BOLDOG PERUGIAI JÁNOS

BOLDOG PERUGIAI JÁNOS és SAXOFERRATOI PÉTER

 vértanúk

 (1231)

Vértanúságuk leírása Szent Antonin (1389-1459) Krónikák könyvéből való. Hogy mennyi ebben a történelmi valóság és mi a legenda, nehezen állapítható meg. Hogy XI. Kelemen 1700 körül évszázados tiszteletüket jóváhagyta, nem jelenti azt, hogy a Szent Antonin Krónikájában szereplő adatokat is szentesítette, csupán vértanúságukat erősítette meg. A Krónika szerint: Jánost (aki pap volt) és Pétert maga Szent Ferenc küldte Spanyolországba. Eljutva Teruelbe, a ferences kolostorba, igehirdetésükkel és imáikkal Krisztus jó illatát árasztották. Aztán a móroktól lakott Valenciába mentek, ahol egy Azotus nevű hírhedt keresztényüldöző uralkodó uralkodott. A két ferences hitbuzgóságtól és a vértanúság vágyától hajtva bement Valenciába és ott a szaracénoknak Mohamed vallása hamisságáról prédikáltak. Amikor erről Azotus hallott, elfogatta és börtönbe záratta őket. Sok ígérettel próbálta őket hittagadásra és saját vallására való áttérésre bírni. Amikor ok erre nem voltak hajlandók, elrendelte,hogy Valencia főterén fejezzék le őket. Mindez 1231-ben történt. Sírjuknál azonban csakhamar csodák történtek. Abban az időben Jakab aragóniai király harcban állott Azotussal. Azotus tapasztalta, hogy a két ferences vértanúsága óta egyre csak vereséget szenved a keresztényektől. Amikor már igen szorongatott helyzetben volt, tárgyalásba kezdett Jakab királlyal Valencia átadásáról és saját megtéréséről. Jakab király meg is ígérte, hegy ha megtér,maradhat palotájában. Valencia bevétele után Azotus valóban megkeresztelkedett, sőt palotáját felajánlotta a ferenceseknek kolostorul. „Hitetlenségemben - mondta - megöltem testvéreiteket, amit szívből sajnálok. Kárpótlásul vegyétek palotámat, melyben oly sok vértanú vére folyt, úgyhogy ezt a helyet a vértanúk vére szentelte meg. Tegyétek e megszentelt helyet kolostorrá”. Így ezen a helyen áll ma a ferencesek. kolostora.

„Dicső Király, a vértanúk kezedből kapnak koszorút,

a földi létet megvetik s te otthont az égben adsz nekik.

Füledbe, Urunk, jusson el szavunk, mely kérőn esdekel:

míg győztes dalunk énekel, minden vétkünk töröljed el.”

Himnusz a vértanúk zsolozsmájából.

Imádság:

Istenünk, támogasson minket Boldog János és Péter vértanú közbenjáró imája, és adjon nekünk erőt, hogy Fiad evangéliumához hűségesen ragaszkodjunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.

Beszélgessünk 4.

Mik a szentségek? 

A szentségek látható jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk láthatatlan kegyelmeket nyerjünk Istentől. Jelek tehát nem valami csomagok, amelyeket elkészítve kérni lehet, és kézbe fogva birtokba lehet venni, kibontani, felhasználni. Inkább a közlekedésben, hajózásban használt jelek, jelzések sorába illenek, de nem emberi találmányok, hanem egyedül a mi Urunk, Jézus Krisztustól kigondolt és elrendelt jelek, jelzések, amit ha megfelelő módon alkalmaznak felhatalmazott személyek, a kívánt hatás azonnal létrejön. A kegyelem láthatatlan, nem a testünkre kapjuk, hanem a láthatatlan lelkünkre. Jézus Krisztus hét ilyen jelet rendelt, amelyek alkalmazására kegyelmeket nyújt Isten. Egyformák-e a szentségi kegyelmek? Nem. Akkor nem lenne szükség hét szentségi jelre. Mindegyik szentségi jelre más fajta kegyelmet nyerünk el. Igaz, vannak közös hatásaik is: mindegyik szentség ad megszentelő kegyelmet. Egészen pontosan a szentségek egy része megadja, vagy ha már elnyertük és utána elveszítettük halálos bűnnel, akkor visszaadja a megszentelő kegyelmet. A keresztség szentsége adja meg első ízben a megszentelő kegyelmet. Ha ezt is egészen pontosan akarjuk kifejezni, akkor azt kell mondanunk: a keresztség szentsége úgy adja meg a megszentelő kegyelmet, hogy visszaadja azt, amit Isten az üdvösség első rendjében nekünk adni szándékozott, csakhogy ősszüleink bűne miatt ezt a kijelölt örökséget elvesztettük, Isten a lelkünk teremtésekor nem teremthette hozzá. Isten tervei nem változnak, legfeljebb csak akadályozva vannak miattunk. A bűnbocsánat szentsége az elvesztett megszentelő kegyelmet visszaadja, ha pedig csak bocsánatos bűne volt a gyónónak, akkor a meglévő megszentelő kegyelmet növeli. A betegek kenete növeli, rendkívüli esetben visszaadja a megszentelő kegyelmet. A többi szentség: a bérmálás, Oltáriszentség, egyházi rend szentsége és a házasság szentsége megadni sosem tudja, de a meglévőt növeli. Az összes szentségnek van sajátságos tettre adott kegyelme, aminek elnyerésére Urunk, Jézus megalapította a hét féle szentségi jelet. Még itt említem meg a megszentelő kegyelemmel kapcsolatban: Isten a kegyelmek mértékét teljesen szabadon adja. Persze, függhet ez a mérték attól is, hogy a szentséget felvevő milyen komolyan készült fel a szentségek felvételére. Ám a szentségek kegyelmet közvetítenek, tehát nem érdemeket jutalmaznak vagy igazságosan megérdemelt fizetést egyenlítenek ki, tehát az ajándékozó teljesen szabad az adomány dolgában. Viszont vannak olyan szentségek, amelyeket tetszés szerint fel lehet venni, és így korlátlanul gyarapíthatom a megszentelő kegyelmet. A tettre adott kegyelmek pedig csak a tettre magára kaphatók, ezeket gyűjteni nem lehet.

Keresztelő Szent János vértanúsága

Keresztelő Szent János vértanúsága

Jer 1,17-19;Mk 6,17-29

„Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta”

Zakariás pap angyal közvetítésével kapott hírt a mennyországból, hogy idős kora ellenére fia születik, akit Jánosnak kell majd neveznie. Azt is megtudta Isten követétől, hogy nemcsak próféta lesz a fia, hanem az az egyetlen próféta, aki nem előre jelzi a Messiás eljövetelét, mint a többiek, hanem kezével rámutatva arról tesz tanúságot, hogy „ez a férfi itt” a Messiás. Zakariás pap mivel nem hitt az angyal szavának, kilenc hónapi némasággal sújtotta. Fia névadása alkalmával aztán megnyílt az ajka, és a kisfiáról így jövendölt: „Téged pedig gyermek a Magasságbeli prófétájának fognak hívni: mert az Úr színe előtt fogsz járni, hogy előkészítsd az ő útját, és népét az üdvösség ismeretére tanítsd bűneik bocsánatára” (Lk 1,76-77) A kis Jánost három éves korában elvitték Kirbet-Qumránba, ahol a papi családokból született fiúkat nevelték aszketikus életvitellel. Harminc évesen elhagyta Qumránt, és a Jordán partjánál kezdte hirdetni: köztünk van Isten küldötte, hozzám jön majd, hogy bemutathassam a rá váró hívő embereknek. Jézus valóban felkereste Jánost, de a Szentlélek figyelmeztette, ki áll előtte a vízben, s akire látja leszállni a Lelket és rajta maradni, az a Messiás. Többet aztán nem találkoztak. Amikor tanítványai féltékenykedni kezdtek, hogy Jézushoz többen járnak, mint Jánoshoz, ő azt felelte: „Akié a menyasszony az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,29-30) Jánost Heródes király katonái hamarosan elfogták és börtönbe vetették, mert a királyt figyelmeztette, hogy testvére elvált feleségét nem szabad feleségül vennie. (Mk 6,18) Az elbocsátott asszony, Heródiás, ezért nagyon megharagudott Jánosra. Úgy érezte, hogy derékba törheti királynéi reményeit. Áskálódott János ellen, de célját nem érte el, mert a király félt Jánostól, de becsülte. Amikor Heródes születésnapját nagy vendégsereg ünnepelte, Heródiás lánya bement táncolni a férfi vendégek közé és sikere volt. A király bőkezűen akarta megjutalmazni a művészi teljesítményt, ezért könnyelműen ezt az ígéretet tette: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked. Meg is esküdött neki, hogy „Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!” (22-23) A lány kiment anyjától tanácsot kérni,aki a lelke mélyén szunnyadó gyűlöletet felszítva, kurtán parancsolt: „Keresztelő János fejét. Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét” (24-25) Íme, mivé silányít egy királynét a sértett hiúság, a hamu alatt izzó gyűlölet. Gyorsan, azonnal lefejezni a börtönben Isten prófétáját. A király nem tud helyesen ítélni. Az eskü, ami Isten tanúságtétele, hogy kerülhet pecsétnek egy értelmetlen gyilkosságra? Hány ember esik ma is nemtelen indulatok, sértődöttség, gyűlölet, bírvágy, bosszú áldozatául.

