PECSERSZKI SZENT ANTAL

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ 

szerzetesek

*Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10

*Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.

Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.

Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!

Május hónap a Szűzanya hónapja.

Mindennap a lorettói litánia elmondásával köszöntjük Nagyasszonyunkat.

Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!

Az első magasztaló megszólítás a latin eredetiben így hangzik: Sancta Maria. A Sancta jelentése: szent. A szent fogalma azt jelenti, hogy más, mint az egyszerű, megszokott, profán. Tulajdonképpen szigorú értelemben Istent mondjuk szentnek, mert az Ő egész lénye teremtetlen, tehát más, mint a teremtett világ bármelyik létezője. A további értelmezésben mindaz, ami Istenhez tartozik, ugyancsak szentnek nevezhető. Így szentnek mondjuk azokat, akik Isten legnagyobb ajándékában, a megszentelő kegyelemben részesültek a keresztség szentségének felvételekor, és ez által Isten a természetes létrend fölé emelte, a maga létrendjéből részeltette. Szentnek hívjuk az Isten nagy családjához, az Egyházhoz tartozó népet is. Mi magyarok a Szűzanyát szentségesnek nevezzük a litániában. Ez a melléknév fokozásában a legmagasabb fok: szent, szentebb, legszentebb, maga a szentség. Az őt köszöntő angyal kegyelemmel teljesnek szólította. Annyi kegyelmet kapott tehát Istentől küldetéséhez, amennyit egy teremtmény befogadni képes. Minden teremtmény messze alatta áll, és végtelen messze van felette maga Isten, a Szentség. Mi szeretnénk a megszólításban érzékeltetni ezt a tényt, ezért mondjuk: Szentséges Szűz Mária. Könyörögj érettünk! Kérd értünk Istent, hogy tegyen minket is neki szentelt emberekké!

Istennek szent Anyja, könyörögj érettünk!

Mária Jézus Krisztus Édesanyja. Jézusé, aki Isten is, meg ember is. Istenségben egyenlő az Atyával, hiszen szellemi születésekor az Atya neki ajándékozta a teljes isteni természetet. Ezt Ő visszaajándékozta, és az örök ajándékozás, a végtelen szeretet köti őket össze, majd ketten egyszerre ajándékozzák a Szentléleknek. Így mindhárman Isten, szigorúan egy Isten. A Fiúistennek az idők folyamán kellett megtestesülnie, vagyis személyi fölsége alá fölvenni egy teljes emberi természetet, testet és lelket. Ezt egy közénk tartozó édesanyán keresztül tette meg, hogy biztosan közöttünk legyen. Minden más embernél édesapa és édesanya közösen adják a magzat testét. Jézus azt akarta, hogy édesanyja érett petesejtjéből alkossa meg a Szentlélek az ő testét. Majd a semmiből teremtette az emberi lelket, mint mindenki másét. A kettőt egyesítve létrejött Jézus emberi természete. Ezt nem akkor teremtett emberi személynek adta az Úr, mint a mi esetünkben szokásos, hanem odaajándékozta a Fiúistennek, és az Ő személyi fölsége alatt elválaszthatatlanul összekapcsolta a két természetet. Máriának édesanyaként kellett befogadnia és méhében kilenc hónap alatt születésre alkalmassá nevelnie gyermekét. Amikor ez megtörtént, a betlehemi barlangistállóban meg is szülte Őt Isten nagy ajándékaként. Mária tehát Jézus Krisztus, az Istenember szülőanyja. Mindig akadtak okvetetlenkedők, akik szerint Mária csak az embert szülte. Kedvükért tisztázzuk a fogalmakat. Az én édesanyám is csak a testemet foganta, táplálta, nevelte és szülte, mégis az édesanyámnak tartom egészen, hiszen engem szült, akinek lelke van, és aki személy vagyok, akié a testem és a lelkem is. Így Mária annak a Jézus Krisztusnak teljes jogú szülőanyja, aki személy szerint Isten, és akinek két természete az isteni Személy fősége alatt szétválaszthatatlanul össze van kötve emberi léte első pillanatától mindörökre, tehát a születés pillanatában is. Mária tehát Istennek szent Anyja. Egyébként pedig így olvasható az evangéliumban: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”(Lk 1,30-33) Könyörögj értünk, vagyis járj közben értünk Szent Fiadnál!

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok

„Ekkor Fülöp kérte őt: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk”

Az Anyaszentegyház ma két apostolt ünnepel. Szent Fülöpöt és Szent Jakabot. Fülöp apostol Betszaidában született. Ő is, mint más apostolok is előbb az előfutárnak, Keresztelő Szent Jánosnak a tanítványa volt. Miután János tanúságot tett Jézusról, ő is hozzá csatlakozott, mint szülőföldjének szülöttei, András és Péter. Fülöpöt Jézus akkor szólította követésére, amikor Galileába készült visszatérni negyven napos böjtje és megkísértése után. Szívből vállalta Jézust Messiásnak barátja, Natánael előtt: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát, Názáretből. Natánael erre megjegyezte: Jöhet valami jó Názáretből? Fülöp azt felelte neki: Gyere és lásd!” (Jn 1,43-46) Ezzel a beszélgetéssel ő máris elindította Natánael hivatását, mert barátjával együtt valóban elment Jézushoz, aki igaz izraelitának nevezte őt. Fülöpről aztán nagyon kevés szó esik az evangéliumokban. Az utolsó vacsorán ugyancsak a jánosi evangélium említi vele kapcsolatban: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk”. Miért kérhette ezt a teljesíthetetlen kegyet Fülöp? Talán amikor Natánaelt Jézushoz kísérte, és neki Jézus azt mondta: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál. Natánael azt válaszolta: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya! Jézus erre így szólt: Mivel azt mondtam neked, láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél. Aztán hozzátette: Bizony, bizony mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,48-51) Elképzelhető, hogy Fülöp az akkori élményt az óta is őrizte emlékezetében, és amikor az Úr már búcsúzkodott, úgy érezhette, hogy Jézus nem fejezte be az akkor emlegetett látomást. A mennyország nyitva lesz, ott láthatóvá válik az Emberfia, vagyis Jézus. Nem hiányzik a látomásból az Atya? Milyen jó lenne, ha Őt is megláthatnánk. Jézus azonban most még nem mutathatja meg Atyját tanítványainak. Az az élmény a mennyországba érkezés csúcspontja. Azt ki kell várni, ki kell böjtölni. Jézus a földön saját fiúságában, mint az Atya tökéletes mása akarja megismertetni Atyját. Ezért mondja Fülöpnek: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyetek” (Jn 14,9-11)

PIEROZZI SZENT ANTONIN

PIEROZZI SZENT ANTONIN

 domonkos érsek
*Firenze, 1389. március vége +Montugli, Firenze mellett, 1459. május 2. 

