HORTAI SZENT SZALVÁTOR

HORTAI SZENT SZALVÁTOR

 (1520-1567)

 
Barcelonától nem messze Colomba di Farnesben, egy kis faluban született szegény szülőktől. Egy ideig juhász volt, majd szüleivel együtt a falu kórházában lakott. Írni, olvasni nem tanult. Szülei halála után húgával, Bláziával Barcelonába ment s ott cipészinasnak állt, hagy húgáról gondoskodni tudjon. Mikor húga férjhez ment, akadálytalanul léphetett be Szent Ferenc rendjébe Barcelonában (1541). Nagy alázat, önmegtagadás, engedelmesség és imádságos lelkület jellemezte. A novíciátban Isten az ő tudta nélkül csodát művelt: annyira elmerült az imában, hogy elfeledkezett átadni a gvárdiánnak a konyhakulcsot, amit a szakács testvér rábízott - közben angyalok készítettek el mindent a reggelihez az érkező vendégek számára. A gvárdián elküldte volna, ha a csoda meg nem történik. Tortosa-ban egy beteg kisfiú gyógyult meg Szalvátor testvér imájára, emiatt a nép szentként kezdte tisztelni - ez elég ok volt arra; hogy tartományfőnöke még eldugottabb helyre helyezze. Ez újra és újra megismétlődött. 1547-ben helyezték Hortába, ahol kb. 12 évig maradt, itt történtek azok a tömeges csodás gyógyítások, melyhez foghatót nem ismerünk az Egyház történetében: naponta százával, néha ezrével jöttek az ország minden részéből a betegek (vagy hozták őket); a templomban Szalvátor testvér buzdította őket a bűnbánatra, a szentségekhez járulásra, a Szűzanya tiszteletére, aztán a Szentháromság nevében megáldotta őket, mire bekövetkezett a tömeges csodás gyógyulás.
Életírói a legnagyobb csodatevő szentnek tartják, ami nem túlzás. Itt ragadt rá a „Hortai” jelző. És itt kellett elviselnie a legnagyobb megaláztatást: tartományfőnöke a közösség előtt a kolostori rend súlyos megzavarásával, felforgatásával vádolta s megkorbácsoltatta. Majd titokban, nevét is megváltoztatva (Alfonz) Reusba irányította, ahol egy keménykezű gvárdián lett a főnöke. Itt is megismétlődtek a csodák, de már nem olyan gyakran, mint Hortában. Innét Barcelonába helyezték, azzal a szándékkal, hogy majd az inkvizíció kideríti róla, hogy csaló, vagy a gonosz lélek által tesz csodákat. Az ellenkezője történt. Fényesen beigazolódott csodáinak hitelessége. Híre eljutott II. Fülöp királyhoz is, aki látni akarta. Majd Gandia hercege (Borgia Ferenc, a későbbi jezsuita szent) találkozott vele. Elöljárói azonban nem tűrték Spanyolországban, Szardínia szigetére, annak fővárosába, Cagliariba* helyezték, ott két évig működött mint alamizsnagyűjtő testvér, s itt is halt meg szent halállal márc. 18-án - ahogy azt hetekkel előbb megmondta. 1606-ban a Szentszék jóváhagyta, hogy Szalvátort boldogként tiszteljék, szentté avatása azonban csak 1938-ban következett be.
A két vak:
Hartában egyszer két vak kérte a szent segítségét. Szalvátor elküldte őket a montserrati Mária-kegyhelyre, ott kérjék a Szűzanya közbenjárását. Miután elmentek, közölte a mellette lévőkkel: „A két vak közül az egyik meg fog gyógyulni, mert hisz, a másik nem gyógyul meg, mert nem hisz.” (Úgy is történt.)

Imádság:
Istenünk, te Szent Szalvátort imádságos lelkülettel, alázattal, a Szűzanya iránti gyermeki tisztelettel s a csodatevés karizmájával tűntetted ki. Add, hogy pártfogására s erényeit követve eljussunk az üdvösségre. Krisztus, a mi Urunk által.

Teréz anya nővéreinek vértanúsága Jemenben – a támadást túlélő nővér beszámolója

Sally nővér, a kolostor elöljárója volt az ötödik, aki abban az ádeni házban dolgozott, ahol március 4-én lemészárolták a Szeretet Misszionáriusai nővéreket. Túlélte a mészárlást, és felelevenítette a tragédia perceit: történetük az első évszázadok vértanúinak sorsára emlékeztet.

Március 4-én fegyveresek lemészárolták a – Kalkuttai Teréz anya által alapított – Szeretet Misszionáriusai kongregáció négy tagját Jemenben. A nővérek mellett a közösség tíz munkatársa is életét vesztette.

Nővértársa három sűrűn teleírt lapon örökítette meg a történetet, amelyet a mészárlást túlélő Sally nővér idézett fel. Napokon át a Szeretet Misszionáriusai nővérek kolostoraiban adták körbe a kézírásos papírt, majd a National Catholic Register amerikai katolikus portál közölte a teljes angol nyelvű átiratot.

Sally nővér számos részletet közöl a mészárlásról. Megerősíti, hogy a négy meggyilkolt nővéren kívül öt másik áldozat – öt fiatal etióp – szintén keresztény volt. A többiek muzulmánok voltak, ők az Iszlám Állam terroristáinak parancsát hallva kiáltoztak, hogy ne bántsák a nővéreket.

Az ádeni kolostor elöljárója úgy menekült meg, hogy a hűtőraktárba zárkózott be. A mészárlás elkövetői tudtak arról, hogy öt nővér van a házban, és hosszan keresték őt. Ki is nyitották a hűtőraktár ajtaját, de csodával határos módon nem vették észre, hogy az ajtó mögött rejtőzött.

A túszul ejtett szalézi szerzetes, Tom atya a dzsihadisták érkezése előtt elfogyasztotta a tabernákulumban maradt ostyadarabokat. Mielőtt magukkal hurcolták, a terroristák mindent leromboltak a kápolnában.


Miután a dzsihadisták elhagyták az épületet, Sally nővér sorra látogatta a gondozottakat, hogy meggyőződjön róla, jól vannak-e. Amikor megérkezett a rendőrség, nem akarta elhagyni az épületet, az idős és a fogyatékkal élő gondozottak is kérlelték, hogy maradjon. A rendőrök azonban kitartottak amellett, hogy magukkal viszik, mert úgy vélték, a dzsihadisták visszamennek majd, hogy megkeressék.

Sally nővér elbeszéléséből egyértelműen látszik, hogy a nővérek tisztában voltak azzal, milyen veszélyeket rejt az ádeni életük. Tom atya mindennap elmondta: „Készen vagyunk a vértanúságra.” Az írásból megtudjuk azt is, hogy Ferenc pápa a titkárán keresztül minden héten érdeklődött felőlük, és lelki közelségéről biztosította őket.

Az elbeszélésben Sally nővér megvallja, hogy szinte bűntudatot érez, amiért nővértársaival ellentétben túlélte a mészárlást. Egy társa azzal vigasztalta: Isten akaratából maradt életben, hogy elbeszélje a történetet.

Teréz anya nővérei ádeni házának elöljárója tájékoztat arról is, hogyan érkezett a városukba az Iszlám Állam. Áden gazdag város, amely behívta az ISIS-t, küzdjön meg azért, hogy független lehessen Jemen többi részétől. Amikor azonban győzelmet arattak, a dzsihadisták nem hagyták el többé a várost. Most az a céljuk, hogy véget vessenek a városban a keresztények jelenlétének. Korábban, amíg a harcok folytak, a katonáknak nem volt idejük arra, hogy a szerzetesekkel foglalkozzanak. „A nővérek sokszor meghalhattak volna a háborúban, de Isten azt akarta, hogy világos legyen: a hitük miatt lettek mártírok” – írja visszaemlékezésében Sally nővér. Hangsúlyozza, hogy a többi muzulmán azonban mindig tiszteletben tartotta őket.

Elbeszélése végén leírja, hogyan imádkozik a mészárlás óta: „Imádkozom, hogy vérük a közel-keleti béke magva legyen és megállítsa az ISIS-t.”

