PESAROI BOLDOG FERENC

PESAROI BOLDOG FERENC

 remete, III. r. 

(1270-1350)

Az Adriai tenger partján fekvo Pesaroban született gazdag és vallásos szüloktol, akiket azonban korán elvesztett. Életében megismétlodött Remete Szent Antal esete: követte Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…, aztán jöjj és kövess engem.” Ferenc valóban szétosztotta örökségét a szegények között s belépett a ferences III. rendbe. Szent Ferenc példája mindenképpen hatott rá. Annyi pénzt megtartott magának, amibol lakott területtol távol három remetelakot épített, melléjük kápolnát emelt a Szuzanya tiszteletére s itt remeteéletet kezdett. A gonosz lélek sokféleképpen csábította, hogy a világba visszatérjen, még életére is tört, de Ferenc Isten segítségével legyozött minden kísértést. Néhány év múlva tanítványok is jelentkeztek, s kérték, hogy ugyanazt az életmódot követhessék. O befogadta oket s a maga életmódja és erényei szerint nevelte oket. Ferencnek szokása volt, hogy havonta egyszer elment a környezo városokba, falvakba s ott kéregetett. Az alamizsnának csak kis részét tartotta meg magának, a többit szétosztatta a szegények között. Társai is hasonlóképpen tettek. Egy alkalommal, amikor Ferenc körútjáról visszatért, két rosszindulatú ember ot szidni kezdte, képmutatónak, naplopónak nevezte. De Isten védelmére kelt szolgájának: egyik becsmérloje megbetegedett, a másik megnémult. Isten a csodatevés és a jövobelátás adományával is megajándékozta hu szolgáját, akit a nép tisztelt, de ot ez a tisztelet arra ösztönözte, hogy megfeleljen az elvárásoknak s foleg Isten tetszésének. Idos korában sem hagyta abba szigorú böjtöléseit, virrasztásait. 80 éves korában csendesen hunyt el a Szuz Mária tiszteletére saját maga által épített kápolnánál a Granario hegyen. Holttestét nagy ünnepélyesen helyezték el a pesaroi székesegyházban. Tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.

„Adjátok el, amitek van és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülo erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,33-34.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ferencet arra indítottad, vagyonát a szegényeknek adja és remeteként neked szentelje életét; segíts, hogy példájára téged minél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Isten- Atyánknak nagy terve van velünk.

Isten- Atyánknak nagy terve van velünk.

 
Szentírás első lapja arról ír, hogy Isten megteremtette az eget és a földet, majd évmillión keresztül alakította olyanná, hogy azon életet teremthessen. Amikor a növények és állatok fajtáik szerint mind megjelentek, akkor elérkezett a nagy pillanat: a teremtés utolsó mozzanataként Isten megalkotta a látható világ csúcspontját, az embert. „Azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó¬mászón, amely mozog a földön". Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Elgondolkodtató sorok: alkossunk a mi képünkre. Mit jelentenek ezek a többes számú kifejezések? Mi a Szentháromság titkának ismeretében könnyen válaszolunk: a három Isteni Személy beszéli meg a teremtés mozzanatait, csakhogy ezt a szöveget olyan ember írta le először, akinek fogalma sem volt arról, hogy az egy Istenben nem egy, hanem három személy van. Az angyalokkal nem beszélheti meg tervét, hiszen a teremtés kizárólagos isteni cselekedet, amelyet Isten soha senkire sem ruházhat át. A józan ész oldja meg a problémát: Isten Mózesnek kinyilatkoztatja, ami történt, Mózes pedig becsületes ember lévén, leírja úgy, ahogy hallotta, függetlenül attól, hogy érti-e vagy sem. A lényeg, hogy az új teremtmény mintája maga az Isten lesz valamilyen formában. Mivel az ember nemcsak lélek, hanem test is, Istenben viszont semmiféle anyagi nincs, azt kell mondanunk, hogy az ember az Isten benső szeretetközösségének a mintájára kapja a létét. Úgy kell erre a belső isteni életre gondolnunk, ahogyan már elmélkedtünk róla: az Atya öröktől fogva birtokolja önmagától az egész végtelen isteni természetet. Születő Fiának fenntartás nélkül, egészen átadja isteni természetét. A Fiú végtelenül boldog ettől az ajándéktól, de tudja, hogy az Atyának is szüksége van rá, ezért azonnal vissza is ajándékozza neki. Ketten együtt adják az isteni akarat síkján származó Szentléleknek, Ő pedig vissza a két első Személynek. Ez az önzetlen, örök ajándékozás Isten belső, szentháromságos élete. Ez az isteni boldogság lényege. Ezt teszi meg az emberteremtő Isten az ember minta okának. Ennek a boldogságnak kell megvalósulnia az ember életében is. Ezért teremti Isten férfinak és nőnek az embert, hogy mindkét nemben legyen valami csodálatos többlet, ami a másik nemből hiányzik, hogy tudjon mindkettő ajándékozni fontos, kívánt, boldogító értékeket.

Évközi 29. hét szombat

Évközi 29. hét szombat

Ef 4,7-16; Lk 13,1-9

„A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapja”

Tegnap hallgattuk Szent Pál apostol igen fontos üzenetét arról, hogy mindenki fogadja el azt a hivatást, amelyet Isten szánt neki. Ma még jobban oda kell figyelnünk erre a tényre, hiszen nem egyéni érvényesülés a tétje a keresztény életnek, hanem az Egyház felépülése. Létre akarja hozni az Úr Fiának közösségét, azt a remekművet, amelyet Isten tervez, az igazság és a szeretet alapjára épít, „egy, szent, katolikus és apostoli egyház” lesz belőle. A keresztség által ebbe a közösségbe, szent szervezetbe épít be minden megtérőt a Lélek, tehát teljességgel a kegyelem műve lesz minden részletében, a mi kimunkálásunkban is. Jézus válogatja ki ma is azokat, akikből létrehozza saját szent misztikus testét: „Fölment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek. (Zsolt 68,19) Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki fölment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent” (Ef 4,8-10).A nagy munkát már földön jártában elkezdte, aztán folytatja a mennybemenetele után: „Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá  és  tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából , amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége, hogy ne legyünk már ingatag gyermekek és ne vessen minket ide-oda  a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal” (11-14) Ezért kellenek az Egyházban a tisztán látó, jól képzett tanárok, a hitet kiválóan ismerő és helyesen tanító papok:„Járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenkor nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej”(15) A legújabb időben a paphiány miatt Egyházunk megengedi, sőt buzdítja a katolikus híveket,igyekszik őket kellőképp kiképezni, hogy a hiányzó papság segítőtársaiként a szentmisében a szent  szövegeket felolvassák az előírások szerint, jóváhagyott prédikációkat felolvassanak, hittant tanítsanak. Őket is a Szentlélek kell, hogy segítse: „Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (16) A Szentléleknek kiváló munkatársai lehetnek a szülők és nagyszülők is. Természetesen nekik is tudniuk kell az Egyház tiszta tanítását. Vigyázniuk kell a kifejezésekre is, amelyeket Egyházunk használ, nehogy sérüljön az igazság.

CORTONAI BOLDOG GUIDO

CORTONAI Boldog GUIDO

 (1190-1250)

 
Cortona a Romagna* tártományban található. Több ferencesrol ís híres: Cortonai Illésrol, aki Szent Ferenc után a rend fonöke lett, továbbá a bunbánó szentrol, Cortonai Margitról, aki a század vége felé költözött a városba. Guido jóhíru, vallásos szülok gyermekeként a hagyomány szerint 1211-ben hallgatta az ott idozo Szent Ferenc beszédét, majd utána kérte felvételét a rendbe. A szent mindjárt rá is adta a szent ruhát, majd a Celle-nek nevezett magányos helyre mentek, ahol jótevok segítségével egyszeru rendház épült, itt élt néhány rendtársával Guido buzgó imában, böjtölve és munkálkodva. Aztán pappá szentelték. Abban az idoben a papságra való felkészülés a püspök belátásán múlott; sokszor elég volt némi jártasság a latin nyelvben, a szentírásban és a szertartásokban, s pappá lehetett valaki. Guidót Szent Ferenc Cortonába küldte, ahol szentbeszédeivel, szent életével, csodáival szép eredményeket ért el. Abban az idoben egy-egy igehirdeto nem maradt huzamosan egy helyen, hanem bejárta a környék városait, falvait, így tett Guido is, mígnem 60. évében a Celle-i rendházban, ahol szerzetesi életét elkezdte, visszaadta lelkét Teremtojének. Halála elott megjelent neki Szent Ferene. „Nézzétek Szent Ferenc atyánkat! - mondta a haldokló. Jöjjetek, menjünk elébe!” - Ezek voltak utolsó szavai. A kortónaiak nem hagyták holttestét a rendházban, hanem elvitték és városuk legnagyobb templomában temették el szép márványkoporsóban. Isten csodákkal dicsoítette meg sírját. Néhány év múlva ellenséges arezzói csapatok törtek be a városba, raboltak, fosztogattak, még a templomokat sem kímélték. A templom sekrestyése ennek hírére Gudio fejét meg akarván menteni, vászonba takarva leeresztette egy kútba. Három év múlva a kortónaiak észrevették, hogy a kútból fény sugárzik elo. Megtalálták Guido fejét, mely telesen száraz volt, s körmenettel vitték a templomba s tették újra a koporsóba. Guido boldoggá avatása. két részletben történt: Eloször XIII. Gergely a kortónai egyházmegye számára tiszteletére zsolozsmát és szentmisét engedélyezett (1580), késobb XII. Ince 1700 körül tiszteletét kiterjesztette a szeráfi rendre.
„Mindenható, örök Isten!... Te szentjeidnek példás élete által bizonyságot teszel arról, mennyire szeretsz és pártolsz minket; s hogy üdvösségünk szent titka valóra váljék bennünk, a szentek nagyszeru példája sarkall minket, de imádsággal is közbenjárnak értünk, jóságodat mindenkor kérve.”
Prefáció a szentekrol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Guidót, Szent Ferenc tisztelojét kiváló igehirdetové tetted és csodatételekkel megajándékoztad. Közbenjárása tegye hatékonnyá a mi életünkben is üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 38.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 38.