Firenze volt a 14. században Itáliának gazdaságilag legjobb helyzetben levő városa. Már régóta élénk kiviteli kereskedelmet folytatott gyapjúval és selyemmel, nemesfémekkel és fegyverekkel, cserébe pedig prémeket, gyapjút, valamint kelméket hozott be Itáliába. A firenzei piac az egész világon uralkodott, s még Genovát és Velencét is háttérbe szorította. Kereskedelmével karöltve bámulatosan fellendült a bankok kialakulása. Sok más mellett voltak itt bankházai a Badiknak, Peruzziaknak, mindenkit megelőzve azonban a Medicieknek, akik szerencsés spekulációikkal lassanként mindenkit túlszárnyaltak. A firenzei új piacon több mint hetven pénzváltóhelyiséget tartottak fenn, saját gályáik voltak, arany- és ezüstneműt, damasztot és finom gyapjúanyagot készítő üzemeikben pedig csupán ők maguk több mint harmincezer embert foglalkoztattak. Ezzel a gazdasági felemelkedéssel azonban megkezdődött az osztályeltolódás is, egyre nagyobb számban voltak bérmunkások, akiket a gazdasági élet minden akadozása súlyosan érintett. Mivel a szegénykérdés személyes-vallási megoldása már nem volt elegendő, a szegénység szociális kérdéssé vált. A nyilvános gondoskodás egymagában nem segíthetett a bajokon; az új helyzet problémáját alapjában kellett megragadni és megoldani.

Firenze volt akkoriban egyúttal minden új világnézet központja is, amelyeket szokás szerint reneszánszként jelölünk meg. Ez az életfelfogás meghozta a maga rossz kinövéseit is; a Mediciek gátlástalan zsarnokságát, a véres pártviszályokat, a szégyentelen uzsorát, a sokféle játékszenvedélyt, az erkölcsi züllöttséget és a teljes ziláltságot. Ezért az életeszményért való lelkesedés mámora a legszélesebb világi és egyházi köröket is magával ragadta.

Antonio Pierozzi, aki egy firenzei jegyző fia volt, rendkívüli jogi érzéket örökölt, s úgy látszik, atyja be is vezette a jog világának rejtelmeibe, mert 15 évesen kívülről tudta idézni Gratianus dekrétumainak bármelyikét. Termete azonban apró volt, ezért maradt rajta az Antalka, az Antonino név. Amikor 16 éves lett, jelentkezett a domonkos rendbe. Boldog Dominici János (lásd: A szentek élete, 847. o.) vette fel a Santa Maria Novella konventba, és a cortonai reformkolostorba[9] küldte, hogy ott kezdje meg a noviciátust. 1406 szeptemberében Antonint néhány társával Fiesoléba rendelték egy új kolostorba, hogy kezdje meg rendi tanulmányait.

A nyugati egyházszakadás pártokra osztotta a híveket, a szerzeteseket és a papságot is. Antonint, hogy eltávolítsák az ellenpápa, V. Sándor felségterületéről, Dominici János Cortonába küldte, ahol 1413-ban pappá szentelték. A következő évtől haláláig előbb a rendben, majd az érseki székben elöljáró volt, mert felettesei és rendtársai, majd maga a pápa is meggyőződött józan tudásáról és bölcs életszentségéről.

1421-ben Fiesoléba helyezték, ahol a következő évben megválasztották priornak, s hamarosan a toszkán reformtestvérek általános helynöke, azaz számukra a rendfőnök helyettese lett. 1424-ben a nápolyi rendtartomány reformkolostorait látogatta végig, majd visszatért előző munkaköréhez Fiesoléba. 1428-29-ben a nápolyi Szent Péter vértanú, 1430- ban a római Santa Maria sopra Minerva konventben működött.

1432-ben visszatért szülővárosába és az Alpoktól délre fekvő reformkolostorok helynöke lett. 1439-ben ő irányította a firenzei San Marco kolostor megnagyobbítását. Látta, s talán irányította Boldog Fra Angelico festői munkáját a kolostorban, ahol 1443-ban megnyittatta Európa első nyilvános könyvtárát is. Mindezen elfoglaltságok csak a felszíne Antonin életének; belső magvát szerzetesi kötelességeinek teljesítése, az imádság, a tudományos munka és a lelkek gondozása jelentette. Prédikált, gyóntatott és nagyon sokat írt. Írásaiban ránk maradt a szent tudós tanítása, mely a rendben és a világban tapasztalt problémák erkölcsi megoldását adja. Figyelme azonban nem elvont, világtól idegen, hanem látja a nyomorultakat: a munkanélküli városi népet, elsősorban Firenze nyomorúságát. S mert észrevette, hogy az egyéni irgalmasság már nem elegendő a bajok orvoslására, szervezett formába akarta önteni a segélynyújtást. Ezért gazdag firenzei urakból megalapította a Szent Márton Jótevői nevű társaságot, melynek tagjai kötelezték magukat a szegények felkeresésére és megsegítésére.

Végrendeletében minden vagyonát a szegényekre hagyta, ám mire meghalt, annyira szétosztotta mindenét, hogy négy dukátot tett ki egész ,,vagyona''. Egyszer megkérdezték tőle, hogyan tudja ennyi munka közben megőrizni derűjét és összeszedettségét. Így válaszolt: ,,A világnak semmiféle ügye vagy baja nem rabolhatja el belső békénket, ha a szívünkben mindig fenntartunk egy helyet, ahová mi magunk betérhetünk anélkül, hogy oda a világ lármája behatolhatna.''