Az elbeszélést lejegyző Rio nővér így kommentálja a történteket: „Annyira hűségesek voltak küldetésükhöz, hogy az ISIS pontosan tudta, mikor kezdik és mikor végzik a munkát a házban. Éppen mivel ilyen hűségesek voltak, ott voltak a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban, és készen várták az érkező Jegyest.”

Az Irgalmasság Szent Éve 109.

A Szenthét kezdete: Virágvasárnap

A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének a kezdete. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magába vonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész hetet gyászhétnek nevezik Eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet. E hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságos nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasmányokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el. A nagy és szent hét a liturgia szelleme szerint  nem gyászhét és ezért benne a  kereszt és a feltámadás  elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar az Úr szenvedésein siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten  győzelem és öröm  vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát a feltámadás dicsőségéhez. Az elkövetkezendő hétnek nincs olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne tűnjön ki világosan. Virágvasárnap először az Úr Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, azután az Úr szenvedésének kezdete. Az ünnep Jeruzsálemből származik. A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés a „missa sicca”, szárazmise. A pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivonulására emlékeztet az ünnepélyes pálmafelvonulás, körmenet annak megy elébe, aki a bűn rabságából megvált bennünket.A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája. Ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már az a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet Ténebrae-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni. Az Egyház Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken, a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szenvedés beata Passio,azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig crux gemmata a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség.

Nagyböjt 5. hét péntek

Nagyböjt 5. hét péntek

Fokozódó drámaiságnak vagyunk tanúi a János-evangélium olvasásakor, s közeledünk a tetőpont és a végkifejlet felé. Az ellentét Jézus és a farizeusok, írástudók között egyre éleződik, de még ezek a pillanatok is alkalmasak arra, hogy sokan higgyenek Jézusban. Hit, vagy pedig megkövezés – harmadik lehetőség gyakorlatilag nincs (a semlegesség hirdetői gyakran a harcos ellenfeleknél is veszélyesebbek).

Szó és tett kölcsönösen feltételezi egymást: Jézus tetteit nem lehet elválasztani a szavaktól, melyekkel az Atyával egyenlőnek mondotta magát, hiszen a csodák ennek hitelesítői, alátámasztói, kézzelfogható bizonyítékai. Ezért is mondja „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek!” Láttuk, hogyan fogadták Jézus ellenfelei a csodatetteket, amelyeket most nem vitatnak: amikor nem maradt más, azzal vádolták, hogy Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket. Ha a tetteket valóban a maguk értéke szerint ítélték volna meg, Jézus szavai sem botránkoztatnák meg őket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindenkor a Te tanítványaidként és az Atya gyermekeiként nyilatkozzunk meg, s miközben Isten Fiának vallunk Téged, e hitvallásból tettek is szülessenek, mint ahogy Te magad is tettekkel igazoltad szavaidat. Segíts, hogy minden döntésünkkel Rólad tanúskodjunk, akkor is, amikor a leghétköznapibb helyzetekben, a jelentéktelennek tűnő dolgokban elutasítjuk a megalkuvást; akkor is, amikor egy újabb gyermek vállalásával ismételten igent mondunk az életre, vagy épp hívásodra a szűzi életformában kötelezzük el magunkat; és akkor is, amikor felemeljük szavunkat a társadalmi igazságtalanságok, a gazdagok önzése és a szegények kizsákmányolása miatt.

 

BOLDOG SARKANDER JÁNOS

BOLDOG SARKANDER JÁNOS

 pap, vértanú
*Skoczów, 1576. december 20. +Olmütz, 1620. március 17.

Sarkander János atyja egyszerű ember lehetett, édesanyja azonban a Kornice lovagi családból származott. Házasságukból Jánoson kívül három fiú és egy leány született. 1589-ben az apa meghalt, az özvegy gyermekeivel együtt átköltözött a morvaországi Priborba. János itt kezdte meg tanulmányait. Négy évvel később a bátyja után ő is az olmützi jezsuita kollégium növendéke lett. 1597-ben megkezdett filozófiai tanulmányait az 1599-ben kitört pestisjárvány miatt Prágában fejezte be.

1604 őszén beiratkozott a grazi egyetem teológiai karára. 1606-ban megszakította tanulmányait és a morvaországi Vala?ské Meseríciben feleségül vett egy luteránus leányt. A házasságnak -- valószínűleg felesége halála miatt -- hamarosan vége szakadt. 1607. dec. 21-én János az olmützi főesperes előtt teológiai vizsgát tett, és megkapta a kisebb rendeket, majd a következő év márciusában pappá szentelték.

Lelkipásztori működését a reformáció által erősen érintett olmützi egyházmegye plébániáin kezdte.

Buzgósága láttán püspöke Boskovicébe, a ,,cseh testvérek'' egyik fő fészkébe helyezte, végül 1616-ban megérkezett utolsó állomáshelyére, Hole?ovba. Ebben a városban alakították ki a jezsuiták a rekatolizáció egyik fő erősségét, s itt rendezték be az ünnepélyes fogadalomra készülő rendtagok házát, és arra kérték Dietrichstein bíborost, hogy megfelelően energikus, hithű plébánost helyezzen melléjük. Így esett a választás Jánosra.

A politikai körülmények meghiúsították a szép reményeket. 1618-ban ugyanis a nagyobbrészt protestáns cseh nemesek fellázadtak Ausztria ellen. Lobkowitz Popel Lászlót, Morvaország helytartóját és a katolikusok támaszát megfosztották tisztségétől, Brünnben bebörtönözték, a jezsuitákat pedig május 17-én kiűzték a városból. János, a plébános maradt káplánjával egyedül a hívek támasza és minden gyűlölet célpontja. Különösen azért gyűlölték, mert a helytartó gyóntatója volt, s azt hitték, minden politikai és katonai titok birtokában van. A hívek azt tanácsolták neki, hogy meneküljön el.

1619 júliusában Lobkowitz egyik udvari emberét követve János Krakkóba ment, s nem maradt Hole?ovban más pap, csak a káplánja, Tucek Sámuel. János Krakkóból Czestochowába zarándokolt, majd egy hónap múlva a Lobkowitz család birtokára, Rybníkbe ment. Októberben levelet kapott Lobkowitztól, hogy térjen vissza Hole?ovba. János ekkor felajánlotta, hogy cserél a káplánnal: legyen az a plébános, ő meg a káplánja lesz. Ezt nem fogadták el. November végén érkezett vissza Hole?ovba.

1620 februárjában II. Vaza Zsigmond lengyel király a császár segítségére indult, s amerre elvonult Sziléziában és Morvaországban, minden várost és falut kifosztottak a katonái. Amikor kozákjai Hole?ov közelébe értek, János kezében a monstranciával szentségi körmenetben vonult eléjük, ami annyira megdöbbentette a katonákat, hogy a várost érintetlenül hagyták. Ebből azonban a morva nemesek arra következtettek, hogy János összejátszik ellenük a lengyel királlyal, sőt a császárral is.

Morvaország ekkor új legfelsőbb bírót kapott Bítovský Vencel személyében, aki működését azzal kezdte, hogy a katolikus papokat bebörtönöztette. Jánosnak sikerült titokban elhagynia Hole?ovot, de elfogták. Mint árulót megláncolva vitték Olmützbe és bíróság elé állították. A bíróság egyetlen katolikus tagjától ismerjük az eljárás részleteit. A fő vád János ellen az volt, hogy ő hozta Morvaországra a kozákokat. A vád hátterében és az azt követő bánásmódban azonban a katolikus pap elleni izzó gyűlölet húzódott meg.