GILBERT MIKLÓS

GILBERT MIKLÓS

 (GABRIEL AB AVE MARIA)

 I. r. 

(1463-1532) 

 
Már ifjúkorában nagy tisztelője volt a Boldogságos Szűznek. Egyszer egy ferences szentbeszédét hallotta a Szeplőtelen Fogantatásról: a beszéd hatására jelentkezett ferencesnek. Tudása és erényei miatt többféle rendi hivatallal is felruházták, híre azonban egy rendalapítással kapcsolatban lett közismert. Valois Johanna királynő, III. rendi, 1499-ben lett a Berry tartomány úrnője, s ekkor határozta el, hogy régi tervét, a Boldogságos Szűz tiszteletére egy noi szerzetesrend alapítását megvalósítja. A szerzetesi közösséget ferences szellemben kívánta megalapítani, elnevezése: A Boldogságos Szűz tíz öröme (vagy gyönyörűsége) rendje, másként az Angyali Üdvözletről nevezett rend. Feltárta tervét ferences gyóntatója, Gilbert Miklós atya előtt, aki a rend eszméjét örömmel tette magáévá és segített mind az új tagok toborzásában, mind az életszabály összeállításában. Az alapgondolat Johannától származott, ő ugyanis éveken át. elmélyedt Mária tíz erényébe s ezekre építette föl rendjét. A tíz erény Mária tíz öröme: tisztaság, okosság, alázat, hit, imádság, engedelmesség, szegénység, béketűrés, jóság, együttszenvedés. A szerzetes közösséget röviden annunciátáknak nevezték, mivel keletkezése az Angyali Üdvözlettel (Annunciatio) van kapcsolatban. A szerzet egyházi jóváhagyása 1502-ben történt VI. Sándor pápa által és ebben nagy szerepe volt Gilbert atyának is. Johanna (1920 óta a szentek közt tiszteljük) 1505-ben halt meg. Utána Gilbert atya lett a rend védője, terjesztője, X. Leó pápa óta a Szent Szűz egész rendjének generálisa. X. Leó adta Gilbert atyának az új nevet: Gabriel ab Ave Maria. Erre az elnevezésre rá is szolgált: Mária-tisztelete miatt. Szentbeszédeiben legtöbbször a Magnificat egy-egy versét választotta témául. Amikor Párizsban gvárdián volt, egy teológiai tanár előtte támadta a Szeplőtelen Fogantatás tanát. O olyan meggyőzpen érvelt, hogy végül a tanár bevallotta vereségét. Halála előtt mondta: Még ma látni fogom a dicsoséges Istenanyát. És elkezdte a Magnificat-ot. A végső vershez érve boldogan távozott a földi életbol. Aug 27- én halt meg. Az annunciáta novérek bourges-i* templomában temették el. Boldoggá avatási eljárását elindították, de még nem fejezodött be.


Imádság:
Istenünk, te boldogemlékű Gilbert Miklós atyát arra választottad ki, hogy a Szűzanya erényeinek követésére alakuló új szerzetesrend társalapítója legyen. Segíts minket, hogy Mária erényeinek követése által Istennek tetsző életet éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Beszélgessünk 3.

Mi az a kegyelem?

Isten természetfeletti ajándéka. Alapvető ajándék. Mindaz ajándék, amiért, nem fizetünk sem munkával, sem pénzzel. A kisgyerek az életet ajándékba kapja. Kiérdemelni nem tudja, mert a fogantatása előtt nem létezik, nincs. Még csak kérni sem tudja, hogy létet kapjon, hisz ahhoz lennie kell, hogy kérni tudjon, sőt még korábban vágyódni tudjon a létezés után. Kinek az ajándéka a gyermek? Istené. Ő gondolta ki, hogy a világ rengeteg dolgát megteremtve, az élettelen égitestek után egy viszonylag kis bolygón megfelelő életkörülményeket alakít ki, és létrehozza az életet. Az akkora ajándék, hogy még ma sem tudjuk, hogy mi az élet? Van növényi élet: ezt kapják a füvek, fák, virágok. Van az állati élet. Egyetlen növény és állatfajta sem tudta kigondolni magát, hisz nincs eszük. Mindegyik meglévő növény és állat éli a maga életét: sem többet, sem kevesebbet nem birtokol, mint amit megkapott. Aztán eltűnik belőlük az élet. Végük van. Nem támadnak föl. Legfeljebb a testük konzerválódik. Minden ismert élő megalkotása után azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”. (Ter 1,26-27) Testből és lélekből áll minden ember. Testünk hasonló az álatok testéhez, de csak hasonló, nem ugyanolyan. Lelkünk hasonló az angyalokhoz: csak hasonló, nem ugyanolyan. A legcsodálatosabb földi teremtmény az ember. Ezt az emberi létet az első férfi és az első nő is csak ajándékba kapta. Aztán Isten úgy akarta, hogy mindketten a maguk módján járuljanak hozzá, hogy utódaik szülessenek. Ajándékba kapták, hogy gyermekük az ő testükből örököljenek egy-egy részt. Ha ezek egymásra találnak az édesanyák szíve alatt, akkor egy új ember formálódik. Ez az új emberi test az édesapa és az édesanya együttes ajándéka. Nem csak az övék, hanem Istené is. Minden újszülöttnek legfontosabb ajándékozója Isten. Az újszülött gyermek egészen ajándék. Ámde mégsem mondjuk a gyermeket kegyelemnek, mert erre a világra való az emberi természet, és ajándék-jellege is természetes ajándék, a kapott természethez tartozó ajándék. Ehhez a kis testhez Isten a semmiből teremti a hozzá való lelket. Ezt úgy kell értenünk, hogy Istennek megvan a gyermek életéről alkotott terve. A teste és a lelke együtt fogja azt kimunkálni. A lélek olyan lesz, hogy a testtel pontosan valóra tudják váltani az isteni tervet. A léleknek két tehetsége van: az értelem és az akarat, ezek is természetes ajándékok, nem kegyelmek, mert az emberi természetünkhöz tartoznak. Még egy ajándékkal bővül a fogantatás pillanatában a magzat léte. Ezt a szinte láthatatlan emberi természetet Isten a legfontosabbal egészíti ki: Megteremti az új személyt, az új valakit, aki az Isten képmása, aki ismerni és szeretni fogja majd Teremtőjét, aki majd kialakítja magában azt a csodálatos tervet, amelyet ennek az új embernek készített öröktől fogva az Isten. A személyiség az emberi lét természetéhez tartozó ajándék.Mi tehát a kegyelem? Isten természetfeletti ajándéka. Elmagyarázom, ha kérdezitek.

SZENT ÁGOSTON

SZENT ÁGOSTON

püspök és egyháztanító

Nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik, IStenünk! Szent Ágoston vallomásaiból talán ez a legismertebb, legmegkapóbb mondat. Ágoston keresésében ezt élte át, majd amikor rátalált az igaz Istenre, teljesen az Ő szolgálatába állította erejét. Rátaláltam-e már Istenre? Kész vagyok-e munkámat, erőmet, szeretetemet a szolgálatába állítani. Azon a helyen, ahova állított, ott kell szolgálnom őt embertársaimban!

Az okos és a hűtlen szolga példáját állítja szembe egymással Jézus mai beszédében. Az okos szolga állandóan készenlétben van, mert tudja, hogy ura bármikor megérkezhet. A hűtlen szolga viszont elfeledkezik erről, s már-már úgy viselkedik, mintha gazdája távollétében ő lenne az úr. A hűtlen szolga abban is hibázik, hogy úgy tesz, mintha tudná, mikor fog ura hazatérni.
A beszédet egyértelműen értelmezhetjük úgy, hogy Jézus az úr és mi vagyunk a szolgák, akik visszatérésére várakozunk. Magatartásunk kétféle lehet ez idő alatt. Vagy éberen és felkészülten várjuk Jézus érkezését vagy megfeledkezünk ígéretéről, amely szerint újra eljön. Ha választanunk kellene, bizonyára az okos szolgákhoz hasonlítanánk magunkat. Vajon tényleg készen állunk-e a találkozásra? Valóban felkészültünk rá, hogy akár a mai napon is eljöhet Jézus? Egyszer tényleg be fog következni az a pillanat, amikor eljön értünk. Legyünk éberek!
A nap folyamán vegyük elő naptárunkat, határidőnaplónkat. Nézegessük a következő hetekre, hónapokra beírt teendőinket. Egy jövőbeli esemény, az Úrral való találkozás nem szerepel egyetlen napnál sem. A lelki éberség azt jelenti számunkra, hogy talán minden naphoz be kellene írnunk, mert bármikor bekövetkezhet. Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát, de abban biztosan lehetünk, hogy eljön a mi Urunk.

Istenünk, mindenható Atyánk, engedd összes gyermekednek megtapasztalni, hogy úton vannak feléd, az ember végső célja felé, s hogy van kísérőjük, aki jót akar nekik: Mária, a tiszta szeretet képe, akit eleve arra választottál, hogy Krisztus Anyja és az Egyház Anyja legyen. Dicsérünk téged, Atyánk, mindörökké! 

