CALDEROLAI BOLDOG FERENC

CALDEROLAI BOLDOG FERENC

 (kb. 1440-1507)

 
Calderola városban született. A Ferenc-rendbe lépve az egyházi és világi tudományokban nagy jártasságra tett szert. Amellett igyekezett követni szentéletu rendtársai példáját, akik oly nagy számmal tették híressé Marche tartamányt. Pappá szentelése után nagy buzgósággal szolgálta Isten dicsoségét és a lelkek üdvét. Nappal Isten igéjét hirdette vagy gyóntatott hosszú órákon keresztül. S amikor a fáradt test nyugalomra vágyott, o az éjszaka nagy részét imára, Isten dicséretére fordította, hogy így biztosítsa apostoli fáradozásaira Isten áldását. Különösen érezheto volt a kegyelem áradása a bunösök megtérése terén. Isten különös képességgel áldotta meg ot a viszályok elsimítására s a gyulölködok kibékítésére, ezért is a béke angyalának nevezték. Nagyon tisztelte a Boldogságos Szuz Máriát szentbeszédeivel, imák, énekek terjesztésével. O maga szobrot is faragott, melyet az általa alapított testvérületnek adományozott. A szoborral kapcsolatban késobb sok csoda is történt. Ezt a Mária-szobrot koronázta meg a tolentinói Szent Miklós székesegyházban VII. Piusz pápa, miután kiszabadult a Napóleon-féle fogságból 1814-ben. Ferenc erényei közül kiemelendo alázatossága: jóllehet nagy volt a tudása, szentbeszédeiben alkalmazkodott az egyszeru emberekhez, szívesen hozott példákat a szentek életébol. Ezért mindig özönlött a nép szentbeszédeire. „Minden cselekedetét, gondolatát Isten dicsoségére irányította” - mondja róla a breviárium. A sok apostoli munka, önmagát nem kímélo buzgóság miatt kimerülve Colfano*-ban fejezte be életét 1507-ben. A sírjánál történt csodák hatására holttestét oltárra emelték, tiszteletére évente ájtatosságokat, könyörgo napokat tartottak. Szívét értékes ereklyetartóba helyezték. A camerino*-i püspökök jóváhagyásával boldogként tisztelték. Ezt az évszázados tiszteletet hagyta jóvá XVI. Gergely pápa 1840 körü1.
„Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsoség és imádás és minden áldás.
Minden egyedül Téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.”
Szent Ferenc Naphimnusza kezdo sorai.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ferencben egyházadat kiváló lelkipásztorral ajándékoztad meg s a viszálykodók kibékítésére csodás képességgel ruháztad fel. Érdemei és közbenjárása által add, hogy szeretetedben megerosödjünk, és toled semmi viszontagság el ne szakítson. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 4.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 4.

Kiűzetés az éden kertjéből

„Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Beöltöztette őket, és azt mondta az Úr Isten: Íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk, tud jót és rosszat. Most aztán, nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen és örökké éljen!” (Ter 3,21-22) Bámulhatott az angyalok egy tekintélyes része. A bukott angyalok azonnal ördöggé változtak. Isten megteremtette a poklot, és oda száműzte őket. Az ég megkönnyebbült és megtisztult mindörökké: „Örvendezzetek tehát, egek – énekelték -, és akik benne laktok! Jaj, a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!” (Jel 12,12) Igaz, a világ végéig csatangolhatnak a földön, kísérthetik az embereket, mint ahogy már el is csábították Isten mellől, az Úr környezetéből végleg távozniuk kellett. Itt pedig ámulva látják, hogy Isten büntet ugyan, de a szeretetéből nem űzi ki az embert. Rögös, zimankós út vár rájuk. Nem tudnak erről, nem is védekezhetnek viszontagságai ellen. Isten a gyermekeit féltő gonddal meleg ruhát varr nekik és rájuk adja. Csak ezután következik a kiűzetés a paradicsomból: „Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Ter 3,23-24) Ha ugyanis az ember beteg vagy öreg lett volna, és evett volna az élet fájának gyümölcséből vagy leveléből, attól visszanyerte volna egészségét. A finom ruha véd ugyan, de a betegségeket és az öregedést meg a halált nem tudja kivédeni.

„Virágzik a leányzó”

Amikor az élet titkairól tanítottak minket beszélni a Katolikus Hittudományi Akadémián, idős professzorom említette, hogy a leányok nagylánnyá válásának első vércseppjeit a nemzet új tavaszaként így köszöntötték a szép beszédű drága őseink: „Virágzik a leányzó”. A számkivetés földjén tartózkodó első ifjú házasok még nem ismerhették Madách fogalmazásában a sátán kiábrándító történelmi idegenvezetését, Éva boldog, szemérmes bejelentését. Ádám életmentésnek, a teremtő Isten üzenetének beteljesülését látta: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön” (Ter 1,27-28) Amíg felesége vállát átölelve az anyaság, apaság gyönyörű isteni távlatait ízlelgette Ádám, szemük bebarangolta az óriási rónát a két folyammal. Ezen a mi gyermekeink, unokáink, dédunokáink fognak zsibongani. Az Éden kertje kevésbé hiányzik, a fáradságot majd csak legyűrjük, hiszen Isten a legfontosabbat, a családot meghagyta nekünk.

Éva megszülte Káint

Az Éden kertjéből kiebrudalt ősszülők lassan megbarátkoztak helyzetükkel. Hozzáedződtek a mostoha körülményekhez, és vállalták a munka keserves formáját. Élni, enni kellett. Az előző, Istennel barátságban töltött időszakból úgy tudták, hogy az Úr nem vette vissza minden ajándékát, amellyel szolgálatukra rendelte az egész természetet. Madách költői lelke rásejtett a szebb életbe vetett hit ébredezésébe, ezért adja Éva ajkára eme vágyakozóbb sorokat: Ádám, szőlővesszőt szerzek, lugast telepítek, hogy kezdeti boldogságunk meghitt hangulatát hozza vissza nekünk ide a pusztaságba is. Talán eszükbe jutott az emberi nem boldog jövőjére adott újabb isteni áldás: „Isten megáldotta őket és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön” (Ter 1,28) Volt idejük gondolkodni, mit is jelenthetnek ennek az áldásnak a szavai? A mennyei Atya ezt az áldást nem vonta vissza tőlük, élt bennük, tudatukban és ösztöneikben is. Gyakorlatban semmi előzmény nem igazította el őket. Talán gondolatban keresték értelmét az áldás szavainak: Mit jelenthet: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet? Idővel a hitvesi csókok jobban összefűzték testüket. Mígnem Éva különös mozgásokat érzett a szíve alatt. A megváltozott karcsú leányalak rávezette a titokra: a szíve alatt új élet jelentkezik. Anya vagyok. Aztán fájdalmak jelentkeztek, és megértette Isten baljós szavait: „Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait! Fájdalommal szülöd a gyermekeket” (Ter 3,16) Végül „megszülte Káint, és így szólt: Embert kaptam Istentől” (4,1) a Káin névszó szerint ezt jelenti. Éva ujjongott, mert anya lehetett.

Nem a megváltó

„Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája, amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra”(Jn 16,21) Ezt Jézus mondta, sok ezer évvel később, Éva csodálatos unokája, aki beteljesítette az Atyaisten ígéretét, mert Megváltóként benne a sátántipró Ember született meg. Éva ezt anyaként akkor még nem tudhatta. Azért örült, mert azt hitte, jóvátehette Isten elleni lázadását, az ősbűnt. A Káin nevet így értelmezte: Megkaptam azt az embert, aki jóváteszi bűnömet, helyre állhat a béke Isten és az ember között. Ha nem is ebben az értelemben mondhatta ki, mint az első édesanya a földön az anyaság örök örömét, maga a gyermek szülése, óriási boldogságot jelentett neki. Nem von le az anyák öröméből semmit a szülés felett érzett örömben, ha később a fia nem lett az emberiség dísze, virága. Arról az édesanyák nem igazán tehetnek. Bár él a figyelmeztetés minden anyaságnál: az e világra szülés az anyaság első fázisa. Úgy kel nevelni és imádkozni érte, hogy gyermeke megszülethessen az örök életre is.