Jákob temetése

 
Jákob megáldotta fiait az ősi szokások szerint. Mindegyiket külön-külön szöveggel, érdemeik és Isten jövőt ismerő és sorsot irányító szent akarata szerint: „Ezt mondta nekik apjuk, és megáldotta őket, mindegyiket a neki szóló áldással. Aztán megparancsolta nekik: Én immár népemhez térek. Temessetek engem atyáimhoz Makpéla-barlangba, amely a hetita Efron mezején van Mamréval szemben, Kánaán földjén, amelyet Ábrahám vett meg a hetita Efrontól, a mezővel együtt, temetőbirtokul. Ott temették el őt és feleségét, Sárát. Ott temették el. Izsákot is a feleségével, Rebekkával együtt, és ott fekszik eltemetve Lea is. Amikor aztán befejezte parancsait, amelyeket fiainak adott, felhúzta lábát az ágyra, meghalt és népéhez tért”. (Ter 49,28-32) Minden édesapának kötelessége a szüleitől örökölt életet továbbadni mindazoknak. akiket Isten rajtuk keresztül akar az életnek ajándékozni, felnevelni őket arra a célra, amit Isten jelölt ki neki. Vigyáznia kell, hogy Isten akarata, azaz parancsai szerint gondolkodjék és éljen. Lám, ő maga is erre törekedett. Szívből szerette és egyetlen párjának választotta nagybátyja kisebbik leányát. Nem rajta múlt, hogy Lea lett az első felesége, és hogy őt rendelte Isten hat fia édesanyjának. Szív e szerelme és a kötelességei között mindig a kötelesség volt elől. Ezért rendelkezett úgy Lea halálakor, hogy apjának és nagyapjának sírjába temessék Leát, mert már akkor döntenie kellett arról, hogy mind őseivel, mind a fontosabb feleséggel együtt pihenjen az ő teste is. A lelkük azonnal a pokol tornácára került, és várták együtt az időpontot, amikor Júda törzséből megszületik a földre a Megváltó, befejezi küldetését, és viszi magával választottait, akik a földi küldetésüket híven végbevitték. Jákob már sok újdonsággal tudott szolgálni apjának és nagyapjának. Meg tudta erősíteni Ábrahám látomásait, beszélgetéseit az egy igaz Istennel, elmondhatta azt is, hogy menekülése éjszakáján hogyan látta Őt a mennybe vivő lépcsősor tetején. A testük pedig békében várta együtt a legfontosabb családtagokkal a boldog feltámadást a megszentelt földben.

Izrael temetése

 
József, akit emberileg apja a legjobban szeretett fiai közül, mint a család leghatalmasabb tagja, átvette a családfő szerepét. „József ráborult apjára, siratta és csókolgatta őt. Aztán megparancsolta rabszolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be apját. Mialatt azok a parancsot telesítették, elmúlt negyven nap, mert így szokott ez lenni a holttestek bebalzsamozásánál. Egyiptom siratta őt hetven napig. Amikor letelt a siratás ideje, így szólt József a fáraó háza népéhez: Ha kegyelmet találtam előttetek, mondjátok meg a fáraónak, hogy apám megesketett engem: Íme, én meghalok. Temess engem az én síromba, amelyet Kánaán földjén ástam meg magamnak. Hadd menjek fel tehát, hadd temessem el atyámat, aztán majd visszatérek. A fáraó azt üzente neki: Menj csak felé, temesd el atyádat, amint megesketett. Fölment tehát, és vele ment a fáraó összes szolgája, házának vénei és Egyiptom földjének összes nagyja, valamint József háza népe és testvérei. Csak a gyermekek, a nyájak és a csordák nem, ezeket Gósen földjén hagyták. Szekerek és lovasok is voltak a kíséretében, így nem volt kicsi a tábor. Amikor aztán eljutottak Átád szérűjéhez, amely a Jordánon túl fekszik, ott nagy és keserves siránkozással gyászszertartást tartottak. Hét napot töltöttek el ezzel. Amikor Kánaán földjének lakosai látták ezt, így szóltak: Nagy gyászuk van az egyiptomiaknak Jákob fiai úgy tettek tehát, ahogy apjuk megparancsolta nekik. Elvitték őt Kánaán földjére és eltemették”

Évközi 29. hét péntek

Évközi 29. hét péntek

"Éljetek méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok”

Ef 4,1-6, Lk 12,54-59

Hatalmas erejű gondolatok közlése után Szent Pál apostol gyakorlati tanácsokkal látja el a levél címzettjeit, az efezusi híveket, és velük együtt természetesen minket is. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy a levél írásakor fogságban sínylődik, keze, lába bilincsbe verve, de a szeretete erős, sugározni akarja a jót minden testvére életére. Ez az állapot is Isten akarata szerint alakult ki. Azt kell mindig elfogadni, amit az Úr adni akar. A szabadon élők is kötve vannak Isten velük, való terveivel. A végtelen nagy Isten minden ember számára élettervet készít. Ehhez a tervhez jelöli ki a lelki és testi képességeket, amelyeket a szülők és az összes ős életerejéből származtat át az embrionális állapotban. Ezekhez teremt új készségeket a testben és lélekben is. Ezek még csak lehetőségek, tehetségek, amelyeket majd ki kell fejlesztenie az új embernek élete folyamán. Ehhez kell a szülők okos hozzáállása, amit nevelésnek hívunk. Kellő alázattal kell elfogadniuk még ebben az ultramodern korban is, amikor már az anyaméhben kialakuló magzat alapvető elrendezését látja a tudás embere, és megkérdezi a szülőket: kislánynak indul a kicsike, de át tudjuk hangolni, ha a szülőknek az jobban tetszik. Az apostol bölcs tanácsa: „Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben” (1-2a) Miért gondolhatná bárki, hogy ha belekontárkodik egy emberi testbe, valamit átalakít, az eredeti isteni tervet is felforgatva valami értelmes eredmény születhet? Ugyanígy a saját magunk Isten által elhatározott felépítését, hatásait is próbáljuk mindig elfogadni alázattal. Az embernek kell alkalmazkodnia, nem az Isten változtatja meg a világot egy másik ember nagyravágyása szerint. „Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatástok is egy reménységre szól” (3) Mennyi kificamodott egyéniség lehetett volna értékes jótevője a társadalmaknak, ha nem lihegik túl a konkrét isteni terveket a szülők, nevelők, esetleg maguk a nagyravágyó egyének. Lelki síkon is ugyanezt kell szem előtt tartani: „Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól”(4) Ezt a hivatást, amit neked, nekem rendelt az Úr, csak én tudom helyesen, jól b betölteni. Amit pedig a kegyelem eszközeivel akar hozzáadni Isten az emberi cselekvéshez, azt is Isten terve határozza meg: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindenkinek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (6) A helyes döntésünk mindig így kezdődjék: „Legyen meg a te akaratod!”

KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS

KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS

 (1386-1456)
*Capestrano, 1386. június 24. +Újlak, 1456. október 23. 

János Dél-Itáliában, Aquila közelében, Capestranóban született. Atyja ,,északi báró'', minden valószínűség szerint német származású, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körüli bajok miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra, azt remélték tőle, hogy megvédi a népet. De hamarosan életét vesztette, s ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye: a szeme láttára égették fel atyja várát.