ARLES-I SZENT CAESARIUS

ARLES-I SZENT CAESARIUS

 püspök
*Chalon-sur-Saőne vidékén, 470/71 +Arles, 542. augusztus 27.

Vannak emberek, akik híd módján két világ, két kultúra, két korszak között állnak; azok az emberek ők, akik összekötik a múltat és a születő jövőt, akik mindkét világhoz tartoznak, mindkettőt szeretik, s a kettő harcát és megbékélését saját szívükben élik át.

Ilyen volt Szent Caesarius is. Ebben a burgundiai nemesből lett rómaiban találkozott az ókor hanyatló városi kultúrája és a germanizálódás által magára ébredő műveletlen vidék; a szerzetesség, amely annyira döntően meghatározta az eljövendő középkor bensőségét, és a püspöki hivatal, amely viszont a Nyugat politikai sorsára nézve volt meghatározó jellegű; a katolikum, amely a népvándorlás zűrzavaraiban Rómához igazodott, és az egyházias lelkület, amely megbecsülte és magába olvasztotta a germán sajátosságot; továbbá a bibliai hit, amely nyugodtan tudta tisztelni a kegyelem titkát, és egy olyan teológia, amely a patrisztikus, mindenekelőtt ágostoni hagyomány legjavát közvetítette Nyugatnak; végül annak tudata, hogy felelős ezért a világért, és az akarat, hogy ne hasonuljon hozzá. Mivel Caesarius mindezeket az ellentéteket össze tudta egyeztetni önmagában, szent volt.

Amikor Caesarius, feltehetően egy Chalon-sur-Saőne melletti földbirtokon megszületett, már letűnt az ott ötszáz év óta megtelepedett rómaiak politikai uralma: a burgundok uralkodtak Savoyában és a Rhőne vidékén. Ők is, mint a gótok, frankok és germánok valamennyien, kulturált barbárok voltak, vallási szempontból még pogányok, vagy ha keresztények, akkor ariánusok, tehát eretnekek. Mindez éppen elég ok volt arra, hogy a katolikus rómaiak megvessék ezeket a betolakodókat, és megkettőzött erővel forduljanak azok felé a területek felé, amelyek még megmaradtak nekik, hogy hagyományukat, az ókori műveltséget és a római Egyházat ápolhassák. Mivel Caesarius tizennyolcadik életévéig apja birtokán nevelkedett, semmiféle rétori vagy kolostori iskolában nem ismerhette meg a klasszikus irodalmat; ugyanakkor Chalon vidékén nagyon elevenen élt a Marcus Aurelius alatt üldözött vértanúk emléke, s az emberekben az a meggyőződés élt, hogy az egyházi szolgálat, a papi vagy püspöki, mindenekelőtt pedig a szerzetesi élet vértelen mártírium. Érthető, ha a fennkölt lelkű fiatal római arisztokrata arra gondolt, hogy Nolai Szent Paulinushoz (lásd: A szentek élete, 278. o.) vagy Tours-i Szent Mártonhoz (lásd: A szentek élete, 650. o.) válik buzgóságban hasonlóvá.

Így hát egy napon elment Chalon-sur-Saőne püspökéhez, Szilveszterhez, aki fel is vette klerikusai közé. Mindez a szülők tudta nélkül történt, amint a krónika közli, hogy kiemelje: a családnak más volt a terve. Caesarius azonban nem maradt Chalonban: szerzetesi eszménye nem hagyta nyugton. Két évvel később, kb. 489-ben Lérins szigetének híres kolostorában (ma: Szent Honoratus, a Földközi-tenger Cannes melletti részén) találjuk. Először a kolostor szakácsa lett, és buzgón fáradozott azon, hogy jó szerzetes váljék belőle. Kolostori tapasztalatai nemcsak arra képesítették, hogy később mint püspök iskolát teremtő szerzetes- és nővérregulát szerkesszen, hanem hogy az alája rendelt szerzeteseknek erőteljesen a lelkére beszélhessen: ,,Azzal szoktunk hízelegni magunknak, hogy testünket gyakran vetjük alá éjszakai virrasztásoknak; de ha a vigília végeztével a zsoltárénekesek kórusától elosonunk tisztességtelen lakomákhoz és titkos ivászatokhoz, akkor inkább jobb lenne józannak maradni és átaludni az éjszakát.''

Caesarius szakácsként megtanulta az ügyintézés művészetét, gyakorolta a szegények iránti szeretetet, és megsejtette, milyen fájdalmas lehet az éhség. Ezért később mint püspök mindig a szenvedő nép mellett állt, prédikációiban hevesen követelte a gazdagok alamizsnáját a szűkölködők számára. Még fontosabb volt azonban az a szellemi és lelki távlat, amely Lérins-ben -- ahol Afrika és Kisázsia találkozik Európával -- nyílt meg Caesarius előtt: olvasta a Bibliát, és szerinte is élt; tanulmányozta az ,,atyákat'': Origenészt, Szent Ambrust (lásd: A szentek élete, 696. o.), Szent Eucheriust, Arles-i Hiláriust; foglalkozott a szemipelagianizmussal, amellyel később püspökként szembefordult, és érzéket szerzett a liturgia iránt, amely alkalmas arra, hogy újból Istenhez és egymáshoz kapcsolja a lelkeket. Amikor Caesariust kilencévi lérins-i tartózkodás után Arles-ba küldték, hogy ott helyreállítsa megromlott egészségét, még nem tudta, hogy nem tér vissza többé a kolostorba.

Arles abban az időben nem csupán Gallia déli részének egyik városa volt, hanem dicsőséges múltja alapján (császári székhely) egyházi igazgatási központként még mindig ,,a gall Rómának'' tekintették. A római módon gondolkodó arles-iek ugyanis (477 óta) a nyugati gótok uralma alatt megkísérelték, hogy politikai elszigeteltségüket az ókori kultúra buzgó ápolásával egyenlítsék ki, s a papság is ösztönözte őket erre. Firminus és felesége, akik a beteg szerzetest otthonukba fogadták, nemcsak a legjobb orvosokat hozták neki, hanem bevezették irodalmi köreikbe is. Itt Caesarius Julianus Pomeriusban, aki rétor, filozófus és teológus volt egy személyben, kiváló tanítóra talált. Hogy Caesarius a keresztény ókor egyik legnagyobb népszónoka lett, Pomeriusnak és Szent Aeoniusnak, Arles püspökének köszönhette. Mindketten hamar felismerték a szerzetes rendkívüli adottságait, és Aeonius számára, aki érsek, a pápa bizalmasa és a nyugati gótok birodalmának egyik legtekintélyesebb férfia volt, könnyen ment, hogy megszerezze Lérins apátjától az engedélyt, hogy Caesarius egyházmegyei szolgálatba lépjen. Amikor kiderült, hogy Caesarius távolról még rokona is a püspöknek, ez nem habozott tovább: pappá szentelte, és egy Rhőne- szigeten levő kolostor apátjává tette azzal a szándékkal, hogy ily módon egyben saját utódját is kijelöli. Ennek a kolostornak Caesarius olyan regulát szerkesztett, amelyben lerögzítette alapvetően fontos szerzetesi tapasztalatait: a kolostor önállóságát, mindenféle javakról való maradéktalan lemondást, a teljesen közös életet és annak tilalmát, hogy bármit is bezárva tartsanak.

Amikor Aeonius 503 körül meghalt, utódlásának kérdését már rendezte a nyugati gót hatóságokkal, papságával és a néppel egyaránt. A műveltek és a képzetlen nép egyaránt saját emberének tartotta Caesariust, ő pedig megértette, hogy mindenkinek mindenévé kell lennie. Prédikációival, melyeket a későbbi hagyomány Szent Ágostonnak tulajdonított, a vidék plébániáiról való gondoskodásával és a tovább parázsló pogányság elleni harcával Caesarius a középkor számára a néphez közel álló püspök mintaképe lett.

Abban a kényes helyzetben azonban, amelyben az arles-i püspök élt akkoriban, nem maradhattak el a politikai, egyházpolitikai, személyes és hitviták sem. A nyugati gót Arles kezdetben a burgundok uralmi területével volt határos, Caesarius fájlalta, hogy egyházkerületének egy része más politikai beállítottságú volt, egyházpolitikailag pedig Szent Avitus, Vienne püspöke, a burgundiai egyház érseke idővel magához csatolta. A két egyházfejedelemnek eme viszálya végül átterjedt egész Provance-ra, sőt egész Galliára és Hispániára is, mivel ,,a gall Rómáról'' volt szó. Mindketten igyekeztek megnyerni maguknak Rómát és politikai uralmát. Ez az egyházpolitikai tevékenység Caesariust 505-ben abba a gyanúba keverte, hogy Arles-nek Burgundiához való csatlakoztatására törekszik, s ezért igazolnia kellett magát Bordeaux- ban II. Alarik előtt. Miután fényes elégtételt kapott, 506-ban az agde- i zsinattal megnyitotta annak az 55 zsinatnak sorát, amelyeket a következő 88 évben gall földön tartottak, és amelyek közül Caesarius maga hatot vezetett. Köztük volt az 529. évi orange-i zsinat, amelyen Caesariusnak meg kellett védenie igazhitűségét, -- s ez volt a legjelentősebb, mert utána az úgynevezett lérins-i iskola (lérins-i Vince, reji Faustus) szemipelagianizmusát véglegesen legyőzték saját tanítványai. Ettől kezdve általánossá vált a bibliai és ágostoni meggyőződés, ,,hogy egyetlen jó cselekedetben sem mi vagyunk azok, akik kezdeményezünk, hanem Isten önti belénk előzetesen a hitet és szeretetet minden megelőző érdemünk nélkül''.