A február 13-i kihallgatáson azzal vádolták, hogy mint gyóntatónak és tanácsadónak tudnia kellett Lobkowitz terveiről, s bűnös abban, hogy e terveket nem fedte fel a protestáns elöljáróknak. A harmadik kihallgatáson felelősségre vonták a sérelmekért, amelyek a Hole?ovban folyó rekatolizáció során a protestánsokat érték. A negyedik kihallgatáson számon kérték tőle, miért nem jelentette Lobkowitz terveit, hiszen a gyónásban tudomást kellett szereznie ezekről. János csak annyit válaszolt, hogy először is semmi ilyesmiről nem volt tudomása. Másodszor, ha a gyónásban lett volna is erről szó, neki akkor is őriznie kellett volna a gyónási titok pecsétjét. Ezután három órára kínpadra vonták. Zsoltárokat imádkozva türelmesen állta a gyötrelmeket. A kínzás során olyan sérüléseket szenvedett, melyek következtében egy hónap múlva börtönében meghalt. Életének utolsó hónapjában, amely meghosszabbított haldoklás volt, panasz nélkül tűrt és szüntelenül imádkozva együtt szenvedett a Megfeszítettel.

A kortársak egyértelműen a katolikus hit vértanújának tekintették. 1859. szeptember 11-én avatták boldoggá. 

Interjú XVI. Benedek emeritus pápával: Az irgalmasság mozdítja el az embert az Isten felé

Jacques Servais belga jezsuita kérdezte az emeritus pápát a hit fontos kérdéseiről. A belga teológus által gondozott, német nyelvű szöveget tavaly októberben mutatta be egy római konferencián Georg Gänswein érsek, idén márciusban pedig kiadták olasz nyelven is.

A hit által. Isten igazolásának és megtapasztalásának tanítása az egyház igehirdetésében címmel jelent meg az interjú könyv formájában, olasz nyelven (az eredeti előadás címe: Mi a hit és hogyan jutunk el addig, hogy higgyünk?) Az idők jelének nevezte, hogy az isteni irgalmasság gondolata egyre inkább központi, meghatározó gondolattá válik.

Benedek pápa beszél a hit személyes és közösségi dimenziójáról: „A hit egyrészt mélységesen személyes kapcsolat Istennel, amely lényem legmélyét érinti, és abszolút közvetlen módon az élő Isten elé helyez engem, vagyis oly módon, hogy beszélhetek hozzá, szerethetem és közösségbe léphetek vele. Ugyanakkor azonban ez a legnagyobb mértékben személyes valóság elválaszthatatlan kapcsolatban van a közösséggel: a hit lényegéhez tartozik az a tény, hogy részévé tesz a „mi”-nek, Isten gyermekei, a testvérek zarándok közösségének. A hit a meghallgatásból ered (fides ex auditu) – tanítja Pál. A meghallgatásban mindig benne van, hogy van egy másik fél. A hit nem az elmélkedésből születik és nem is azt jelenti, hogy igyekszem behatolni a létezésem mélyére. Mindkét dolog jelen lehet benne, de az egyik sem elegendő a meghallgatás nélkül, amelyen keresztül Isten kívülről, egy Ő maga által teremtett történetből kiindulva, megszólít engem. Ahhoz, hogy higgyek, szükségem van tanúságtevőkre, akik találkoztak istennel és elérhetővé teszik Őt számomra.

„Az egyház nem magától lett, Isten teremtette és Ő az, aki folyamatosan alakítja. Ez a szentségekben fejeződik ki, különösen a keresztég szentségében: nem egy bürokratikus eljárással lépek be az egyházba, hanem a szentség által. Ez azt jelenti, hogy egy közösség fogad be engem, amely nem önmagából ered, és amely túlmutat saját magán. A lelkipásztori tevékenységnek, amelynek célja a hívek spirituális tapasztalatának alakítása, ezekből az alapvető dolgokból kiindulva kell zajlania. Fontos megszabadulnia attól a gondolattól, hogy az egyház önmagát alkotja meg, és hangsúlyoznia kell, hogy az egyház a Krisztus testével való egyesülésben válik közösséggé. Az egyháznak el kell vezetnie az embert a Jézus Krisztussal való találkozásra, az Ő jelenlétébe kell elvinnie az embert a szentség által.”

Egy másik kérdésre válaszolva Benedek pápa az irgalmasság központi jelentőségéről beszélt: „A mai embernek egy teljesen általános érvényű érzése, hogy Isten nem hagyhatja elveszni az emberiség nagy részét. Ebben az értelemben nagyjából elveszett az az üdvösség miatt érzett aggodalom, amely egy időben jellemző volt az emberre. Véleményem szerint másféleképpen, de mégis tovább él annak az érzékelése, hogy szükségünk van kegyelemre és megbocsátásra. Számomra az „idők egyik jele” az a tény, hogy Isten irgalmasságának gondolata egyre inkább központi jelentőségűvé, uralkodóvá válik…”

Ratzinger nem tartja véletlennek, hogy II. János Pál pápa utolsó, halála előtt napvilágot látott könyve Isten irgalmasságáról szól: „Élete első éveinek tapasztalataitól kezdve láthatta az emberek kegyetlenségét, és megállapítja, hogy az irgalmasság az egyetlen igaz és végső, hatékony válasz a gonosz hatalma ellen. Csak ott ér véget a kegyetlenség, csak ott ér véget a gonoszság és az erőszak, ahol van irgalom.”

Benedek pápa – utódjáról szólva – így folytatja: „Ferenc pápa teljes összhangban van ezzel az iránnyal. Lelkipásztori gyakorlata éppen abban fejeződik ki, hogy folyamatosan Isten irgalmasságáról beszél nekünk. Az irgalmasság az, ami Isten felé mozdít el bennünket, míg az igazságosság megrémít minket Isten színe előtt. Véleményem szerint ebből kitűnik, hogy az önbizalom és az önigazolás patinája mögé rejtve a mai ember mélyen tudatában van sebeinek és Isten előtt való méltatlanságának. Az irgalmasság iránti várakozásban él. Bizonyára nem véletlen, hogy az irgalmas szamaritánus példabeszéde különösen vonzó korunk emberei számára. És nem csak azért, mert az a történet erőteljesen hangsúlyozza a keresztény létezés társadalmi vetületét, és nem is azért, mert a történetben a szamaritánus, a nem vallásos ember a vallás képviselőivel szemben úgy jelenik meg, mint aki valóban Istennek megfelelő módon cselekszik, miközben a vallás hivatalos képviselői, mondhatnánk, immunissá válnak Istennel szemben… Világos, hogy ez tetszik a modern embernek. Számomra azonban ugyanolyan fontosnak tűnik, hogy az emberek a lelkük mélyén várják, hogy a szamaritánus a segítségükre siessen, föléjük hajoljon, olajat öntsön sebeikre, gondoskodjon róluk, biztos helyre vigye őket. Végeredményben tudják, hogy szükségük van Isten irgalmára és gyengédségére. Az elgépiesedett világ keménységében, ahol az érzések már nem számítanak semmit, növekszik a várakozás egy olyan megváltó szeretet iránt, amelyet ingyenes ajándékként kapunk. „

Az Irgalmasság Szent Éve 108.

Jézus és a szamáriai asszony

„Amikor Jézus megtudta, hogya farizeusok úgy értesültek, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János, noha Jézus maga nem keresztelt, csak a tanítványai, elhagyta Júdeát és visszatért Galileába, így keresztül kellett mennie Szamárián. Odaért Szamária egyik városához, Szikarhoz; Ez annak a földnek közelébn volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamriai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: ’Adj innom!’ Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamáriai asszony így válaszolt:Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni? (A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal) Jézus ezt felelte neki: ’Ha ismernéd Isten ajándékát,s azt, aki azt mondta neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked! Uram,-- mondta erre az asszony, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt? Jézus azt mndta neki feleletül: Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne. Erre az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom meríteni’. Jézus így v válaszolt:Menj, hívd el a férjedet és gyere vissza! Nincs férjem, felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál. Uram, válaszolta az asszony, látom, próféta vagy” (Jn 4,1-19) Szent János öregkorában írta le ezt a csodálatos és igen fontos párbeszédet. Éppen úgy, mint a 3. fejezetében a Nikodémus éjszakai látogatásáról szólót. Jézus ismeretlenül, de mindent mint Megváltó az igazság megkerülhetetlen tömörségével hirdeti: Isten igazsága mindig ugyanaz. Kár kerülgetni.