János rendkívüli tehetségekkel volt megáldva, ezért egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb jogi karára. Közel tíz évig tanult. Tanulmányai befejezése után Nápolyi László rövidesen kinevezte a Nápolyi Vicaria, a királyság legfőbb bírósága elnökévé. Ezt a tisztet nem sokáig töltötte be, mert egy perben igazságtalan ítélet meghozatalára kényszerítették, s ez egy ember életébe került. Ekkor lemondott tisztéről, a király pedig Perugiába küldte bíráskodni. Huszonhat éves volt. Két év múlva egy kis időre a város kormányzója is lett.

Gyors karrierje és ragyogó állása birtokában eljegyzett magának egy nápolyi grófi családból való leányt, és ekkor fordulat következett be az életében:

A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták, és ekkor változott meg a lelke úgy, hogy később a megtérését látta benne. Teljesen szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s belépett a ferences rendbe, mégpedig az akkor újonnan induló obszervánsok közé.

Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ezekben az évtizedekben ugyanis komoly küzdelem folyt azért, hogy a ferences rendnek legalább egy része a Szent Ferenc által adott szigorú regula szellemében éljen, és el ne veszítse minden hitelét az Egyház és a hívők előtt. János először személy szerint élte az ősi ferences életformát, majd törvényhozója lett az obszerváns irányzatnak. IV. Jenő pápával ő alkotta meg az obszerváns szabályzatot, és mindent megtett annak érdekében, hogy egész Európában meghonosítsa. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új konventokat alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek. S éppen ez az obszerváns mozgalom volt az, amely a hívők körében feléledő vallásos érdeklődést újra az Egyház hatáskörébe tudta vonni.

A konstanzi zsinat (1414--1418) végre megszüntette az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, melynek következtében Európa -- legalábbis erkölcsi szempontból -- romhalmazzá vált. Senki sem tudta, mit is kell hinnie, melyik pápának kell engedelmeskednie, hisz harminc éven át legalább két pápát tudtak maguk felett az emberek. Ebbe a zűrzavarba a Sziénai Szent Bernardin (lásd május 20-án) és Kapisztrán Szent János által újra életre hívott vándorprédikátorság hozott megoldást. Itáliában feltűntek a kolduló és prédikáló barátok, és Kapisztrán János vitte ezt az életformát az Alpokon túlra. Az igehirdetésnek ebben a formájában szinte a semmiből, elölről kellett kezdeni mindent: a kereszténységet csak az ismerheti, aki maga hiteles formájában éli (ezért volt olyan fontos az obszervancia, a ferences ősi regula); enélkül minden teljesen hiábavaló, még a legszebb prédikáció is. Ez a felismerés és misszió volt a Kapisztrán-féle obszerváns reform lényege.

János negyven éven át prédikált, naponta legalább egyszer, s néha három óra hosszat. Ha valahol megjelent, eseményszámba ment. Városok és fejedelmek hívták meg. 1442-ben IV. Jenő megbízásából Burgundiába és Flandriába, 1451-ben Európa középső területeire ment, s mindig tizenkét testvér kísérte (név szerint ismerjük őket!), akik részben tolmácsai voltak, hiszen János mindig latinul beszélt, részben az írnok szerepét töltötték be. Olykor röplapokat is készített a husziták ellen Csehországban. Járt Olmützben, Passauban, Augsburgban, Würzburgban, Nürnbergben, Erfurtban, Jénában, Magdeburgban, Lipcsében, Boroszlóban, Krakkóban. Beszélt birodalmi gyűléseken Regensburgban és Frankfurtban. Magyarországi szerepéről később bővebben is szó lesz. S miközben inkvizítorként a hit tisztaságáért harcolt, vitatkozott és prédikált, állandóan keresték mint szentéletű tanácsadót is. Mindemellett összeszedett imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez.

Prédikációi egy része írásban ránk maradt, részben a hallgatók feljegyzéseiben, részben tőle magától. Állandóan a keresztény dogmatika lényeges témáiról beszélt, amelyek körül annyi zűrzavar volt a lelkekben. Stílusa egyszerű, de képekben nagyon gazdag.

Csodálatra méltó, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Egy 17. században összeállított római kéziratgyűjteményben írásai tizenkilenc kötetet töltenek meg! Írt a pápa főségéről és teljhatalmáról, a házasságról; magyarázta a ferences regulát, kommentárokat írt jogi szabályokhoz. Közben levelezett is, és e levelekből hétszáz meg is maradt.

A nép nemcsak prédikációit hallgatta, hanem csodálatos gyógyító erejét is felfedezte. Nincs is olyan szent, akinek még az életében oly sok csodájáról készült volna jegyzőkönyvszerű feljegyzés, mint Kapisztrán Szent János esetében. E csodatételei barátja, Sziénai Bernardin szentté avatása után kezdődtek Észak-Itáliában. Bernardin- ereklyéket hordott magánál, és ezeket helyezte a betegekre, akik meggyógyultak. János pedig a gyógyulást mindig Bernardin javára írta! Egy párizsi kódex közel kétezer ilyen gyógyulást sorol fel hely, személy, dátum és tanúk adataival!

E sokoldalú apostoli munka mellett különböző rendkívüli megbízásoknak is eleget tett, melyeket pápák és bíborosok bíztak rá. Így inkvizítorként kellett fellépnie a fraticellik ellen, akik jóhiszemű vallásos rajongók voltak, és nem vették észre, hogy a nemesség csoportjai eszközként használják fel őket hatalmi harcaikban.

János nagyon határozottan harcolt kora gazdasági életének rákfenéje, az uzsorakamat ellen. Gyakori volt ugyanis, hogy a kölcsön után hatvan százalékos kamatot követeltek, ami lehetetlenné tette a szegényebbek számára az életet, s falvak és városok váltak miatta polgárháború áldozatává. Mivel a plébániák alig tudták ellátni a hívők lelkipásztori gondozását, maguk a hívők alakítottak különböző testvérületeket. János a ferences harmadrendben Szeretetszövetséget és több kórházat is alapított.

Élete utolsó szakasza és hősies önfeláldozása Magyarországhoz kapcsolja. ,,A magyar rendek először 1452-ben hívták Kapisztránt Magyarországra Isten igéjének hirdetése végett. Mikor a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra, és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét.''

,,1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Callistus levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse Magyarországon a török elleni hadjáratot. A spanyol származású pápa trónra lépésekor megesküdött arra, hogy kiűzi a törököt Európából, s ehhez Kapisztrán Jánosban és Hunyadi Jánosban megfelelő társakat talált. Július végén Kapisztrán János már egy szövetséges hadsereg tervét küldhette a pápának, amelyet Hunyadi javasolt. Ez sajnos csak terv maradt, de Kapisztrán János tovább fáradozott a minél szélesebb összefogás érdekében. Részt vett a budai országgyűlésen, majd augusztus végén Székesfehérvárra ment, innen Szegedre indult, hogy Hunyadival találkozhasson. Hunyadi azonban nem várta meg, mert ügyei Erdélybe szólították, ezért Kapisztrán utánament, s az esztendő hátralévő részét -- ekkor már hetven éves! -- ő is Erdélyben tölti, ahol az ortodoxok térítésén fáradozik.

Január végén a pápai követ, Carvajal bíboros Budára kérette, és február 15-én a budai vár templomában átadta neki a pápától küldött keresztet és a megbízást, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen.''

Márciusban összehívták az országgyűlést, de a rendek csak április folyamán mozdultak meg, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik. Az ország főurai nem értették az idők jelét, csak Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán fogta fel a helyzet súlyosságát.

Kapisztrán csak április 15-én indult el Budáról, hogy országszerte meghirdesse a keresztes hadat. Július másodikán már huszonkétezer fős sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a száma hatvanezerre nőtt. Valamennyien János gyújtó szava és hite hatására indultak hadba. A kíséretében lévő Giovanni da Tagliacozzo megállapította: ,,Valóban ő volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya és parancsnoka''.

Nemcsak a sereg összegyűjtésében volt fáradhatatlan, hanem a harcban is. ,,Szent Magdolna vigíliájának estéjén már négy órája küzd a török sereg, hogy betörjön a várba. A harc kimenetele kétséges, hol az egyik fél szorul hátra, hol a másik kénytelen a nagyobb tömeg erejének engedni. A keresztesek önfeláldozása megzavarja a török hadrendet, kénytelenek csoportokra oszolva harcolni. De amikor a szultán pihent seregeket vet a harcba, a törököknek végre sikerül benyomulniuk a vár külső udvarába. Hunyadi katonái kétszer verik vissza őket, éjfél körül harmadszor is benyomulnak. Szilágyi Mihály már kétségbeesik, előkészületeket tesz a vár kiürítésére. Kapisztrán ekkor új kereszteseket hoz a várba, s a megerősödött magyar védők újra támadnak: kénbe mártott lángoló rőzsét és venyigét szórnak a törökökre, könnyen gyulladó anyagokat vetnek a sáncokba. A tűz a törökök ruháin rettenetes gyorsasággal terjed, rémületet kelt, zavart okoz, a török roham megáll, sőt megfordul, visszahömpölyög. Rövid időn belül elmenekül a várfalak alól az utolsó élő török is. A támadás meghiúsult, de azért Nándorfehérvár még nem szabadult fel; a török sereg nagyobbik része eddig még nem avatkozott be a harcba.