Az 507-től 510-ig tartó dél-galliai háború alatt hosszú ostrom után (amely Caesarius számára nem csupán a szegények szeretetét, hanem a hazaárulás gyanúját is magával hozta), Arles a keleti gót Teoderik uralma alá került. Teoderik hatalmának megnövekedése Arles püspökének is kapóra jött, de csak miután a bizalmatlankodó Teoderiknek Ravennában letette a hűségesküt, Rómában pedig megmagyarázta eljárását a pápának. Ezután már semmi sem állt az első nyugati palliumadományozás útjában (átvevője akkoriban a pápa személyes képviselőjének számított). A palliummal együtt Caesarius Gallia prímási méltóságát is megkapta Szent Symmachus pápától (513). Egyúttal megkezdődött Caesarius messzeható befolyása a gall egyházi alkotmányra, s ez a befolyás csak húsz évvel később csökkent. 537-ben ugyanis a frank királyok felosztották egymás közt Provance-ot, Arles a párizsi I. Childeberté lett, s ezzel az egyházpolitikai fejlődés a frank államegyháziságnak kedvezett, többnyire északon lévő központokkal.

Caesarius utolsó éveit a szegénygondozás kiépítésének szentelte; kórházat alapított Arles-ban (az elsőt Galliában!), és nővérkolostort, amelyben nővére, Szent Caesaria lett az apátnő; a püspök később megszerkesztette sokáig ható reguláját a nővérek részére. Ez tartalmazta a rendek történetében elsőként az exemptio gondolatát (a kolostor nem a püspöknek, hanem közvetlenül a pápának van alárendelve), s okos rendelkezéseket foglalt magába a klauzúrára, a felvételre és minden hasonló eljárásra vonatkozóan. Caesarius hetvenkét éves korában, püspökségének negyvenedik évében halt meg.

,,Örömömre szolgált volna -- így végződik egy prédikációja --, ha még többet mondhatok nektek Szent Józsefről; de a szegények miatt, akiknek munkába kell menniök, jobb lesz, ha holnapra halasztjuk. Forduljunk azért az Úrhoz, és kérjük, szüntelenül növelje és tartsa meg vágyunkat Isten igéjének hallgatására, hiszen ő ültette ezt belénk megbékítő kegyelmével, ő, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké. Amen.''

Beszélgessünk! 2.

Beszélgessünk!

Ki volt a zsidók legnagyobb királya?

Jézus Krisztust kell válaszolnom, ha a kérdés abszolút értelemben hangzik el. Ő Izrael történelmének csúcspontja. Ő a Messiás-király. Pilátus kérdése is erre vonatkozott: „Te vagy-e a zsidók királya?”(Jn 18,33) Amikor Jézus megmagyarázta neki: „Az én országom nem ebből a világból való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy én király vagyok. Arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra” (36-37) Igen, Jézus az igazság és a szeretet királya. Amikor Pilátus megijedt a zsidók fenyegetésétől, és halálra ítélte Jézust, „egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Ez volt ráírva: A Názáreti Jézus a zsidók királya. Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ez azt mondta: A zsidók királya vagyok. Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam” (Jn 19,19-22) János apostol a Jelenések könyvében így látja Jézust:A megnyílt égből hófehér lovon indul ítélni a földet: fehér inge véres, fején számos korona. Neve: Isten Igéje. „Szájából kétélű kard nyúlt ki, hogy azzal verje meg a nemzeteket. Ő fogja kormányozni őket vasvesszővel. A ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (Jel 19,15-16) Jézusról a megtestesülése hírüladásakor ezt mondja az angyal:”Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,32-33) Itt a feltett kérdésre azt is válaszolhatjuk, hogy azok között a királyok között, akik Saultól kezdve Cidkijaig, tehát Jeruzsálem pusztulásáig uralkodtak Izrael népe fölött, a legnagyobb zsidó király Dávid volt. A hűtlenné vált Saul után így nyilatkozik az Úr:”Segítséget nyújtottam egy hősnek, felemeltem népemből egy választottat. Megtaláltam szolgámat, Dávidot, felkentem őt olajommal. Vele lesz erős kezem és karom megerősíti őt. Semmit sem tehet vele az ellenség, és nem árthat majd neki a gonoszság fia. Kiirtom előle ellenségeit, és gyűlölőit megfutamítom. Vele lesz hűségem és kegyelmem, és hatalma magasra emelkedik nevemben. Ráteszem kezét a tengerre és jobbját a folyóvizekre. Így szól majd hozzám: Atyám vagy te, én Istenem és szabadításom kősziklája! S én elsőszülöttemmé teszem őt, legfölségesebbé a föld királyai között. Örökre megőrzöm irgalmamat iránta, és szövetségem mindig vele marad. Örökkévalóvá teszem nemzetségét, s fenntartom trónját, amíg az ég áll” (Zsolt 89,20-30) Ez Isten pecsétje a válaszomon, de ha pártatlan történész tanulmányozza a témát, mind emberségében, becsületében, mind pedig Isten helyetteseként ezt állapíthatja meg.

Évközi 21. hét szerda

Évközi 21. hét szerda

2Tessz 3,6-10. 16-18, Mt 23,27-32

„Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”

A mai napra előírt szentlecke fontos témát tár elénk. A földi élet, amely születésünktől a halálunk pillanatáig tart, komoly kötelességteljesítésből áll. „Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett,s a hetedik napon megnyugodott minden munkájától, amit csak végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett az Isten” (2,1-3) Az egész időszak alaptörvénye: a munka.: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2,15) Ez a munka nem kényszer-munka volt, hanem pompás alkotás. Ennek a gyönyörű alapeszmének máig eleven tanúja a gyerekek játéka. Mozog, ügyeskedik, lót-fut, beleizzad, belefárad, aztán megpihen, de alig várja a másnapot, hogy tenni tudja újra ugyanazt. A súlyos, testet-lelket elnyüvő munka az már az emberek büntetésének egyik tünete: „Ádámnak pedig azt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földe, amelyből vétettél, mert por vagy és visszatérsz a porba!” (3,17-19)A választott népet, Izrael fiait Isten kimentette Egyiptomból. Ezzel nem szüntette meg a munka kötelezettségét, hanem azt a lealázó állapotot szüntette meg, hogy az Isten képére teremtett ember állat módjára nyomorogjon a munka végzésekor. A Tízparancsolatban így szövegezi bele és vési kőtáblára a kezdettől megfogalmazott és a szív hústábláira ráírt ősi és mindenkire érvényes törvényt: „Hat napon dolgozzál és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rab szolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapudon belül van!” (Kiv 20,9-10) Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy Szent Pál keményen kimondja Isten akaratát: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” Mert aki nem szorul rá a kenyérkeresetre, annak ott van a szeretet parancsa: dolgozz azért, hogy a dolgozni nem tudóknak is legyen mit enniük! Ez azonban nem vonatkozik a munkakerülőkre.

MONTECCHIOI BOLDOG TIMÓTEUSZ

Boldog TIMÓTEUSZ 

(1444-1504)

Aquila környékén Montecchio*-ban (latinosan Monticulo*) született. Fiatalon lépett be a ferencesek közé. A róla szóló zsolozsma szövege szerzetbe lépése indítékául felhozza: kerülni akarta a világ bunre vivo alkalmait és Isten szolgálatára akarta szentelni életét. Feltételezhetjük, hogy a szentek példája is szerepet játszott hivatása keletkezésében. Különösen Sienai Szent Bernardin példája. Timóteusz abban az évben, 1444-ben született, amikor Bernardin Aquilában meghalt. Rá hat évre már szentté is avatták. Talán o is ott volt gyermekként Aquilában a nagy ünnepségen. Később díszes templomot is emeltek a szent tiszteletére. Bizonyára ebben is megfordult. Bernardin hatása más vonatkozásban is kimutatható: Az Aquila körzetében élő ferencesek a 15. században mind lelkes hívei voltak az obszerváns eszmének. Timóteusz is. A Breviárium szerint „a Regula szerinti élet következetes művelője” volt. Szerzetesi erényei közül kiemelik alázatát, önmegtagadását, türelmét. Igehirdetéséről nem szólnak az életrajzok, inkább a benső életnek, imának, szemlélődésnek volt a művelője. Külön kiemeli a Breviárium, hogy szentmiséi közben Isten látomásokkal tüntette ki. Nagyon buzgón és összeszedetten misézett. - Egyszer a szentmisében nagyon kérte egyik novíciusa számára az állhatatosság kegyelmét. Úrfelmutatáskor látomása volt, ebből megtudta, hogy kérése meghallgattatást nyert. - Más alkalommal egy előkelő no azt kérte tőle, imádkozzék a szentmisében az o egészségéért. Timóteusznák tudtára adta Jézus, hogy az illető akkor gyógyul meg, ha lemond az öltözködésben való hiúságáról. Timóteusz hatvan éves korában az Aquilához közeli Ocra* rendházában halt meg, a kolostor templomában temették el. Évszázados tiszteletét IX. Piusz hagyta jóvá.

„Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,23-24.)

„Ha kértek, nem kaptok, mert helytelenül kértek, hiszen bűnös kívánságaitok kielégítésére akarjátok fordítani.” (Jak 4, 3)

Imádság:

Boldog Timóteusz közbenjárására alakíts minket Istenünk tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsőségednek. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

 

 

Beszélgessünk!

Beszélgessünk!

Általános meggyőződés a komolyan gondolkodó, értelmes magyarok között: súlyos erkölcsi válság teszi tönkre a mai magyar életet. Valamit kellene tenni ellene. De mit? Vissza kell térni Istenhez. Isten nélkül nincs erkölcs. Az erkölcs ugyanis nem más, mint alkalmazkodás Isten törvényeihez, amelyek örök és változtathatatlan igazságok. Ha más alapon fogalmazzuk meg az erkölcsöt, az tévútra visz. Unokahúgom főiskolai erkölcstan vizsgára készült. Rákérdeztem: a tankönyv szerint mi az erkölcs? Válasza ez volt: közmeggyőződés, amelyet jóváhagy a társadalom. Természetesen rákérdeztem: Ezek szerint erkölcsös volt a múlt században egyes népcsoportok üldözése? Ezt ugyanis közmeggyőződéssé nyilvánították, a társadalom nagy része elfogadta Keleten is, Nyugaton is.Ez a cselekedett erkölcstelen volt Keleten és Nyugaton egyaránt. Az a baj, mondhatják ellenvetésül: a modern embernek nem kell Isten, főként nem Jézus Krisztus és a kereszténység. Az Európai Unió teljes erővel tiltakozik az ellen, hogy Isten, Jézus és a kereszténység neve bekerüljön az alapokmányba. Az alapítók annak idején másként gondolkodtak. A megosztott, ellenséges Európa helyén akarták megvalósítani modern formában a keresztény középkori Európát. Annak idején útlevél és vízum nélkül végigutazhatta bárki a kontinens országait. Még személyigazolványt sem kért senki, hogy elhiggyék, én, én vagyok. Igaz, határok ma nincsenek, a testvéri összetartozás helyett mégis rideg gazdasági közösség vagyunk, ahol a pénz uralkodik. XII. Pius pápa (1939-1958) kijelentette: Európa missziós terület. Ma még inkább az. A közös istenhit, benne a kereszténység tudná rendezni a korszellemet: „Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,16-17) Miért nem cselekszik így Európa egykor egységesen keresztény lakossága? Jézus a maga jó vetésében is eltűrte, hogy ellenséges ember konkolyt hintsen. Nem engedi kitépni: „Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba”. (Mt 13,30) Az aratás ritkán történik még a mezőgazdaságban is, hát a világtörténelemben! Voltak már rész-aratások, helyi ítéletek, és lesz majd általános ítélet és végítélet is. Isten végtelenül türelmes, de egyszer az igazságosságé lesz a szó. Beszél ezekről a Biblia?„ Így szól szívében az esztelen: Nincs Isten! Romlottak és utálatosak lettek törekvéseikben, nincs, aki jót cselekedne. Lenéz az Úr a mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e okos, aki Istennel gondol? Elfordultak mindannyian, megromlottak valamennyien, nincs, aki jót cselekedne, nincs egyetlen egy sem. Nemde mind értelmetlenek, akik gonoszat tesznek, s fölfalják népemet, mint egy falat kenyeret. Nem hívják segítségül az Urat, ott megremegnek a félelemtől, mert az Úr az igaz nemzedékkel van”. (Zsolt 14,1-5) Az Újszövetségben Jézus beszél arról, hogy Ő, az Úr, elmegy a mennybe. Vallási, gazdasági síkon szolgákra bízza a többi szolga vezetését, ellátását. Aztán az ítélet idején visszajön elszámoltatni mindenkit.Aki hűségesen, szeretettel viselte gondját a rábízottaknak, azt megjutalmazza, a hatalommal visszaélőt pedig elítéli: „Darabokra szabdalja őt, és a képmutatók sorsára juttatja. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!” (Mt 24,51)

Évközi 21. hét kedd

Évközi 21. hét kedd

2Tessz 2,1-3a. 13-17; Mt 23,23-26

„Urunk Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá való gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek!”
Jól ismerjük az emberi lélek szenzáció-éhségét. Azt is tudjuk, hogy a vallásos emberek is nehezen tudják kivonni magukat a rendkívüli események hatása alól. Ennél nagyobb szenzáció, ami csak egyszer fog megtörténni a világ életében, hogy Isten véget vet a világmindenség jelen alakjának, megszűnik az emberi történelem folyása, feltámad az összes meghalt ember teste, egyesül a túlvilágról visszaparancsolt lélek és a frissen feltámadt teste. Az Úr hagyja találkozni a földi életből ismert rokonokat, ismerősöket, jó barátokat, azok pedig összeismertetik a felmenő rokonságokat. Idő már nem létezik akkor, a feltámadt test nem igényel sem pihenőt sem étkezést, tehát semmi sem zavarja a találkozások örömét. Aztán külön szenzáció lesz, hogy mindenki megismeri a történelem fő- és mellékszereplőit. A titkok mind feltárulnak mindenki előtt. A meg nem bocsátott bűnök nyilvánosságra kerülnek bárkik legyenek az elkövetők. Külön öröme lesz a Jézus Egyházába tatozóknak, akik ugyanúgy gyenge emberek voltak földi életükben, de éltek Jézus húsvéti nagy ajándékával, hogy a Feltámadott Üdvözítő az apostoloknak és utódaiknak megadta a hatalmat a bűnök feloldozására. Aki élt ezzel a lehetőséggel, elkövetett bűneit önmagát vádolva elmondta a szentgyónásban, megbánta, a gyóntató pedig feloldozta minden bűnétől, Isten ezeket az így megbocsátott bűnöket ott azonnal megsemmisítette.A többi bűn viszont nyilvánosságra kerül. Mindezek után Jézus Krisztus a mennyország összes angyalával ítélni jön, amint megmondta földi életében: „Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki a Fiút küldte” (Jn 5,22-23) Hozzátehetjük bátran: a Fiú iszonyú kínokat és kereszthalált szenvedett, hogy bocsánatot nyerhessen minden bűnbánó, megérdemli tehát ezt a nagy tisztséget. Jézus megbízza az angyalokat, hogy válasszák felé az óriási tömeget: a jó angyalokat és embereket Jézus jobb, a gonosz lelkeket és halálos bűnökben levő embereket pedig Jézus bal oldalára állítsák. Akkor aztán hívni fogja a jókat: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta”(Mt 25,34)Ítéletét meg is indokolja: ti az igazságot vallottátok és az önzetlen szeretetet gyakoroltátok. A balra állítottak eme mulasztások kárvallottai: nem a jót tették. Mindezek az események izgalmasak lesznek, de az Atya teljesen egyedül döntötte el dátumát.

KALAZANCI SZENT JÓZSEF

KALAZANCI SZENT JÓZSEF

 
*Perasalta de la Sal, 1556/57. +Róma, 1648. augusztus 25. 

Kalazanci József egy tekintélyes észak-spanyolországi családból származott. Már iskolás korában ,,a kis szent''-nek nevezték. Atyja taníttatta, és a valenciai egyetemre küldte. Itt az egyik unokahúga beleszeretett, és addig üldözte, amíg József el nem hagyta Valenciát, s át nem ment az alcálai egyetemre.

1583-ban szentelték pappá. Néhány évig káplán volt az urgeli egyházmegyében, majd püspöke megtette az egyházmegye trempei részének helynökévé. Feladata elsősorban fizikailag volt nehéz, mert a terület plébániáit a Pireneusok úttalan hegyei és völgyei miatt nagyon nehéz volt megközelíteni. Ő azonban minden nehézség ellenére végiglátogatta a plébániákat és sok visszaélést sikerült megszüntetnie. Püspöke annyira elégedett volt a munkájával, hogy kinevezte általános helynökévé.

Úgy tűnt, hogy József pályája zavartalanul ível fölfelé, ő azonban a szíve mélyén érezte, hogy Isten másra hívta, nem az egyházkormányzati pályán való állandó emelkedésre. Ezért 1592-ben lemondott állásáról, atyjától örökölt tekintélyes vagyonát eladta, árát szétosztotta a szegények között, majd elköltözött Rómába.

Öt éven át egykori egyetemista társa, Asciano Colonna házában lakott. Naponta éjfélkor felkelt és még pirkadat előtt végigjárta a hét főtemplomot. Ahol csak tudott, segített a szegényeken és a betegeken. Az 1595. évi járvány idején Lellisi Szent Kamillal (lásd július 14-én), akihez bensőséges barátság fűzte, fáradságot nem kímélve enyhítették a nyomorúságot.

Hamarosan felfigyelt rá, milyen sok gyermek csavarog otthontalanul és magára hagyottan Róma utcáin. Szemmel láthatóan senki nem törődött velük. József ezért belépett egy hitoktató egyesületbe, melynek tagjai vasárnaponként és ünnepeken katekézist tartottak gyermekeknek és felnőtteknek, de hamarosan be kellett látnia, hogy a gyermekek alapvető problémáját ez nem oldja meg.