Nagyböjt 5 hete csütörtök

Nagyböjt 5 hete csütörtök
Ter 17,3-9; Jn 8,51-59
„Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem"

Köztudott dolog már az ősszülők kora óta, hogy az ősbűn következtében nekik is és minden utódjuknak büntetésből meg kell halniuk. Ezt jól tudták a Jézus korabeli zsidók is. Ezért, amikor Jézus kimondta ezt a mondatot: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem", felhördültek hallgatói, egybe n vitapartnerei, és ugyancsak keményen elítélték: „Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: Ha valaki tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?" (52-53) Valószínűleg félreérthető volt Jézus kijelentése. Szent Jeromos Vulgata-ja így írja: „Mortem non videbit in aeternum". Szó szerinti fordításban: Halált nem lát mindörökké. Ebből következhet, hogy eredeti arámban, ahogyan Jézus beszélt, azt fejezte ki az Úr, hogy testi halála senkinek sem tart örökké, mert mindenkit feltámaszt Isten ereje a világ végén, de aki Jézus tanítását megtartja, az az örök halált, vagyis a pokol büntetését nem látja, nem szenvedi meg sohasem. Jézus nem magyarázza a kérdés ama részét: „Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: Ha valaki tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem". A vád annyira durva, annyira sértő Jézusra, hogy nem válaszol rá. Célja bizonyítani, hogy Ő valóban nagyobb Ábrahámnál és a prófétáknál is. A kérdés éle pedig merészen vág: „Mivé teszed magad?" Jézus erre válaszol: „Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: Istenünk, pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom" (54-55) Jézus tehát nagyon vigyáz a fogalmakra, hogy azok igazak legyenek, vagyis megfeleljenek a valóságnak. Másutt kifejezetten tanítja: „Az Atya nagyobb nálam" (Jn 14,28) Itt is betartja a szabályt, Atyja dönti el, mit érdemel Fia. A másik kérdés, hogy ki nagyobb: Ábrahám-e vagy Jézus, szintén válaszra vár. Jézus az Isten Fia, elméletileg nem fér kétség hozzá, hogy személy szerint végtelenül nagyobb Ábrahámnál. „Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett. A zsidók erre azt mondták neki: Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?" (Jn 8,56-57) Ezt egy bibliai eseménnyel kívánja Jézus érzékeltetni. Utal arra a látogatásra, amikor Ábrahám Mambre tölgyfája alatt ülve a déli hőség idején a szemközti dombhajlatban három vándort látott közeledni. Eléjük sietett. Amint találkoztak, egyiküket mély leborulással, tehát imádattal köszöntötte, mert Istennek ismerte föl emberalakja ellenére. Valóban Isten volt, aki elfogadta Ábrahám vendégszeretetét, megmondta neki a várva-várt jó hírt, hogy esztendő múlva megszületik a fia. Másnap pedig az angyalokat Szodomába küldve felfedte Ábrahám előtt Szodoma és Gomorra pusztulását. Lehet, hogy az isteni Személy a Fiú volt. Jézus azt az alakot vette fel előre látomásban, amelyben vitapartnerei látták a templomban. „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok"(58) zárta le Jézus a hosszú és fontos vitát. Hallgatói szerették volna megkövezni, de Jézus eltűnt előlük.

LARANDAI SZENT PÁPA

Szent Pápa

 vértanú

Szentünk a likaóniai Laranda városából származott és Maximián császár uralkodása alatt élt. Krisztus hite miatt először városában szenvedett, aztán Diokaiszariában, végül az izauriai Szeleukiában. Ütötték, vasakkal szaggatták, arcát az ismeretlenségig összetörték, és vasszögekkel bélelt cipőben járatták hosszú úton át, végül egy gyümölcsfához kötözték, ahol meghalt.

Német László nagybecskereki megyéspüspök lett a Szent Cirill és Metód püspöki konferencia elnöke

A Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia tisztségviselőinek megbízatása lejárt. A balkáni térségbeli főpásztori testület tavaszi rendes ülésén, március 14–16. között Szabadkán megválasztották az új tisztségviselőket.

A Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnöke Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök, alelnöke Djura Džudžar görögkatolikus apostoli exarcha, titkára pedig Štefković Mirko lett. A tisztségviselők megbízatása öt évre szól.

Kilenc püspökből áll Szerbia, Montenegró, Koszovó és Macedónia Szent Cirillről és Metódról nevezett nemzetközi püspöki konferenciája. Mint azt Német László nagybecskereki megyéspüspök a Vatikáni Rádiónak elmondta, eredetileg Kapisztrán Szent Jánost szerették volna névadójukként, és szeretnének nemzetivé alakulni, mivel híveik 80 százaléka magyar. Német Lászlót azon alkalomból kérdezték, hogy meghívást kapott az olasz püspöki konferencia tavaszi ülésére.

A nemzetközi püspöki konferenciát 1997-ben alapították, és először a szövetségi Jugoszlávia – Montenegró és Szerbia – püspöki konferenciája volt. Jelenlegi tagjai Szerbia, Macedónia, Montenegró és Koszovó katolikus egyházi vezetői. A konferencia székhelye Belgrádban van. Német László nagybecskereki megyéspüspök eddig a testület főtitkáraként tevékenykedett.

Német László Szabadkán érettségizett, majd 1977-ben belépett az Isteni Ige Társaságába (Societas Verbi Divini), azaz a verbita missziós szerzetesrendbe. Felsőfokú szerzetesi, filozófiai, teológiai tanulmányait a lengyelországi Pieniężnóban végezte. 1982. szeptember 8-án tett szerzetesi örökfogadalmat a lengyel városban, majd 1983. április 17-én szentelték pappá ugyanott.

1983 és 1985 között Jugoszláviában működött, majd 1987-ig Rómában folytatott tanulmányokat. 1987-től 1990-ig egyetemi lelkész volt a Fülöp-szigeteken, majd 1993-tól a lengyelországi rendi főiskolán tanított. 1994-ben dogmatikai doktorátust szerzett a római Pápai Gergely Egyetemen. Ezután 2000-ig dogmatikát tanított Ausztriában, a mödlingi rendi filozófiai-teológiai főiskolán. 2000–2004-ig az Apostoli Szentszék nemzetközi szervezetek mellett működő bécsi állandó képviseletén teljesített szolgálatot.

2004 és 2007 között a verbita rend magyarországi tartományfőnöke, 2006–2008-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára volt. Emellett 1996-tól tanít Zágrábban, a jezsuita filozófiai karon, valamint 2002-től a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Fundamentális Teológia Tanszékén tart missziológiai kurzusokat. Több könyv és tanulmány szerzője.

2008. április 23-án XVI. Benedek pápa nagybecskereki megyéspüspökké nevezte ki. A nagybecskereki székesegyházban szentelték püspökké 2008. július 5-én.

Az Irgalmasság Szent Éve 107.

Pápai címadás

A pápai címadás ugyan éreztetni szeretné minden emberrel, hogy Isten nem elszakadni akart a legkedvesebb terermtményétől, de az igazságosságnak érvényt kellett szerezni. Az emberi lényeg kettészakadása sokat beszél erről. Az Ószövetségben közismert volt a büntetés: az ember már nem Isten gyermeke. Nem rendelkezik „jussával”, hogy örökös joga lenne a mennybe jutnia. Ha a mennybe jutásnak esélyét latolgatnánk, ki kellene mondanunk, ha szomorúan is, hogy erre nem volt esélye az embernek, mert hiányzott a belépő-jegy: a megszentelő kegyelem. A mennyország kapuja zárva volt minden ember előtt. Aki érdemeket szerzett, mégpedig a szeretet gyakorlásával, az nem került halála után a pokolba, hanem annak egy teljesen elzárt területére. Ott nem kellett szenvednie, de boldog sem volt, hiszen a boldogság lényege a túlvilágon Isten színről-színre való látása a mennyek országában. A szenvedést enyhíthették a földön szerzett érdemek, például a földi életből magával vitt szeretet-gyakorlatok, szenvedések. Mózes hűséges szolgálatai után könyörgött az Úrhoz, hogy meg láthassa Őt,úgy amint az emberek látják egymást színről színre. Az Úr ezt a kérését nem teljesítette: legfeljebb mögöttem állva hátulról láthatsz.,Csak amikor Jézus már a halálra készült a földön, akkor kapott lehetőséget, hogy a Tábor hegyén Illés próféta társaságában találkozhatott Urunk Jézus átszellemült alakjával és hallhatta a felhőből. (.Lk 9,28-36) Jézus mennybemenetele alkalmával, amikor az Olajfák hegyéről a mennybe emelkedett, nagy diadalmenetben követték őt a pokol tornácáról kiszabadult ószövetségiek. Az ősbűn büntetésének kiszabása után az addig a percig bezárt mennyei kaput Jézus nyitotta ki, legyőzte halálával és feltámadásával a sátánt és annak országát.