Másnap a Száva túlsó oldalán táborozó kereszteseket annyira feltüzelte az esti török támadás sikertelensége, hogy alig lehet féken tartani őket. Gúnyolni, átkozni kezdik a törököket. Sőt a délután közepe táján Kapisztrán, aki a szávai táborban tartózkodott, észrevette, hogy a keresztesek át-átszöknek a folyón, és nyilakkal támadják a török lovasságot. Kapisztrán attól tart, hogy meggondolatlanságukkal kockára teszik a tegnapi eredményt, ezért hívja őket vissza, integet, kiabál, de hiába. Ekkor csónakba száll és utánuk megy. A keresztesek pedig hozzáfutnak és kérik, vezesse őket harcba. Ekkor már nem lehetett tétovázni, mert csata alakult ki, és Kapisztrán határoz: ťKi a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!Ť -- kiált fel, és most már ő buzdítja támadásra a katonákat: ťEz a győzelemnek ama nagy napja, amelyet vártunk! Menjünk ellenük!Ť És merészsége megszerzi a legnagyobb győzelmet a magyaroknak.

A keresztesek legázolták a török hadállás balszárnyát, elfoglalták az ágyútelepeket. Visszaverésükre maga a szultán, Mohamed vezeti testőreit ellenük, de most már Hunyadi is a keresztesek segítségére jön. A törökök háromszor tettek kísérletet a támadás megállítására, Kapisztrán azonban lángoló arccal siet előre, s amikor óvatosságra intik, így kiált: ťAki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam és kerestem ezt az alkalmat!Ť

A szultán maga is harcol, de a keresztesekkel szemben most nem tudnak ellenállni. Elesnek legkedveltebb vezérei, elhull a janicsárok színe-java, maga a szultán is sebet kap, és katonái félholtan viszik magukkal.

Mikor másnap hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekült, könnyezett, és így kiáltott fel örömében: ťEz az a nap, melyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!Ť'' (Az idézetek Lovass Gyula: Kapisztrán Szent János c. életrajzából valók a Hősök és szentek c. kötetből, Bp., 1941).

Amikor e győzelem híre Rómába ért, a pápa örök emlékezetül elrendelte Urunk színeváltozása ünnepét, augusztus 6-ra, és szokássá tette a déli harangszót.

Három héttel később meghalt Hunyadi, és október végén az újlaki kolostorban visszaadta lelkét Urának Kapisztrán János is. Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

A megtérést jelentő fogságát ő maga beszéli el: ,,Mérlegeltem, milyen magas a torony. Véletlenül volt éjjeli takaróm, s mivel késem nem volt, a fogaimmal hasogattam szalagokra. E szalagokból, bár hozzáadtam doktori jelvényemet is, annyi hiányzott a földig, amekkora a régi Szent István-szobor... Kezdtem leszállni ezen a szalagkötélen, de doktori jelvényem elszakadt, és én a földre estem, miközben a lábamon lévő bilincsekkel nagy zajt csaptam, és mivel a lábam is eltört, meg sem mozdulhattam. Észrevettek, elfogtak, s ugyanannak a toronynak a fenekére vittek, ahol lábszáram közepéig ért a víz. Derekamnál fogva lánccal a falhoz kötöttek, úgyhogy mindig lábon kellett állnom. Napi élelmem egy kis darab kenyérből és egy pohár vízből állt. Ilyen állapotban a harmadik nap éjjelén a természet nem tudott több ellenállást kifejteni. Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. Láttam a nap egy sugarát, amely a torony egész belsejét megvilágosította. Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''

Alighogy jelentkezett a monteripidói kolostorban felvételre, kegyetlen próbára tették. A guardián azt kívánta tőle, hogy Perugiában, ahol oly sok sikerben volt része, alázza meg magát. Ismét csak ő maga mondja el: ,,Perugiába visszatérve püspöksüveget tettem a fejemre, amelyre felírtam életem összes bűnét és háttal ültem fel egy szamár hátára, hogy ezt a nyomorult, csalárd világot szégyenbe hozzam. Ily módon lovagoltam végig Perugia utcáin keresztül-kasul. A gyermekek versenyt dobáltak sárral és kővel, és valamennyien bolondnak tartottak.''

A guardián nem is járt messze az igazságtól, mert később a szent így vallott magáról: ,,Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat. Visszaemlékszem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, amikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat.''

Mint vándorprédikátor nem annyira a szónak mesterfogásaival, mint életszentsége erejével vonzotta maga köré az embereket. Följegyezték, hogy Bresciában a városi hatóság ,,a polgárság nagy kísérete mellett lehozta őt a Szent Apollinarisról nevezett kolostorból a térre, ahol ötven közszolga állt őrségül mellette az előkelőségek tagjaival -- volt közöttük négy aranysarkantyús lovag is! --, hogy a nép agyon ne nyomja. Útközben ugyanis mindenki érinteni akarta, és próbálták habitusának legalább egy csücskét levágni, mintha csak Szent Péter lett volna''.

Az obszervánsoknak szóló szabályzat utolsó fejezetében így ír: ,,Fel tehát, harcosaim és testvéreim! Akár a hitetlenek földjén buzgólkodtok, akár a katolikusok országaiban szolgáltok az Úrnak, megvetvén a világ gyönyöreit, szent vággyal vágyódjatok az örök dicsőség babérjai után. Krisztus keresztjét átkarolva feszítsétek meg magatokat a világnak és a világot magatoknak. Vessetek le minden terhet és körülöttünk álló bűnt, az apostollal rohanjunk át az elénk állított harcon, szemünket csak hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra szegezvén!''

Egy nürnbergi polgár feljegyezte a szent napirendjét: ,,Hajnal előtt kel. Elmondja a matutinumot, a laudest, a primát és a terciát, ezután misézik. Ennek végeztével latinul beszédet intéz a néphez. Utána a tolmács, amennyire képes volt, lefordította a népnek, amit mondott. A beszéd végeztével visszatért rendjének kolostorába. A szexta és a nóna elvégzése után betegeket látogatott. Sokáig tartózkodott náluk, mindegyik fejére rátette a kezét, és hozzájuk érintette Szent Bernardin birétumát és vérét, s könyörögve imádkozott valamennyiért. Ezután ebédel. Végül fogadja azok látogatását, akik hozzá jönnek. Ezután elmondja a vesperást, és visszatér a betegekhez, ezeknél marad késő estig. Végül a kompletórium és más kedves imádságai elvégzése után nyugalomra tér. Nyugalma rendkívül rövid, mivel az álomra csak kevés időt szán. A Szentírás könyveinek tanulmányozására még szakít egy kis időt.''

Életrajzírói elmondják, hogy gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait. Ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Három-négy órát aludt mindössze. Napjában csak egyszer étkezett, s akkor is oly keveset, mint egy gyermek. Húst harminchat éven át nem vett magához. Állandóan vezeklőövet viselt, s még pápai nuncius korában is térden állva szolgálta ki testvéreit.

A zimonyi táborba gyűlt keresztesekhez a következő beszédet intézte: ,,Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!''

A győzelem után, az újlaki kolostorban betegen, tudván, hogy nagy barátja és társa, Hunyadi már eltávozott az élők közül az Úrhoz, így kesergett: ,,Jaj nekem, mert hosszúra nyúlik zarándokságom ideje és megfosztattam minden reménytől... Miért tagadta meg tőlem Isten azt, hogy érte meghalhassak? Annyiszor voltam háborúban, a hitetlenek között kitéve a halálnak, és megmenekültem, s most tétlenül az ágyban, az ellenség kardcsapása nélkül halok meg!''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent János hitvallód által híveidnek győzelmet adtál a kereszt ellenségeivel szemben, kérünk, engedd, hogy közbenjárására a lelki ellenség minden cselvetésén győzelmet arassunk, és az igazság koronáját Tőled elnyerhessük!

Imádság:

Istenünk, te Szent Jánost küldted szorongattatásban élő híveid megerősítésére; add meg kérünk, hogy oltalmad alatt biztonságban éljünk, s őrizd meg Egyházadat szűntelen békében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    Tanulj keményen, és rendíthetetlenül harcolj a hitedért!