Az iskolázás akkoriban elég költséges volt. Józsefet pedig egyre inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezeket a szegény gyermekeket rendszeres, mindennapos iskolázáshoz segíteni. Először a római plébánosokhoz fordult, és kérte, engedjék meg, hogy ezek a szegények is járhassanak a plébániai iskolába. A plébánosok nem zárkóztak el, csak azt kérték, hogy ennek fejében a város emelje meg az iskolák számára nyújtott támogatás összegét. Ezt pedig a városi tanács, a szenátus elutasította.

Ekkor József a szerzeteseknél zörgetett tervével. Előbb a jezsuitákat, majd a domonkosokat kereste fel, de mindkét rend azt a választ adta, hogy már túl vannak terhelve meglévő feladataikkal is, egy ilyen újabb vállalkozásban nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani.

József ekkor belátta, hogy más választás nincs, neki magának kell megpróbálnia megoldást találni. Don Antonio Brendani, a Szent Dorottya- templom plébánosa rendelkezésére bocsátott két termet, s megígérte, hogy maga is segíteni fog a tanításban. További két pappal, tehát négy ,,tanerővel'', 1597 novemberében megnyílt a Szegény Gyermekek Ingyenes Iskolája, a Schola Pia.

Néhány hét múlva már száz gyermek szorongott a két teremben, és a számuk egyre nőtt. Így Józsefnek hamarosan több papot is segítségül kellett hívnia a tanításhoz. Két év múlva már egy egész házat béreltek. Ekkor elbúcsúzott addigi vendéglátójától, és a többi tanítóval az új épületbe költözött, ahol az ő irányítása mellett a tanító atyák közösségi életet éltek.

További két év alatt a növendékek száma hétszázra nőtt, ezért 1602- ben a termek számát ismét növelniük kellett. Mikor az iskola udvarán harangtornyot állítottak és feltették a harangot, József leesett a létráról és eltörött a lába. A törés rosszul forrt össze, ennek következtében haláláig fájt a lába és sántított. De a testi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit lélekben kellett elszenvednie élete második felében.

VIII. Kelemen pápa rendszeresen fedezte az iskola kiadásainak egy részét. Közben pedig annyira terjedt iskolájuk jó híre, hogy módos családok is kezdték oda járatni a fiaikat. Emiatt más iskolák vezetői féltékennyé lettek, irigykedni kezdtek a piaristákra. Az intézetet megrágalmazták a pápánál, aki váratlanul két bíborost küldött ki ellenőrzésre. A vádak alaptalansága hamarosan kiderült, s az eredmény épp az ellenkezője lett, mint szerették volna a rágalmazók: a pápa személyes oltalmáról biztosította az intézetet. Néhány évvel később az eset ugyanúgy megismétlődött V. Pál pápával, de akkor az eredmény úgy módosult, hogy a pápa megkettőzte az évi támogatás összegét.

1611-ben József iskolájában már ezer növendék tanult, köztük sok zsidó fiú, akiket maga József hívott meg az iskolába. Most már olyan helyzetben voltak, hogy megvásárolhattak egy nagy házat. Nem sokkal később Rómán kívül is egymás után nyíltak a piarista iskolák nemcsak Itáliában, hanem Európa más országaiban is. A társulatot a Kegyes Iskolák Rendjének (Ordo Scholarum Piarum), vagy röviden Piaristák rendjének nevezték el, és József lett az első általános rendfőnök.

Utolsó éveiben egy nagyon kemény próbatét várt Józsefre: Felvételét kérte a rendbe egy Mario Sozzi nevű pap, akiben -- mint hamarosan a felvétele után kiderült -- olyan nagy hatalomvágy élt, hogy mindenáron ő akart a rendfőnök lenni. Baráti körének befolyásával és gyalázatos rágalmaival elérte, hogy Józsefet megfosztották a rendfőnöki tisztségtől. Ezzel a rend méltatlan és avatatlan kezekbe került, és Józsefnek számtalan megaláztatást és súlyos meghurcoltatást kellett kiállnia. Az ügy azzal végződött, hogy X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta a rendet.

Mindezen lelki gyötrelmek sem tudták megháborítani a szent belső békéjét. Halálos ágyánál pedig kiderült, hogy a nép milyen tisztelettel nézett föl rá: végeláthatatlan sorokban jöttek az emberek a betegágyához, hogy még egy utolsó áldást kapjanak tőle. Miként József előre megjövendölte, az intézményt nyolc évvel a halála után ismét szerzetesrend rangjára emelték, őt magát pedig 1727-ben szentté avatták. Ünnepét 1769-ben vették fel a római naptárba, augusztus 27- re. 1969-től augusztus 25-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Ezt a szent papot, aki kora nevelési hiányosságait annyira megérezte és olyan jóságosan tudott rajta segíteni, általában úgy szokták ábrázolni, mint a kereszt alatt álló öregembert, aki második Jóbként türelemmel visel minden szenvedést, amit rámért az Úr.

Mario Sozzi 1630-ban lépett be a piarista rendbe, Nápolyban. Ám hamarosan megmutatkozott, hogy egész alkata nem a szerzetesi életre való: ami benne eleinte lelkesedésnek és buzgóságnak látszott, az nem volt egyéb, mint büszkeség és érvényesülési vágy. Sozzi ismerős volt a Szent Officiumban, és szoros barátságban volt többek között egy másik becsvágyó pappal, Cherubinival, akinek ugyancsak befolyásos pártfogói voltak. Sozzi célba vette a rendfőnökséget, és elkezdte híresztelni Józsefről, hogy öreg, már képtelen munkaköre ellátására, és rágalmazta, ahol csak tudta. Hamarosan elérte, hogy őt nevezzék ki tartományfőnöknek. De ez nem volt elég, neki a rendfőnökség kellett.

Cesarini bíboros, aki a piarista rend protektora volt, segíteni akart Józsefnek, ezért lefoglalta Sozzi iratait, hogy igazolni tudja feltevését, mely szerint Sozzi minden vádaskodása merő rágalom. De Sozzi ellencsapást mért Józsefre, mivel a lefoglalt iratok között volt néhány olyan dokumentum is, amely a Szent Officiumból származott, és most bevádolta Józsefet ennél a hatóságnál, jóllehet soha semmi dolga nem volt a Szent Officiummal. Mégis kiadták ellene a letartóztatási parancsot, és a nyolcvanhat éves öregembert, az érdemekben gazdag papot közönséges bűnözőként hurcolták végig Róma utcáin.

Ártatlansága természetesen hamarosan napvilágra került, de a vádlónak annyit sikerült elérni, hogy a rendfőnökségről leváltották, és őt nevezték ki József helyére. Kinevezték rendi vizitátorrá a jezsuita Pietrasantát, aki fejébe vette, hogy a piarista rendet eltünteti az Egyházból. És valóban, a rend minden iskolájával együtt hamarosan a sír szélére került. Az öreg, tiszteletreméltó rendalapítót szüntelenül gyalázták és bántották, ő pedig minden próbatét közepette nyugodt odaadással engedelmeskedett, hiszen rendi elöljárói parancsoltak neki. Azoknak az atyáknak is, akik kitartottak mellette, állandóan az engedelmességet ajánlotta, és azt szokta mondani: ,,Oktalanság elakadni a másodlagos okoknál, és nem Istenre tekinteni, aki minden történésnek az első oka, és mindent a javunkra akar.''

Amikor Sozzi meghalt, Cherubini lett az utóda. Gáncsoskodásai azonban nemsokára köztudottá váltak, és el kellett hagynia Rómát. Halála előtt kiengesztelődött Józseffel, akinek olyan sok bajt okozott. Közben Pietrasanta is meghalt, de volt még egy nagy ellenség, egy nő: Olympia, a pápa egyik rokona. Mivel piarista gyóntatóját elhelyezték Rómából egy másik városba, vad gyűlöletet táplált a rendfőnök Józseffel szemben. Mindenkivel szövetkezett a piaristák ellen, és sikerült is elérnie rokonánál, a pápánál, hogy feloszlassa a rendet.

Ekkor úgy tűnt, hogy a kilencven éves József egész életműve semmivé lett. Mikor hírét vette, csak annyit mondott: ,,Az Úr adta, az Úr elvette. Legyen áldott az Úr neve!'' Nem csoda, ha az emberek úgy beszéltek róla, mint második Jóbról.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent József áldozópapot a határtalan szeretet és türelem ajándékával tetted képessé arra, hogy egész életét az ifjúság nevelésének és tanításának szentelje, kérünk, engedd, hogy akit bölcs tanítómesterként tisztelünk, kövessük is az igazság szolgálatában!

Példája:
    Legyél türelmes!

A fájdalmas rózsafüzér. 5.

A fájdalmas rózsafüzér.