Szent Antonin jelmondata így hangzott: ,,Csak egy igazi uralkodás van: Istennek szolgálni!'' Egész élete istenszolgálat volt, s ebből magától értetődően adódott számára a felebarát szolgálata. Amikor hetvenéves korában meghalt, tudták a firenzeiek, hogy kit vesztettek benne. A város vidám ünnepségeit, amelyeket éppen II. Pius pápa, az ismert humanista, Aeneas Silvius Piccolomini köszöntésére rendeztek, félbeszakították. Hat püspök vitte temetésekor koporsóját a San Marcóba, s maga a pápa is ott haladt a gyászmenetben. VI. Hadrián pápa 1523-ban avatta szentté. [9] A reneszánsz elvilágiasodása a kolostorokban is éreztette hatását.

A domonkos rend tagjai sem voltak kivételek, ezért Boldog Capuai Rajmund, aki Sziénai Szent Katalin gyóntatója s 1380--1390 között általános rendfőnök volt, reformot indított el, mely az eredeti domonkos regula megtartását tűzte ki célul. A rendfőnök feljogosította a reformot vállaló testvéreket, hogy elkülönüljenek a többiektől, és kivette őket a tartományfőnök joghatósága alól. Az ilyen szellemű kolostorokat nevezték ,,reformkolostornak''.

Mária Édesanyánk

Fontos, hogy átérezzük, Mária Édesanyánk, minden tiszteletet és szeretetet megérdemel.

Gyermekkoromban a segesdi templomban és a kegykápolnában tanultam meg szeretni ezt a csodálatos fohászsorozatot. Akár mondtuk valamelyik ferences atya, a soros osztálytanító vezetésével, akár énekeltük a három dallam valamelyikét, mindig a szívemből fakadó hódolat volt. Tizenöt éves koromtól, mint ferences novicius, majd klerikus, minden közösségi esti imánkban ez volt a fő ájtatosság. Mi, növendékek imádkoztuk elő, és a szerzetescsalád férfikórusa felelte rá áhítattal:Könyörögj értünk. A szerzetesrendek szétszórása után a budapesti Központi Szeminárium növendéke lettem, mint a Szombathelyi egyházmegye kispapja. A szeminárium eredetileg a magyar pálos rend egyik nevezetes kolostora volt. Quadrumjának közepén a csensztochovai Fekete Madonna gyönyörű szobra áll most is oszlopra helyezve. Megnyugtató volt, hogy a kemény fegyelem és feszes tempójú egyetemi képzés eseményei között a kerengő üvegfalán át ránézhettünk égi Édesanyánk szobrára, egy-egy fohásszal erőt gyűjthettünk közbenjárásából. Amikor 1951. május elsején kihirdették, hogy a Szűzanya hónapjának minden esti imája a quadrumban lesz, nagyon megnyugtatott: valami különleges ajándék a közös Édesanyának. Esti ima idejére a százhuszonhat kispap ott szorongott a kerengő déli folyosóján. Egy kisebb harmónium mellé odaült kurzustársam, Takács Nándor. Közben a portát megnyitották, az utcáról sereglettek a szokásokat ismerő civil hívek, akiknek a száma közben állandóan gyarapodott, mert a harmónium prelúdiuma után felzengett az Uram, irgalmazz nekünk! Majd folytatódott a gyönyörű címek hosszú sora, versszakonként pedig a fohász: Könyörögj érettünk! És szállt a dallam szabadon fel a harmadik emeletet koszorúzó tetőn keresztül ki Budapest-Belváros házai közé, hogy van most is, üldözések közepette is hazánknak, Magyarországnak Édesanyja, Nagyasszonya, Királynője odafönn az égben. Biztosak voltunk abban, hogy összeölel bennünket palástja alá, úgy, ahogy Géza fejedelmünknek valaha megígérte. Mindhárom Szent Vagy, Uram! Dallam soron következett: vasárnap, hétfőn és csütörtökön a 198-as, kedden és pénteken a199-es, szerdán és szombaton pedig a 200-as. Egyik szebb, mint a másik. Ugyanígy igyekeztünk folytatni akkor, amikor felszentelt és diplomát szerzett papként már magunk is felelős vezetői voltunk egy-egy plébániai közösségnek. Többnyire nem kellett sehol sem kezdeni, mert az ősi hagyományt fellelhettük mindenütt. Jelenlegi állomáshelyemen, a Budapest Belvárosi Ferences templomban egész évben minden nap közösen mondják híveink a teljes rózsafűzért, utána pedig imádkozzák a lorétói litániát. Az imádság hozzásegíti beteg vagy nagyon elfoglalt testvéreinket, hogy ne csak nevén, de gyönyörű címeivel is szólítsuk meg naponta égi Édesanyánkat, aki örömmel hallgatja szeretetünk és tiszteletünk áradó hódolatát és könyörög érettünk odafönt Szent Fiánál.

Péntek húsvét 2 hetében

Péntek húsvét 2 hetében

ApCsel 5, 34-42; Jn 6, 1-15

„Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt”