A madár fiaihoz 1956-ban

A madár fiaihoz 1956-ban

 
„Száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültök, csüggedt madarak?”Tanuljatok az ősi, szent időkből:Makkabeusokról zengjen ma a dal!

Izrael, Isten ószövetségi szent népe bálványimádása és szociális bűnei miatt egyre mélyebbre csúszott. A Krisztus előtti VI. század elején a babiloni hadsereg elpusztította Jeruzsálemet, fogságba hurcolta Júdea lakóit. Aztán Babilonnal együtt a perzsák és mének hatalmába kerültek. Ezeket Nagy Sándor győzte le, így a zsidók görög uralom alá kerültek. Nem volt elég nekik, hogy adót fizettek, a lelküket is meg akarták kaparintani. „Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták magukat, hogy gonoszat cselekedjenek.”(1Makk 1,11-15) Antióchosz  Epifánész „bevonult nagy sereggel Jeruzsálembe, belépett dölyfösen a szent helyre, magával vitte az aranyoltárt, a mécstartót és minden egyéb fölszerelést. Elvitte az ezüstöt, az aranyat, meg a kívánatos berendezést, és elhurcolta az ott talált titkos kincseket. Mindezt magához vette és országába tért. Amellett embereket mészárolt le és igen gőgösen beszélt.” (1Makk 1,21-24) Megkísérelte beolvasztani pogány tömegei közé Isten népét is: „Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. A király Jeruzsálembe és Júdea minden városába követek által írásban azt a rendeletet küldte, hogy kövessék az ország pogány nemzeteinek szokásait, szüntessék be az egészen elégő-, vágó- és italáldozatokat Isten templomában, tiltsák meg a szombat és az ünnepek megülését, és megparancsolta, hogy tegyék tisztátalanná a szent helyet és a szent népet, Izraelt. (1,41-46)Le kell rombolni az ifjúság erkölcseit: „Ne metéltessék körül fiaikat, engedjék, hogy beszennyeződjék lelkük mindenféle tisztátalansággal és utálatossággal, felejtsék el a törvényt és forgassák fel Isten minden szertartását”. (48-49) Matatiás papot is csábította a király követe: „Te elöljáró és tekintélyes nagy ember vagy ebben a városban. Fiakkal és testvérekkel ékeskedsz. Járj, tehát elöl és teljesítsd a király parancsát, amint azt az összes nemzet és Júdea férfiai is teljesítették, meg azok, akik visszamaradtak Jeruzsálemben. Akkor helyed lesz a király barátai között neked is, meg fiaidnak is, és bővelkedni fogsz aranyban, ezüstben meg sok ajándékban. Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak és mindenki felhagy atyai törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk”. (2,17-20) Közben leszúrt egy hitehagyó zsidót, majd a királyi küldöttet is, aztán hangos szóval hirdette: „Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam! Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak, és ott maradtak fiaikkal, feleségeikkel meg barátaikkal együtt, mert a baj elhatalmasodott felettük.” (2,27-30) Népükért buzgólkodtak: „Elűzték a gőg szülötteit. A munka sikeresen haladt előre kezükben. Így megmentették a törvényt a pogányok kezétől és nem engedték nagyra nőni a bűnösök szarvát”. (2,47-48) „Erőre kapott a gőg és az ostorozás, a felfordulás ideje és a harag dühe. Nos, tehát fiaim, buzgólkodjatok a törvényért, adjátok oda életeteket atyáitok szövetségéért! Gondoljatok az atyák azon tetteire, amelyeket véghezvittek a maguk a maguk idejében, s nagy dicsőség és halhatatlan név lesz osztályrészetek! (2,49-51) „Látjátok tehát nemzedékről nemzedékre, hogy senki sem veszti el erejét, ha Istenben bízik. Ne féljetek hát a bűnös ember szavától, az ő dicsősége ugyanis sár és féreg. Ma még magasztalják, holnap már nincsen. A saját porába tér vissza, terve pedig semmivé lesz.” (2,61-63) Matatiás ezután végrendelkezett: „nos tehát, fiaim, legyetek erősek, férfiasan álljatok helyt a törvényért, mert általa lesz dicsőségben részetek. Tudom, hogy testvéretek, Simon, bölcs ember. Hallgassatok rá mindenkor, ő legyen atyátok! Makkabeus Júdás pedig bátor vitéz volt. Ifjúkorától fogva, ő legyen a sereg feje, és a nép vezére a hadban. Gyűjtsétek magatok köré mindazokat, akik megtartják a törvényt, és álljatok kegyetlen bosszút népetekért! Fizessetek meg jól a pogányoknak, és figyeljetek a törvény parancsára! Azután megáldotta őket és atyáihoz tért”. (64-69) Makkabeus Júdás átvette a hadsereg vezetését, és pompás diadalokat aratott. Kiverte az ellenséget a fővárosból, megtisztította és újjá alakította a szentélyt és az oltárt. Szövetséget kötött a rómaiakkal. De eljött az ő hősi halálának ideje is: „Júdás azt látva, hogy a serege elszéledt, a harcolt pedig el nem kerülheti, elkeseredett szívében, mert nem volt már ideje, hogy összegyűjtse őket, és bánatában így szólt azokhoz, akik visszamaradtak: Rajta! Rohanjuk meg ellenségünket! Hátha állni tudjuk a harcot ellenük! De lebeszélték erről és azt mondták: Erre nincs erőnk. Mentsük csak meg életünket és térjünk vissza testvéreinkhez. Majd aztán harcba szállunk ellenük; most kevesen vagyunk hozzá! Júdás azonban így szólt: Távol legyen tőlünk, hogy így tegyünk! Nem futunk meg előlük. Ha időnk elérkezett, haljunk meg férfiasan testvéreinkért, de ne szennyezzük be hírnevünket. Erre megindult a sereg a táborból és felálltak velük szemben. A lovasságot két részre osztották. A sereg előtt a parittyások meg az íjasok haladtak, a harc élén pedig mindenütt a legvitézebbek álltak. Maga Bachid ész a jobbszárnyon volt. Kétfelől közeledett a sereg és felharsantak a kürtök. Ekkor riadót fújtak Júdás oldalán is. A föld megremegett a seregek kiáltásától. Már reggeltől estig dúlt a harc. Elkeseredetten folyt a küzdelem, sokan estek el sebeikben itt is, ott is. Júdás is elesett, a többiek pedig elmenekültek. Jonatán és Simon elvitték testvérüket, Júdást, és atyáik sírboltjába temették Módin városában. Megsiratta őt nagy siránkozással Izrael egész népe. Sok napig gyászoltak, és mondták: Mint esett el a hős, aki szabadulást hozott Izrael népének!”(9,7-13.17-21) Ez tehát szentírási történet. Isten pecsétje rajta. Egy istentelen, gonosz külföldi nagyhatalom leigáz egy kis népet, és el akarja rabolni szabadsága után vallását és nemzeti öntudatát is. Ez ellen Isten Lelke szólítja önvédelmi harcra a leigázottakat, akiket megpróbálnak lepénzelni, megvesztegethetővé tenni, de hasztalan. 1956. október 23-án egy leigázott nép lázadt fel egy, istentelen állam ellen. Segítséget ígérgetésen kívül semmi nem kapott. Forradalmát leverték. Az egész világ megbámulta, de elnézte, hogyan lövik agyon és akasztják föl hőseit, és tiltják következetesen, hogy forradalomnak nevezzék a világon páratlan hőstettét.  „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13)

Évközi 29. hét csütörtök

Évközi 29. hét csütörtök

Ef 3,14-21; Lk 12,49-53

„hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által”

Elérkezett az idők teljessége, amikor megtestesült az Ige, szenvedésével és kereszthalálával megváltott minket. Az Atya elvileg minden embert gyermekévé fogadott. Aki a Szentháromság hitére megkeresztelkedett, az ténylegesen is Isten gyermeke lehet újra, mint az ősbűn elkövetése előtt szándékolta az Úr. Amint tegnapi levélrészletében olvastuk az apostoltól: „Ez volt az ő örök végzése, amit Jézus Krisztusban, a mi Urunkban valósított meg” (Ef 3,11) Pál apostol boldogan állapítja meg és hálásan köszöni az Atya jóságát: „Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön” (3,14-15) Ez a mondat többet jelent, mint amit a szószerinti magyar fordítás sejtet velünk. Gondoljunk a paradicsomi jelenetre, amikor Isten elvezette a föld összes állatát Ádám előtt: ő megnézte és nevet adott nekik, és az lett a nevük. Egyben ez azt is jelentette, hogy tulajdonába vette az összes állatot (Ter 2,19-20a) Pál apostol is erre mutat rá: angyalok és emberek minden faja Istené. Az emberek minden fajtája elszakadt Istentől, de az Úr saját kezdeményezésére a megváltásban újra magához ölelt minden népet. „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az Ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad s beteljetek Isten egész teljességével” (16-19) Az apostol itt valószínűleg azt a kegyelmet kéri a híveknek, hogy ismerhessenek meg egyre többet Isten végtelen tökéletességéből. Az emberi megismerés tárgyait is így fogjuk fel, a testek méretei adják a biztos ismeretet. Az Ószövetségben is egyre többet mutatott meg az Úr a maga titkaiból. Az Újszövetségben pedig Jézus tágította a túlvilágról adott ismereteinket, hiszen ő nemcsak belelátott egy kicsit az isteni titkokba, hanem pontosan ismert mindent. Pál gondol arra is, hogy a történelem során jönnek majd új emberek, akiknek új és újabb megvilágosításokat ad a Szentlélek. A Szentírásból nekünk is mennyi mindent fed fel az Úr elmélkedéseink során.„Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön örökké! Ámen” 