Az ötödik titok: "Akit érettünk keresztre feszítettek"

Jézus a keresztút utolsó szakaszát már nagyon nehezen járta végig. Ellenségei féltek, hogy meghal, mielőtt gonosz tervük valóra válik, nem tudják keresztre feszítve látni. Nem az az ószövetségi történet jutott az eszükbe, amikor lázadó őseik százával haltak meg mérges kígyók marásától a pusztában, és a kínoktól meg a szörnyű haláltól megrettenve könyörögtek Mózesnek, hogy imádkozzék, hagyja el őket a nagy csapás. Ekkor Isten azt parancsolta neki: készíttessen rézkígyót, emelje magasba egy fán. Aki arra bűnbánattal ránéz, megmenekül. Íme, ez megtörténhet a Názáreti Jézussal is, ha felkerül a keresztre.(Szám 21)Gyűlöletükben inkább az járt eszükben:„Átkozott mindaz, aki a fán függ”. (MTörv 21,23) Ez a Jézus azt mondta a főtanács előtt, hogy ő az áldott Isten Fia. Most lássa meg mindenki, hogy a Törvény értelmében átkozott! Cirenei Simon megóvta őket a félelemtől. Jézus felérkezett a kivégzőhelyre, a Golgotára. A keresztre feszítés tényét mindegyik evangélista leírja. Máté megemlíti, hogy a szörnyű fölszegezés kínjait borban feloldott epével szokták enyhíteni: kábultan kevésbé fájt, amikor a csuklóba beverték a durva, kovácsolt vasszegeket. Ezek az egész kézfejet éltető idegnyalábot fúrták át szörnyű fájdalmat okozva. Jézus nem akarta tompítani a szenvedést. Megkóstolta a borzasztó italt, de nem itta ki. Megfosztották ruháitól. Ezeket a kivégző osztag tagjai osztották el maguk között. Köntöse viszont egy darabból volt szőve, ezt nem vagdalták több felé, hanem sorsot vetettek rá, kié legyen. Úgy, ahogyan ezer évvel korábban a Zsolt 22,19-ben megírták. Az emberiség összes durva istensértését engesztelni bizony szörnyű nehéz volt. Az Úrnak déli tizenkét órától délután három óráig tartott az agóniája. Kimondhatatlan fájdalmas volt függni a szegeken. A szétfeszített karokon fel kellett húzódnia, amikor lélegzetet vett. Háta tele volt az ostorozás sebeivel, azon kellett csúszkálnia föl-alá. A karokat egyre jobban szorította a görcs. Szíve, tüdeje fulladozott. A kereszttől kissé hátrább szorítva pedig ott álltak ellenségei. Kegyetlen dühvel bosszantani akarták: „Te, aki lebontod a templomot, és három nap alatt fölépíted, mentsd meg magadat! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Ugyanígy a főpapok is csúfolódva mondogatták az írástudókkal és vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni. Izrael királya ő, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki! Az Istenben bízott, szabadítsa hát meg most, ha akarja! Hiszen azt mondta: Az Isten Fia vagyok! Így gyalázták őt a rablók is, akiket vele együtt feszítettek keresztre”. (Mt 27,39,44) Vajon mi fájhatott jobban Jézusnak: a kereszten függés vagy ez a merész, gazemberi dühvel kiordított emberi gonoszság? A fájdalmak tengerétől szorongatott Megváltó keresztje mellett ott álltak néhányan, akik szerették, sajnálták, és együtt szenvedtek vele. De Jézus felettük messze, nagyon messzire nézett. Elvonult előtte az egész történelem. Ő mindegyikünkért tudatosan felajánlotta kínjait. „Ez az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”, ismételgette magában. Aztán Édesanyját Jánoson keresztül mindnyájunk Anyjává rendelte, és azt mondta: „„Beteljesedett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét”. (Jn 19,30) Amikor a rózsafüzér fájdalmas titkairól elmélkedünk, elég türelemmel és együttérzéssel igyekszünk-e belemerülni Urunk és Édesanyja szenvedéseibe: Nagyon jólesik neki minden együttérzés, és a mi gyarló imánkon keresztül is kegyelmek áradatát tudja ajándékozni a most élő és szenvedő emberiségnek. 

Évközi 21. hét hétfő

Évközi 21. hét hétfő

2Tessz 1,1-5. 11b-12, Mt 23,13-22

„Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely Istenben, a mi Atyánkban és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól”
Pál a második missziós útján érkezett Tesszalonikibe. Ismeretlenként jött, hozta az evangélium jó hírét, amelyet Jézus bízott az Olajfák hegyén apostolaira, a Tizenegyre, mielőtt a mennybe emelkedett:
„Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig” (Mt 28,19-20) Saul a damaszkuszi úton Jézussal találkozva érezte meg, hogy a Názáreti Jézus miatta szállt vissza a földre a mennyei dicsőségből, és mutatta meg neki azt a ragyogást, amely elhomályosította a déli verőfényt. Megsejtette, hogy itt és most azért ragyogtatja a Názáreti Jézus ezt, hogy ebbe kívánjon hazatérni. Megérezte, hogy apja gyermekkora óta nem hiába képeztette ki a jeruzsálemi rabbi képzőben, hogy a múltról minden lehetőt tudjon és erre a fényre rácsodálkozva igyekezzék majd ebbe a fénybe hazatalálni. Abban a pillanatban a fényözönben talán még eszébe sem jutott, hogy az a túlvilági fény az ő számára csak úgy érhető el, ha sok más embert megismertet a fényt árasztó Jézussal. Felderengett benne valami sejtés, mert a kapott szemrehányásra: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”, ezt válaszolta: „Uram, mit akarsz, hogy mit tegyek?” (ApCsel 9,4-5) Megtérése után Pál a pusztába vonult két évre. Neki nem emberektől, hanem magától Jézustól kellett hallania az élet igéit, hogy igazi küldött, apostol legyen. Neki alaposabb előképzése volt, mint apostol-elődeinek,de Jézus sok olyan hitbeli mélységre rányitotta a szemét, amely később csak az ő igehirdetésében nyilvánult meg, ahogy erre Péter, a főapostol is felhívta a figyelmet:„Tekintsétek a mi Urunk hosszútűrését rátok nézve üdvösségnek, amint a mi szeretett testvérünk, Pál is megírta azt nektek a neki adott bölcsesség szerint. Szól is ezekről minden levelében. Bizonyos dolgokat nehéz ugyan megérteni bennük, ezeket a tudatlanok és állhatatlanok meghamisítják, mint ahogy a többi Írásokat is, a saját vesztükre” (2Pét 3,15-16) Pál Tesszalonikiben is egyeseket meg tud nyerni a hitnek, de mások ellenzői lesznek. Később el is űzték őt a városból. Amikor szükségét látta az apostol, hogy közbeszóljon, megtette a hozzájuk írt eső levélben. Később, a második levélben ugyanazok a nehézségek kerülnek tárgyalásra, mint az első levélben: az Úr második eljövetelének körülményei. Ellenfelei azt állítják, hogy az emberiség máris ebben az időben él. Pál újabb szempontokat közöl, amelyek pontosabbá teszik a mi hitünket.

SZENT BERTALAN APOSTOL

SZENT BERTALAN APOSTOL

Szent Bertalan az Úr tizenkét apostolának egyike, de nagyon keveset tudunk róla. Már a neve körül is nehézségek vannak, mert a négy apostolnévsorban (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) Fülöp mellett szerepel mint Bertalan; ugyanakkor Szent János evangéliumában ugyancsak Fülöppel együtt jelenik meg, de Natánael néven (Jn 1,45-- 50). Valószínűnek látszik, hogy a Bertalan -- ami a Bartholomeus vagy Bartalmaj, azaz Talmai fia magyarosított formája -- a családi, a Natánael pedig a személyneve. Az ilyen kettős elnevezések akkoriban gyakoriak voltak (lásd Simon, Jónás fia).

Apokrif iratok tudósítása szerint Bertalan először Itáliában, majd Örményországban hirdette az evangéliumot. Itt lett Krisztus vértanúja, mégpedig úgy, hogy megnyúzták, majd lefejezték. A Sixtusi kápolnában Michelangelo úgy ábrázolja az Utolsó ítélet c. képen, hogy egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja. Azt is mondják, hogy Michelangelo erre a bőrre az önarcképét festette rá.

Bertalan apostol ereklyéi a 6. században kerültek Lipari szigetére. 938-ban III. Ottó császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére. E szigeten a pogány Rómában a gyógyítás istenségének, Asclepiusnak volt a szentélye. A keresztény Rómában pedig Bertalan lett a gyógyítások égi pártfogója. Az apostol koponyáját 1238 óta a frankfurti dómban őrzik.

A középkori naptárakban a 9. század óta június 24-én vagy augusztus 25-én említik az ünnepét. 1568-ban vették fel a római naptárba, augusztus 24-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A színes történetekkel teli legenda szerint Bertalan az apostolok szétoszlása után Indiába -- egyes legendák szerint Örményországba is - - ment. Itt talált egy templomot, amelyben egy gyógyító bálvány volt. Ez a bálvány beszélt és minden hozzá folyamodó betegnek gyógyulást ígért. Mikor Bertalan belépett a templomba, nagyon sok beteg tartózkodott ott, és áldozatot akartak bemutatni a bálvány előtt. Ám a bálvány egyszer csak felkiáltott: ,,Ti szegények, hagyjátok az áldozatot, és ne ajánljátok fel nekem, nehogy az én szenvedésemből is részt kapjatok, mivel Bertalan lánca megkötöz engem!'', s e szavak után ezer darabra tört. Az apostol pedig imádságával meggyógyította az összes jelenlévő beteget. Útja közben elért Polinius királyhoz is, akinek a leánya lelki beteg volt. Meggyógyította, majd hirdette a királynak az evangéliumot, úgyhogy az megtért, egész házanépével együtt megkeresztelkedett, sőt később püspöki tisztséget is viselt az Egyházban.