Nagyböjt 5 hete szerda

Nagyböjt 5 hete szerda  
Dán 3, 14-20. 91-92. 95; Jn 8, 31-42
„Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok”

Érdekes megfigyelni, hogy a sátoros ünnepek alkalmával folytatott vitát hallgatva sokan hittek Jézusban, mert ők megértették, hogy Jézust Isten küldte, Isten Jézus Atyja, Jézus tehát annak a végtelen, egyedül mindenható Istennek a Fia, akit a zsidók Istenüknek hittek Ábrahám óta. Jézus nyilván örült ennek a hitnek, hiszen éppen azt kifogásolta az előzményekben, hogy hallgatói nagy része az üdvösségnek ezt a feltételét, Jézus Istenfiúságát nem akarták elfogadni. S ekkor Jézus új tanítványainak szánja a következő figyelmeztetést: „Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,31) Mivel  a templomban lettek hívők, az Úr szükségesnek tartotta figyelmeztetni őket, hogy tanítvánnyá csak az lehet, aki Jézus tanítását teljesen megismeri, elfogadja igaznak, megvallja az emberek előtt. A hit ugyanis csak akkor lesz az üdvösség eszköze, ha az ember nyilvánosan vallja, elismeri Jézust mesterének azok előtt is, akik a zsidó nép hivatalos elöljárói, akiknek egyelőre nincs jó akaratuk Jézust Messiásnak elismerni. Jézus jól tudta, hogy mostani hitük még nem elég a teljes odaadásra. Majd a következő tavaszon, húsvét előtt egy héttel lelkes tömeg vallja meg hitét, hogy Jézus Dávid Fia, a megígért Messiás. Hozsannázva kísérik be az Olajfák hegyéről Jeruzsálembe. Pár nap múlva pedig vezetőik utasítására megtagadják Pilátus ítélőszéke előtt többször is, ellene szavaznak Barabás javára, és kifejezetten halálát követelik: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát”.(Jn 19,7) A nép pedig nem egyszer, ismételten is azt kiabálta:„Feszítsd meg!” (Mk 15,13-14) Erre gondolhatott Jézus, amikor kijelentette újdonsült hívei előtt:Hiába mondogatjátok, hogy ti szabadok vagytok, nem kell igazsággal felszabadítani benneteket:„Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, szolga. De a szolga nem marad örökre a házban, csak a fiú marad ott mindörökké. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de meg akartok engem ölni, mert a tanításom nem hatol belétek. Én azt mondom, amit az Atyánál láttam, és ti azt teszitek, amit atyátoktól hallottatok” (Jn 8, 34-37) Jézus tehát mindenben az igazságot mondja és cselekszi, tehát senki kedvéért meg nem változtatja a szavak és tények összhangját, mint akik majd földi elöljáróik parancsára szembefordulnak Jézussal. Azok ugyan felkapják a fejüket, hogy az ő apjuk Ábrahám, de Jézus megismétli fentebbi kijelentését, és amíg saját Atyjának mondja Istent, hallgatói apjának viszont az Isten ősellenségét, a sátánt nevezi meg. „Ti a ti atyátok tetteit cselekszitek. Erre azt mondták neki: Mi nem paráznaságból születtünk. Egy Atyánk van, az Isten. Jézus így szólt hozzájuk: Ha Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem”. (41-42) A zsidók megismerhették volna a teljes igazságot, de az ördög, a hazugság és gyűlölet atyja rabszolgává tette őket. Vigyázzunk.Ugyanezt teszi most is sok-sok emberrel.

 

 

MARILLAC SZENT LUJZA

Marillac Szent Lujza

 özvegy. 

Korán megözvegyülve megalapította az Irgalmas Nővérek Kongregációját. Leánykáknak tartottak hitoktatást, majd árvák, foglyok, betegek és szegények gondozásával foglalkoztak. Kórházat is alapítottak. †1660.

A pápa a nevelői fórumhoz: Legyetek az emberség és a béke építői!

Az emberség kézművesei, a béke és a találkozás építői – így határozta meg Ferenc pápa a nevelők szerepét március 13-i videoüzenetében, amelyet a nevelésről tartott IV. Világfórumra küldött.

A tanácskozás március 13-án, vasárnap ért véget Dubaiban, az Egyesült Arab Emírségekben. A „Nagyobb közös felelősség a közoktatásért” témáról tartott konferenciát a Varkey Alapítvány, egy londoni székhelyű nonprofit szervezet rendezte, amelynek célja, hogy javítsa a hátrányos helyzetű kiskorúak oktatásának színvonalát.

Ferenc pápa köszönetét fejezte ki az Alapítványnak, amiért világszerte bátorítja a tanárokat azokban az erőfeszítéseikben, hogy egy fenntartható társadalmat hozzanak létre a Scholas Occurrentes, az Argentínában született nemzetközi iskolahálózattal való együttműködésen keresztül is. Az argentin kezdeményezés létrejöttét Ferenc pápa szorgalmazta még Buenos Aires-i érsekként. Az iskolahálózat az integráció és a béke megteremtése érdekében tevékenykedik.

A Fórum során átadták a „2016 Tanára” díjat, amelyet idén Hanan Al-Hroub palesztin tanárnő nyert el, aki egy betlehemi palesztin menekülttáborban nőtt fel, ahol gyakran volt szemtanúja erőszakcselekményeknek. Hanan megteremtette a játékon alapuló tanulás módszerét, hogy segítsen a traumatikus helyzeteket megélt fiataloknak és hogy a békére neveljen. Mindezt azután tette, hogy a 2. Intifada idején az izraeli csapatok gyermekei szeme láttára lőtték le a férjét – írja a The Times of Israel izraeli napilap.

A díj átvételekor Hanan szólt arról, hogy az izraeli-palesztin konfliktus hogyan hatott életére. A díjjal járó egymillió dollárból ösztöndíjat hoz létre olyan fiatalok támogatására, akik a tanári hivatást választják.

Ferenc pápa gratulált a neves elismerésért a palesztin tanárnőnek és hangsúlyozta, hogy minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy játsszon.

A nevelés egy része abban áll, hogy megtanítják a gyerekeket játszani, mert a játékban erősödnek szociális készségeik és megélik az életörömöt. Ezért az a nép, amely nem fér hozzá az oktatáshoz háború vagy más okok miatt, egyre jobban hanyatlani kezd. A kormányoknak észre kell venniük, milyen jelentős szerepet töltenek be a tanárok – hangsúlyozta a Szentatya.

A pápa videoüzenetét követően Dubaiban elültettek egy olajfát, a béke jelképét.

* * *

Február 3-án Ferenc pápa kihallgatáson fogadta a Vatikánban a Scholas Occurrentes kezdeményezés képviselőit. A találkozón az Egyesült Arab Emírségek kormányügyekért felelős minisztere, Mohammed Al Gergawi és a Varkey Alapítvány elnöke meghívták a Scholast, hogy szervezzenek kísérleti programot dubai fiatalok részvételével. Ez az első alkalom, hogy az argentin nevelési hálózat egy muzulmán országban folytat tevékenységet.

Az Irgalmasság Szent Éve 106.