BOLDOG JOSEPHINE LEROUX

BOLDOG JOSEPHINE LEROUX

 szűz, klarissza vértanú 

(1747-1794)

Észak-Franciaországban született, keresztneve Anna-Jozéfa. 23 éves korában lépett be a klarisszákhoz Valenciennes*-ben. Ebben az idoben zajlottak a francia forradalom véres évei. 1790-ben a forradalmi nemzetgyulés feloszlatta a szerzetesrendeket, kivéve a betegápoló és tanító rendeket. De két év múlva azokat is megszuntette. Így Jozefinának is el kellett hagynia kolostorát. Egy ideig szüleinél tartózkodott, de a közös életre vágyott, ezért, amikor erre lehetoség nyílt, Valenciennes-ben az orsolyitákhoz csatlakozott, akik visszakapták rendházukat. A város ugyanis ebben az idoben osztrák uralom alatt állt. Nem lépett az orsolyita rendbe, csak velük együtt élt. Itt lakott ugyanis húga, Mária Skolasztika mint orsolyita novér. Azonban nem sokáig élhetett közös életet, mert egy év múlva, a várost visszafoglalták a francia csapatok. Az orsolyitákkal együtt neki is el kellett hagynia a kolostort. Nemsokára elfogták oket. Az elfogására jött csapat vezérének mondotta: „Nincs szükség egy gyenge no elfogására ennyi katonára!” Sot megkínálta oket frissítovel, majd amikor megbilincselték nyugodtan követte oket az orzohelyre. Halálra ítélték az öt orsolyita novérrel együtt, mivel háború idején elhagyták Galliát és a köztársaság törvénye ellenére szerzetesi közös életet éltek. Jozefina nyugodtan fogadta a halálos ítéletet. A kivégzés elotti éjszaka meg tudott áldozni, majd húgával és a többi négy orsolyita novérrel együtt „örvendezo arccal ment a vesztohelyre, szent énekeket énekelve, s örvendezve, hogy méltóvá lett katolikus hitéért a halált elszenvedni. Fölkiáltott: Félhet-e az ember, ha megszabadul a számkivetésbol s a mennyország szépségére gondol?” Hálája jeléül kezet csókolt a hóhérnak, s kifejezte, hogy megbocsát üldözoinek- így szenvedte el a vértanú halált (lefejezést) az öt orsolyita novérrel együtt 47 évesen 1794. okt. 23-án. XV. Benedek pápa avatta oket boldoggá.

E szüzed kettos koronával ékes:

testének vágyát hogy igába törte,

s testében szerzett diadalt a véres, büszke világon.

Se halált nem félt, se halál követjét:

hóhér-kínzások ezer új alakját,

s vérét hullatván mehetett az égnek szent örömébe.

A vértanú szuz zsolozsmájából

Imádság:

Urunk, Jézus, öntsd szívünkbe az istenfélemlet és a szeretetet, hogy Boldog Jozefína szuz érdemeiért és példájára inkább a halált válasszuk, minthogy Téged valami bunnel megbántsunk.

 

A családról a családnak az Evangélium tükrében 37.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 37.

Izrael fiaivá fogadja két unokáját 

 
Miután József megesküdött apjának, hogy halála után visszaviszi holttestét Kánaánba, Izrael pedig biztosította fiát, hogy nagyon megnöveli családját, még nagyobb megtiszteltetést is tartogatott számára. „Azért tehát a két fiad, aki neked Egyiptomban született, mielőtt idejöttem hozzád, legyen az enyém: Efraimot és Manasszét számítsák éppúgy az enyémnek, mint akár Rubent és Simeont. A többiek azonban, akiket utánuk nemzel, a tieid legyenek, és testvéreik nevét viseljék birtokaikban. Amikor ugyanis visszatértem Paddanból, Ráchel, a te anyád meghalt az úton, Kánaán földjén. Efratához közeledtem akkor, és eltemettem őt az efratai, - másik nevén a betlehemi - út mentén. Amikor Izrael meglátta József fiait, megkérdezte tőle: Kik ezek? Ő így felelt: A fiaim, akiket itt adott nekem Isten. Azt mondta erre: Vezesd csak őket ide hozzám, hadd áldjam meg őket! Elhomályosodott ugyanis Izrael szeme a késő öregségtől, így nem látott tisztán. Odavitte tehát hozzá őket, ő pedig megölelte és megcsókolta őket. Aztán ezt mondta a fiának: Nem fosztottak meg látásodtól, sőt Isten még utódodat is megmutatta nekem! József ekkor elvette őket az apja öléből, és földig borult. Aztán Efraimot a maga jobbjára, azaz Izrael balkeze elé, Manasszét meg a maga baljára, azaz apjának jobb keze elé állította, és mindkettőjüket odavezette hozzá. Erre ő kinyújtotta jobb kezét és Efraimnak, a fiatalabb testvérnek a fejére tette, a balkezét pedig Manasszénak, az idősebbnek a fejére. Aztán megáldotta Jákob Józsefet ezekkel a szavakkal: Isten, akinek színe előtt jártak atyáim, Ábrahám és Izsák, Isten, aki pásztorom volt ifjúságomtól kezdve mind a mai napig, az angyal, aki megszabadított engem minden bajtól, áldja meg ezeket a gyerekeket, szálljon át rájuk az én nevem, atyáimnak, Ábrahámnak ls Izsáknak a neve, és növekedjenek sokasággá a földön”. (48,5-16)

Miért történt az áldó kéz cseréje?

 
József, amint apjával szemben felállt, úgy igazította fiait, hogy Manassze kapja az elsődleges áldást, lévén ő az idősebbik. Apja azonban keresztbe tette kezeit. Amikor József reklamált, megkapta a magyarázatot.„Amikor azonban József látta, hogy apja Efraim fejére tette a jobb kezét, rosszul esett ez neki. Megfogta tehát apja kezét, le akarta venni Efraim fejéről és áttenni Manassze fejére. Közben azt mondta apjának: Nem jó ez így, atyám, mert ez az elsőszülött, ennek a fejére tedd a jobb kezedet! Ő azonban ellenállt és azt mondta neki: Tudom, fiam, tudom! Ez is több néppé lesz, meg is sokasodik, de a kisebb testvére nagyobb lesz nála, s annak utódja sok nemzetté növekszik. Aztán megáldotta őket, és azt mondta: Tebenned nyerjen áldást Izrael! Hadd mondják: Úgy cselekedjék veled Isten, mint Efraimmal, és mint Manasszéval! Efraimot tehát Manassze elé helyezte. Józsefnek, a fiának pedig azt mondta: Íme, én meghalok, de Isten veletek lesz, és visszavisz titeket atyátok földjére. Adok neked ott egy részt a testvéreidén kívül, azt, amelyet kardommal és íjammal vettem el az amoriták kezéből.“ (48,17-22)

Évközi 29. hét szerda

Évközi 29. hét szerda

Ef 3,2-12; Lk 12,39-48

„A pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek"

Saul Damaszkuszhoz közeledve a déli napsütést sokszorosan túlragyogó fényességben látta meg először az élő Jézust. Néhány napra elvesztette testi szemének világát ettől a fényességtől, de megnyílt a lelki szeme: A Názáreti Jézus áll előtte isteni fényben, élő valóságban, tehát igaza van a keresztények tanításának: Ő valóban feltámadt halottaiból. Saul azonnal Jézus híve lett. A damaszkuszi keresztények azonban rettegtek tőle. Jézus egy Ananiás nevű tanítványát küldte Saul szállására, hogy keresztelje meg őt. Ezekkel a szavakkal nyugtatta meg Ananiást: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nékem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért". (ApCsel 9,15-16) Erre a megbízatásra céloz Pál a mai levélrészletben: „Ezért vagyok én, Pál, Krisztus Jézus foglya értetek, pogányokért. Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb megírtam." (1-3) Valóban titok volt előbb a zsidóknak, hogy a pogányokat is velük együtt gyermekeivé fogadja Isten. Titok volt ez a tény a pogányoknak is, nagyon kevesen tudtak arról, hogy a Megváltó a földön él, bár ismerték a régi ígéretet, hogy eljön majd egykor egy asszony szülötteként a földre (Ter 3,14-15)„Megismertem Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint."(4-7) Pál apostol ezt óriási kitüntetésnek fogta fel: „Nekem, az összes szentek közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, és felvilágosítani mindenkit, miként vált valóra a titok, amely öröktől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben, hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétű bölcsessége a mennyei fejedelmeknek és hatalmasságoknak az egyház útján. Ez volt az ő örök végzése, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban valósított meg, akiben bizalmunk van, és biztonságos utunk a benne való hit által" (8-12) Ezt a csodálatos titkot még most sem akarják sokan megismerni vagy elismerni. Pedig ennek alapján milyen gyorsan megoldódnék a mai problémák többsége. Pál lelkületével imádkozzunk a megoldásért.

