Adrianopoliszi Szent Ammun

Szent Ammun

 diakónus és 40 vértanúnő

A szent vértanú szüzek a makedóniai Adrianopoliszból származtak. Szent Ammun diakónus igehirdetésére lettek Krisztusban hivők. A város parancsnoka maga elé hívatta, hogy elítélje őket. Sokféle kínzás alá vetette őket, ezzel kényszerítve, hogy imádják a bálványokat. Istenhez imádkoztak, imádságukra csoda történt. A bálvány pap, valami láthatatlan erő által hirtelen a levegőbe emelkedett, sok időn keresztül ott maradt, és a földre esve meghalt. Ezután a kínzó megparancsolta, hogy Ammunt függesszék fel, és sütögessék oldalait. Ezután fejére megtüzesített sisakot tettek, de a szent vértanút ez csodálatosan nem bántotta. Ezek után Szent Ammunt a szüzekkel együtt Herakleába küldték más kínzóhoz. Ennek parancsára 10 szüzet tűzbe vetettek, nyolcat tanítómesterükkel együtt lefejeztek, némelyek úgy haltak meg, hogy szájukba és szívükbe kardot döftek, nyolcat közülük késsel öltek meg, a többi pedig, miután szájukba megtüzesített vasat helyeztek, költöztek el az Úrhoz.

Az élet igéje – 2017. szeptember

Az élet igéje – 2017. szeptember

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)

Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.

Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.

Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”

Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?

Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”

Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.

Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”

Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.

A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.”

Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt: Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.

Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.”

 

Bíró László a szatmári papoknak: A lelkipásztori szolgálat ne váljon „favágássá”

Bíró László a szatmári papoknak: A lelkipásztori szolgálat ne váljon „favágássá”

Vigyázni kell arra, hogy a lelkipásztori munka meg ne ölje a papságot – mondta Bíró László püspök a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye lelkipásztorainak augusztus 28-a és 31-e között Erdőhegyen tartott lelkigyakorlaton.

Bíró László püspök, Magyarország tábori ordináriusa, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferense az erdőhegyi Helga Winter közösségi házban tartott lelkigyakorlatot a szatmári egyházmegye papjainak. Előadásainak témája a papság helyzete volt, erről nyilatkozott a püspök az egyházmegye honlapjának.

– Milyen gondolatokkal érkezett a szatmári papokhoz?

– Örömmel jöttem, és meglepett az a nagy nyitottság, amivel a papság együtt van ezen a lelkigyakorlaton. Befogadóak voltak, lehetett velük beszélgetni. Tehát nem idegenként fogadtak, hanem nyitott szívvel, és ez nagyon könnyűvé tette a lelkigyakorlatot. Ami bennem van, s amit elmondtam, így foglalható össze: előbb lenni, és aztán tenni. Nem annyira lelkipásztori tanácsokat szerettem volna adni, hanem a papi identitásban erősíteni. Fontos, hogy ne váljunk pusztán lelkipásztorokká, hanem papok maradjunk. A papságot az Úr Jézus az utolsó vacsora termében alapította. Az Oltáriszentség és a papság szorosan összetartoznak. Ezt az igazságot, a papság lényegét próbáltuk taglalni a három utóbbi pápa üzeneteit vizsgálva.

Szent II. János Pál pápa lelki, szellemi végrendeletéből idéztem, amit az utolsó nagycsütörtökre írt. Ebben kijelenti, hogy az eucharisztia a pap létmódja. Amit kimond az eucharisztiában, az ő maga. Jézus személyében mondhatja ki a szentmisében: „ez az én testem, ez az én vérem”. Önmagáról mondja ki: „vegyétek és egyétek”. A pap, miközben az emlékezet őre, egyben a remény embere, aki mindig örömmel tekint a jövőbe: „hittel várjuk föltámadásodat, amíg el nem jössz”. Ilyen szempontból, térben és időben Krisztus végtelenségében nagy nyitottság is jellemzi a papot.

Benedek pápa is mélyen látja a papság lényegét. Azt hangsúlyozza, ne pusztán funkcionálisan legyünk papok, hanem ontológiailag. Krisztusban gyökereződik a papságunk, és Krisztus erejét befogadva hirdetjük az igét. Persze Benedek pápa is látja túlterheltségünket – egyre több plébániát látnak el egy időben –, ezért egy okos prioritást próbál felállítani a papoknak: a szentségek vétele, szentírási elmélkedés, a caritas, a személyes imádság, és a pihenést is hozzáteszi...

Aztán Ferenc pápának az irgalmasság évében, a papsággal történt találkozásakor elmondott gondolatait osztottam meg. Lényeges az, hogy éljük meg a saját fölszenteltségünk méltóságát. Arra buzdít, hogy engedjük be Isten irgalmát, kegyelmét az életünkbe.

Tehát a papság gyökerébe való látást szerettem volna ebben a lelkigyakorlatban átadni, sok gyakorlati következménnyel. Az esti beszélgetésekben is erre figyeltem, amikor az Amoris laetitiát vizsgáltuk, illetve egy másik alkalommal a párkapcsolat, a jegyesség teológiáját, a jegyesoktatás kiterjesztett módját tekintettük át.

