcsolatban állt vele, arról is tudósít, hogy milyennek mutatkozott Hugó már akkor, amikor az Alpokban találkozott Szent Brúnóval (lásd: A szentek élete, 577. o.) és társaival. Segített nekik a letelepülésre alkalmas hely keresésében, megkönnyítette gazdaságuk megszerzését, és írásban biztosította visszavonultságuk nyugalmát. Szívesen kereste fel maga is a hallgatag szerzeteseket, és osztozott remeteségükben. Az általános káptalan bevezetéséig maga gyakorolta a kánoni felügyeletet a karthauziak alapításában. Ebben a minőségében arra ösztönözte Guigo priort, hogy jegyezze föl a szabályokat (a regulát) életmódjuk meghatározására, és állítsa össze a nagy karthauzi antifonáriumot. A többi szerzetesrendről sem feledkezett meg: támogatta a bencéseket, akikhez 1081-ben menekült; nevéhez fűződik Chalais priorátusának és két ágostonos kolostor megalapítása.

A pápa megbízta Guigót, hogy a szenttéavatásra (amely már 1134-ben megtörtént) állítsa össze Hugó életrajzát. Ebben a szerző Hugó két ellentétes vonását emeli ki: tevékeny működését és szemlélődését. Bár csaknem egész életén át kénytelen volt harcolni Egyháza megvédéséért és tisztaságáért, igen erősen vonzódott a visszavonult és összeszedett élethez, és ebből merítette a küzdelmeihez szükséges erőt.

Antiochiai Szent Ákos

Szent Ákos

 (Akáciusz)

püspök és vértanú.

†250.

Antiochiai püspök volt a Déciusz féle keresztényüldözés idején. Őt is bíróság elé idézték, és a császár tiszteletére áldozat bemutatásra akarták kényszeríteni. Ő ezt határozottan megtagadta, sőt védekezésével még a császárt is kegyelemre sarkalta. Megmenekült a vértanúságtól és békés öregkor után hunyt el, mégis szándéka és hősies kitartása miatt a vértanúk közt tiszteljük. 

A pápa pénteki meglepetése a vakok intézetében: „Tényleg te vagy a pápa?”

A pápa pénteki meglepetése a vakok intézetében: „Tényleg te vagy a pápa?”

Ferenc pápa március 31-én délután folytatta az irgalmasság jeleként gyakorolt pénteki meglepetéseinek sorozatát: felkereste a Rómában működő Szent Alexius és Savoyai Margit nevét viselő regionális központot, ahol vakok rehabilitációjával foglalkoznak.

A pápa találkozott az intézet lakóival, több mint 30 időssel illetve felnőttel, valamint mindazokkal, akik csak napközben járnak rehabilitációra. Közöttük volt mintegy tíz gyermek. Valamennyien látássérültek: vagy születésüktől fogva vakok, vagy súlyos betegségek következtében veszítették el látásukat. Voltak köztük halmozott fogyatékossággal élők is. A pápát a Szent Alexius Központ igazgatója, Amedeo Piva fogadta.

Amint azt a Vatikáni Rádiónak adott interjúban az igazgató elmondta, nagy meglepetés volt mindenkinek a pápa látogatása, maguk a vezetők is csak két nappal korábban szereztek tudomást róla. Megindító volt a találkozás a Szentatya és a látássérültek között, akiket egyenként köszöntött, átölelt. Nagyon barátságos, családias hangulatban zajlott a találkozó, a pápa nem mondott beszédet, hanem egyenként váltott néhány szót az emberekkel, válaszolt a gyerekek kérdéseire. Több gyerek hitetlenkedve kérdezte tőle: „Tényleg te vagy a pápa?” – „Igen, a pápa vagyok!” – válaszolta mosolyogva a Szentatya.
Bátorítás és megerősítés volt az intézetnek Ferenc pápa jelenléte, aki ajándékot is hozott nekik: egy Szűzanya-képet, illetve két emléklapot, amelyekből az egyik Braille-írással készült.

Bemutatták a keresztények társadalmi jelenlétéről végzett hazai felmérés előzetes eredményeit

Bemutatták a keresztények társadalmi jelenlétéről végzett hazai felmérés előzetes eredményeit

Március 30-án tartották „A megújulás reménye a keresztény társadalmi jelenlétben” elnevezésű országos online kutatás nyilvános eredményismertető rendezvényét Budapesten, a Háló Közösségi és Kulturális Központban.