Évközi 23 hét szombat

Évközi 23 hét szombat

1Kor 10, 10-22; Lk 6, 43-49

„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?”

Elmélkedéseimben már beszéltem arról, hogy a bálvány nem isten, hanem anyagdarab, élettelen báb. A sátán találta ki, vitte a becsapott embereket köré, és elhitette velük, hogy ez a semmit érő anyagdarab az igaz isten, ezt kell imádni. Látható, tapintható, nem élet idegen világból való. A sátán nem vált eggyé a megmunkált fa vagy fémdarabbal, de magáénak követelte a bálványimádás hódolatát. Amikor pedig áldozatot mutattak be a bálvány előtt, az ajándék egy részét elégették az ördög tiszteletére, a maradék húst megsütötték és felkínálták ennivalóként a megtévedt embereknek, és aki megette, az a bálványon keresztül az ördöggel került közösségbe. Erre figyelmezteti Pál apostol ebben a levelében immár másodszor a kevésbé képzett korintusi híveket. Ha visszagondolunk a Sínai hegy alatt megkötött szerződésre, láthatjuk, hogy a veszedelmes kísértés mindig ott leselkedik az óvatlanok körül. A zsidók jól tudták, hogy az igaz Isten, őseik: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene láthatatlan, mert szellemi létező, de örök és változatlan. Amit megígért nyolcszáz évvel, Mózessel való találkozása előtt, azt kezdte valóra váltani. Látták hatalmát a tíz országos csapásban, majd a Vörös tengerben nyitott utat, a nyomuló egyiptomi hadseregre mért isteni csapást. A hullámsírba fullasztott fáraó és serege fölött lelkesen énekelték a győzelem himnuszát. Az igaz Isten, az ő Istenük győzelme volt ez a sátán felett, akit a fáraó képviselt. Érezték jelenléte erejét, amikor kérésükre Isten hangja megzendült a hegyen, és minden zsidó térd roskadozni kezdett. Másnap valamennyien harsogták a hűség esküt: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (Kiv19, 8) Aztán az áldozati állat vérével frissen mosott ruhájukra fröcskölte kimoshatatlan pecsétként ez a szerződés örök. Másnap Mózes fölment Istenhez a hegyre. A nép várakozott. A sátán leskelődött. Aztán kezdte a fülekbe súgni: Áron készítsen isteneket, mert nem lehet tudni, mi történt Mózessel a hegyen. Áron az arany ékszerekből borjúszobrot öntött. A nép ujjongott: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!” (Kiv 32, 4) Aztán jött a kurjongatás, a tánc, az eszem-iszom, a sátánnal való közösködés. Mi, keresztény katolikusok tudjuk: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10, 16-17) Testvéreim! Őseinket Isten megőrizte a bálványozó népek közt az egy isten-hitben, ide hozta őket a Kárpát-medencébe. Kiegészítette tudásukat, elmondta nekik is két nagy titkát: az egy istenséget három Isteni Személy birtokolja. A Fiúisten felvette istensége mellé emberi természetünket, hogy szenvedni és meghalni tudjon üdvösségünkért. Ennek a jézusi halálnak jelenvalóvá tétele a kenyér és bor átváltoztatása Jézus parancsa szerint. Sem én, sem más nem tud Istennek más ilyen értéket adni, mint a saját Fia. Halála után megszűnt az Ószövetség minden áldozatának érvénye. Ugyanígy megszűnt a mi fehér lovunk áldozat-jellege is. Azóta egyetlen örök főpapot fogad el Isten közvetítőnek: a Názáreti Jézust.„El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok. Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták” (1Kor 5, 7)

CALTAGIRONE*-I BOLDOG LÚCIA

CALTAGIRONE*-I BOLDOG LÚCIA

 szűz, III. r. 

(+1400 körül)

Nemes és jámbor szüloktol született a szicíliai Caltagirone városban. Hagy Isten különös oltalma alatt állt, mutatja az eset, amikor hatéves korában egy hirtelen támadt viharban villám sújtotta azt a fügefát, melyen o volt. A földre esett s halottnak látszott. Ekkor megjelent egy idos ember, Lúciát egy közeli házhoz vitte. A lány életre kelt. Kérdezte az idos embert, hogy kicsoda. Azt felelte: „Szent Miklós vagyok, akit szüleid tisztelnek. Miattuk különös pártfogásomba vettelek.” Attól kezdve Lúcia példaadóan gyakorolta vallását, különösen szeretett a szegényeken segíteni. Serdülo korában egy ferenes III. rendi no jött rokoni látogatásra Salerno*-ból. Lúcia megismerkedett vele s társául szegodött. A lelki életben vezetojének tekintette. Belépett o is a III. rendbe. Amikor az asszony visszatért Salernoba, Lúcia vele tartott. Az o házában élt, mint buzgó III. rendi, segítette a betegeket és szegényeket. Lelki anyja halála után belépett a salernoi III. rendi Szent Mária Magdolna zárdába, ahol szerzetesi életet kezdett. Különösen kitunt az alázatosságban és engedelmességben. Krisztus szenvedésérol naponta elmélkedett; virrasztással, önmegtagadás gyakorlásával igyekezett hasonlóvá válni isteni Üdvözítojéhez. Isten különös kegyelmekkel tuntette ki, ezek hírére sokan fordultak hozzá a környékbol is, hogy tanácsát, imáit kérjék. Mindenki megvigasztalódva távozott tole, sok bunös is megtért szavaira, mások a szent életre nyertek tole indítást. Hosszú és kínos szenvedés után 1400 körül szept. 26-án halt meg. Sírjánál sok csoda történt, különösen vakok, szembajosok gyógyultak meg közbenjárására. X. Leó pápa tiszteletét a Szent Mária Magdolna zárda részére engedélyezte, XII. Ince pedig ezt a tiszteletet kiterjesztette az egész Ferenc-rendre.

„Öleld át Krisztust, aki megvetetté lett éretted... Egy pillanatra se szunj meg magad elé idézni, nézni, szemlélni Jegyesedet, aki üdvösségedért az emberek legutolsójává, megvetetté, megkínzottá és egész testében sokszorosan megostorozottá alacsonyította magát, s végül a kereszt gyötrelmei között lehelte ki lelkét... Ha a kereszten osztozol vele kínjaiban, a. szentek fényességében fogod birtokolni az örök hajlékokat.”

Szent Klára levelébol Prágai Ágneshez.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lúciát gondviselésed titokzatos útján a szerzetesi életre vezetted és csodálatos erényekkel és karizmákkal kituntetted. Segíts bennünket, hogy mindig a jóra törekedjünk s felebarátainkkal minél több jót tegyünk. Krisztus, a mi Urunk által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 3.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 3.

Büntetések a férfira

„Ádámnak pedig azt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, mert por vagy és visszatérsz a porba!” (17-19) Erre is lehetne válaszolni a hitetlenek gőgjével: ez sem büntetés a férfiak számára, mert minden fáradozás kiizzasztja a dolgozó embert. Igen, a férfi nehéz munkája valóban izzadással jár, és járt volna az ősbűn nélkül is. Igazán nem ez a büntetés, hanem a fáradtság, a testet felőrlő kimerültség, ami elnyüvi az emberi testet, különösen, ha nincs rendes tápláléka, vagy ha még betegség is gyötri. Az egész család részesül tehát a bűn büntetéséből. A család azonban hősiesen kell, hogy viselje ezt az általános büntetést és egyéni bűnei büntetéseit is. Minden esetre ne azzal feleljen a gyógyító isteni orvosságra az ember, hogy hebehurgyán a családot tagadja meg. Vegye komolyan az Ádámtól adott jó példát ma is minden férfi: akinek Isten nem adott más fajtahivatást, alapállása mindig a család létrehozása és szolgálata maradjon: „és elnevezte az ember a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek” (20) Elindult újra a család története, mert ez az életforma Isten alapgondolata örök. Nehézségek és ostobaságok ellenére a család élni fog.