A Nikodémussal történt beszélgetésben az Úr rámutatott arra, hogy Őt a mennyei Atya azért küldte a világba, hogy aki hisz benne, annak örök életet ajándékozzon. Ennek egyik nagy eszköze kereszthalála lesz. Előképeként a póznára függesztett rézkígyóra emlékeztetett. A mai történetnek is volt elő jelzése az Ószövetségben. Isten a hatalmas zsidó tömeget naponta csodálatosan táplálta reggelente mannával, esténként, pedig friss fürjhússal. Mindkét előképnek közös rendeltetése is volt: a keresztáldozatra és ennek jelenvalóvá tételét biztosító Eukarisztiára hívja fel a figyelmünket. Jézus puszta vidékre ment tanítványaival. Hatalmas tömeg vonult utána, mert látták a betegek gyógyításával művelt csodáit. Az evangélista megemlíti, hogy ez a zsidók húsvétjának a közeledtével történt. Utalás arra, hogy az utolsó zsidó húsvéton Jézus újfajta vendéglátása indul útra a történelem embere részére. Az Úr végzi ezt, de komoly része lesz benne a mindenkori tanítványoknak: Jézus megkérdezi Fülöpöt: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” (5) Ezt, pedig azért mondta, hogy próbára tegye, mert tudta, mit akar tenni. Fülöp reménytelennek ítéli ezt a vendéglátást. Viszont András utal arra, hogy van ott egy fiú, akinek van öttenyérnyi nagyságú kenyere és két hala, de mindez semmiség az emberek számához képest. (8-9) Szemmel láthatóan sokan voltak az éhes emberek. Jézus azonban pontos számot akar rögzíteni, hiszen nem csupán erre az alkalomra kell gondolnia, hanem a jövendő történelemre is. Ötvenes és százas csoportokba kell osztani a férfiakat. Így ötezer férfi ül várakozón és legalább annyi asszony és gyerek. „Jézus, pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” (11-12) Jézus figyelt arra, hogy a kenyér drága, sok az éhes ember, minden falatot meg kell becsülni. Előre tekint arra a korra, amelyben az emberek kritikusan figyelnek és mondanak ítéletet. Lesznek olyanok, akik majd nagy varázslónak hiszik Jézust, lesz olyan, aki hipnózissal gyanúsítja. Ezek majd azt mondogatják: Jézus beléjük szuggerálta, hogy ettek és jóllaktak, holott semmi nem történt. Eme gyanakvók hadd lássák az írásban: Tizenkét kosár ott állt tele maradékkal. Jézus ezzel befejezte a nagy vendéglátást. Lelki szemei előtt a másnapi nagy bejelentése állt, amelyből sok évezred okosodik, aki szeretne hinni, a megtörtént eseményeket latolgatja. És a végén meglepetten olvassa: Jézus mindezek után hajóba ülteti tanítványait, maga, pedig fölmegy a hegyre imádkozni, Kikerüli a királlyá avatás szertartását. Jósága semmi önzést nem ismer, csak a rábízottak lelke érdekli. Hagyja, hogy ezután is megtermeljék a gabonát, melyből a földi kenyeret készítik, mert ezt bárki megteheti.

HEIDENHEIMI SZENT WALBURGA

SZENT WALBURGA APÁCA

*Anglia, 710 körül. +Heidenheim, 779. február 25.

Az angolszász egyháznak abból a nemzedékéből való, mely szent vágyat érzett arra, hogy misszionáriusként jöjjön a kontinensre. Családja is több szentet adott az egyháznak: Szent Willibald és Szent Wunibald (lásd: 345. o.) a bátyjai, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete 247. o.) a nagybátyja, Szent Lioba (lásd: 519. o.) és Szent Tekla a nagynénjei voltak.

Kicsi korától a winburni bencés apácák nevelték. Bár királyi családból származott, apáca akart lenni. Erre akkor nyílt lehetősége, amikor apja, Richard király római zarándokútja során meghalt. Alig tett fogadalmat, amikor megérkezett Szent Bonifác kérése a winburni apátnőhöz, Tattához, hogy küldjön apácákat a missziós munka támogatására. Tatta kiválasztotta Liobát, Teklát és Walburgát, s útnak indította őket Bonifáchoz.

A kis csapat Bischofsheimben telepedett meg, s 748-ban Lioba vezetésével kolostori életet kezdett. Nem sokkal később Tekla a kitzingeni kolostor apátnője lett. Walburga hamarosan misztikus magasságokba emelkedett a szemlélődésben. Ugyanakkor az irgalmas szeretet gyakorlása közben csodatévőnek mutatkozott.

Közben két bátyja Bonifác munkatársa lett, aki Willibaldot az eichstätti püspökség, Wunibaldot a heidenheimi kolostor élére állította. Heidenheimben a leányok nevelésére is alapítottak kolostort, s azt Walburgára bízták. 761-ben Wunibald meghalt, s ekkor a férfikolostor irányítását is Walburga vette át. Mint elöljáró elsősorban példájával vezetett. Tükör akart lenni, melyben a szerzetesek eszményi példát láthatnak. A gondviselésbe vetett bizalma ínség idején sok csodát tett.

Ereklyéit 871-ben Eichstättbe vitték át, s a Szent Kereszt templomban helyezték el. A templomot akkor Szent Walburgának szentelték. Sírjának kőlapjai közül immár több mint ezer esztendeje az úgynevezett Szent Walburga-olaj szivárog, melyet az apácák összegyűjtenek és kis üvegekben szétosztanak. Az olajnak csodatévő ereje van. Megfigyelték, hogy járványos betegségek idején bővebben csorog, ha ellenben az őrzésével megbízott kolostorban bajok vannak, szinte egészen elapad.

Szent Walburga ereklyéinek átvitele után, 893-ban kezdődött meg széles körű, nyilvános tisztelete. Fő ünnepe halálának napja, február 25, de ünneplik május elsején (szentté avatása) és szeptember 24-én (ereklyéinek átvitele) is.

Május hónap a Szűzanya hónapja

Május hónap a Szűzanya hónapja. Mindennap a lorettói litánia elmondásával köszöntjük Nagyasszonyunkat.


Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!

Az első magasztaló megszólítás a latin eredetiben így hangzik: Sancta Maria. A Sancta jelentése: szent. A szent fogalma azt jelenti, hogy más, mint az egyszerű, megszokott, profán. Tulajdonképpen szigorú értelemben Istent mondjuk szentnek, mert az Ő egész lénye teremtetlen, tehát más, mint a teremtett világ bármelyik létezője. A további értelmezésben mindaz, ami Istenhez tartozik, ugyancsak szentnek nevezhető. Így szentnek mondjuk azokat, akik Isten legnagyobb ajándékában, a megszentelő kegyelemben részesültek a keresztség szentségének felvételekor, és ez által Isten a természetes létrend fölé emelte, a maga létrendjéből részeltette. Szentnek hívjuk az Isten nagy családjához, az Egyházhoz tartozó népet is. Mi magyarok a Szűzanyát szentségesnek nevezzük a litániában. Ez a melléknév fokozásában a legmagasabb fok: szent, szentebb, legszentebb, maga a szentség. Az őt köszöntő angyal kegyelemmel teljesnek szólította. Annyi kegyelmet kapott tehát Istentől küldetéséhez, amennyit egy teremtmény befogadni képes. Minden teremtmény messze alatta áll, és végtelen messze van felette maga Isten, a Szentség. Mi szeretnénk a megszólításban érzékeltetni ezt a tényt, ezért mondjuk: Szentséges Szűz Mária. Könyörögj érettünk! Kérd értünk Istent, hogy tegyen minket is neki szentelt emberekké!