Meghallotta ezt Asztragesz király, Polinius testvére, és haragosan elfogatta Bertalant. Ezekkel a szavakkal támadt rá: ,,Te vagy az, aki megtévesztette a testvéremet?'' Isten embere így válaszolt: ,,Én nem megtévesztettem, hanem megtérítettem!'' Akkor a király esküvel fogadta, hogy kényszeríteni fogja, áldozzon Baldach bálványának. Bertalan azonban így tagadta meg a parancsot: ,,Én megkötöztem a te istenedet; ha te megteszed ugyanezt az én Istenemmel, akkor teljesítem parancsodat. Ha nem, akkor összetöröm Baldach képét.'' Nem sokkal ezután jött egy hírnök, és jelentette, hogy Baldach képe összetörve fekszik a templomában. Erre a király megszaggatta a ruháját, Bertalant megvesszőztette, majd megparancsolta, hogy nyúzzák meg. Mikor megtörtént, keresztre feszítették, majd lefejezték. Miután meghalt, hogy végleg megszabaduljanak az apostoltól, koporsóba zárták a testét, majd négy másik vértanú koporsójával együtt a tengerre tették, hogy a víz sodorja el őket. A különös flottilla Lipari szigetén ért partot.

Később Theodor apát így beszélt az apostolokról: ,,Az apostolok felosztották maguk között a világot, és a királyok Királyának helytartói lettek. Bertalanra Örményország jutott. Ott látod őt, amint nyelvének ekéjével felszántja a lelkek földjét, elveti Isten igéjének magvát a szívek barázdáiba, s telepíti az Úr szőlejét és paradicsomát. Az embereknek gyógyszert adott a betegségek ellen, kitépte a tudatlanság töviseit, kiirtotta a hitetlenség őserdőit, és a hittételek köveiből oltalmat adó házat épített nekik.''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk Istenünk, erősítsd meg bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol őszinte szívvel ragaszkodott Fiadhoz, és add, hogy az ő könyörgésére Egyházad az üdvösség jele legyen minden népnek!

Példája:
    Légy "igaz" keresztény!

A fájdalmas rózsafüzér. 3.

A fájdalmas rózsafüzér.

A harmadik titok: "Akit érettünk tövissel koronáztak"

Az ostorozás után földre zuhanó Názáreti Jézust csak a körfolyosón szorongók figyelték döbbenten, a kőkemény szívű légionáriusok egykedvűen vetettek rá közömbös pillantást. Jézus ellenségei kint a helytartóság előtti téren állva várták a fejleményeket. Emmerich Katalin látomásai szerint a körfolyosón ott állt a Szűzanya is. Az ostorozás megkezdése előtt az Úr rátekintett Édesanyjára és így kiáltott feléje: „Anyám, fordítsd el arcodat, ami most következik, nem neked való látvány”. A záporozó ostorcsapások csattogása az anyai szíven is megannyi sebet ejtett. Beteljesedett Simeon jövendölése. Ezután „a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és összegyűjtötték köréje az egész csapatot. Levetkőztették őt, vörös katonaköpenyt adtak rá, fontak egy koronát tövisekből, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták őt: Üdvözlégy, zsidók királya! Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték”. (Mt 27,27-30) Amíg a durva lelkű hadinép porig alázta Isten Fiát, Édesanyja új sebtől vérezve visszagondolt az őt köszöntő angyal szavára: „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,32-33) Dávid milyen nagyon örült, amikor Isten ezt az ígéretét tudtára adta. ruháját megszaggatva gyászolta az Istentől elvetett Saul király halálát. Mit szólna, ha tudná, hogy legnagyobb, sőt, egyetlen igazán nagy és örök utódját hogyan alázza, gúnyolja, köpködi ez a pogány zsoldos különítmény. Mit gondolhat a pokol tornácán Izajás próféta, akit gúnyosan kinevet az ördögsereg, ezt üvöltve: Mit írtál a Messiásról? „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet, aki azt mondja Sionnak: Királyként uralkodik Istened”. (Iz 52,7) Gyere velünk Jeruzsálembe! Nézd meg, mivé lett a te Istened! Ujjnyi tövisek szurkálják fejét, nem aranykorona díszíti. Jogara gyerekkézzel eltörhető nádszál. Királyi palástja ócska katonaköpeny. Trónja egy rozoga szék. Újra elviharzik a földre a vihogó, vérszomjas sátánhad. Még nem teljes a győzelem, meg kell dolgozni még egy sereg bámész embert, hogy Pilátus láttukra beadja a derekát, és keresztre juttassa a Názáretit! „Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a katonaköpenyt, ráadták saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék” (Mt 27,31) Pilátus ugyan tett még egy kísérletet Jézus életének megmentésére: „a ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15) Ezzel az utolsó foszlányt is széttépték a Messiás-királyt meghirdető ígéretek könyvtekercséből. Pilátus azonban egy dologban következetes maradt: táblát szerkesztett, amit Jézus keresztjére kellett fölszegezni. Ez halálának okát volt hivatva hirdetni. „Ez volt ráírva: Ez Jézus, a Zsidók Királya”. (Mt 27,37) „Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: A zsidók királya vagyok. Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam”. (Jn 19,20-22) Az Egyházban a feszületekre most is rá van írva Pilátus latin szövegéből a négy kezdőbetű: „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum”. Az értünk tövis-koronával meggyalázott Jézus fején koronát visel a mennyországban. Királyok Királya és uralkodók Ura. (Jel19,12.16) Aki pedig érte dolgozik, szenved, buzgón imádkozik, megkapja a maga győzelmi koszorúját.( 2Tim 4,6-8)

Évközi 21 vasárnap

Évközi 21 vasárnap

Iz 22,19-23; Róm 11,33-36; Mt 16,13-20

„Neked adom a mennyek országának kulcsait”

Nagyon sok ember volt már a történelem során a hatalom megszállottja. Mindent megtett érte, hogy megszerezze. Még a becsületét is odaadta, pedig a hatalom kizárólag Istené, és Ő választottainak az emberek szolgálatára adja. „Milyen mélységesen gazdag az Isten bölcsessége és tudása! Milyen kifürkészhetetlenek szándékai, és milyen megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33) Az Atya egyedül Fiának adta át hatalmát: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,18-20) a hatalom sosem válhat öncéllá, kizárólagos feladata az Isten Országának szolgálata az igazságé és a szereteté. Ez vonatkozik mindenkire, egyházi és világi hatalom birtokosaira egyaránt. A lelkiekre vonatkozó, egyházi hatalmat Jézus Péterre hagyta. Innen alulról gyakorolhatja, amíg él, aztán utódaira száll a világ végéig: „Mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is” (Mt16,18-19) Ezt a hatalmat Jézus adja, Atyja útmutatása szerint. „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17) Ezt a hatalmat öröklik Péter utódai tovább a világ végéig. Nem az előző pápa adja, nem is a bíborosok, hanem mindig közvetlenül Isten. Ezért van az, hogy a pápaválasztás előtt minden illetékes tervezhet: lehet egyénileg, lehet közösen töprengeni, de Isten akarata érvényesül. XIII. Leó pápa halála után Rampolla bíboros volt a várományos. Amikor a szavazatok szaporodtak, felállt a szombathelyi bíboros, és Ferenc József császár nevében vétót emelt. Így lett pápa X. Pius, a szelíd és alázatos velencei pátriárka, aki így fogadta el testvérei jelölését: „Elfogadom keresztnek” Nagyszerű pápa lett, sok üdvös reform elindítója. Szentként tisztelhetjük. XII. Pius halála után sokan attól féltek, hogy nem lesz alkalmas utódja. XXIII. János igazi reformokat hozott a II. Vatikáni zsinaton. Mint minden elődje, ő is írt szociális körlevelet. Ez az egyetlen, amely az elhanyagolt földműves társadalom gondjaival foglalkozik. Nemcsak lelki hatalma van Istennek, hanem „övé a hatalom és a dicsőség mindörökké” a gazdasági és minden állami vonatkozásban is. Sámuel próféta kedvtelve ajánlgatta Istennek Izáj hét pompás fiát. Istennek egyik sem kellett az elvetett Saul helyére királynak. Ő ugyanis a nyolcadikat választotta, aki még csak legény volt és birkákat őrzött. Mégis ő lett a zsidók leghíresebb királya, a családja királyi ház lett, és a Megváltó ősapjaként örökre uralkodik Jézusban, akinek örökös címe: „Dávid Fia”. Az Istennek engedetlen uralkodókat pedig előbb-utóbb félreállítja az egyetlen Úr. Így járt Saul király, ez történt Sebna udvarnaggyal, és ez következik minden öntelt, nem az igazságot és a szeretetet, hanem önző célokat hajhászó egyéb alkalmatlan közszolgák büntetésében is: „Kivetlek tisztségedből, és elmozdítalak hivatalodból”(Iz 22, 19) Mi következik aztán? Annak adom, „aki atyja lesz Jeruzsálem lakóinak és Júda házának” (21) vagyis Isten újszövetségi népének.