Évközi 23 hét péntek

Évközi 23 hét péntek

1Kor 9, 16-19. 22b-27; Lk 6, 39-42

„Jaj, nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot”

Szent Pál apostol több ízben utalt arra írásaiban, hogy meghívott apostolként az anyagi dolgok terén is önellátó volt. Mint rabbi növendék, a Biblia tanulmányozása mellett mesterséget tanult, hogy ne terheljen senkit napi költségeivel. Ez ugyan nagy könnyebbséget jelentett hallgatóinak, később a fiatal egyházközségeknek, neki viszont tetemes munkát kellett elvégeznie. Vállalta ezt annak ellenére, hogy az ószövetségi papság részesült az állat- és ételáldozatokból, Istentől megállapított mértékben. A honfoglalás alkalmával sem sorsoltak nekik szántóföldet vagy más birtokot. Rájuk igazán állt a zsoltár megállapítása: „Az Úr az én örökségem, és kelyhem osztályrésze” (Zsolt 16. 5) a szentsátorban. Majd később a templomban állt egy asztal a kitett kenyerek számára. Ez is áldozati ajándék volt, de egy hét múlva kiosztották a papoknak, és ők, csakis ők fogyaszthatták el. A termények betakarításából tized ját nekik mindenből. Az újszövetségi papságnak is járt ez a jog, hogy ők az imádságnak és az igehirdetésnek tudjanak élni.(ApCsel 6, 2-4) Pál apostol nem akart ezzel a joggal élni: „Én azonban ezek közül semmivel sem éltem. De nem azért írtam ezt, hogy ezután így legyen, mert jobb meghalnom, semhogy valaki üressé tegye ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal” (1Kor 9, 15-18) Tudjuk, hogy ha Istennek legegyszerűbb gyermeke is a jót szeretetből teszi, tehát itt a földön nem kap érte viszontszolgáltatást, „ingyen” teszi a jót a rászorulóval, akkor a mennyei boldogság kezdetén Isten annyi boldogságot nyújt neki örökre szólóan, amennyi jót tett földi életében másokkal „ingyen”, vagyis szeretetből, kizárólag mások boldogításának szándékával. Itt az apostol nyilván erről beszél, hogy az Isten országának szolgálata, az igazság hirdetése, ha szeretetből történik, még inkább kiérdemli a boldogításért járó mennyei boldogságnak nagyobb mértékét” A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik: ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant. Futok tehát, és nem csak vaktában, mérem az ökölcsapásokat, és nem csak úgy a levegőbe csapkodva; hanem sanyargatom a testemet, és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek” (22-27) Magunk életét, hazánk újjászületését ezzel a hozzáállással vigyük győzelemre.

BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR

BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR

 lazarista misszionárius, vértanú

*Puech, 1802. január 6. +Vucsangfu, 1840. szeptember 11.

Jean-Gabriel Perboyre 1802. január 6-án született a dél- franciaországi Mongesty község egy kis tanyáján, mélységesen keresztény lelkületű parasztcsaládban. Jövőjére döntő lett apja testvére, aki Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) lazarista közösségének tagjaként a legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a forradalom által feloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát vezette. János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, majd érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák felváltották a francia jezsuitákat. Szilárd elhatározása legyőzött minden ellenállást, még a nagybátyjáét is. Mivel azonban a forradalom és a háborúk következtében még nem állt fenn rendezett noviciátus, a nagybátyja nyújtotta számára az első bevezetést a szerzeteséletbe. 1820. december 28-án János-Gábor letehette első fogadalmait. Elöljárói Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Legnagyobb mintaképei és tanítómesterei voltak: a teológiában Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.), a lelkiéletben Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.), Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és különösen Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

Csaknem huszonkét évesen fejezte be János-Gábor teológiai tanulmányait; mivel még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy pappá szenteljék, tanítóként küldték a montdidier-i lazaristák kollégiumába. Két éven át folytatta itt áldásos tevékenységét. Mint később Ozanam[15], tanítványait rendszeresen magával vitte a szegényekhez, betegekhez és foglyokhoz, és gyakorlatilag próbálta őket bevezetni a lazaristák alapítójának szellemébe. 1826. szeptember 23-án végre pappá szentelhették az irgalmas nővérek anyaházának kápolnájában; annál az oltárnál mutatta be első szentmiséjét, amely alá Páli Szent Vince csontjait rejtették a forradalom idején.

János-Gábort felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint- Flour szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is megmutatkozott és mély jámborsága kedveltté tették mint tanárt. Ehhez járult természetes nyitottsága a kor iránt. Bár mindvégig éles ellenzője volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak, Lamennais[16]-nek és körének eszméit ifjúkori lelkesedéssel fogadta magába. Lamennais római elítélése után azonban magatartása világos volt, és egyértelműen azonosult a Szentszékével. János-Gábor olyan mértékben élvezte elöljárói bizalmát, hogy már a következő évben egy kis szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot, amely nemcsak az akkoriban ismét magasra csapó forradalmi hullámokkal szállt szembe, hanem a fiatalságot is magával ragadta. Bár a rábízott feladatot hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való lelkesedése eleven maradt. Munkája annyira megviselte egészségét, hogy az újoncmester könnyebb feladatával bízták meg.

1829-ben Louis (Lajos) testvérét a kínai misszióba rendelték. 1830- ban indult el, de útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt. Négy kínai útitársát, akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János- Gáborban egyre erősebben ébredt fel a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen. Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye meghiúsítja terveit. Csak amikor az utóbbi megváltoztatta ítéletét, vált szabaddá János-Gábor számára az út Kínába. 1835. március 21-én indult el két kísérőjével Le Havre-ból, s augusztus 29-én érkeztek meg Makaóba. A kínai üldöztetés miatt, amely végül átterjedt a hosszú ideig megkímélt Kantonra is, a francia lazaristák prokurátora, J. B. Torrette Makaó portugál gyarmatra menekült; ott mint franciát nem fogadták éppen szívesen, de legalább megtűrték. Így adódott, hogy az újonnan érkezetteknek csak az éj leple alatt volt tanácsos felkeresni a prokuratúrát, s ott nagy visszavonultságban és rejtettségben éltek. 1835. december 22-én -- megint csak az éjszaka sötétjében -- elhagyhatta a várost, és tengeri úton eljutott Fukien tartományba. A belső-kínai Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. A dzsunkán való utazást nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal el kellett rejtőznie. Az utazás Kiangszi tartományon át Hupeig különösen keserves volt: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog, részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához. Csak három nap múlva tudta elkezdeni hittérítő munkáját; hosszú útját és betegsége napjait a kínai nyelv tanulmányozására használta fel.

Felgyógyulása után elöljárója, A. Rameaux a szomszédos Honan tartományba küldte az ott élő mintegy 1.500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült János-Gábornak felkeresnie az óriási terület valamennyi keresztényét. Eleinte egy kínai testvér kísérte. Felfedeztetés veszélye miatt éjszakánként utaztak, a nappal apostoli munkában, a keresztények oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes közösségek nagysága szerint nyolc- tizennégy napig maradt egy helyen. Az utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: ,,... ha bárki is önsanyargatásra és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára''.

1838 januárjában János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy 2.000 keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a keresztények nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a lelkipásztorkodás különféle területein már volt néhány szerencsés kezdeményezése. Így például amikor Isten igéjének hirdetésébe belevonta híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában adták elő a hithirdető által megadott témákat. Hívei szerették, mert megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és kínaiak egyaránt szívesen keresték fel, hogy a hegyvidék nyugalmában felüdülésre és vigasztalásra leljenek.

1839. szeptember 12-én Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences (Rizzolati). Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók egyikénél keresett menedéket. Itt egy másik hitoktató árulása folytán már a következő napon letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó szakadatlan keresztútja.