Istennek szent Anyja, könyörögj érettünk!

Mária Jézus Krisztus Édesanyja. Jézusé, aki Isten is, meg ember is. Istenségben egyenlő az Atyával, hiszen szellemi születésekor az Atya neki ajándékozta a teljes isteni természetet. Ezt Ő visszaajándékozta, és az örök ajándékozás, a végtelen szeretet köti őket össze, majd ketten egyszerre ajándékozzák a Szentléleknek. Így mindhárman Isten, szigorúan egy Isten. A Fiúistennek az idők folyamán kellett megtestesülnie, vagyis személyi fölsége alá fölvenni egy teljes emberi természetet, testet és lelket. Ezt egy közénk tartozó édesanyán keresztül tette meg, hogy biztosan közöttünk legyen. Minden más embernél édesapa és édesanya közösen adják a magzat testét. Jézus azt akarta, hogy édesanyja érett petesejtjéből alkossa meg a Szentlélek az ő testét. Majd a semmiből teremtette az emberi lelket, mint mindenki másét. A kettőt egyesítve létrejött Jézus emberi természete. Ezt nem akkor teremtett emberi személynek adta az Úr, mint a mi esetünkben szokásos, hanem odaajándékozta a Fiúistennek, és az Ő személyi fölsége alatt elválaszthatatlanul összekapcsolta a két természetet. Máriának édesanyaként kellett befogadnia és méhében kilenc hónap alatt születésre alkalmassá nevelnie gyermekét. Amikor ez megtörtént, a betlehemi barlangistállóban meg is szülte Őt Isten nagy ajándékaként. Mária tehát Jézus Krisztus, az Istenember szülőanyja. Mindig akadtak okvetetlenkedők, akik szerint Mária csak az embert szülte. Kedvükért tisztázzuk a fogalmakat. Az én édesanyám is csak a testemet foganta, táplálta, nevelte és szülte, mégis az édesanyámnak tartom egészen, hiszen engem szült, akinek lelke van, és aki személy vagyok, akié a testem és a lelkem is. Így Mária annak a Jézus Krisztusnak teljes jogú szülőanyja, aki személy szerint Isten, és akinek két természete az isteni Személy fősége alatt szétválaszthatatlanul össze van kötve emberi léte első pillanatától mindörökre, tehát a születés pillanatában is. Mária tehát Istennek szent Anyja. Egyébként pedig így olvasható az evangéliumban: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”(Lk 1,30-33) Könyörögj értünk, vagyis járj közben értünk Szent Fiadnál!

LORETTÓI LITÁNIA

LORETTÓI LITÁNIA

Boldogságos Szűz Máriát köszöntő és segítségül hívó imádság.

Eredete a Párizsban fönnmaradt, 1200 körüli rímes litánia, amely valószínűleg a bizánci szertartás akathiszt himnusza hatására készült. 1500 körül nyilvánosan imádkozták Lorétóban. Nyomtatásban 1558: jelent meg, Kaniziusz Szent Péter kiadásában. Alapformája 48 (12x4) invokáció, a Szűzanya 48 megszólítása. Ebből 13 Isten szűz Anyját, 5 az erények hordozóját, 13 az ószövetségi előképekben jövendölt Máriát, 5 az oltalmazót, 12 a királynőt kéri: „könyörögj érettünk!” Magyar énekelt változatában (ÉE 692. Hozsanna 199.) 4 invokáció után ismétlődik a „könyörögj érettünk!”. Magyarországon a litániát májusban lehetőleg minden este templomokban is imádkozzuk. Mivel a litánia az Egyházban eleven valóság, újabb és újabb invokációi születnek a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) után: Egyházunk Anyja! Könyörögj érettünk!

♣♣ ♣♣ ♣♣

Fontos, hogy átérezzük, Mária Édesanyánk, minden tiszteletet és szeretetet megérdemel.

Gyermekkoromban a segesdi templomban és a kegykápolnában tanultam meg szeretni ezt a csodálatos fohászsorozatot. Akár mondtuk valamelyik ferences atya, a soros osztálytanító vezetésével, akár énekeltük a három dallam valamelyikét, mindig a szívemből fakadó hódolat volt. Tizenöt éves koromtól, mint ferences novicius, majd klerikus, minden közösségi esti imánkban ez volt a fő ájtatosság. Mi, növendékek imádkoztuk elő, és a szerzetescsalád férfikórusa felelte rá áhítattal:Könyörögj értünk. A szerzetesrendek szétszórása után a budapesti Központi Szeminárium növendéke lettem, mint a Szombathelyi egyházmegye kispapja. A szeminárium eredetileg a magyar pálos rend egyik nevezetes kolostora volt. Quadrumjának közepén a csensztochovai Fekete Madonna gyönyörű szobra áll most is oszlopra helyezve. Megnyugtató volt, hogy a kemény fegyelem és feszes tempójú egyetemi képzés eseményei között a kerengő üvegfalán át ránézhettünk égi Édesanyánk szobrára, egy-egy fohásszal erőt gyűjthettünk közbenjárásából. Amikor 1951. május elsején kihirdették, hogy a Szűzanya hónapjának minden esti imája a quadrumban lesz, nagyon megnyugtatott: valami különleges ajándék a közös Édesanyának. Esti ima idejére a százhuszonhat kispap ott szorongott a kerengő déli folyosóján. Egy kisebb harmónium mellé odaült kurzustársam, Takács Nándor. Közben a portát megnyitották, az utcáról sereglettek a szokásokat ismerő civil hívek, akiknek a száma közben állandóan gyarapodott, mert a harmónium prelúdiuma után felzengett az Uram, irgalmazz nekünk! Majd folytatódott a gyönyörű címek hosszú sora, versszakonként pedig a fohász: Könyörögj érettünk! És szállt a dallam szabadon fel a harmadik emeletet koszorúzó tetőn keresztül ki Budapest-Belváros házai közé, hogy van most is, üldözések közepette is hazánknak, Magyarországnak Édesanyja, Nagyasszonya, Királynője odafönn az égben. Biztosak voltunk abban, hogy összeölel bennünket palástja alá, úgy, ahogy Géza fejedelmünknek valaha megígérte. Mindhárom Szent Vagy, Uram! Dallam soron következett: vasárnap, hétfőn és csütörtökön a 198-as, kedden és pénteken a199-es, szerdán és szombaton pedig a 200-as. Egyik szebb, mint a másik. Ugyanígy igyekeztünk folytatni akkor, amikor felszentelt és diplomát szerzett papként már magunk is felelős vezetői voltunk egy-egy plébániai közösségnek. Többnyire nem kellett sehol sem kezdeni, mert az ősi hagyományt fellelhettük mindenütt. Jelenlegi állomáshelyemen, a Budapest Belvárosi Ferences templomban egész évben minden nap közösen mondják híveink a teljes rózsafűzért, utána pedig imádkozzák a lorétói litániát. Az imádság hozzásegíti beteg vagy nagyon elfoglalt testvéreinket, hogy ne csak nevén, de gyönyörű címeivel is szólítsuk meg naponta égi Édesanyánkat, aki örömmel hallgatja szeretetünk és tiszteletünk áradó hódolatát és könyörög érettünk odafönt Szent Fiánál.