Szentséges Atyánk

Szentséges Atyánk, Ferenc pápa egy éve már, hogy bemutatta a szentévet meghirdető bulláját. Ennek címe: Az Irgalmasság Szentéve. Ezt a címet választottam a nagy üzenet előkészítő idejére. Húsvét előtt két héttel szeretném testvéreim figyelmét a lényegre összpontosítani. Az embereket végtelenül szerető Mennyei Atya öröktől fogva eltervezte, hogy isteni szeretetét tökéletesen oda ajándékozza isteni módon születendő Fiának, és ezt a gesztust tőle azonnal visszakapva mint már közös kincset egyetlen közös leheléssel adják az isteni cselekvéseket művelő Harmadik Isteni Személynek. Tőle ugyanígy egyetlen leheléssel kapja vissza az Atya és a Fiú, mint ahogy Ők neki ajándékozták. Szükség volt erre, mert a mindentudó és mindenható isteni lényegből az emberi teremtményeknek is juttatni akartak isteni ajándékokat, amelyet beragyog az örök isteni fény. Ezt a fényt adták ajándékba az első emberpárnak a lelkük megteremtésekor mint megszentelő kegyelmet, ami annyit jelentett, hogy Ádám és Éva is azonnal az Atyaisten fogadott gyermekei, a Fiúisten fogadott testvérei és a Szentlélekisten temploma lettek. Az isteni nagylelkűség még azt a jogot is megadta, hogy a születendő gyermekeik azonnal úgy kapják meg ezt az ajándékot, mint a legnagyobb kitüntetést.Úgy, mint szüleik, akik szerelemmé magasztosult hitvesi szeretetük jutalmaként a lélekteremtés betetőzéseként elnyerték. Éva majd Ádám amikor szinte mámoros kéjjel,különös töprengés nélkül megszegték Isten egyetlen halálos tilalmát ennyi mennyei ajándék ellenére, Istennek ez a „csalódás” igen rosszul esett. Nem kellett azonnal meghalnia egyiküknek sem, de a tény elszomorította. A bejelentett halálos szakadása az emberi lényegnek azonnal hatályos lett.

Nagyböjt 5. hete kedd

Nagyböjt 5. hete kedd         
„Ki vagy te?”
Szám 21, 4-9; Jn 8, 21-30

Jézus a házasságtörésen kapott asszonyt megvédte a törvény szerinti büntetéstől, az azonnali megkövezéstől és haláltól. Még nem magyarázta meg, hogy személy szerint Isten, Istennek egyszülött Fia, aki azért lett emberré, hogy teste és vére feláldozásával kieszközölje az összes ember minden bűnének bocsánatát. A Szentháromság titkát se nyilatkoztatta még ki tanítása során, csak utalt rá, hogy az Isten Első Személye természete szerint Atya. Atyai szeretetére hallgatva döntött úgy, hogy nem alkalmazza örökké saját törvényének szigorát még a házasságtörés nagy bűnének büntetésére sem, hanem egyszülött Fiát emberi természetbe, testbe és lélekbe öltözteti, a világ legkínosabb szenvedéseivel Őt terheli, és a pár perces megkövezés után gyorsan beálló halál helyett három órás kereszten függés borzalmával idézi elő a halált. Csak azért lehet a világ összes bűneiért elfogadható áldozatnak tekinteni, mert aki ebben a testben szenvedett és meghalt a személy szerint Isten, tettei tehát isteni rangúak. Hallgatói az Ószövetség szellemi szintjén álltak és nehezen nőttek fel Jézus gondolataihoz. Ezért próbálja őket sokoldalú módon beavatni világába. „Elmegyek és keresni fogtok, de meghaltok bűnötökben. Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek” (Jn 8, 21) Jézust lenézik, öngyilkosság jut az eszükbe, ahová hívő a szerencsétleneket nem követheti.Jézus megpendíti a helyes gondolatot: „Ti innen alulról vagytok, én meg felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én azonban nem vagyok ebből a világból” (Jn 8, 23) Én, a megváltó, halálom után hazamegyek a mennyországba, ti pedig, akik nem hittetek,nem jöhettek utánam. Kivételt képeznek azok, akik elhiszik istenfiúságomat, úgy, ahogy Mózes elhitte az égő csipkebokornál, hogy Isten, aki megjelent neki, örökkévaló. „Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben. Mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (24) Ugyanazt kell elhinni Jézus isteni személyéről, mint Atyjáról: Vagyok, nem voltam, nem leszek, nem változom soha, tehát Isten vagyok. Ekkor már rásejtettek az igazságra, hiszen az Ószövetséget, a csipkebokornál adott isteni választ nagyon jól ismerték. Meg is kérdezték: „Ki vagy te? Jézus azt felelte: Ugyanaz, amit mondok nektek. Sokat kellene még rólatok mondanom és ítélkeznem, de aki küldött engem, igaz, és én azt mondom el a világnak, amit tőle hallottam. Azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszélt nekik. Ezért Jézus így szólt: Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem. És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves előtte. Mikor ezeket mondta, sokan hittek benne”(25-30)

SCHÖNSTADTI FLESH RÓZA

FLESCH* RÓZA

 szűz, III. r., rendalapító 

 (1826-1906) 

A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensőséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnőjével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnőivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnőire, hogy elhatározták, ők is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következő év márciusában a trieri főpásztor engedélyével ő és két társnője a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent SzŰz Ferences Nővérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította nővéreit, hogy akkor is teljesítsék hűen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentől. A kezdetben létesült szerény otthon helyén később nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat művel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences ésszerűséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én obenne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)

Imádság:

Istenünk, te Róza szolgálódat arra indítottad, hogy a szegények, magukra hagyottak felkarolására új szerzetes társulatot alapítson. Segíts, hogy példájára mi is áldozatos és segítőkész lelkülettel közeledjünk felebarátainkhoz s velük sok jót tegyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Nagyböjti sorozatbeszéd V. – A péteri szolgálat az Egyházban

A győri Szentlélek-egyházközség hívei zarándokoltak március 11-én, pénteken a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a főpásztor szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Immár húsz éve annak, hogy Szent Péter utóda, Szent II. János Pál pápa Győrbe látogatott: 1996. szeptember 7-én. Jó alkalom ez arra, hogy elgondolkodjunk arról, amit a mai teológia így nevez: az Egyház péteri dimenziója, vagy a péteri szolgálat az Egyházban.

Mindenekelőtt nézzük meg, mit tanít az Egyház a péteri szolgálatról ma. A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikai konstitúciójának III. fejezetében beszél az apostoli küldetésről, s annak állandóságáról Krisztus Egyházában. De már előtte, a II. fejezetben is, ahol Isten népéről van szó, kijelenti a Zsinat, hogy „A hívők egyetemes papsága és a szolgáló, azaz hierarchikus papság (apostoli papság) egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában.” (L.G., 10.p.) A neves domonkos teológus, Yves Congar bevallotta, hogy a tervezetben nem tetszett neki ez a kitétel, attól félt, hogy ez mélyíteni fogja a pap-hívő ellentétet. Végül azonban belátta, hogy nem lehet másként fogalmazni. Ugyanis ha a felszentelt pap papsága a minden megkeresztelt hívő általános papságától nem lényegben, hanem csak fokozatban különbözne, akkor ez azt jelentené, hogy a keresztségben a papi nép általános papságában részesülne, a papszentelésben pedig mintegy szuperpapságban. A pap így szuper-keresztény lenne, ami nyilvánvalóan nem igaz. Keresztény és keresztény között csak egyfajta fokozat létezhet: s ez a szentség (= életszentség). Így elfogadta ő is, hogy a szolgálati (= apostoli) papság lényegileg különbözik az általános papságtól, mert egy más rendbe tartozik: a szolgálat, a re-prezentáció rendjébe, ami azt jelenti, hogy Krisztust teszi jelenvalóvá. S a kétféle papság egymásért van, egymásra van utalva.