– Milyen papokkal találkozik általában? Mennyire tudják a hétköznapokban mélységében megélni hivatásukat? Jellemző az adminisztratív ügyekkel való leterheltség?

– Azt gondolom, hogy tényleg nagyon sok adminisztratív munkával kell foglalkozniuk a papoknak, sokféle koordinációs feladatuk van, de aki értelmes, az tudja, hogy nagyon kell őrizni a papság lényegét. Ahogyan a házasságnál előfordulhat, hogy annyira él a házasság a családért, hogy előbbi erodálódik a család mögött, ugyanúgy a papságnál is előfordulhat, hogy annyira végzi a lelkipásztori feladatait, hogy közben eltűnik mögüle a pap. Ahogy Szent II. János Pál pápa a házassággal kapcsolatban kiemelte, hogy az a család kiindulópontja és célpontja, úgy a paptestvéreket én is figyelmeztettem, vigyázzanak, a lelkipásztori munka meg ne ölje a papságukat. Benedek pápa is érzékeli és mondja, nehogy kibillenjen maga a papság, mert akkor a lelkipásztori szolgálat „favágássá” válik, és sem a hívőnek, sem a papnak nem lesz benne öröme.

– Milyen volt a szatmári egyházmegyés papok érdeklődése? Megkeresték, odamentek a szünetekben kérdéseikkel?

– Azt kell mondanom, hogy kommunikatívak a papok, de inkább nekem kell közéjük menni. De nem zárkóznak el, tényleg testvért látnak bennem. Sokukat ismertem korábban, többen a központi szemináriumban végeztek, amikor rektor voltam ott. Nem idegen papsággal álltam szemben. De olyan kicsi ez a Kárpát-medence, hogy otthon vagyunk egymásnál. Jó volt érezni ezt a közvetlenséget a szatmári papok körében is.

Évközi 21. hét péntek

Évközi 21. hét péntek

Nem azt várja tőlünk az Úr, hogy szívünk folytonosan az elragadtatott öröm lobogó lángjával égjen, de azt igen, hogy ne hagyjuk egészen kihunyni benne az első szeretet tüzét, míg a Vőlegény érkezésére várakozunk. A Vőlegény ugyanis késik: nem azért várakoztat meg bennünket, hogy belefáradjunk a várakozásba, hanem hogy mindnyájan elkészüljünk, senkiről se hiányozzon a menyegzős ruha, amikor megérkezik. Mégis, komoly próbatételt jelent nekünk ez a késlekedés, hitünk, reményünk és szeretetünk próbáját. Az Úrral való bensőséges együttlét órái, a kegyelmi pillanatok, amikor testestül-lelkestül éreztük a Vőlegény boldogító közelségét, nem tartanak örökké. Sokkal többször érezzük azt, hogy a Vőlegény messze van, s ránk sűrű sötétség borul. Ilyen helyzetben még a jó keresztények, a buzgó Krisztus-követők is el-ellankadnak olykor, és elnyomja őket az álom. Szabad elfáradni és elaludni az Úrra való várakozásban, de nem szabad megadni magunkat a halálos álomnak, a reménytelenségnek és a kétségbeesésnek.

Ha sötét éjszaka vesz körül, s a Vőlegény közeledésének semmi jele, ez a legalkalmasabb idő, hogy kimutassuk iránta feltétel nélküli állhatatos szeretetünket. Ehhez azonban tartalék olajra van szükség: hűségünk apró jeleire, a Krisztushoz tartozás hétköznapi cselekedeteire, melyek pótolják a lelkesedés, a meghittség, a szeretve levés érzéseinek olaját. Az mutatja meg, hogy tudunk-e igazán várni, hogy merünk-e minden látszat ellenére hinni és abszolút megbízni a szeretetben. Az mutatja meg, hogy mennyit ér nekünk Krisztus, hogy mennyire vagyunk képesek kitartani a sötétségben, jelzésnélküliségben, viszonzatlanságban. A kereszténység lényege, hogy merünk belehalni a várakozásba azzal a biztos meggyőződéssel, hogy Jézus eljön értünk.

Urunk, Jézus Krisztus, add, kegyelmedet, hogy hitünk sötét éjszakájában is hűségesek maradjunk Hozzád. Segíts, hogy a Tőled kapott kegyelmek, a Veled töltött bensőséges órák emléke tartalék olajul szolgáljon, amikor semmit sem érzünk közelségedből, s így szívünkön ne legyen úrrá a halálos álom. Kérünk, hogy újra és újra szítsd fel bennünk a készséget, hogy mindig a Te kedvedben járjunk, és amikor megérkezel, készen álljunk bemenni Veled a menyegzőre.

Calabriai Szent Fantin

Szent Fantin 

atya

Fantin atya Ke. Kalábriában született. Fiatal korától Isten szolgálatára szentelte magát. Először hazájában volt szerzetes, aztán a thesszáliai Larisszában, végül Szalonikben telepedett le és itt halt meg a IX. század végén vagy a X. század elején.