A Keresztény Demokrata Fórum ökumenikus egyesület szervezésében, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Háló Egyesület és a 72 Tanítvány Mozgalom támogatásával végzett közvélemény-kutatás kérdéseire 2500-nál is több válasz érkezett. Ezek első elemzését Rosta Gergely vallásszociológus, a felmérés vezető szakértője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Szociológiai Intézetének docense és Kocsev Bence szociológus, a kutatási eredmények elemzője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Lipcsei Egyetem doktorandusza ismertette az érdeklődők számára.

Székely János esztergom-budapesti segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnöke bevezetőjében kiemelte, az embernek sokszor az lehet az érzése, hogy az ország, de talán egész Európa úgy viselkedik, mintha nem akarna élni. Egyre nagyobb tömegeket érint a leszakadás, a nyomor megtapasztalása, a kilátástalanság, kevesen veszik tudomásul, hogy a világ szeretetből lett – az élet forrása a Teremtő, tehát hozzá kell visszatalálniuk az embereknek. Székely János ezért tartja rendkívül fontosnak a közelmúltban a keresztények körében végzett hazai online felmérést, hiszen a válaszok szakértő elemzése után segítséget kaphatnak a szakemberek, miként lehetne jelen erősebben a keresztény hit az ország és Európa életében. A püspök kiemelte: a magyar társadalomnak szüksége van az élet forrására, hiszen Krisztus tudja, mi lakik az emberekben, miként térhetnek vissza a keresztény értékekhez, a keresztény kultúrához.

Az anonim online kérdőívet március 7–20. között 2674-en töltötték ki, ebből 2513 volt értékelhető. 134 pap, illetve szerzetes is válaszolt a kérdésekre. Rosta Gergely és Kocsev Bence az első eredményeket ismertetve hangsúlyozták, a kutatás a keresztények egyes attitűdjeit, aktivitását vizsgálta öt kiemelt területen. Felmérték például, miként gondolkodnak, milyen csoportok alkalmain vesznek részt, honnan tájékozódnak, milyen rádiót hallgatnak, milyen honlapokat olvasnak a magukat kereszténynek vallók, akik legalább havi rendszerességgel járnak templomba.

A szakemberek megállapították, hogy a kérdésekre választ adók még a vallásukat rendszeresen gyakorló népességen belül is igen speciális réteget képviselnek. Ez abból is kitűnik, hogy nagyon sokan úgy nyilatkoztak, ellátnak valamilyen egyházi feladatot, funkciót is a munkájuk mellett. A válaszadók jellemzően budapestiek, illetve Pest megyeiek, felsőfokú végzettséggel rendelkezők voltak. Érdekes, hogy a válaszadók nemek közötti arányában nem tükröződött a nők templomokban tapasztalható túlsúlya – inkább a teljes népesség nemek szerinti megoszlásához állt közelebb.

Rosta Gergely és Kocsev Bence kiemelték, a válaszadók mind egyházi, mind világi téren jóval aktívabbak a teljes magyar társadalomban tapasztalhatónál. Hangsúlyozták, elemzésükből látszik, hogy kérdéseikkel nem érték el az alacsonyabb iskolai végzettségűeket és a fővárostól messzebb lakókat.

A válaszadók négyötöde valamilyen lelkiségi mozgalom vagy keresztény közösség tagja, ők véleményformálónak is tekinthetők. Ez biztató jel arra, hogy hazánkban a kereszténység megújulhat, hogy aki reménytelennek látja a jövőt, reményt kapjon, hogy az ország keresztény gyökereit, kultúráját felismerve minél többen megnyissák szívüket és visszatérjenek az élet forrásához, a Teremtőhöz.

Az eredményismertető rendezvényen igei gondolatokat mondott Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) főtitkára. Köszöntőt mondott Galgóczy Gábor, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) társelnöke, Puchard Zoltán, a 72 Tanítvány Mozgalom főszervezője, Schön György, a Háló Közösségfejlesztő Katolikus Egyesület vezetőségi tagja és Szécsi Árpád, a Keresztény Demokrata Fórum (KDF) egyesület elnöke.