GÁZAI SZENT HILÁRION

GÁZAI SZENT HILÁRION

 szerzetes

Október 21.
*Tabatha, 291. +Ciprus szigete, 371.

Amikor Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) a 386. év elején Jeruzsálembe ment, hogy a Krisztus élete és halála által megszentelt helyeken szerzetesként fejezze be életét, még elevenen élt Hilárion emlékezete, aki a szerzetesi életformát hazájából, Egyiptomból átültette Palesztinába és Szíriába. Alakja köré időközben számtalan legenda szövődött, úgyhogy nem könnyű elválasztani a történeti eseményeket a legendától. A régieknél azonban az ilyenféle fontolgatások nem, vagy csak alig jöttek számításba; még az olyan kritikus szellemnél sem, mint Jeromos, aki Szent Epifániosz (315 körül- -403) püspök egy ma már elveszett, de akkor még meglevő levele szerint, és a helyi szóbeli hagyomány alapján lendületes dicsőítő beszédben írta meg a szent életét. Csaknem határtalan tiszteletet élveztek abban az időben a szerzetesek, akik Krisztusért mindent elhagytak, és nagyvonalú, gyakran csodálatra méltó lemondásban egyedül a Megfeszítettet akarták követni. Nem csoda tehát, hogy az első nagy palesztinai szerzetes emlékéhez a maga teljességében kapcsolódott mindaz, ami a kor felfogása szerint hozzátartozott az igazi szerzeteshez.
Szent Hilárion külső életútja nagyon mozgalmas volt, a belsőről viszont csak sejtelmünk lehet. Amikor Hilárion a dél-palesztinai Gáza melletti kis Tabathában megszületett, Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.), az egyiptomi szerzetesség megalapítója éveinek és tevékenységének virágkorát élte. Az ifjú Hilárion, miután pogány szülei Alexandriába küldték retorikát tanulni, kapcsolatba került a kereszténységgel és nemsokára Antallal is. Legföljebb tizenöt éves lehetett, amikor megkeresztelkedése után a nagy szerzetes atyától átvette a fehér ruhát. De nem tartott ki sokáig Antal társaságában, aki köré az emberek már csapatosan sereglettek. Hilárion -- nem egészen jogosulatlanul -- úgy vélte: Antal külső tevékenysége éveit évtizedekig tartó csend és magány által készítette elő; hogy tudná azonban egy tizenöt éves ifjú ilyen nyüzsgésben megtanulni a szerzetesi életet?
Így hát Hilárion már két hónap múlva visszatért hazájába. Szülei időközben meghaltak, gazdag örökségét szétosztotta testvéreinek és a szegényeknek, s elindult a Gáza kikötővárosa, Majuma mellett levő puszta homokdűnékhez. Itt gyakorolta magát egyedül, félig még gyermekként, tanító és vezetés nélkül az Antalnál és tanítványainál látott módon az erényekben, az imádságban és a Szentírás olvasásában, böjtökben és éjszaki virrasztásokban, teste megfékezésében. Kemény munkával teremtette elő szűkös táplálékát. Egy sásból és kákából készült parányi kunyhóban talált menedéket, amelyet folyton változó, kóbor rablóktól fenyegetett lakóhelyein emelt, később pedig egy kis szilárd cellában, amely Szent Jeromos idejében még látható volt. Itt küzdötte végig a sötét hatalmak elleni harcot, mint ahogy csaknem minden nagy istenkereső tette.
Huszonkét évig élt Hilárion vezeklőként tenger és mocsár közti tanyáján. Időközben elterjedt a híre egész Palesztinában, s felkeresték mint tanácsadót és csodatevőt. Legendája számos gyógyulásról beszél, amelyek egyre híresebbé tették a szegény és magányos remetét. Életét egyre többen utánozták; számtalan ,,kolostor'' keletkezett a környékén, és a ,,szerzetesség'' gyorsan elterjedt Dél-Palesztinában.
Ha elfogulatlanul olvassuk Szent Jeromosnak erről a folyamatról szóló közlését, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy azt próbálta itt ki mindenki, amit éppen helyesnek tartott. Szervezettségnek nyoma sem volt. Ha Szent Hilárion ,,kolostorairól'' beszélünk, a legtöbb esetben remeteségekről van szó, amelyekben az egyes szerzetesek úgy gyakorolták magukat az erényekben, ahogy tudták. Hilárion viszonylag laza kapcsolatot tartott fenn a testvérekkel; legalább egyszer egy évben, a szüret idején felkereste őket, imádkozott velük és oktatta őket. Ilyenkor a remeték egész raja kísérte. Úgy látszik, egyes remeték kevésbé önmegtagadóan éltek, mint Hilárion. Voltak köztük olyanok is, akik szőlőheggyel rendelkeztek, azt megmunkálták, és így a szőlőhegyükre látogatókat meg tudták vendégelni. A szent nagy nemtetszésére egyesek túlságosan is gondoskodtak jövőjük biztosításáról.
Ebben az időben történt egy esemény, amely jelentős volt a palesztinai egyház számára. Hilárion egy vándorlása alkalmával eljutott a még csaknem teljesen pogány Elusza városba, s ott sikerült megalapítania az első keresztény közösséget.
Hilárion közben hatvanéves lett. Egy sok testvért befogadó nagy kolostor és számos remeteség alakult ki a magányosságot kedvelő szerzetes körül, és minden égtáj felől áramlottak hozzá az emberek. Mélységes vágy fogta el korai éveinek csendje és magányossága után, s egyben félelem is attól, hogy a feléje áramló tisztelet miatt elveszti szerzetesi életének gyümölcsét. Két év múlva végre megvalósíthatta vágyát: elhagyta Palesztinát.
Ezzel megkezdődött a szent vándorélete; helyről helyre menekült a minduntalan jelentkező dicsőítés elől. Először néhány hitvallót keresett fel egyiptomi száműzetésében, utána pedig az egy éve (356) elhunyt Antal ,,hegyére'' ment, majd tisztelettel elzarándokolt a szent életének helyeire. Ezután elhagyta a vele együtt érkezett testvéreket, és csupán két kísérőjével együtt megkísérelte, hogy a vágyott csend életét élje a pusztában. Hiába, egy esőcsodája után újból elhalmozták tisztelettel. Ez elől kitérve Alexandria egyik külvárosának egy kis kolostorában talált búvóhelyet. Ám már a megérkezése utáni éjszakán tovább kellett menekülnie, mert elért hozzá a hír, hogy elhatározták a halálát, és rendőrileg nyomoznak utána.
A még csaknem teljesen pogány Gáza lakói ugyanis már régóta nyugtalansággal szemlélték az eleven keresztény élet kibontakozását Palesztina déli pusztai sávjában, és miután a hitehagyott Juliánusz bizánci császár (361--363) lett, kihasználták az alkalmat, hogy véget vessenek ennek. Hilárion kolostortelepét a földdel tették egyenlővé, a szerzeteseket megölték vagy elűzték, Hilárion után pedig nyomoztak az állam rendőri szervei. Az üldözött még idejében kisiklott a kezük közül, s a Líbiai-sivatagban levő Juppiter Ammon oázisban várta ki Juliánusz császár halálát. Egy év elég volt ahhoz, hogy ismertté váljék. Amikor a birodalom új, keresztény császárt kapott, egy gázai tanítványával Szicíliába távozott. A sziget belsejében tűzifát gyűjtöttek, s annak eladásából éltek.
Itt sem sikerült hosszabb ideig ismeretlennek maradniok. Így Hészükhiosz, a szent kedvelt tanítványa, aki időközben három éven át kereste eltűnt mesterét a római birodalomban, rátalált az emberek leírása alapján. Amikor Hilárion kinyilvánította hűséges kísérőjének, hogy nem akar sokáig Szicíliában maradni, ez az idős embert a dalmáciai Epidauruszba vitte. De itt sem maradt sokáig; Ciprus szigetére ment, s ott végre megtalálta a régen óhajtott nyugalmat.
Ez a nyugalom azonban nem lett azonnal osztályrésze. Még két éven át kellett tanító- és csodatevőként kitartania az odaözönlő tömeg közepette. Hészükhiosznak sikerült mélyen a sziget belsejében felfedeznie egy csaknem hozzáférhetetlen, elhagyatott gyümölcsöskertet. Ide már csak néhány gyógyulást kereső ment utánuk. Élete utolsó öt évét viszonylagos nyugalomban töltötte a szent, bár még mindig nem a vágyott csendben és egyedüllétben. Epifániosz ciprusi püspök is a barátai közé számította.
Nyolcvanéves korában, halálát közel érezve saját kezűleg írt végrendeletében felsorolta hagyatékát. Az éppen Palesztinában, a testvéreknél tartózkodó Hészükhioszra hagyta ama Evangélium kéziratát, melyet maga másolt fiatal éveiben, a tunikáját, kukulláját és köpenyét. Ezután békében meghalt. Kívánságára a kertjében temették el. Nyolc hónappal később azonban Hészükhiosz egy ködös éjszakán életét veszélyeztetve Majumába vitte a szent holttestet, és a régi kolostor helyén hantolta el.
A szent utolsó szavai így hangzottak: ,,Távozz, mitől félsz? Távozz lelkem, miért késlekedel még? Csaknem hetven évig szolgáltál Krisztusnak, és még félni mersz a haláltól?'' Akár valódiak e szavak, akár csak a legendához tartoznak, beteljesült életének titkát fejezik ki. Amit az emberek kívülről megismerhettek belőle, az a szelídsége, barátságossága és életének műve volt: a bámulatos önmegsemmisítés műve, a tanító bölcsesség és gyógyító erő csodája, amelyek messzire kisugároztak anélkül, hogy hordozójuk az ilyenféle hatásra ügyelt volna. Ami azonban mindebben megnyilvánult, valami nagyobb dolog volt. Mivel ő maga égett, másokat is lángra tudott gyújtani; így a szerzetesi élet egyik megalapozója lett.
Hilárion rendeltetése az volt, hogy az Egyiptomban kialakult új keresztény életformát elsőnek vigye át Palesztinába. Hogy mennyire megérett rá az idő, mutatja az a lélegzetelállító gyorsaság, amellyel a következő évtizedekben és évszázadokban egész Keleten elterjedt a szerzetesség.