A tartomány fővárosában, Vucsangban az elfogott keresztényekkel együtt polgári és katonai bíróság előtt fogták perbe. A keresztények közül sokan elhagyták hitüket. Az állhatatosakat északra, Tatárországba történő száműzetésre ítélték. A hatóságok egész dühe az elgyengült és beteg francia papra összpontosult. Minduntalan visszatértek arra az alapvető kérdésre, hogy megtagadja-e a hitét vagy nem. Ismételten megkérdezték tőle, hogy tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius. Minden tagadó választ botbüntetéssel toroltak meg. Rizzolati, aki vucsangi rejtekhelyéről figyelemmel kísérte az eseményeket, szégyenkezve közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az alkirály, aki magára vállalta a per lefolytatását, nem tudott elérni semmit kegyetlenkedésével, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy kiszabja a halálbüntetést.

Mivel a halálos ítéletet a császárnak meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt használta fel Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék. 1840. szeptember 11-én a császár megerősítette a halálos ítéletet. Ugyanazon a napon kivégezték. Már 1843-ban megkapta az Isten tiszteletre méltó szolgája címet, 1889. november 9-én pedig boldoggá avatták. [15] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813--Marseille, 1853): a

világiak szeretetszolgálatának egyik francia úttörője, irodalomtörténész, a Sorbonne tanára. Boldoggá avatása 1954 óta folyamatban van. [16] Lamennais, Hugues-Félicité-Robert (St.-Malo, 1782--Párizs, 1854): pap a modern katolicizmus egyik úttörője. 1804-ben tért meg, írásaival a pápaságot védelmezte, 1830-ban kiadta az első modern katolikus napilapot. Demokrata-liberális nézetei miatt 1836-ban kiközösítették. Hatása egész Európa filozófiájában és teológiájában érezhető volt.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 2.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 2.

„Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”

Isten a Teremtés könyvének első fejezetében írott üzenetének szorgos olvasóit informált arról, hogy gondolta el a látható világ koronájának, az embernek legjellegzetesebb vonásait: Az Isten így szólt„Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön” (Ter 1,26) Ennek ismertetése volt előző értekezésünk mondandója: Az emberi élet lényege az igazságra és a szeretetre épülő, egymást tökéletesen szerető és boldogító házastársi kötelék, amelyet hármasságra egészít a házastársak Közös szerelmének gyümölcse, gyermekeik köre. A mai elmélkedésünk eszközt láttat meg velünk a kölcsönös boldogításra: a világban található létezők, az élők minden fajtája arra való, hogy a szülők és gyerekek ezeket birtokolják, de ne önző módon használják, hanem egymás boldogítására. A család lehet közösségben ura, tehát birtokosa a családi vagyonnak, de ezt a célt, hogy mindent egymás boldogítására kell felhasználni, ezt megváltoztatni nem szabad. Isten ezt külön rendelkezéssel is megerősíti: „íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok. A zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának, és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!” (Ter 1,29-30) Isten ezzel a rendelkezéssel az egész családot biztosítani akarja arról, hogy szörnyű vétek úgy gondolkodni, hogy a család birtoka az úgy a szülőké, hogy például nem vállalnak több gyereket, mint egyet, és azt az egyet szerencséltetnek nagy örökséggel. Az Ószövetség idején volt olyan isteni rendelkezés, hogy az apa halála után az elsőszülött fiú egyedül megkapta örökségül az ingatlan vagyon egyik felét, a többi fiú pedig a másik felén osztozott. Ennek következtében az elsőszülött kötelessége volt az édesanyjukról haláláig mindenben gondoskodni, és neki kellett leánytestvéreit is tisztességgel férjhez adni. A bőséges gyermekszületés a családban Isten külön áldásának bizonyult. Talán éppen ennek az alapvetése volt magának az első ember alkotásának leírása. Az ember teremtésével kapcsolatban elhangzott az Úr rendelkezése: „Megteremtette tehát az Isten az embert a maga képére. Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá!” (27-29) Ha pedig valaki megrémülne a túltengéstől, rámutat a Biblia: „Megalkotta tehát az Úristen az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (2,7) Nem kellett hozzá tehát sem ezüst, sem arany, sem gyémánt, a lélek teremtéséhez meg még ennyi sem, mert annak létrehozása valódi teremtés volt és marad is örökre. Az élet folytatásához pedig Isten csak a lelket teremti. A jövendő vőlegények és menyasszonyok kész családokba születnek bele. Mindaddig jól érzik ott magukat, amíg ugyanazt a hangot nem hallják meg, amelyik örök érvényű kinyilatkoztatás lett: „Nem jó, hogy az ember egyedül van. alkossunk hozzá illő segítőt is!” (2,18) Akkor az Úr Ádám egy bordapárját, tehát élő testdarabját vette ki álmában, asszonytestté alkotta, szellemi lelket lehelt belé, odavezette Ádámhoz: „Az ember akkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból. Legyen a neve feleség (isa), mert a férfiból (is) vétetett” (2,23-24) Most egy másik családban készen vár a menyasszony. Csak meg kell találni. Ima és kegyelem dolga elsősorban. 

Évközi 23 hét csütörtök

Évközi 23 hét csütörtök

1Kor 8, 1b-7. 11-13; Lk 6,27-38

„Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk”

Ősszüleink ideje óta mutattak be Istennek áldozatot. Valamit, amit értéknek tartottak, felajánlották Istennek, kérték, fogadja el tőlük hálaadásul azért a rengeteg jótéteményért, amelyet tőle kaptak. A hála kifejezésén túl volt még egy célja az áldozat bemutatásának: Isten imádása. Ez a számukra azt jelentette, hogy elismerik Istent legfőbb Uruknak, akitől mindent kaptak, amijük van, még az életüket is. Az adományozás és elfogadás nagy találkozást, egyesülést jelentett Isten és ember között. Ezért az áldozatot bemutatók a papként szorgoskodó családapa kezéből kaptak az áldozat húsából. Később a sátán arra vette rá az embereket, hogy neki is mutassanak be áldozatot. Egyik paptársam pappá szentelése után hittérítő lett. Az a nép, amelyhez eljutott, még sosem látott fehér embert. Kilenc év szolgálat után hazajött pihenni. Azt kérdeztem tőle, ismerik-e azok az emberek az egy igaz Istent, vagy talán bálványt imádnak? Azt válaszolta: Igen, ismerik az Istent, de az ördögöt is. Az igaz Istennel kevesebbet foglalkoznak, mint a sátánnal. Azt mondják, az Isten végtelenül jó, az úgy is szeret minket, miért kedveskedjünk neki. Az ördög azonban gyűlöli az embert, ott árt, ahol tud, annak áldozatokkal kedveskedni kell. Úgy vélem, így kezdődhetett el az emberiség őskorában is a bálványok imádása. Mindegyik ördög szerzett magának egy-egy települést. Úgy tűnik Szent Pál leveléből, hogy a frissen megkeresztelkedett korintusiak között is akadtak néhányan, akik elmentek ismerőseik pogány áldozataira, és úgy vélték, hogy ők ugyan a bálványt megvetik, mert nem Isten, de hát a finom sült húst csak nem utasítunk vissza, ha már megkínáltak bennünket. Ezért írta Pál apostol: „Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy”(1.4) Ha a keresztény felfuvalkodottan úgy gondolja, tudja, hogy a bálvány egy anyagdarab, és ezt gőgösen úgy magyarázza, hogy lelkiismeretem tiszta maradt, nem bántottam meg Istent. Ám a szeretetet súlyosan megsérthette, ha kevésbé művelt keresztény testvére úgy ítélte meg az esetet, hogy ez a testvérem is evett a bálványáldozatból, akkor nyilván nekem is szabad. Az okos így bűnbe vitte testvérét, megsértette a szeretetet.(4-7)

BOLDOG POSATI APOLLINÁR

BOLDOG POSATI APOLLINÁR és társai

 vértanúk 

(1792) 