Az Élet Igéje – 2014. május

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)

Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. 2Kor 5,19).
Fia kereszthalálával Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.
Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljesen aktuális. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár; igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével, és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk.

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö. 2Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten szeretetéről teremtményei iránt. S hogy hogyan?
Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk (vö. Mt 5,23-24).
S ez mindenekelőtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek között az egyetértést.
[…]

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

„Krisztus nevében” azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket! Ne közösítsünk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket! Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket is adni egymásért! Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában.
Ezt az igét élni azt jelenti, hogy békességszerzővé válunk.
Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, melyet szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.
Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke hordozói, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel (vö. 2Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár.

Chiara Lubich

SZENT V. PIUS PÁPA

SZENT V. PIUS PÁPA

 
*Bosco, 1504. január 27. +Róma, 1572. május 1. 

A trienti zsinat (1545--1563) az egyháztörténelem legjelentősebb egyházi gyűlései közé tartozik. A reformáció következtében támadt áldatlan hitszakadást nem tudta ugyan megszüntetni, de számos dogmatikus döntésével és gyakorlati reform-rendelkezéseivel megalapozta a már régen szükségessé vált belső egyházi megújulást.

Igen nagy jelentősége volt annak, hogy az egyes pápák milyen álláspontot foglaltak el a zsinat által fölvázolt megújulással kapcsolatban. IV. Pius összehívta és gyors befejezésre ösztönözte a zsinat harmadik ülésszakát, s azonnal nagy buzgósággal látott hozzá, hogy a határozatokat a gyakorlatba átültesse. Természetesen abban a két évben, amely pápaságából még rendelkezésére állt, alig jutott túl az első lépéseken.

Ebben a döntő órában az egyház V. Pius személyében olyan pápát kapott, aki határozottan és céltudatosan fogott a trienti reform megvalósításához, és nem engedte, hogy bármilyen akadály vagy nehézség eltérítse tervétől.

Ghislieri Mihály szegény szülők gyermekeként 1504-ben született egy piemonti kisvárosban, Boscóban. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána Mihály páter mint tanár és novíciusmester működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnökségének idején rettenthetetlen és kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen fenyegette őket az állandóan terjeszkedő hitújítás. Nem ritkán megesett, hogy a fölháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta. Elöljárói fölfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt, akinek vezetése alatt minden erejét a hit és az erkölcs tisztaságának szolgálatára szentelte. Egy év múlva, 1565-ben Caraffa bíboros IV. Pál néven pápa lett, s munkatársát, Ghislierit előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki.

A főinkvizítor a következő pápa, IV. Pius szemében kegyvesztett lett, melynek jeleként a pápa eltávolította Rómából, és Mondovi püspökévé tette. A mellőzés éveiben mint püspök a trienti zsinat rendelkezéseinek megvalósításán fáradozott. 1566. január 7-én azonban a bíborosi testület őt választotta pápának. Az V. Pius nevet választotta.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az új pápa mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és a humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex Maximusként is úgy élt, mint egy szegény és igénytelen dominikánus. Még a pápai ruházat alatt is a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is. Nem maradt előtte ismeretlen, hogy megválasztásának híre mekkora rémületet váltott ki a nép között. Pedig egyáltalán nem könyörtelen uralkodóként akart megjelenni az Egyház élén, hanem sokkal inkább minden hívő alázatos szolgája akart lenni. Még a vaskezű törvényhozóban is egy szerető ember szíve rejtőzött, akinek mindenben, amit csak tett, egyes-egyedül a rábízott lelkek örök üdvössége számított. Ez az aggódó szeretet cseng ki szavából, amit röviddel a konklávé után mondott: ,,Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.''

V. Piusszal kezdődik a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. E cél elérésére nem ritkán kicsinyesnek és gyakran bizony igen különösnek ható rendelkezéseket és törvényeket is hozott. Időnként tényleg az a látszat, hogy a pápa a világegyházat összetévesztette a nagy tökéletességre törekvő szerzetesek kolostorával, akik még a legjelentéktelenebb dolgokban is készségesen engedelmeskednek elöljáróiknak.

A pápa véleménye szerint minden sikeres egyházi reformnak a saját házánál, vagyis a pápai udvarnál, a római kúriánál és nem utolsó sorban a római papságnál kell kezdődnie. Először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Biztos érzékkel csak arra érdemes, rászolgáló férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A penitenciária gyakran botrányt okozott a lelki dolgokkal való üzleteléseivel. Most alapjaitól kezdve újjászervezték. Igazi szenvedélyességgel küzdött a pápa a simónia minden formája ellen, amely főleg a kúriai hivatalok vásárlásánál volt szokás. Már pár nappal hivatalba lépése után bíborosi bizottságot hozott létre, hogy alkalmas intézkedéseket tegyen a római papság megjavítására. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését. Természetesen nem minden rendelkezése volt a legalkalmasabb ennek a célnak az elérésére; elgondolkodtató például a házasságtörésre kirótt olyan büntetés, mint a megkorbácsolás, a bebörtönzés vagy a száműzetés.

Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ennek megtartásában látta a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen föltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. Nagyon sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet eddig meglehetősen könnyen vettek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását.

Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római Katekizmust, először a plébánosok kézikönyveként latinul. Ezt hamarosan fordítások is követték. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római Breviáriumot, 1570-ben pedig a Római Misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Csak azokon a helyeken tett kivételt, ahol kétszáz ivesnél idősebb liturgikus könyvekre tudtak hivatkozni. Megmutatkozik ebben az a másutt is érvényesülő törekvése, hogy az egyházi intézményeket egységesítse és a római központi hatóságoknak alárendelje. Egyes bizottságokban tovább dolgoztak a latin és a görög Szentírás (Vulgata és Szeptuaginta) kritikai kiadásán. Ezt a munkát már elődei elindították.

Csak a megújított és megszilárdított vallási élet talaján lehetett hatékony erővel föllépni az igaz hit fejlesztésének és erősítésének reményével. Korábbi inkvizítori tevékenységének irányvonalában maradt a pápa, amikor nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, de ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. Az inkvizíciós kongregációt még alaposabban és célszerűbben megszervezték, mint IV. Pál alatt. A vallási megoszlás korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben jogosnak látszik a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Különös gonddal ügyeltetett arra, hogy a reformáció ne gyökerezhessen meg Itáliában. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztés Kongregációja.

V. Pius élete és működése komoly és mély vallásosságában gyökerezett. Csak Istennel szemben érezte magát kicsinek és felelősnek. Számára mindenféle politikai meggondolás szükségszerűen idegen maradt. Felfogása szerint az Egyháznak nincs szüksége védőbástyákra, ágyúkra és katonákra. Egyetlen fegyvere az imádság, a böjt, a sírás és a Biblia legyen. Minden megfontolás nélkül megújította, sőt élesebbre fogalmazta a Coena Domini bullát, amely a pápának hatalmi elsőbbséget igényelt a világi uralkodókkal szemben. Ez bizony végzetes visszalépést jelentett a középkorba. Így történhetett, hogy 1569-ben I. Erzsébetre, a protestáns angol királynőre kimondta a kiközösítést, és elrendelte trónfosztását. Nem látta előre, hogy egy ilyen lépés csak fokozza az angolok pápaellenességét és növeli az angol katolikusok üldözésének veszélyét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy pápa trónfosztó ítéletet hozott egy kormányzó fejedelemmel szemben. Készséggel támogatta a Ridolfi-összeesküvést Stuart Mária érdekében, bár a politikai orgyilkosságot határozottan elutasította.

Egyre növekedett a kereszténység ellensége, a török oldaláról fenyegető veszedelem. Pius a kereszténység fönnmaradásáért vívott harcban is az imát és az áldozatot tartotta a legjobb fegyvernek. Mélyen meggyőződve, hogy Isten csak a tiszta erkölcsű papok imáját hallgatja meg, kérte a császárt és a velencei dogét, hogy erejéhez képest támogassa a papság megújulását. A török veszedelem bírta arra a belátásra, hogy a szerencsétlen, hitszakadások által megosztott keresztényeknek abba kell hagyniok vallási viszályaikat. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: ,,Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.'' Amikor a pápa, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török felett a győzelem a lepantói csatában (1571), a pápa mintegy látomásban látta az ütközet szerencsés kimenetelét, és könnyekre fakadt. Az ég iránti hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, és a lorettói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást. 1574 óta az Egyház ezen a napon a Rózsafüzér királynéját (Olvasós Boldogasszonyt) ünnepli.

Természetesen az ilyen ízig-vérig vallásos érzületű pápa a tudományt is a vallás és az Egyház szolgálatába akarta állítani. Az ún. magdeburgi centuriátorok az egyháztörténet átfogó földolgozásán munkálkodtak, hogy a protestáns tanítást a történelem oldaláról is megtámogassák. Azt akarták bizonyítani, hogy a római egyház eltért hivatásától, és az évszázadok folyamán a Krisztustól adott alapelveket semmibe vette és megváltoztatta. A pápa maga is érezte, hogy szembe kell szállnia ezzel. A válasz elkészítésével Canisius Pétert bízták meg, aki azonban sok és fontos elfoglaltsága miatt csak néhány értekezést tudott megírni. Az igazi nagy művet, amely átfogóan és nagyszerűen ábrázolta az Egyház és a pápaság munkáját, húsz évvel később a tudós oratoriánus, Baronius Cézár alkotta meg.

Mint a tiszta tanítás őrzője, V. Pius Michael Bajus művéből 79 tételt eretneknek ítélt, anélkül azonban, hogy akár a művet, akár a szerzőjét megnevezte volna.

Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá avatta; írásait Szent Bonaventura írásaival együtt kiadatta. A Summa Theologiaet a teológiai fakultásokon tankönyvként írta elő.

Amikor 1572. május 1-én elterjedt a pápa halálhíre, nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották. Hétéves pápasága alatt megismerhették, hogy minden szigorúsága és hajthatatlansága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet töltötte el.

V. Piust születésének századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta. Sírja a római Santa Maria Maggiore-bazilika egyik jobboldali mellékkápolnájában található. Ünnepét 1713-ban vették föl a római naptárba, május 5-re. 1969-ben április 30-ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről az energikus reformpápáról, aki szigorúsággal és a hit iránti nagy buzgósággal hét mozgalmas éven át ült Péter székében, az egyháztörténet ékesszólóan beszél. Mindössze néhány apróság, pár szó felidézéséből megtudhatjuk róla, hogy nem tartotta magát a művészetek mecénásának, sem diplomatának vagy világi uralkodónak, hanem csak az Egyház emberének és a hit szolgájának.

Amikor V. Pius elfoglalta a pápai trónt, nem csináltatott magának új ruhákat, hanem meghalt elődeinek használt öltözeteit viselte. A koronázás napján szokásos pompás ünnepi lakomát is elhagyta. A megtakarított összeget a rászoruló kórházaknak adta.

Amikor egyik rokonát ajánlották valami hivatalra, Pius ezt válaszolta: ,,Becsületes ember ugyan, de sohasem mond nekem ellent. Ezért alkalmatlannak találom.''

Egy másik rokonát irgalmatlanul letette hivatalából, mert egy elkövetett törvénytelenséget nem vallott be, sőt hazugsággal akarta leplezni.