A Lumen Gentium III. fejezetében ezt írja: „A szent hatalommal felruházott tisztségviselők tehát testvéreik szolgálatában állnak, hogy (…) mindenki elérje az üdvösséget, aki Isten népéhez tartozik, s így az igaz keresztény méltóság hordozója.” (L.G., 18. p.) Majd az I. Vatikáni Zsinat tanítását folytatva kifejtette a Zsinat tanítását a püspöki rendről. Alapját a tizenkét apostol kiválasztásában látta, akiket az Úr Krisztus testületként, állandó együttes módjára szervezett meg, s élére az apostolok közül kiválasztott Pétert tette. Majd így folytatta: „Az apostolok azután mindenütt hirdetik az evangéliumot, hallgatóik pedig befogadják azt a Szentlélek hatására; ekképpen gyűjtik össze az egyetemes Egyházat, amelyet az Úr őbennük, az apostolokban alapított meg, és Szent Péterre épített, az apostolok fejedelmére; a fő szegletkő azonban maga Krisztus.” (L.G., 19. p.) Majd kifejti, hogy az apostolok utódai a püspökök, és a püspökszentelés az egyházi rend teljességét adja meg.

A középkori teológia (maga Aquinói Szent Tamás is) nehezen értette meg a pap-püspök különbséget. Ennek az volt az oka, hogy a pogány és az ószövetségi pap képet vették alapul: a pap az, aki áldozatot mutat be. S mivel ezt pap is, püspök is megteheti, ezért a püspököt csak úgy tekintették, mint „superiores”-t vagyis elöljárót, s így a püspök csak jogi alapon több, s teljesen a pápától kapja hatalmát. Először a II. Vatikáni Zsinat mondta ki, hogy a püspökszentelés a papi hatalom teljességét adja meg. Congar először itt is hezitált, de mint dogmatörténész, látta, hogy a történelem folyamán többször a pápa halála után diakónusát választották pápának, és püspökké szentelték anélkül, hogy pappá szentelték volna. S a püspökszentelésben az apostoli küldetés folytatódik. A Zsinat szerint: „az egyházi rend szentségének teljességét a püspökszentelés közli (…).

A püspökszentelés a megszentelés feladatával együtt ráruházza a püspökre a tanítás és a kormányzás feladatát is; ezeket egyébként – a dolog természete miatt – csak a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösségben lehet gyakorolni.” (L. G., 21. p.) Vagyis az Újszövetség egyetlen papjának, Jézus Krisztusnak prófétai (tanítói) – pásztori – papi küldetésében részesít a püspökszentelés szentsége. A küldetést tehát a felszentelt püspök magától Krisztustól kapja. A pápa – a kinevezéssel – csak a területet jelöli ki, ahol azt a felszentelt püspök gyakorolhatja. „A püspöki testület tagjává tesz a felszentelés ereje – írja a Zsinat –, és a kollégium fejével s tagjaival való hierarchikus közösség.” (L. G., 22. p.) Vagyis a püspöki kollégiumnak csak akkor van meg a sajátos tekintélye, ha hozzáértik a római pápát – aki feje a kollégiumnak –, vagyis Péter utódát. „A római pápának ugyanis tisztsége folytán – Ő Krisztus helyettese és az egész Egyház feje – teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van az Egyházban, és azt mindig szabadon gyakorolhatja” – írja a Zsinat. (L. G., 22.p.) Ugyanakkor a püspöki kollégium is, mely az apostoli kollégium helyébe lépett, s melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, „fejével, a római pápával együtt – és sohasem a fő nélkül – szintén hordozója az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak.” (L. G., 22.p.) Látszólag egy kettősség van itt: politikus vagy szociológusi szemmel egy „hatalmi kompromisszum”, valójában azonban az Egyház misztériuma, ami nem hasonlítható az evilági, mai, parlamenti rendszerekhez.

A pápa tehát igen jelentős feladatot tölt be az Egyházban: legfőbb pásztor, legfőbb tanító – bizonyos esetekben tévedhetetlenül – megerősíti testvéreit, őrzi, előmozdítja és védi az Egyház egységét. Kinevezi a püspököket, s a vatikáni diplomácián keresztül is a szellemi-vallási értékeknek primátusát hirdeti. Egyben – érthető módon, mint maga Krisztus is – az „ellentmondás jele” a világban, a történelemben, de „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Most az a kérdésünk: vajon a pápaság, ahogy megjelenik a történelemben, Jézus Krisztus akarata volt-e? Két, egymással ellentétes – ahistorikus és anakronisztikus – véleménnyel állunk itt szemben.
– Az egyik vélemény szerint – a francia tv-ben hallottam – ha egy ősegyházi hívő belépne ma a Szent Péter-bazilikába, nagyon csodálkozna.
– A másik nézet pedig szeretné már a Szentírásba beleolvasni azt, amivé az Egyház és benne a pápaság kifejlődött.

Ahogy a kinyilatkoztatásnak történetisége van (vagyis nem ahistorikus), úgy a végleges, teljes, elvileg felülmúlhatatlan, Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás megértésének, kibontásának is történetisége van. Ezt nevezzük dogma-fejlődésnek, aminek neves képviselője volt Newman bíboros, akit nemrég avatott boldoggá XVI. Benedek pápa. Az elvetett mag, vagy az alig kinőtt hajtás még nem olyan, mint az érett növény, vagy gyümölcshozó fa. De ha kifejlődik – mégis ugyanaz marad. Benne volt a lehetőség, hogy kifejlődjék. Így van az Egyház is. S hogy a fejlődés mikor hiteles, mikor téves, ott van a garancia: a Szentlélek. Ahogy Max Thurian fogalmazta szépen: „A Tradíció a Szentlélek, aki az Egyházban magyarázza az Írásokat.”

Nézzük tehát a „péteri szolgálat” alapjait a Szentírásban. Első lépésben nézzük meg az „apostoli szolgálatot Krisztus tervében.” A Krisztus utáni első évtized óta a Tizenkettő csoportját Péterrel együtt egy együttesnek tekintik: „A Tizenkettő.” A legősibb palesztinai hitvallás (1Kor 15,5) szerint a feltámadt Krisztus „Megjelent Péternek, azután a Tizenkettőnek”, egyedülálló helyet biztosítva nekik, megkülönböztetve a tágabb értelemben vett apostoloktól (1Kor 15,7): „…majd egyszerre több, mint 500 testvérnek jelent meg (…). Azután Jakabnak, majd valamennyi apostolnak.” Hasonlóképpen a legősibb szinoptikus hagyomány is „a Tizenkettő” megjelölést használja (Mk 14,10: Iskarióti Júdás, egy a Tizenkettő közül). Maga Jézus választotta ki őket, szervezte meg földi élete idején. „A Tizenkettő” csoportja eszkatologikus intézmény: az egész végső időre szóló, vagyis Jézus feltámadásától második eljöveteléig tart. Kiválasztotta őket, hogy szerepük legyen a Jézus-hozta új világ megvalósításában. „Ti (viszont) – mondta Jézus – kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítéljétek Izrael 12 törzsét.” (Lk 22, 28–30) E szerint Jézus, mint az Ország szuverén Ura, a megjövendölt Emberfia, aki megújítja Izraelt, maga mellé veszi a Tizenkettőt, Isten népének kormányzásában. Ugyanezt látjuk az Eucharisztia alapításánál is. Így „a Tizenkettő” Jézus tervének lényegéhez tartozik, az Új Izrael kormányzására választotta ki őket, megbízásuk, küldetésük eszkatologikus természetű, vagyis a parúziáig (Krisztus második eljöveteléig) tart.

Jézus exousiája (hatalma) csakis a szorosan vett apostolság (=A Tizenkettő) szolgálata által hosszabbodik meg és állandósul a hívók közösségében. Mivel az apostoli szolgálat eszkatologikus, ezért jelen kell lennie az Egyház egész történetében. Tudjuk, hogy mikor az Evangéliumok megíródtak, az apostolok már többnyire vértanúk lettek. A leírás idején az Evangéliumok már azok szerepét világították meg, akik akkor apostol-utódként álltak az egyes Egyházak élén. De ez a megvilágítás sugalmazott: része a kinyilatkoztatásnak! Történetileg nézve az apostolok által alapított egyházakat presbiterek és diakónusok kollégiuma vezeti (főleg a zsidó-keresztény területen), és episcopusok és diakónusok kollégiuma (főleg a pogány-keresztény területen), pl.: Fil 1,1. Akkor még a presbiter, episcopus majdnem ugyanazt jelölte, s a mai paphoz állt közelebb, mint a püspökökhöz. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a Pál által alapított közösségek vezetője mindenütt maga az Apostol volt, mint János is Kis-Ázsiában.