 
A francia forradalom második évében a nemzetgyulés törvényt hozott, melyet a papság polgári alkotmányának neveztek. Rómától független francia egyházat akartak. Elrendelték, hogy a papság tegyen esküt a törvényre, máskülönben mint papok nem muködhetnek. Az eskut a papság nagyobb része nem tette le. Ezeket egyrészt számuzték, másrészt fogságra vetették. 1792. aug. 11-to1 kezdve a hónap végéig kb. 160 papot vittek Párizsban a kármeliták templomába. Szept. elso napjaiban, amikor a porosz csapatok Párizst fenyegették, Párizsban kb. 1400 személyt öltek meg. Ezek közül XI. Pius pápa 1926-ban 191-et avatott boldoggá. A 191 vértanú közül 95-en a börtönné alakított kármelita templomban voltak fogságban, és itt vagy a templom kertjében szenvedtek vértanúságot szept. 2-án. Közülük 3 volt püspök, 67 világi pap és 25 szerzetespap. Szent Ferenc rendjéhez hárman tartoztak:
1. Posati Morel Apollinár kapucinus páter, aki elobb újoncmester volt, majd több évi igehirdetés után Párizsba került a németajkú hívek lelkipásztori gondozására.
2. János Ferenc Burté* minorita atya, és
3. Severin Girault* III. rendi pap, aki Párizsban apácák gyóntatója, több éven át a Szabályozott (Reguláris) III. Rend általános titkára, majd foelöljárója volt. O volt az elso akit karddal, késszúrásokkal halálra sebeztek, amikor a forradalmárok behatoltak a kármeliták kertjébe. Éppen a zsolozsmát imádkozta. Mind a hárman kituntek papi buzgóságukkal, az üldözöttek iránti szeretetükkel, egyházhuségükkel és bátorságukkal, mellyel vállalták hitük megvallásáért a vértanúságot.
A vértanú-aktákból:
„A forradalom feldúlt minden világi és egyházi intézményt s kegyetlenkedett az Egyház és annak szolgái ellen is. Elvetemült emberek megszerezve a hatalmat... igyekeztek kitörölni a keresztény nevet a nemzetbol. Oly magasra csapott a dühük az Egyház szolgái, a fopapok és papok ellen, akik elítélték gonosz törvényeiket és bátran védelmezték a katolikus hitet, hogy úgy tunt, mintha visszatért volna a régi üldözések ideje, és az Egyház, Krisztus szeplotelen jegyese, ismét a vértanúság koronájával kezdett tündökölni.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Apollinárnak és társainak megadtad a vértanúság kegyelmét és dicsoségét. Add, hogy tisztelettel ünnepeljük áldozatukat és utánozzuk az Egyház iránti tökéletes odaadásukat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 1.

A családról a családnak az Evangélium tükrében

„Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!”

Isten hosszú időn keresztül bontakoztatta ki a megteremtett és alakuló világ díszeit. A csillagok mérhetetlen táborát. Ő ugyan minden tekintetben kívül áll a teremtett világon, de minden tárgy, élettelen és élő az Ő benső nagyságát, szépségét és hatalmát hirdeti. Íme, az ihletett zsoltáros megfogalmazása miként hirdeti: „Áldjad én lelkem az Urat! Uram, én Istenem, te mindennél magasztosabb vagy! Fenségbe és ékességbe öltöztél, a fényességet, mint köntöst vetted magadra. Kifeszítetted az égboltozatot, mint a sátorponyvát, és az égi vizek fölé építed hajlékodat. Szekereddé teszed a fellegeket, a szelek szárnyain jársz. Követeiddé teszed a szeleket, szolgáiddá a perzselő tüzet. Biztos alapra állítottad a földet, hogy meg ne inogjon sohasem. Az örvénylő mélység, mint ruha takarta, vizek borították a hegyeket. De a te fenyegetésedre megfutamodtak, szerteriadtak mennydörgésed szavától. A hegyek fölemelkedtek, a völgyek leereszkedtek arra a helyre, ahol alapjukat megvetetted. Határt szabtál a vizeknek, amelyet nem léphetnek át, hogy el ne borítsák ismét a földet. A forrásokat a völgybe ereszted, hogy folyjanak a hegyek között. Belőlük iszik a mező minden vadja, s oltják szomjukat a vadszamarak. Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közül hallatják hangjukat. Hajlékaidból megöntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét; hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér, hogy erősítse az ember szívét. Jóllaknak az Úr fái, s a Libanon cédrusai, melyeket ő ültetett. Fészket raknak rajtuk a verebek, és fölöttük tanyázik a gólya. A magas hegyek a szarvasok, a szirtek a borzok menedéke. Megalkottad a holdat az idő mérésére, a napot, amely tudja, mikor kell lenyugodnia. Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka, ebben mozognak az erdő vadjai, prédáért ordítanak az oroszlánkölykök, s eledelt kérnek maguknak Istentől. Ha felkél a nap, összegyűlnek, nyugalomra térnek tanyájukon. Az ember kimegy dolgozni, és munkáját végzi egészen estig. Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességgel teremtetted valamennyit, és alkotásaid betöltötték a földet. Itt a tenger, nagy és tágas, nyüzsög benne számtalan hüllő, apró és nagy állat egyaránt… Mindezek tőled várják, hogy idejében megadd nekik eledelüket. Ha adsz nekik, felszedik, ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal. De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét. Dicsőség az Úrnak mindörökké, örvendezzen műveinek az Úr, akinek tekintetére megremeg a föld. És érintésére füstöt vetnek a hegyek. Énekelek az Úrnak, amíg élek, amíg leszek, zsoltárt zengek Istenemnek. Beszédem legyen kedves előtte, én pedig az Úrban leljem gyönyörűségem” (Zsolt 104, 1-34) a zsoltáríró ember boldog a nagy természet láttán. Örül a rengeteg hasznos és gyönyörű növénynek, a magasabb rendű, mozgékony állatnak, amelyek már családban szaporodnak, a szülők közösen nevelik csemetéiket, Istentől várják és kapják az ennivalójukat, mert annak előállítására képtelenek. Mindezt abszolút igazságként ismeri meg, írja le, mert nem emberésszel spekulálta ki, hanem kinyilatkoztatásból tudja. Aztán még boldogabb, amikor önmagára és fajtájára fordul tekintete, és olvassa Isten könyvéből, hogy a látható legmagasabb rendű földi lény, az ember Isten különlegesen nemes teremtménye, aki nemcsak létet kapott Teremtőjétől, hanem kicsit hozzá is tud adni fenn tartásához, és Istennek a nagy családjához csatlakozhat Ura meghívása alapján, és apró, neki testhez álló kis családban élve nőjön bele a mennyei isteni közösségbe.

Évközi 23 hét szerda

Évközi 23 hét szerda

1Kor 7, 25-31; Lk 6, 20-26

„a szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól”