A CSALÁDRÓL A CSALÁDNAK AZ EVANGÉLIUM TÜKRÉBEN 36.

A CSALÁDRÓL A CSALÁDNAK AZ EVANGÉLIUM TÜKRÉBEN 36.

József gondoskodik apja családjáról 
József nem állt bosszút a testvérein, amiért annak idején eladták rabszolgának Egyiptomba húsz ezüstért, hanem a fáraó tudtával és akaratával az ország leggazdagabb földjén adott nekik szállásbirtokot. Lehet, hogy megemlékezett Isten Ábrahámnak adott ígéretéről, hogy Kánaán területén egyelőre csak bérlő lehet, mert majd évszázadok múlva telik be Kánaán földjének végzete, az az erkölcsi romlás, amit Isten irgalma már nem tud elnézni, az isteni igazságosság teljes szigorával kell fellépnie az Úrnak, mint egykor Szodoma és Gomorra esetében is történt. Akkor majd a szépen kiépített Kánaánt saját népe kezére adja Isten. De hogy nyugodtan fejlődjék Izrael népe, és készülhessen fel történelmi küldetésére, a fáraót hangolta arra az intézkedésre, hogy József családja úri módon kapjon szálláshelyet. „József pedig birtokot adott apjának és testvéreinek Egyiptomban az ország legjobb helyén, Rámszeszben, amint a fáraó megparancsolta, és gondoskodott róluk, s atyja egész házáról, ellátva mindannyiukat élelemmel”. (47,11-12) Ugyanakkor az őslakók már nagyon nehéz helyzetben voltak, mert a szűk esztendők alatt minden megtakarított pénzük elfogyott élelemre. Józsefhez mentek tehát, hivatkoztak arra, hogy a raktárakban van elegendő gabona, József ne hagyja éhen halni családjaikat. József is tudta ezt, hiszen a fáraó álma megfejtésekor már erről is szólt a királynak: vannak állataitok, azokat hozzátok ide a fáraónak, ő pedig ad értük ennivalót. Aztán a fáraó tulajdona lett ilyen címen minden lakóház, az utolsó évben pedig önként ajánlották fel személyes szabadságukat, hogy ennivalójuk legyen és vetőmaghoz jussanak az újrakezdéshez. Isten mai ostoba ellenségei kiabálhatnak ezért? A hét bőtermő évben mindenkinek lett volna alkalma gondos munkával elraktározni a felesleget. De könnyebb volt nem dolgozni. József pedig úgy intézte, hogy mindenki újra gazdálkodhatott a maga volt birtokán, csak a mindenkori termés egy ötödét kellett beszolgáltatni a fáraó raktáraiba. Isten igazságos! Az emberek pedig belátták helyzetüket. Maguk mondták Józsefnek: „A te kezed műve, hogy megmenekültünk! Csak tekintsen ránk urunk, és mi örömmel leszünk rabszolgái a királynak” (47,25)

Jákob utolsó évei
„Izrael letelepedett tehát Egyiptomban, azaz Gósen földjén, és elfoglalta azt. Gyarapodott és megsokasodott. Tizenhét esztendeig élt Jákob Egyiptom földjén. Életének utolsó napjai összesen száznegyvenhét esztendőt tettek ki. Amikor aztán látta, hogy közeledik halálának napja, magához hívatta fiát, Józsefet, és így szólt hozzá: Ha kegyelmet találtam szemedben, tedd kezedet ágyékom alá, és cselekedj velem irgalmasságot és hűséget, ne temess el engem Egyiptomban. Hadd nyugodjak atyáim mellett! Vigyél ki tehát majd engem erről a földről, és temess őseim sírjába! József azt felelte neki: Megteszem, amit parancsoltál! Erre ő azt mondta: Akkor esküdj is meg nekem! Ő pedig megesküdött. Erre Izrael imádta Istent az ágy fejére borulva. Miután ezek megtörténtek, jelentették Józsefnek, hogy beteg az apja. Ere magához vette két fiát, Manasszét és Efraimot. Amikor megmondták az idős embernek: Íme, a fiad, József eljött hozzád,- összeszedte erejét, és kiült az ágy szélére. Amikor bement hozzá, azt mondta neki: A mindenható Isten megjelent nekem Lúzában, amely Kánaán földjén van, és megáldott engem. Azt mondta: Megszaporítalak és megsokasítalak, és népek seregévé teszlek. Neked és utódaidnak adom majd ezt a földet örökös birtokul”(47,27-48,4) József úgy érezhette, hogy ez az örökség neki is szól. Nagyon figyelt apja szavaira. Pedig nem csak ennyit akart neki bejelenteni.

Évközi 29. hét kedd

Évközi 29. hét kedd 

Ef 2,12-22; Lk 12,35-38

„Ti is bene épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben”

Mind a galatákhoz, mind az efezusiakhoz úgy jutott el az evangélium jó híre, hogy nem ismerték az ószövetségi kinyilatkoztatást. Egyik nép gyermekei sem tudták, hogy az ősszülők bűne miatt az egy igaz Istentől távol, tőle elszakadt állapotban éltek. A galatákat Pál apostol vezette Istenhez, a szent keresztségben megajándékozta őket a megigazulás kegyelmével. Az efezusiakat mások tanították a hit igazságaira, de ugyanúgy megkapták az istengyermekség kegyelmét ők is a keresztségben, mint a galaták. A galatákat megzavarták a később közéjük érkezett zsidók, akik azt bizonygatták nekik, hogy nem érvényes a keresztségük, mert előbb el kellett volna fogadni a tórát, az ószövetségi törvényt, ezzel be kellett volna kapcsolódniuk az ószövetségi szent népbe az ábrahámi szövetségi jel, a körülmetélkedés által, csak úgy lehetnének Isten megigazult gyermekei. Pál apostol kénytelen volt kemény hangon kioktatni őket arról, hogy ezt az előjogukat a zsidók eljátszották, amikor megtagadták Jézust, ezt a kellemetlenséget az efezusiakhoz írt levélben meg akarta előzni. „Akkoriban írja, Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által” (12-13) Végül is nem vagytok hátrányban:„Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta a saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek, mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (14-18) Ha netán Efezusban is megjelennének Jézus ellenségei, és el akarnák hitetni veletek, hogy ti lemaradtatok mögöttük, ne hallgassatok rájuk.„Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten háza népe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben”(19-22)