Gyűlölt mindenféle hízelkedést. Azt mondják, környezetéből senki se mert sem tréfából, sem komolyan valami hízelgőt mondani neki.

Pius szigorúan ragaszkodott az igazsághoz, és semmilyen hamis dologra vagy ígéretre nem lehetett rávenni. Még azt sem engedte meg, hogy csellel kíséreljék meg egy ravasz rablóvezér elfogatását, mert nem tartotta becsületes és keresztényhez illő dolognak.

A környezetében lévő szegényekre annyira gondolt, hogy egy könyvbe gyűjtötte a nevüket, nehogy egyről is megfeledkezzék, amikor támogatást ad.

Vallásos buzgósága annyira közismert volt, hogy Szulejmán török szultán Szeged ostromakor azt mondta, hogy a keresztények csapataitól is fegyvereitől nem fél, annál inkább pápájuk imádságától.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Pius pápát a hit védelmére és a liturgia megújitására választottad, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy eleven hittel és tevékeny szeretettel vegyünk részt misztériumaidban!

Nemzetek 2.

Nemzetek

A nemzetek életében a gonoszság átöröklése igen komoly problémákat okozott, mert emberi erővel nem lehetett megszüntetni kemény, nemzedékeket sújtó hatásait. Az ószövetségi választott nép Jeruzsálem első pusztulása után többé nem volt önálló ország. E tekintetben Jézus Krisztus megváltó halála hozott gyökeres változást. Meghalt a bűnökért,„Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, és a keresztre szegezte, lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket és diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,14-15) Mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket a bűnök bocsánatára. Az első pünkösd megtérőinek ezt a felszabadító érzést hirdette meg Szent Péter: „Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől! Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek.” (ApCsel 2,40-41) a keresztség szentsége ugyanis eltörli az áteredő bűnt, és a keresztség előtt elkövetett minden más bűnt is. Így ki lehet állni a gonosz nemzedékből és az őket súlytó büntetésekből. Beteljesül rajtuk az Ábrahámnak adott ígéret: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Szent Péter, az első pápa is így nyilatkozik a keresztényekről: „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok,hogy hirdessétek annak erényeit, aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára, akik egykor „nem nép” voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik számára egykor nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek”. (1Pét 2,9-10) Megszűnt tehát a régi kiválasztottság, amely a testi származásra épült, és új keletkezett: a christianus, vagyis a krisztusi ember, a keresztény. Szent János evangéliuma bevezetőjében ír erről: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn 1,12-13) Ugyanő visszatekint a nemzetek eredeztetőjére, e nemes gondolat ősforrására, Istenre, aki megtestesült Fián, Jézus Krisztuson keresztül mintegy újra indította a nemzetek testvériségének és sértetlen „nemzeti” jellegének lehetőségét: „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született.” (1Jn 5,1) „Van tehát két nemzedék, illetve két világ, amelyek között kapcsolat van; a keresztényeknek az a kötelességük, hogy kifogástalanok és szentek legyenek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyogniuk, mint csillagoknak a mindenségben, bemutatva neki az élet Igéjét”
„Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül,hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben”(Fil 2,14-15) Ez a megállapítás akkor is igaz, ha látszólag többet érnek a világiasan gondolkodó és ügyeskedő nem-keresztények. Jézus a hamis intézőről szóló példabeszédében mond erről ítéletet:„a világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál”(Lk 16,8)

Szerda húsvét 2 hetében

Szerda húsvét 2 hetében

ApCsel 5, 17-26; Jn 3, 16-21

„Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ”

Miután Jézus a Nikodémussal történt beszélgetése során visszaidézte az Ószövetség egyik ismert jelenetét a rézkígyó póznára emeléséről, utalt arra, hogy Őt is így fogják majd fára szegezve magasra emelni. Jól láthatóvá teszik a bűnös emberek számára, hogy bátran nézzenek föl rá. Aki ezt bűnbánóan megteszi, meggyógyul. Ebben a történetben az Isten ellen lázadók a bűnös emberiséget jelképezik. Egy korábbi lázadásuk miatt ítélte őket Isten arra, hogy negyven évig kóboroljanak a Sínai félsziget sivatagjaiban. A vándorút vége felé már elegük lett a napi mannából, a víztelenségből, a fáradságból. Fellázadtak Isten és Mózes ellen. Büntetésül Isten mérges kígyókat küldött rájuk. Akit egy kígyó megmart, rövid idő múlva a kígyóméreg végzett vele. Az élve maradtak megrémültek: sorban mindnyájan meghalunk! „Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat! Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad. Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül; a megmartak, ha feltekintettek rá, megmaradtak”. (Szám 21, 7-9) Jézus nyilván azért hivatkozik itt erre a történetre, mert az ősszülők, majd később utódaik, az egész emberiség rengeteg bűnnel bántotta meg Istent. Kaptak ugyan büntetéseket, de az Úr nem vetette el végleg népét, sem a többi nemzetet. Most elküldte a mennyből egyszülött Fiát. Rézkígyó vagy akármi, akárki földi halandó a temérdek vétket kiengesztelni nem tudja. Ezért Isten saját Fiát emelteti fel magasba, hogy mindenünnen lássák meg áldozatát, és rajta keresztül kapjon bocsánatot mindenki, aki hisz benne. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében”. (Jn 3, 16-18) Jézus ezután céloz a benne hinni nem akaró zsidókra, de a történelem minden Krisztus-tagadó vallására is: „Az ítélet, pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat”. (19-21) Az életünk ítélet alatt áll: Mivel a világosság Jézus, aki hozzá megy, mert mindig szerette és bűneit beismerve megvallja Jézust az az igazság embere. A Jézust most is megtagadók menthetetlenül a sötétség emberei. A sötétség pedig előbb-utóbb elnyeli őket. 

SZIÉNAI SZENT KATALIN

SZIÉNAI SZENT KATALIN

*Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.

A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.

Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.

A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.

Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:

A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).

Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.

Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.

A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.

Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.

Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.

Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.

Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.

1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.

A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.

Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.

Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.

A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.

Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.

VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.

Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.

Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.

Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.

A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.

Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.

Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:

,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!''

Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.

Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.

Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!

E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.

Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.

A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.

Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''

Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!