Ebben a levélrészletben Pál apostol nagyon fontos elvi kérdésekre mutat rá: milyen családi állapotot vállaljon a lelkiismeretes keresztény hívő, aki tudja, hogy életünket, amikor még el sem indult ténylegesen, Isten tervezte meg. Tőle tudjuk a talentumos példabeszédből, hogy a tervei végrehajtását kéri tőlünk számon, nem azt, hogy mi hogy képzeljük el feladatainkat, és nem azt hogy valósítottuk meg. Ma, amikor sokan hirdetik, hogy „ne törődj senkivel, valósítsd meg magadat!” – jó lelkiismeretesen meggondolni, hogy mi tévők legyenek a fiatalok, akik pályát és életmódot választanak. Mert a világ teremtésétől úgy határoztatott, hogy az élet egyszer s mindenkorra adott alkalom. Pál apostol a női szüzességről beszél és a házasságról. Néhány szót ejt a világ végének problémájáról is. A szüzesség a testi érintetlenséget jelenti. Tehát nem azt, hogy férjhezmenetel nélkül él valaki, mert azt sajnos sokan vállalják, mint könnyű, az asszonyi sors kötöttségeitől mentes életformát. Itt az el nem kötelezettség kényelméről lehet szó, ami az istenes életben nem erény, hanem bűn. Pál apostol bevallja, hogy „a szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hitelt érdemeljek. Azt tartom tehát jónak a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek így maradnia” (25-26) A világ végét a közeljövőben várták, feleslegesnek tűnt családot alapítani. A későbbiekben írja, hogy még vásárolni sem érdemes, de még a meglévő holminkkal sem kellene foglalkoznunk e miatt, csak a mennybe készülni. Ezek az érvek azóta nem érvényesek. Jézus régebben is tiltakozott az időpont-keresés miatt (ApCsel 1,7) Szent Pál is egészen másként ír erről: „Ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja közel volna” (2Tessz 2,2) A másik aggályos szempont,hogy az apa döntse el, mit akar a lányával: szüzességen megtartani vagy férjhez adni. A nagykorú leány helyett nem dönthet senki érvényesen. A házasság biztosan érvénytelen, ha fizikai vagy erkölcsi kényszer miatt mondta ki valaki az igent. A teremtő Isten csak az ember felbonthatatlan házasságáról beszél (Ter 1, 26-28; 2, 18. 24). Szól arról, hogy lehetnek szenvedések a házasságban, ezek azonban az Isten akarta intézményen nem változtatnak (3, 8-20) a bűnbeesés miatt vannak vezeklések mind a férfiak, mind a nők világában, (papok, szerzetesek, remeték), de a családnak épnek kell maradnia. Különösen mostanában kell az Egyház tolmácsolta házassági rend szerint gondolkodni, amikor nemzetek járnak a kihalás útján.

BOLDOG OZANAM FRIGYES

BOLDOG OZANAM FRIGYES (Frederik)

 (1813-1853)

A Szenttéav. Kongr. 1354. évi dekrétuma írja Ozanamról: „Tertii Franciscalis Ordinis ferventissimus fuit filius” Magyarul: „A Ferences III. rendnek igen buzgó fia volt.” Ennek alapján valószínu, hogy ferences III. rendi volt. Milánóban született francia szüloktol. Tanulmányait Lyonban végezte, 20 éves korában Párizsban mint egyetemista több társával szeretetszolgálatot végez a város szegényei között. Megalapítják a Szeretet Konferenciáját (közösséget) Szent Vince példájára és védnöksége alatt. Ebbol no ki a világméretu Szent Vince konferenciák tábora közel egy milliónyi önkéntessel. Ozanamban ifjú korában tudatosult, hogy nemcsak beszélni kell a szeretetrol s az Egyháznak a világhoz szóló küldetésérol, hanem ennek a keresztények, a szegények iránti tényleges elkötelezettségben kell megvalósulnia. II. János Pál így jellemezte Boldog Ozanamot: „Tudós egyetemi tanár, példás férj és családapa a 19. század laikátusának nagy alakja, aki fontos szerepet játszott kora szellemi áramlatainak alakításában. A hit és tudomány harmoniáját hirdette, s fényes cáfolatát adta annak a vádnak, mintha az Egyház nem törodne a szociális követelményekkel.” Szent Ferenchez és rendjéhez szoros és bensoséges szálak fuzték. 1847-ben huzamosabb ideig tartózkodott Assisiben, behatóan foglalkozott a ferences irodalommal. A ferences rendfonök ot a rend konfráterévé avatta, ami a rendhez tartozásnak egy különleges formája. Ezért a rend ot a ferences rendhez tartozónak tekinti. II. János Pál pápa 1997. aug. 22-én avatta boldoggá Párizsban.

II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:

„A most élo fiatalok ismerjék fel, hogyha igazán keresztények akarnak maradni, ezen az úton (Boldog Ozanam útján) kell útjukat folytatniuk. Krisztus valamennyiüket nevükön szólítja, és kéri, ismerjék fel: íme, ez az én utam. Aki már a szeretet szemével lát, az lehet igazi vezetoje azoknak a fiataloknak, akik ma példaképet keresnek.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Frigyest kiváló képességekkel áldottad meg, hogy nagyrészt hitetlen századában az értelmiségiek között a hit védoje legyen, miközben a szegények megsegítésére világméretu szervezetet hozott létre. Segíts, hogy hitünket mi is szóval és tettekkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

ISTENSZÜLŐ SZÜLETÉSE

Az Istenszülő születése

A mennyekben lakó örök Isten, mielőtt egyszülött Fia emberré lett volna, hogy az emberek között lakozzék, előtte a földön elkészítette emberi lakóhelyét az Istenszülő Szűz Máriát. Szent Fiának földre születése előtt kb. 18 évvel a világra engedte születni azt a szeplőtelen szüzet, aki anyja lesz a világ Megváltójának. Ezt a születésnapot ünnepli ma a keresztény Egyház, örvendezve Isten gondviselő emberszeretetén. Mária születéséről, születésének körülményeiről a hiteles evangéliumokban semmiféle híradást nem találunk. A II. században keletkezett (az Egyház által hitelesnek nem ismert) Jakab ősevangélium mond el a mai ünnepről, de általában az Istenszülő életéről is nagyon sok dolgot. Ebből tudjuk meg, hogy Mária szülei: Joákim és Anna öregkorukig gyermektelenek voltak. Isten angyala felkereste a pusztában szomorkodó Joákimot és az otthon sírdogáló Annát Isten üzenetével, hogy olyan gyermekük születik, akiről az egész földkerekségen beszélni fognak. Amikor hónapjai beteltek, és szült, így szólt a bábához: Mit szültem? Az így válaszolt: Leányt. Lelke igen megörvendezett ezen a napon és pólyába csavarta őt. Majd letöltötte Anna, tisztulásának napjait, táplálta gyermekét és a Mária nevet adta neki. Nap, nap után egyre növekedett a kislány, hat hónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon meg fölállni. Utána már hét széket is körbejárt, és úgy tért vissza anyja ölébe. Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplőtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak.

Atyai részről Mária királyi családból, Dávid családjából született. Anyai ágon főpapi családból származott. Ezért illenek rá a 8. zsoltár szavai: dicsőséggel és tisztelettel lett ezek miatt megkoronázva.

ANTIOCHIAI SZENT ONEZIFOR

Onezifor apostolok

Evodia egyike volt a 70 apostolnak. Nagy Antiochiának Szent Péter után ő volt az első püspöke és Isten igéjének nagy hirdetője. Az Istenhordozó Szent Ignác is említést tesz róla az antiochiaiakhoz írt levelében, kérve őket, hogy legyenek a főpásztornak jó fiai. Evodia írt az Istenszülő életéről, írt más lélekre hasznos olvasmányokat is. Ezek azonban abban a nehéz és üldözéssel is járó zavaros időkben elvesztek. Életét vértanúi halállal fejezte be. Egyesek szerint Antiochiában Vespesiánus uralkodása alatt. Mások szerint 66-ban szenvedett Néró üldözése alatt.

Szent Onezifor szintén a 70 apostol közé tartozott. Szent Pál így ír róla Timóteushoz írt II. levelében: „Oneziforusz családja iránt legyen az Úr irgalmas, mert sokszor vendégül látott, és nem szégyellte bilincseimet, sőt, Rómába érve szorgalmasan keresett és meg is talált. Adja meg neki az Úr, hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél. Hogy Efezusban mennyi szolgálatot tett nekem, te tudod legjobban.” (1,16-18.) Onezifor a lidiai Kolofon és Kiréne püspöke volt. A vértanúakták szerint sok kínzás után halt vértanúhalált. Megvadult lovak szaggatták darabokra.

SZENT MIHÁLY FŐANGYAL

Szent Mihály főangyal kolosszéi (khónéi) csodája

A frigiai Kolosszében volt egy csodatevő forrás A forrás eredete visszamegy az apostolokig. Ők látogattak el erre a vidékre, hirdetvén Jézus evangéliumát. Azt is megjövendölték, hogy azon a helyen forrás fakad, és a mennyei erők fővezére Szent Mihály is meglátogatja a helyet. Fülöp és Bertalan apostolok halála után valóban előtört a forrás. Sok hivő és hitetlen kereste fel, mert csodatevő vize. Sok beteget meggyógyított. Sokan a gyógyulás után megkeresztelkedtek. Egy születésétől néma leány atyja, leánya gyógyulása után hálából templomot épített Szent Mihály tiszteletére.