A probléma akkor merült föl, mikor az apostolok vértanúk lettek, s az Egyház előtt ott állt a kérdés: apostolaitól megfosztva hogyan maradhat mégis apostoli? Az átmenetet mutatja pl. Timóteus és Titusz küldése Szent Pál által, akiknek a feladata – mint az apostoloké – több helyi egyház feletti volt, s nekik kellett kézrátétellel presbitereket rendelni. Lassan minden helyi egyházban a presbiterek kollégiumából kiválik az, akiben az apostoli múnus folytatódik. Antióchiai Szent Ignácnál már világos, mikor így ír: „…a püspök Isten helyettese, a presbiterek pedig az apostolok tanácsa helyét foglalják el, a számomra oly igen kedves diakónusokra Jézus Krisztus szolgálata van bízva…” (Magn. VI. 1,1) „De sem Timóteus és Titusz idején, sem Római Szent Kelemen korában úgy tűnik, hogy nincs külön elnevezése azoknak, akiknek hatalma van új szolgálattévőket rendelni. Innen a kifejezés Kelemennél: „más kiváló férfiak.” Ezek már nem apostolok (ők már meghaltak). De ők az apostolok utódai, és ugyanazt a hatalmat bírják ezen a területen.” (Fr. Louvel OP: Les écrits des pėres apostoliques. Cerf, Paris, 1963, 93-94. lap, 42. jegyzet)

Teológiailag így értékelte ezt az ősegyház: a püspökök nem egyszerűen az apostolok utódai, ugyanis az apostolok megőrzik teljes transzcendenciájukat a püspökökkel szemben. Az egyik püspök a másik helyébe lép az apostolokban, akik általuk folytatják az Egyház kormányzását.

Az apostoli utódlás nem más, mint annak a kifejezése, hogy azok, akik az apostolok utódai, akik az Egyházak élén állnak (püspökök), bele vannak vonva az apostolokba, az ő eszkatológikus múnusukba. Ez a misztérium, a „bevontság misztériuma”, („mystėre d’ inclusion”; „misterium inclusionis”), aminek a kézrátétel csak jele és eszköze (= szentsége).

Az Egyház tehát az alatt, hogy az Egyház „apostoli”, két dolgot ért:
1.) Megmarad az apostoli hitben, életben, s ennek szolgálatában sértetlenül őrzi,
2.) az apostoli utódlást.

Az apostoli küldetés mellett ugyanezt látjuk Péter különleges küldetését tekintve is már az Újszövetségi Szentírásban. Hans Urs von Balthasar tömören így foglalta ezt össze: „Az első elem nyilvánvaló pontosan a kezdettől: Az Újszövetség Péterre vonatkozó szövegeinek nyilvánvalósága. Nem is csak Máté szövege (16, 13–19), bármilyen jelentős legyen is az, hanem Péter tekintélyes apoteózisa a szeretet evangéliumának végén (Jn 21), apoteózis, amit ez az Evangélium egyébként előkészít az első fejezetétől, mikor megmutatja Simonnak, mint Sziklának kiválasztását (Jn 1,42), amit folytat a közepén, az Eucharisztia megígérése után, mikor leírja a Krisztus tanítványának nagy hitvallását. (Jn 6,68)

Nem kevésbé érdekes Máté híres szövege mellett Lukácsé sem, ahol Péter megkapja azt a feladatot, hogy megerősítse testvéreit. (Lk 22,32) De ide csatlakozik még számtalan helye az Evangéliumoknak, az Apostolok Cselekedeteinek és a leveleknek, amelyek az első apostol szerepét annyira kiemelik, hogy érthetetlen, hogy egy keresztény, aki magát az Ige alá helyezi – egyedül az Ige alá –, azt mindez nem lepi meg, nem kavarja föl.” (Hans Urs von Balthasar: Catholique Communio. Fayard, 1976, 99. lap) A római Egyház egészen korán hivatkozott az evangéliumi szövegekre, melyek Pétert privilegizálták, meg arra a tényre is, hogy Péter és Pál Krisztusért Rómában haltak meg, ereklyéik itt vannak, kegyelmük és tekintélyük is. Római Szent Kelemen pápa (95 körül) írta a korintusiaknak: „Örömet, igaz örvendezést ajándékoztok nekünk azzal, ha engedelmesek lesztek azok iránt, akikről a Szentlélek által írtunk most nektek.” (LXIII.2. In: Vanyó: Apostoli Atyák, Szent István Társulat, Bp., 1980, 144. lap) Szent Iréneusz lyoni püspök-vértanú pedig így írt (180 körül) a római egyházról: „…sajátos tekintélye miatt kell, hogy az egész Egyház egyetértésben legyen vele, vagyis minden hívő, akik a világban élnek, mert megőrizte az apostoli tradíciót.” (In: Abbé Pierre Descouvemont: Guide des difficultés de la foi catholique. Cerf, 1991, 215–216. l.)

Végül nézzük meg a „péteri szolgálat”, az „egyház péteri dimenziójának” jelentőségét ma. A pápai szolgálat mindenekelőtt az egység szolgálata a katolikus Egyházon belül. Hogy garantálja az egységet a hitben, a szentségekben – mindenekelőtt a Szent Eucharisztiában – és az egyházi szeretetben. Ma még világosabban látjuk, a diktatúrák korszakában, benne a „relativitás diktatúrájának” korában is, hogy milyen fontos, hogy „megerősítse testvéreit”. Hogy elöl járjon a szeretetben. S mi az Úr Jézus szavaiban bízva hittel valljuk: „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” De nem katolikus keresztények is tisztelettel és reménységgel tekintenek a pápára. Csak két rövid idézet ehhez. Gėrard Siegwalt a strasbourgi egyetem lutheránus teológiai professzora írta: „A pápaság problémája vonatkozik mind az Egyház létére és jólétére (esse és bien esse). Ha ugyanis, az Egyház zsinati létmódja felelős akar lenni, elvezet szükségszerűen egy elöljárói szolgálat elismeréséhez a Zsinaton belül. Kollegialitás és elöljárói szerep (= prėsidence) egyik hívja a másikat: nincs felelős kollegialitás, csak ha létezik az egység megszemélyesített szolgálata, és így tehát egy elöljárói szolgálat a kollegialitáson belül, és nincs felelős elöljárói szolgálat csak az egyházi szolgálat kollegialitásában.” (G. Siegwalt: Dogmatique pour la catholicité évangélique. Systéme mystagogique de la foi chrétienne, II. La réalisation de la foi. Labor et Fides. Cerf, Genėve, Paris, 1991, 80. lap) A másik idézet Roger Schutztől, A taizéi közösség alapítójáról származik, aki ezt írta, mikor megfigyelőt küldött Rómába a Szentszék mellé: „Közösségünk nem állhat helyt a Róma püspökével való kommunió nélkül.”

Krisztusban Kedves Testvérek!

Mi, ma élő keresztények, hálásak lehetünk Istennek, hogy a XX. században szent pápákat adott nekünk, közöttük Szent II. János Pál pápát is, aki 20 éve ebben a székesegyházban imádkozott a Szűzanya vérrel könnyező kegyképe előtt és Apor Vilmos vértanú püspökünk sírjánál. Szentatyánk, Ferenc pápa minden alkalommal kéri a híveket, hogy imádkozzanak érte. Mi is kérjük a Szűzanyát és Boldog Apor Vilmos püspökünket, hogy velünk együtt imádkozzanak Szentatyánkért, az Egyházért és az egész világért. „Tartsd meg Isten, Szentatyánkat / Krisztusnak Helytartóját!”
Ámen..