Ide, a forráshoz jött Hierapoliszból egy 10 éves ifjú: Arkip. A templomnál a templomszolga feladatát látta el nagy buzgósággal. Életét ezenkívül a sok imádság és önmegtagadás ékesítette. Élete a testnélküliek életét utánozta. Nemcsak a saját lelkének üdvösségével törődött, hanem mások lelkét is az üdvösségre akarta vezetni. Az istentelen helléneknek nagy bosszúságot okozott a csodatevő forrás: az általa történt csodák, de Szent Archipp viselkedése is. Gyakran rátámadtak a szentre, földre teperték lábaikkal taposták, elűzték onnan. Archipp azonban állhatatos maradt és türelmesen viselt el mindent. Egy alkalommal az ellenséges emberek be akarták tömni a forrást. Isten azzal büntette meg őket, hogy kezük erőtlenné vált, és nem tudtak tenni semmit. Ezután mégis tovább szőtték gonosz tervüket. Volt a város közelében két folyó. Az istentelenek ezt a két folyót akarták egy mederbe terelni, és nagy erővel rávezetni Szent Mihály templomára, a forrásra és Szent Archippra is. Így akartak mindent elpusztítani. Archipp imájára Szent Mihály leszánt az égből a templomhoz. Parancsolt a nagyra nőtt folyónak és az elkerülte a templomot. Az ellenség megszégyenülve állt odébb. A hívek örömmel adtak hálát Istennek és a szent főangyalnak a segítségért. Archipp ezután továbbra is a templom mellett maradt. Hűségesen végezte templomi szolgálatát. 70 éves korában halt meg a templom közelében. Ott temették el a hűséges szolgát. Egyházunk, a mai napon megemlékezve Szent Mihály csodálatos közbelépéséről, Szent Archippot is ünnepli egyben.

Mi az egyházi rend?

Mi az egyházi rend?

Az egyházi rend szentség, amelyet Jézus Krisztus rendelt, hogy az Isten által kiválasztott és meghívott férfiak papi hatalomban részesüljenek általa. Az ószövetségi papi hatalmat Isten parancsára Mózes közvetítette Áron és fiai részére. Áron fiainak utódai pedig már az Úr rendelkezése alapján apjuktól való származásukkal örökölték az ároni papságot. Istennek ez nagyon szigorú rendelkezése volt, hiszen csak Ő választhatta ki, kik legyenek papok, vagyis közvetítők Isten és a zsidó nép között. A pusztai vándorlás során egy levita, Koré és két nem áronira férfi fellázadtak Mózes és Áron ellen: „Legyen elég nektek! - mondták,- Hiszen az egész közösség szent, s közöttük van az Úr. Miért emelitek hát magatokat az Úr népe fölé?” (Szám 16,3) Mózes Isten elé terjesztette a problémát. Arcra borult, majd így szólt Kóréhoz és lázadó társaihoz: „Reggel majd ismeretessé teszi az Úr, hogy kik az övéi: a szenteket magához engedi, s választottjai közelíthetnek hozzá. Ezt tegyétek tehát: Vegye mindenki a füstölőjét, te, Kóré, s egész gyülekezeted, töltsétek meg holnap tűzzel, s tegyetek rá füstölőszert az Úr előtt, s akit Ő kiválaszt, az legyen a szent. Nagyon nekibátorodtatok Lévi fiai” (5-7) Mózes beszélt Kóré két társával is. Azok nagyon durván megvádolták Mózest. Isten parancsára aztán Mózes távolabb küldte az embereket a lázadók sátraitól. Megnyílt a föld, elnyelte a lázadókat családjukkal együtt. (Szám 16,28-35) Urunk, Jézus először tizenkét munkatársat választott maga mellé, és őket küldte maga előtt előkészíteni útját azokhoz a városokhoz, ahová menni szándékozott. Apostoloknak, vagyis küldötteknek nevezte őket. „Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt”. (Mt 10,1) Nincsenek megnevezve a törzsek, amelyekből Jézus apostolai, későbbi főpapjai származtak. Lévi törzséből nincs köztük senki. Jézus előre ódzkodott attól, hogy az Újszövetséget összemossa az Ószövetséggel. Ő maga Júda törzséből származott. Egyetlen apostolt választott ebből a törzsből, a karióti Júdást, a későbbi árulót.„Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahová menni készült. Azt mondta nekik: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek”. (Lk 10,1-4) Az eddig jelzett küldöttség még nem jelenti az Újszövetség papságának a megalapítását. Jézus még magáról sem jelentette ki, hogy Ő az Újszövetség főpapja, és még nem is kötötte meg az új és örök szövetséget tanítványain keresztül az emberiséggel. Pap mindig ott van, ahol van áldozat. A papság és az áldozat olyan szoros viszonyban vannak egymással, mint a hegy és a völgy. Amikor Jézus harmadszor mondta előre, hogy szenvednie kell és meg kell halnia, „ezután Jézus maga mellé vette a tizenkettőt, és azt mondta nekik: Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák és leköpdösik, aztán megostorozzák, megölik, de harmadnapra feltámad. Ők azonban semmit sem értettek ebből. Rejtve maradt előttük ez a beszéd, és nem értették a mondottakat”(Lk 18,31-34) Ez a megjegyzés nemcsak Jézus szenvedéseinek meg nem értésére vonatkozik, de még kevésbé sejthették, hogy Jézus bemutatkozik, mint az Újszövetség örök főpapja, feláldozza magát, ezzel megszünteti az ószövetségi áldozatokat, velük együtt az áronira papságot, és megalapítja az Újszövetség papságát, és ennek első képviselői ők lesznek tizenegyen. 

Királyi papság és szolgálati papság.

Királyi papság és szolgálati papság.

A mi gondolkodásunkban a király az állam teljes jogú vezetője, sőt az ősi formában ura, tulajdonosa. Szent István Isten akaratából lett Magyarország királya. Teljhatalmú úr volt minden honpolgár és minden érték felett. Ezért ajánlhatta fel, adhatta oda országát végrendeletben a Mennybevitt Szűzanyának. A királyságban a királyon kívül mindenki szolga, a király alattvalója. Az ő dolguk: megtenni a király parancsait. A krisztusi papságban mindkét jelleg megvan. Mivel a szeretet a világ legnagyobb értéke, aki szeretetből végez jótettet, az királyi módon cselekszik. A királyi papság is így gondolható el egyszerűen. Az lenne a kívánatos, ha minden pap ezzel a királyi gesztussal tudná gyakorolni papi küldetését. Viszont az is igaz, hogy az ennyire szeretetre épülő egyházszervezet nem egykönnyen alakítható ki még lelki alapon sem. Ezért érthető az a józan megállapítás, hogy a királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. A krisztusi papság sem alakítható ki teljességgel napjainkban. Nem azért, mert lehetetlen, hanem az emberi gondolkodás van túlzottan összekötve anyagias világunkkal. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre. Amikor 1208. körül kérte a pápát, III. Incét, hogy engedélyezze az ő szerzetesi közösségét, amely nem a monasztérium birtokára alapozza létét, hanem kizárólag jézusi elgondolásra. A pápai udvar rémülten ellenezte. A pápa viszont erre azt válaszolta: Ha nem engedélyezem, azt mondom ki, hogy a XIII, században nem lehet megtartani az evangéliumot. Mit mondjunk akkor a XXI. századról?

Önátadás.

Önátadás.

A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta.

Szeretnek -e gyónni az emberek?

Szeretnek -e gyónni az emberek?

Aki felméri, megérti Jézus húsvéti ajándékának nagyságát, az örül annak, hogy nekünk, katolikusoknak van ilyen óriási lehetőségünk: örökre megszabadulhatunk a bűntől. Annak a bénának, akit barátai vittek el Jézushoz, hogy szabadítsa meg testi fájdalmától és tegye lehetővé, hogy mozoghasson újra, ez a remény sokat jelenthetett. Élhetett valami titkos vágy a lelkében, hogy jó lenne gyógyírt kapni bűneire is. Bennem gyerekkorom óta élt a kíváncsiság, hogy amint a kibontott tetőn át lebegett le a beteg férfi a gyékényszőnyegen, a hallgatag jelenlévők némán bámultak, Jézus „amikor látta a hitüket, ezt mondta: Ember! Bocsánatot nyertek a bűneid!” (Lk 5, 20) Miért éppen ezt mondta, miért nem azt: Ember! Nagyszerű barátaid vannak. Képesek voltak ide cipelni, pedig elég nehéz lehetsz. A szívtelen hallgatóságot nem késztettétek, hogy menjenek ki és akkor a barátunk könnyebben és gyorsabban a Mester elé kerül. Meggyógyítja, és mehet haza. Ők nem voltak előzékenyek. Csalódást jelenthetek nektek, hogy nem szólok a béna lábáról, a bűneit emlegetem, kérés nélkül megbocsátottam valamennyit. Talán ez az ember még egészségesen járt a Jordán partján akkor, amikor Jézus böjtjét befejezve visszatért Keresztelő Szent János közelébe, és ő hangosan kiáltva rámutatott: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Lehetséges, hogy Jézusból áradt a jóra indító kegyelem, ezt az ember felfogta, hagyta munkálkodni, és lefelé lebegve épen célba ért, megérett benne a bűnbocsánat vágya, Jézus pedig igent mondott rá. A néma gyülekezet, pedig boldogan értett meg valamit, amiről a kérdés szól: Szeretnek-e gyónni az emberek? „Erre elcsodálkoztak mindnyájan, dicsőítették Istent, és félelemmel eltelve ezt mondták: Ma csodálatos dolgokat láttunk”(Lk 5,2)

Kik nem szeretnek gyónni?

A gőgös emberek, akik nem akarják elismerni, hogy vétkeztek. Jézus példabeszéde erről szól: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből. A vámos, pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják”. (Lk 18,10-14) Mi ennek a jézusi magyarázatnak a logikája? A farizeus nem imádkozik, hanem dicsekszik Istennek. Ami természetfeletti, tehát érdemszerző jót tesz az ember, az Isten kegyelmével történik. Ezért hálálkodni kell valóban. Ez a farizeus nem igazán hálálkodik a kegyelemért, mert természetesnek tartja, más szóval magától értődőnek, hogy Isten neki adja a bűntelenség kegyelmét, a vámos meg bűnös, mert ezeket a kegyelmeket nem kapta meg, vagy nem akarta felhasználni. Ezen kívül mivel dicsekszik? Bizonyos parancsokat nem szegett meg. Nézzük a parancsok fontossági sorrendjét, amit Isten állapított meg: rabló (7.); igaztalan (8.); házasságtörő (9.). Ezek ellen a parancsok ellen is lehet súlyosan vétkezni, bánat híján el is lehet miattuk kárhozni. A farizeus magát felmagasztalja, mintha nem kegyelemből kapta volna hozzá az erőt, hogy meg tudta tartani őket. A vámos őszintén bevallja maga is, amivel a farizeus vádolta, tehát felmagasztalás jár az alázatáért. A legfőbb érv pedig, hogy a farizeus súlyosan vét a szeretet parancsa ellen, ami a legfőbb parancs Isten értékelése szerint. A gyónás helyes testtartása: alázattal letérdelni, meghajolni. A farizeus szálfaegyenesen áll. Alázat és bánat nélkül nincs bocsánat.

Évközi 23 hét kedd

Évközi 23 hét kedd

1Kor 6, 1-11; Lk 6, 12-19

„Bizony, ilyenek voltatok néhányan, de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében a mi Istenünk Lelke által”

Általános emberi gyengeség, hogy a legnagyobb erényt, a szeretetet nem mindig tudja gyakorolni még a keresztény ember sem. Csalásban, munkaközösségben, nemzeti ügyekben gyakran tapasztaljuk, hogy ha más a véleményem, akkor nem próbálom a másikat, Jézusban testvéremet megérteni, türelemmel megoldást keresni. Jön az ideges válasz, ellenállás, emelkedik a hang, és zeng a ház, és a családi béke felborul. Még jó, ha nem rohannak azonnal válópert indítani. A jegyes oktatás alkalmával illusztrációként meg szoktam mutatni egy képeslapot. Feltettem a kérdést: van ezen a lapon kép? Igen. De nincs. De van. De nincs. Ekkor megfordítottam: eddig volt rajta kép, mert azt az oldalt mutattam önök felé, de nekem üres papírt kellett látnom. Vita esetén mindig ezt kell tenni: meg kell nézni a probléma másik oldalát is. Szent Pál szinte undorral kérdezi: „Hogyan merészel közületek bárki, ha peres ügye van a másikkal szemben, a hitetleneknél keresni igazságot és nem a szenteknél? Vagy tán nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? Ha pedig ti fogjátok a világot megítélni, talán méltatlanok vagytok arra, hogy jelentéktelen dolgokban ítélkezzetek? Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni? Mennyivel inkább világi dolgok fölött!” (6, 1-3) Meg is magyarázza: két keresztény pereskedik. Kiviszik ügyüket egy pogány elé. A pogány örül annak, hogy a keresztényekről eddig hallott hír, hogy azok mennyire szeretik egymást, lám mesebeszéd. Esetleg az üdvösséget veszi el tőle ez az élmény. Másik vetülete is van a kérdésnek: „Egyáltalán már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? Sőt, ti idéztek elő igazságtalanságot és okoztok kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában” (7-10) Ezek miatt a bűnök miatt el is lehet kárhozni. A szeretet a legnagyobb parancs, a szeretet elleni vétek messze felülmúlja a felsoroltakat. Megváltás nélkül ezek a bűnök a kárhozatba vinnék a világot. Jézus kereszthalála óta van orvosság: „Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által” (11) Jézus adta nekünk a keresztség és a bűnbocsánat szentségét meg a bérmálást is. Köszönjük meg, gondoskodjék mindenki gyermekeiről is. 

Kisboldogasszony

Kisboldogasszony

Mik 5,1-4; Mt 1,18-23

Mária születésének ünnepe

Megváltó Jézusunk megtestesülése előtt az emberek születésének évfordulóját szokták megünnepelni. Mennél fontosabb volt valaki, annál nagyobb volt az ünneplés ezen a napon. Érthető volt az örömünnep, hiszen ekkor indult a gyermek a ragyogó földi élet útjára, vagy ahogyan mi magyarok mondani szoktuk: ezen a napon láttam meg a szép napvilágot. Jézus és Mária születésnapja olyan fontos volt, hogy Isten már az ősevangéliumban a legnagyobb örömnek hirdette meg: eljön majd a hozzátok a Megváltó, megszabadít titeket legyőzve a sátánt, és majd asszonytól születik. Jézus és Mária földi születésének napja ennek ellenére a mai napig ismeretlen. Jézus megnyitotta az örök életet minden ember számára, ezért a halálon való győzelmének a napja a húsvét lett állandó ünnepnap. Édesanyja földi születésnapja csak a IV. század közepétől lett fontos és a mai napig ismeretlen: születésüknek csak választott ünnepnapja van. A választott napot szépen és bensőségesen illik megünnepelnünk, hiszen ezzel indul a megváltás konkrét ideje. Ő az összes ember Édesanyja az Úr végrendelete értelmében. Milyen csodálatos élmény lenne, ha az egész földkerekség legalább lélekben melléje sorakoznék, mindenki hozná egyéni ajándékát: imáját, háláját és az édesanyák legnagyobb örömét: gyermekeik szeretik Őt és egymást is. Milyen nagyszerű lenne, ha így tudnánk Őt ünnepelni. Hiszen nekünk nemcsak Édesanyánk, de Nagyboldogasszonyunk is.